Szalai Pál

És ha ők győztek volna?

Azért nehéz kérdés, mert április 7., illetve 21. óta strukturális változás nem történt. Az ország megmaradt a kapitalista restauráció útján, mely – számomra súlyos fájdalom ez – együtt indult el a diktatúra lebomlásával. A diktatúra lebomlását helyeseltem, a kapitalizmus restaurációját nem. Az 1948–89 közötti rendszer túl sokat nevezte magát „szocializmusnak” (vagy legalábbis „szocializmust építőnek”). Tulajdonképpen ennek (is) iszszuk a levét. Főbb ügyeink megint néhány ember kezében vannak: ezek most nem apparatcsikok, hanem multinacionális nagyvállalatok vezetői vagy funkcionáriusai. A magam részéről „nem így képzeltem”.

A demokratikus-szocialista Magyarországot már nem fogom megérni, de az európaizálódó Magyarországot talán igen. Mert tetszik vagy nem tetszik jobboldali uraiméknak: 1711 óta Magyarország nem volt olyan ország (legfeljebb „pillanatokra”), mely az európaiság mércéjét megütötte volna. Paradoxon, hogy 1711–1945 között éppen a szomszédos Európa – Ausztria, majd az elkereszténytelendő, dehumanizálódó Németország – zárta el Magyarországot a felvilágosodás tisztító tüzén átment igazi Európától.

A jobboldali urak most azt mondják, hogy három északnyugat-magyarországi megye „most is a kezükben maradt”, mert ezek a megyék „fejlettebbek” a többieknél. És – persze – kezükben maradt a „hűséges Budavár” – ahogy a Magyar Demokrata írta. Szóval, kezükben maradt az úri-középosztályi labancság, mely háromszáz éve ragaszkodik mindahhoz, ami Magyarországon retrográdság és népbutítás. És melynek veszélyessége nem lebecsülhető, mert sokszor ölt kuruc mentét és növeszt kuruc bajuszt.

Ez a labancság azonban ezúttal nem kapott külső támaszt. Márpedig a labancság lényege: az ország függetlenségének elalkuvása árán fenntartani a privilégiumokat.

Olyan európai nagyhatalmat azonban, mely erre a labancságra igényt tartott volna, most a labancság nem talált. Innen kezdődött Orbán Viktor – addig kétségbevonhatatlan – realitásérzékének szétesése. „Világpolitikussá” kívánt válni, mint (akkor még) titkolt példaképe, Gömbös. Jobboldali európai blokkot kívánt összetákolni. De a mai Európában nincsenek Führer- és Duce-jelöltek. Stoiber és Berlusconi sem az, és Haider is marginális figura maradt átmeneti győzelme ellenére. Az 1945 utáni nyugat-európai konzervatív jobboldaliságba a fasizmus nem fér bele, mert ez a konzervatív jobboldaliság is elfogadja, hogy Európa csak egyenjogú – legalább formális jogi alapon egyenjogú – államok szövetségeként jöhet létre, nem pedig úgy, hogy valamelyik állam katonai erőszakkal maga alá rendeli a többit. Márpedig a „magyar” labancságnak középponti reflexe az alárendeltség valamely külső hatalomnak.

Európa nem kedvelte volna az Orbán–Kövér-rezsimet, a Trianon körüli állandó hisztéria inkább taszította volna, és mindenekfelett taszította volna a rezsim reprezentánsainak minősíthetetlen modora. Magyarország magára maradt volna, így pedig nem politizálhat semmiféle reális alternatívát kereső kormányzat. Az Orbán-kormány tehát nem tehette volna sokkal rosszabbá a dolgokat, mint amilyenné már amúgy is tette. Természetesen megpróbált volna hatalmon maradni – önmagában ezt még szemére se vethetnénk. Annál inkább a módszereket, melyeket már 1998-tól alkalmazott, és 2002-től még fokozottabban alkalmazott volna. Nem vált volna diktatúrává – ennek a magyar reakció történetében sincsenek komoly hagyományai. Tekintélyállammá vált volna, melyben mindig a Nemzeti Egységpárt kormányzott volna, az ellenzék pedig állandóan megkapta volna a „hazaáruló” és hasonló bárgyú jelzőket. Történelmünket tovább hamisították volna: bárgyú hagiográfiát állítottak volna fel Szent Istvántól Bárdossyig, forradalmárainkat pedig vagy száműzték volna a nemzet tudatából, vagy meghamisították volna eszményeiket. Hiszen már meg is indult mindez. Lehetséges a jakobinus Petőfit dicsérni és közben a „Szent” Korona előtt csúszni-mászni? Lehetséges-e 1956-ból letagadni a munkástanácsokat, letagadni, hogy a mozgalom valamennyi vezetője szocialista volt? Bizony lehetséges. Mindez tönkretette volna kultúránkat. A „tiltott” kategória nem tért volna vissza ugyan, de a „tűrt” és a „támogatott” igen, és hogy mit támogattak volna, arra jobb nem gondolni.

