Vitányi Iván

Rendszerek

Jó lenne már végképpen felhagyni az eszkatalogikus álmokkal. Vagyis azzal az álommal, hogy lehetséges egy szépségesen borzasztó Utolsó Ítélet, amelyben az Úr megjelenik, és végleges igazságot tesz, szétválasztja a jókat és a rosszakat. Az utóbbiakat nemcsak Gyehennára veti (ahol majd csikorgathatják fogaikat), hanem el is űzi, a jóknak pedig biztosítja az erényben tökéletes boldogságot. Az eszkatalogikus tudatnak elsősorban földi isten nélküli változata okoz károkat, különösen az olyan Gyehenna közeli világokban, mint amilyenben mi is lakozunk. Mert nálunk sajnos sokan ilyen hittel vártak egy-egy politikai-társadalmi fordulatot, hol a baloldali, hol a jobboldali diktatúrát, hol a nemzeti eszme kizárólagosságát, hol pedig egyiknek a másikkal való felváltását. Még nagyobb baj, hogy a dolog természeténél fogva a pozitív irányú fordulatokhoz is legtöbbször hozzátapadt valami eszkatalogikus mámor. Lélektanilag érthető is ez, a nemzet lélekgyógyászai – mint Ady Endre vagy Bibó István – rá is mutattak okára: a „zsákutcás fejlődés” lelket nyomorító viszonyai, a bezártság, a sorsszerű mozdíthatatlanság egyszerre jogos és hamis élménye belehajszolják az embert, hogy valami „végső megoldás” egyszerre jogos és hamis igényében reménykedjen. Minthogyha a szükséges változás csupán egyszeri aktusra korlátozódna.

Ebből következik, hogy mindmáig szűkkörűen és formálisan szoktuk használni a társadalmi rendszer fogalmát. Jobbára csak azt értjük rajta, amit a rendszerváltás közhasználatú kifejezése jelent: a társadalom irányítható folyamatainak eltérő politikai és tulajdonszerkezetét. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa – vagy ha úgy tetszik, a hab a tortán. A társadalmi rendszer igazi fogalma a társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális viszonyok sokkal mélyebbre nyúló és ugyanakkor magasabbra törő hálózatát jelenti, egy nép, nemzet, ország egész életének hogyanját és keretét. Ebben a tágabb értelemben nagyon is jó oka volt rá 1998-ban a Fidesznek (talán magának Orbán Viktornak, nem tudom, ki mondta először), hogy többre lenne szükség, mint kormányváltásra – ha talán azért kicsit kevesebbre, mint a szó közkeletű értelmében vett rendszerváltásra.

Megvan persze az oka, hogy miért használjuk ezt a kifejezést ilyen szűken. Legalább három oka. Az egyik, hogy a terminust nemcsak nálunk, hanem az egész világon politikai-hatalmi célokra használják, és nem gondolnak valóságos értelmével. A másik, hogy mi, kelet-közép-európaiak (és különösen mi, magyarok) már jó évszázada rendszerváltásról rendszerváltásra támolygunk, lassan azt mondhatjuk, hogy ez a mi politikai létformánk. (Szemben, mondjuk, az angolokkal vagy amerikaiakkal, akik utoljára a 18. században éltek át hasonlót.) A harmadik, hogy a marxista („dial-mat” és „tud-szoc”) tanszékeken is ebben a szűkebb értelemben beszéltek a rendszerről (mondhatnám: a RENDSZERRŐL), szinte vallásos áhítattal, abban a keretben, hogy a kapitalista „rendszert” a „szocialistának”, majd a „kommunistának” kell felváltani. Ez aztán annyira belegyömöszölődött a fejünkbe, hogy sokan elégnek találták, ha csak az előjeleket változtatjuk meg.

