Gerő András

Erőltetett polgárosítás

A 2002 tavaszán lezajlott parlamenti választások szoros eredményt hoztak. Így volt ez Európa más országaiban is (Németország, Csehország, Szlovákia). A szoros eredmények interpretációja azonban különféle lehet. Véleményezhetjük például azt, hogy a választók nem érzékelnek jelentős alternativitást, ezért az eltérő nevű pártalakzatok hatalomra kerülése tulajdonképpen csak hangsúlyeltolódást jelent. A szoros eredmény ebben a kontextusban azt jelentené, hogy szinte mindegy, ki győz, a politika fő vonala jelentősen nem módosul.

Természetesen lehetséges másfajta interpretáció is. Ez ellentétes az előbbivel, és azt mondja: nagyon is eltérő utak fogalmazódnak meg, s ezek a végletesen egymásnak feszülő erők nagyjából hasonló támogatottságot élveznek. Csak kicsin múlik, hogy melyik nyer, de a győzelem, a győzelemért folytatott elkeseredett harc azért fontos, mert átbillentheti a politikai közösség fejlődési irányát.

Az egyik esetben az alternativitás tényleges hiánya, a másik esetben a nagyon is erős alternativitás megléte ad az értelmezéshez alapot.

Az eltérő irányú magyarázatok a nyilvánosságban értelemszerűen nem kapnak, nem kaphatnak hasonló teret. Mindig, minden esetben az alternativitás erős hangsúlyozása zajlik, hiszen a versengő politikai erőknek éppen ez az érdekük. Azt mégsem mondhatják, hogy én is olyan vagyok, mint a másik, hiszen a szavazatmaximáláshoz nem erre van szükség. Így aztán rendkívül nehéz megállapítani, hogy valójában milyen ereje van az eltérésnek és a hasonlóságnak.

Módszertanilag tovább bonyolítja a problémát, hogy mindig csak a tényleges eredmény alapján rajzolódik ki és át a hatalmi tér, s már-már lehetetlen feladat a be nem következett alapján megmondani az egyébként ily módon nem is létező fejleményeket. A „mi lett volna, ha” kérdése a fantázia, a kreativitás szempontjából rendkívül termékeny, a racionális érvelés oldaláról nézve azonban megoldhatatlan feladat elé állítja az embert. Mindazonáltal vannak fogódzóink a lehetetlenség kezeléséhez, méghozzá két irányból is. Az egyik az ország általános, nem kormányhoz kötődő paramétereiből adódik, a másik pedig abból, hogy ismerjük a vesztes politikai erő négyéves regnálása során kialakított módszereket, tartalmakat, és vélelmezhetjük, hogy győzelmük esetén a megmutatkozott trend folytatódott volna. Ez utóbbit racionálisan feltételezhetjük, hiszen a győzelem nem változásra ösztönöz, hanem a meglévőt igazolja vissza. Azaz: győzelem esetén a már kialakult gyakorlat folytatásának esélye közel százszázalékos.

Megítélésem szerint bárki nyerte volna is a választásokat, Magyarország nem lépheti át a saját árnyékát. Az ország NATO-elkötelezettségét illetően nincs és nem is lehet semmiféle alternativitás, az egyetlen alternatív pont az elkötelezettség minőségi kielégítését tekintve áll fenn. Azaz lehet jól és kevésbé jól megfelelni ennek, de a megfelelés szükségességét és parancsát illetően nincs semmilyen mozgástér. Hasonló a helyzet az uniós csatlakozást illetően is. A rendszerváltás óta minden magyar kormány folyamatos törekvéséről van szó, s nem kérdés, hogy Magyarország integrációja az Európai Unióba abszolút prioritású nemzeti érdek. A retorikai kilengések ellenére a csatlakozási tárgyalások az elmúlt kormányzati ciklusban is zajlottak, és semmi okunk sincs feltételezni azt, hogy bármely magyar kormány ezt ne vinné végig. A részleteket illetően – amelyek egyébként rendkívül fontosak – talán lehettek volna apró eltérések, de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kis Magyarország bármiféle „különutat” képes lenne érvényesíteni akkor, amikor kilenc másik partnerrel csatlakozik egy tizenöt államot magában foglaló egységhez. Nem szabad, hogy a retorikai kulissza eltakarja az alternativitás nélküli realitást.