A liberális sajtót (mely olyan, amilyen) elhallgattatták vagy háttérbe szorították volna, a paradigma az elejétől végig hazug Magyar Nemzet és a – szégyenszemre – „Magyar Demokratának” nevezett politikai pornográfia lett volna. A folyamat lassan megmérgezte volna egész kultúránkat. A Kossuth és a Petőfi rádióból már így is kiűzték a komolyzenét, mely végül is alkalmatlan a politikai propagandára. Alighanem felszámolták volna előbb-utóbb a Bartók rádiót is. Az egész állami tömegkommunikáció egyetlen Vasárnapi újsággá változott volna. Építészetünket Makovecz és bandája tette volna tönkre.

Az 1989 utáni ellenforradalmat (mert – fájdalom – azzá vált a nyolcvanas évek demokratikus megújulási folyamata) az teszi olyan visszataszítóvá, hogy két reakciós tendencia keveredik benne: a kapitalista restauráció és a „keresztény-nemzeti” kultúrarombolás és középosztálymentés. Az előbbit elsősorban az SZDSZ, az utóbbit az MDF képviselte. A Fidesz mindkét „alternatív szervezettől” átvette, ami rossz volt bennük. Az így keletkezett ellenforradalmi kotyvalék pontos ellentéte volt 18-45-56 hagyományának. Mert hiszen 56-ban az volt minden mértékadó tényező álláspontja, hogy sem a kapitalizmus, sem a Horthy-rendszer restaurációjából nem kérünk.

Az ország lakosságának nagy részét már így is, úgy is nyomorba döntötték. A parasztság, amely a hetvenes, nyolcvanas években – ne tagadjuk le – a korábbi kényszerkollektivizálás ellenére meggazdagodott, már régen tönkrement, nem utolsósorban a téeszek erőszakos szétverése következtében. A munkavállalók lassan kialakuló szakszervezeteit megtörték volna. A népből kipréselt értéktöbblet megoszlott volna a multinacionális vállalatok és az úri középosztály között, melynek tagjai azon a címen, hogy három gyereket nevelnek, minden kedvezményt megkaptak volna. A kurzus beavatkozott az emberek magánéletébe – ezt még a kommunisták is ritkán csinálták! –, és „ideális családmodellt” kívánt áterőszakolni. A kurzus 1918 óta az első volt, mely nyíltan volt nemcsak antiszocialista, de antiszociális is: mutatják ezt Kövér és Bayer urak nyilatkozatai a „prolikról”. Új úri gőgjükhöz képest ezeknek a kurzuslovagoknak iszonyatos modoruk van: kiszemelt ellenfeleiket rendszeresen „patkányoknak”, „görényeknek”, „poloskáknak” és más efféléknek nevezték (és nevezik).

Az áprilisi választási vereségük még nem volt súlyos. Csak körülbelül 50 000 szavazaton múlott. Berendezkedhettek volna egy erős (és civilizált) ellenzék szerepkörébe. De hát képtelenek voltak megváltozni. Ordítoztak, toporzékoltak, újraszámlálást követeltek, mozgósítottak egy a MIÉP-nél is alávalóbb csürhét. És ettől már csakugyan „elszakadt a cérna” a magyar nép többségénél. A magyar emberek többsége azt kívánja: legyen már végre valamiféle nyugalom, a vesztes párt pedig törődjön bele abba, hogy – ha nem is komoly mértékben, de – veszített, és viselkedjen úgy, ahogy az civilizált parlamenti demokráciákban szokás.

Október 20. óta az MSZP–SZDSZ-koalíció biztosan ül a helyén. Kormányra jutása óta egy sor népbarát intézkedést tett, és kívánhatjuk, hogy ezt az utat folytassa. Mert e koalíció regnálása 1994–98 között – ki kell mondanunk – katasztrófapolitika volt: antiszociális intézkedéseket hozott, közben tehetetlenül tűrte a jobboldal őrjöngését, sőt: korrumpálással próbálta „megszelídíteni” azt, természetesen: eredmény nélkül. Október 20. óta sajnos ismét vannak nyugtalanító jelek, hogy ez megismétlődhet, és nem lehet eléggé időben figyelmeztetni rájuk. A baloldal, ha kormányoz, legyen – ha már szocialista nem tud lenni – legalább szociális és népbarát. Jobboldalon pedig létre kell előbb-utóbb jönnie egy olyan kereszténydemokrata pártnak, mely az úgynevezett konzervatív értékeket európai modorban, nem pedig ordítozással, toporzékolással, durvaságokkal, a legszentebb emberi értékek sárba tiprásával képviseli. A mai, 1920-as gyökerű jobboldalnak el kell tűnnie: nem való Európába. Európának pedig – szakítva minden „posztmodern” nihillel – vissza kell térnie a zsidókereszténység, felvilágosodás, liberalizmus, demokrácia, szocializmus által megjelölt útra.

1988. április elsején én írtam az első cikket a szamizdatban a Fidesz védelmében. Nem bántam meg. Hiszem, hogy lesznek olyan új ifjúsági szerveződések, melyek nem fognak ennyire elzülleni.

Addig pedig – egyelőre – „április 7-ről szóljon az ének”.