Ha a rendszer pontosabb és tágabb koncepcióját keressük, ha típusait is meg akarjuk rajzolni, akkor véleményem szerint nem elégedhetünk meg egy bináris oppozícióval, azaz egy jó és egy rossz rendszer leírásával. A tapasztalatok – különösen itt, Kelet- és Közép-Kelet-Európában, de azért Nyugaton is – mást mutatnak. „Ideáltípusként” három rendszert kell megkülönböztetnünk. Hogy ne kelljen őket rögtön minősítenünk, nevezzük őket A), B) és C) rendszernek.

A) rendszer. A fejlett „centrumországokban” honos. A magántulajdonon alapuló gazdaság liberális szabadsága (természetesen mindig bizonyos keretek között) – ezek az országok, amelyek a föld lakosságának 20 százalékát foglalják magukba, rendelkeznek a világ gazdasági erejének és forrásainak 80 százalékával. Politikai rendszerük plurális, „poliarchikus” demokrácia, többpártrendszer, szabad választásokkal, alkotmánybírósággal, önkormányzatokkal, jogállamisággal, a kisebbségek módszeres védelmével. Elvetik a vallási, faji, etnikai, világnézeti, gazdasági diszkriminációt, és elítélik máig élő megjelenési formáit. A poliarchia gazdasági ideálja a jóléti állam, vagyis a jólét biztosítása a lakosság nagyobb része számára. Társadalmi szerkezetük ennek megfelelően gyökeresen eltér az előző évszázadok és évezredekétől: a középosztály megerősödése jellemzi.

B) rendszer. A gazdasági-társadalmi fejlődés által felvetett kérdésekre, ahogy ma mondani szokták, „kihívásokra” azonban más válasz is lehetséges. Ennek középpontjában nem a demokrácia kiterjesztése, hanem korlátozása áll – éppen az új eszközök felhasználásával. A hatalom esetleg formálisan megtartja a demokratikus intézményeket, de egy zárt uralkodói csoport és egy emblematikus vezéregyéniség szolgálatába állítja. Az állami és a gazdasági (valamint a kulturális) hatalom csúcsai összefonódnak. Ez egyaránt történhet nyílt terrorral és az emberi gondolkozás, eszmélet és indulat totalitárius megvásárlásával. Vagy mind a kettővel – mint a fasizmus és a sztálini bolsevizmus esetében. A társadalmi szerkezet a régi formát őrzi, az uralom szerkezete és a gazdasági helyzet egyaránt nem engedi a középrétegek megerősödését. A diszkrimináció totális rendszerében elvész a szabadság és az egyenlőség.

A nagy parancsuralmak bukása a 20. század nagy történelmi vívmánya. Ezzel azonban nem szűnt meg teljesen a B) rendszer tovább élésének vagy feltámadásának lehetősége. Új eszközöket is találhat a technikai fejlődésben, a médiában – még ha puhább, „szoft” megoldásokkal is.

Éppen ezért igen fontos, hogy olykor nyílt, olykor latens formában ma is él egy harmadik rendszer. Különösen a félperiférián, például Kelet-Közép-Európában, vagy Dél-Amerikában vannak esélyei.

A C) rendszer nem egyszerűen az A) és B) öszvére, bár mindkettőt magában hordja. Ez a félperiferikus (azaz egyben félcentrális), Bibó szavával zsákutcás országok sajátja. Akik nem csupán később járnak ugyanabba az osztályba, mint a náluk szerencsésebb centrumországok, hanem sokszor és sokáig kerülnek olyanok markába, akik más iskolát akarnak maguknak. Miségüket jól jellemezhetjük az egymás után következő magyar C)-rendszerek (Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János) uralmának közös sajátosságaival. Mert e három uralkodó voltaképpen teljesen azonos politikai-társadalmi rendszert működtetett.