Mindez igen fontos, mert – megítélésem szerint – jelzi: a tavaszi választásoknak az ország történelmi távú jövőjét érintő néhány alapkérdésben semmiféle tétje sem volt.

Kicsit hasonló, ámde a retorikai mezőt némileg más fontossággal érintő kérdés a szomszédos országokhoz, illetve a magyar kisebbségekhez való viszony. Éppen az uniós csatlakozás prioritása miatt elkerülhetetlen a státustörvény módosítása (ezt már az előző garnitúra is elkezdte), illetve a szomszéd országokkal való konfliktusminimalizálás. A bukott kormány regnálása végén szembesült azzal, hogy a konfliktusok csökkentése elengedhetetlen nemzetközi kényszer. Mindazonáltal folyamatosan támogatták azokat a törekvéseket és személyeket, akik politikai létalapjukat a konfliktusteremtésre alapozták, alapozzák. Ez a tendencia vélhetően megmaradt volna, de nem valószínű, hogy nőtt volna a szomszédokkal teremtődő feszültség keltésére irányuló politikai akarat.

A választás igazi tétje néhány nagyon fontos belpolitikai folyamatra vonatkozott: ha úgy tetszik, itt valóban érvényesíthető az alternativitás nézőpontja. Még egyszer hangsúlyozom: itt és nem máshol vélem felfedezni a választás, a „mi lett volna, ha” tényleges tétjét.

Az egyik leglényegesebb – merthogy társadalomtörténeti kihatással bíró – folyamat az „erőltetett polgárosítás” politikája volt. Arra irányult, hogy a közpénzeket a magánszférába politikai, és nem teljesítmény alapon „átpumpálják”. Célja, hogy viszonylag gyors ütemben teremtődjék meg egy politikai alapon le- és elkötelezett nagypolgárság és felső középosztály, ami aztán magához idomítja a társadalom egyre nagyobb részének ízlésvilágát, értékítéletét. Társadalomtörténeti értelemben erre négy év kevés, nyolc vagy még több esztendő vélhetően elégnek bizonyult volna, sőt – s ez még inkább valószínűsíti a folyamat folytatását – kifejezetten kellett volna is az idő.

Az „erőltetett polgárosítás” a politikai technika értelmében „bevett”, mintegy „megszokott” jelenségnek adott társadalomtörténeti tétet. A közpénzek politikai alapú „magánosítása” – különböző intenzitással – lényegében a nyolcvanas évek végétől zajlik. A „vízió” eleme azonban hiányzott. Az elmúlt kormányzat azonban megteremtette és következetesen érvényesítette a teleologikus társadalomtörténeti víziót. Soha nem látott nagyságrendben szivárgott ki a közpénz arra, hogy létrejöjjön a politikailag gründolt újburzsoázia, amelyik aztán mintegy „magántőkeként” stabilizálja az őt helyzetbe hozó politikai kurzust. A „Potemkin-autópályákra” szétáramoltatott százmilliárdok, az állami gazdaságok privatizációs menete, a Magyar Fejlesztési Bank sajátos tőkekiáramoltató szerepe nagyban, az Országimázs Központ kicsiben mind ezt célozta. A köznapi percepcióban csak a „szokásos” látszott – noha a mérték egyáltalán nem volt szokásos –, s valójában folyamatosan épült az új magyar nagypolgárság, felső középosztály, ami aztán a megszerzett tőkét nyilván újabb, hozzá kötődő vállalkozásokba forgatta volna át. A folyamathoz a politikai hatalom teremtett alapot, ütemét, nagyságát ő befolyásolta – ezért nevezhető „erőltetett polgárosításnak”. A kormányzat víziója nem a kormányzásról, hanem a társadalmi uralomról szólt. S ha egyszer megvan a társadalmi uralom, akkor már szinte öntörvényűen újból legitimálódik a politikai uralom is.