Fő vonásai a következők. Megvannak (ha nem teljesen is) a demokrácia egyes intézményei, de mindig csak annyira, hogy az uralkodó által vezetett párt és társadalmi réteg uralma biztosítva legyen. Ebből a szempontból mindegy, hogy ki van legfelül: az arisztokraták, a burzsoák vagy az elvtársak. Ott van a vezér is, habár nem annyira vasból, egyelőre inkább porcelánkivitelben. A hatalom nem ismeri a demokráciát, de vannak engedékeny (annak látszó) gesztusai. A politikai hatalom primátust élvez a gazdaság fölött, akár ha megtartja (de a maga kezében tartja) a magántulajdont, akár ha eltörli (és úgy tartja a kezében). Az engedmények addig tartanak, amíg nem kényszerül keményebb intézkedésekre. Ennek biztosítására a kemény diszkrimináció különböző formáit tartja életben és vezeti be. Egyaránt használja az etnikai, vallási, kulturális különbségtételt, hogy mindezek által egy hadra fogható, erős támogató réteget, „pretoriánus gárdát” létesítsen maga mellett. Ezt ellátja mindennel, földi javak javukra való újraelosztásával, a „miénk a világ” identitásával, egy fenséges és reprezentatív udvari ideológia és kultúra igézetével. A társadalom maga legalábbis kettészakad – de inkább még többre (mivel mi, magyarok rendszerint három részre szakadunk). A felső gazdag-hatalmas réteg nálunk szűkebb, mint az A) típusban, az elmaradt, szegény, kiszolgáltatott réteg viszont sokszorosan nagyobb. Ennek következtében a középső rétegek nálunk rettentően gyengék és erőtelenek.

Ez a mi zsákutcás fejlődésünk. Ez ellen harcolt Ady, ezt írta le Bibó István. De nem a mi kizárólagos sajátunk. A típust egyaránt megtaláljuk Közép- és Kelet-Európa többi országában vagy Dél-Amerikában. Ez utóbbiakat nevezte Phillipp Schmitter (de ránk is ránk illik) demokratúrának. Vagy mint André Gunder Frank mondta: az alulmaradottság továbbfejlődésének.

A „rendszerváltás” utáni magyar demokrácia (és az egész magyar társadalom, kultúra, a „magyar élet”) történetének egyik legfájóbb, legijesztőbb vonása az, hogy a Ferenc József–Horthy Miklós–Kádár János-féle C) típus újból és újból visszatelepedni készült a nemcsak legjobb erőiben, de immár többségében kitörni akaró magyar nép nyakára. Ezt tette már Antall József (még inkább az apparátusa), de szemérmesen. Ezt tette – most már az előző jelző feladásával – 1998–2002 jobboldali kormánya. Minden eleme együtt volt: a pretoriánus hadsereg uralma, a nemzeti eszme diszkriminációs használata, az udvari-reprezentációs kultúra és ideológia, a demokrácia formalitássá szűkítése, a társadalom három részre szakítása, a középrétegek felmorzsolása.

A rendszerváltás nem egyszeri, szűznemzéssel megvalósuló aktus. Még általánosabban szólva: a társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális rendszerek átalakulása és átalakítása soha be nem fejezhető exponenciális folyamat. Kérdés, hogy milyen irányban halad. A magyar demokráciát az a veszély fenyegeti, hogy visszakanyarodjon a „jól bevált” demokratúrába. Ez ellen önmagában az Európai Unióba való belépés sem gyógyír, sokat segít ugyanis, de helyettünk nem oldja meg a magyar történelem elénk állított problémáit.

Ha folytatódik az előző kormányzat uralma, nem állhatott volna meg ott, ameddig 1998 áprilisáig eljutottak. Minden jelzésükből nyilvánvaló volt, hogy egy régibb típusú demokratúra visszaállítására törekednek. Magyarország és általában a magyarok számára ennél nagyobb katasztrófát nem is lehet elképzelni. Ez visszataszított volna bennünket az évszázados zsákutcába, és éppen akkor, amikor minden eddiginél nagyobb esélyünk volt rá, hogy túl tudjunk lépni a saját árnyékunkon.

Szükség van a rendszerváltás folytatására. De nem arra, amerre az elmúlt négy évben akarták a szekeret fordítani. Nem a rossz értelemben hagyományos demokratúrát kell folytatni, hanem végleg ki kell törnünk a zsákutcából.