Az „erőltetett polgárosítás” kétségtelenül hasonlított az eredeti kommunista vízióra. Annak idején a „munkásosztály hatalmának” érdekében társadalmilag erőltetetten kellett munkásosztályt teremteni. Ezt a kommunizmus terrorisztikus, önkényuralmi módon valósította meg. A 20. század végén sem lehetősége, sem indokoltsága nem volt a terrorisztikus módszereknek, de minden olyan metódusnak tere lett, ami terror nélkül hordozta a „ősminta” jellegzetességeit. Az APEH célzatos „használata”, a lehetséges konkurensekre irányuló titkos adatgyűjtés, a parancsnoki pozícióba politikai alapon kiemelt ifjú káderek, a törvények – enyhén szólva – „rugalmas” értelmezése mind-mind erről szólt. Nevezhetném az egészet – utalva az eredetire, de meg is különböztetve attól – egyfajta „újkommunista” kurzusnak.

A demokrácia intézményrendszere egy ilyen léptékű társadalomtörténeti kísérletnél mindig sérül, hiszen a folyamatos kontrollra épülő szerkezet megnehezíti az „erőltetett polgárosítás” folyamatát. A sérülés egyes esetekben látható, más esetekben kikövetkeztethető. Látható lett például a parlament szerepének csökkenése, ami mindaddig meg is maradt volna, amíg a folyamat, az „erőltetett polgárosítás” nem stabilizálódik, nem fixálódik. Érzékelhető volt – még most is az – az igazságszolgáltatás működésében, ahol nem a rendszerhez, hanem az irányítók személyéhez nyúltak hozzá. Ez nyilvánvaló, hiszen az igazságszolgáltatás, az ügyészség, a rendőrség precíz működése nagyon nagy akadályt jelentett volna. A rendszert érintetlenül hagyva itt olyan technikát alkalmaztak, ami a vezetők személyén keresztül a szelektíve precíz működést tette lehetővé. (Akit akarunk, megtalálunk, akit nem akarunk, azt nem.) A társadalomtörténeti vízió érvényesítésének szándéka csak a demokrácia sérült működésével vált (volna) lehetővé.

Értelemszerűen az „erőltetett polgárosítás” csak úgy volt lehetséges, hogy nem a szerves fejlődés – egyébként konzervatív – értéke került előtérbe. Ténylegesen a konzervatív értékvilág ellenében az „akarat” mindenhatóságának újkommunista világképe érvényesült, s amíg a társadalomtörténeti cél be nem teljesül, minden bizonnyal folytatódott volna az akaratkultusz artikulációja. Ez logikus, hiszen az akarat elsőbbségének kihangsúlyozása ilyenkor abszolút érdektartalmú mozzanat – mindig, minden szervességet romboló politikai szándék használta ezt a mozzanatot. Az akarati elemet persze nehéz kordába szorítani – sokszor túlfut a szükséges mértéken és dimenzión. Ilyen „túlfutás” lehet minden csip-csup ügyben az önkényeskedésre való hajlam – mint ahogy ez meg is történt a nemzeti parkok kezelésétől kezdve a szürreális kormányzati reprezentációs költekezésig. Dimenzióját tekintve pedig az akarat prioritásának mítosza megint csak az újkommunizmus zsákutcájába torkollhat: ilyen például az olimpia mint a 21. századi Sztálinváros víziója. Több mint valószínű, hogy ez az önjáróvá vált logika újabb és újabb terrénumokat talált volna.

Az akarat persze testet is kell hogy öltsön. A test lehet a Párt, annak Vezére, esetleg mindkettő együtt. A folyamat e téren is – megint csak logikusan – határozott és egy irányba mutató kontúrt kapott. A legnagyobb kormánypárt pártgyűlésein a monolit struktúrákra hajazó szavazati arányok alakultak ki, és egyre határozottabb formát öltött a Vezérmítosz és az a sajátos bizantinizmus, ami ilyenkor óhatatlanul bekövetkezik. A Vezér hetente szól a néphez, nem vitatkozik, hanem kinyilvánít. Szavait a Párt alacsonyabb rangú tisztségviselői továbbadják, ismétlik. Nem egy értékrenden belüli gondolatok, hanem direktívák uralják a hatalom beszédmódját.

Nincs ok feltételezni, hogy a tendencia megfordult volna. Annál is kevésbé, mert – akárcsak az akaratkultusz esetében – itt is csak túlfutás lehetséges, hiszen a folyamat természete éppen a belső kontrollmechanizmusok lebontásában áll.

Ennek a nagyon határozott, a társadalmi uralom megteremtését kívánó víziónak – akárcsak minden más, történelmileg már létezett, hasonló céltételezéssel dolgozó politikai szándék esetében – saját „fedőnyelve” alakult ki. A „fedőnyelv” funkciója, hogy addig is biztosítsa a politikai hegemóniát, amíg a társadalmi uralom megszerzése bekövetkezik, s ameddig a már bekövetkezett társadalmi uralom nem képes a választásokon ismét megerősíteni a politikai hegemónia fenntartását. Azért hívom „fedőnyelvnek”, mert csak részlegesen jelöli a tényleges folyamatot: valójában annak takarására szolgál. Ezt nevezhetnénk megint csak az „újkommunista” karakterisztika egyik hangsúlyos és rendszerszerűen működő elemének. A párturalom helyett az eredetiben osztályuralmat, a szellemi homogenizáció helyett „tudományos világnézetet”, a valóság helyett illúziót, propagandavilágot teremtettek. Itt is valami hasonló következett be. A párturalom helyett a „polgár”, a szellemi homogenizáció helyett a „keresztény”, a társadalomtörténeti preferencia helyett a „nemzet” kifejezést használták. S természetesen megteremtették a metaforákban és szimbólumokban kifejeződő propagandavilágot, ahol is – az aktuális szükségleteknek megfelelően – Magyarország vagy rakéta, vagy pályaudvar, csak jó hírek vannak, száz és száz kis Szent István-szobor népesíti be a magyar településeket, s ahol mi megmondjuk a szomszédnak, Európának, Amerikának, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A kokárda pártjelvénnyé válik, aki nincs velünk, az nem magyar. Az eredmény egyfajta sajátos kulturális „osztályharc” lett, ahol is nem a tudományos-kulturális termelés színessége, egymásra épülése lett a cél, hanem a „ki kit győz le” logikája; a rombolás ethoszának, a „csak én építhetek” gyakorlatának érvényesítése lett a járt út.

Mindezek egy győzelem esetén viszszaigazolódtak volna, és nincs semmi, de semmi ok feltételezni, hogy a korrekciójuk megtörtént volna. A korrekció egyetlen lehetősége maga a választás volt. A demokrácia egyensúlyrendszere gátakat emelt ugyan, de ezek az erodálódó gátak valószínűleg egyre nehezebben viselték volna el a fokozódó s esetleg még hosszú évekig tartó nyomást.

Az „erőltetett polgárosítás”, a társadalmi uralom víziójának megszállottjai most vereséget szenvedtek, megbuktak. Valószínűleg épp azért történt így, mert az „újkommunista” politikai metodológia valamivel több ellenszenvet, mint rokonszenvet váltott ki, s valószínűleg azért volt oly heves és érzelemteli a választási kampány, mert akaratlanul is átsütött rajta a társadalomtörténeti alternativitás lehetősége.

Itt valójában egy vízió és a belőle következő politikai gyakorlat bukott meg.

A kommunizmus után az újkommunizmus sem kellett.

Magyarország egy maradt saját árnyékával.