Ludassy Mária

A 2044-es esztendő, avagy a megvalósult rémálom

A cím plágium, Sébastien de Mercier 1770-es utópiájából ered: L’an 2440, ręve s’il en fut jamais. Rousseau-iánus utópia e regény: filozófia nincs, államvallás van, magánélet megszűnt, közélni kötelező, de csak egyféleképpen lehet. Egyetlen szerző műveit játsszák a színházak Párizstól Pekingig: Sébastien de Mercier erkölcsnemesítő műveit. Politikai író is csak egy maradt a porondon: Jean-Jaques Rousseau, „az erény filozófusa”. Szerelmes regényt persze tőle sem szabad olvasni, helyette Saint-Pierre abbé művei a kötelező olvasmányok, kinek „bár tolla gyenge volt, de lelke erős… kortársai vizionálónak tekintették, de mi megvalósítjuk álmait…” A 18. század szabadgondolkodói által csak „Rousseau majmának” nevezett Mercier mestert kiváltképp az ateistákra A társadalmi szerződésben kimondott halálos ítélet izgatta utópiája kidolgozásakor (azt persze már nem idézte a Szerződés szövegéből, hogy először azt kell halálra ítélni, aki valakit ateizmusért feljelent). Nála a feljelentő jutalmat kap (ami a teljes materiális egyenlőség körülményei közt – kávé, tea, szeszesital, dohány be van tiltva – elég nehezen kivitelezhető), a feljelentettet pedig ötéves börtönkurzusra küldik, ahol „mindennap meglátogatja két erényes állampolgár, hogy tévedéseit az ékesszólás fegyverével verjék szét, hogy sorra megcáfolják ellenvetéseit, s végül arra kötelezzék, hogy téveszméit haladéktalanul tagadja meg”, ám ha az megátalkodik az istentagadásban, „a nép felháborodott dühétől kísérve vezetik az ország határáig, s ott kidobván őt, mindörökké idegen és ellenség lesz hazájában” (már ha az idegenszívű túléli a kíséretet és a kidobást).

Mercier hangulatos leírással kezdi az egyenerkölcsű világ leírását: Párizs utcáin a házak egyazon, a „nép lelkét tükröző” stílusban épültek, egyszerűek és áttetszőek, mivel az erényes polgároknak nincs, nem lehet titkolnivalójuk a közösség és a közhatalom előtt. A középületek ékessége viszont a köztársaság erejét, nagyságát és pompáját van hivatva kifejezni, homlokzatukon a bölcs vezérek és a vezérlő bölcsek jelszavai adnak mindennapi és hosszú távú eligazítást. Ahogy 2044-ben, a Nemzeti Egységpárt győzelme negyvenedik évfordulójának ünnepén is. Külön rémség a rémálomban: százéves vagyok. Talán ezért maradhattam meg Budapesten, amikor az idegenszerűeket és -szívűeket kitelepítették (ahogy 90 éve az osztályidegeneket) – mert a lakásom sem olyan irigylésre méltó, s Lukács György moszkvai visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy egy szép lakás micsoda motiváció. Az utcát neobarokk jurták övezik, homlokzatuk nemzeti színű, hogy a zászlókat óvják az időjárás viszontagságaitól. A fent említett jelszavak inkább fenyegetőek, mint buzdítóak, a legszolidabb így hangzik: AZ ERŐ VELÜNK VAN! A többi arra szolgál, hogy megbélyegezze azokat, akikkel nincsen az erő, tehát akik ellen van. Carl Schmitt tekintélyelvű politikai filozófiájának hétköznapi variánsa uralkodik: mindenütt a MI és az ŐK manicheus szembenállását sugalló eszmék és eszement lózungok, a JÓ és a ROSSZ, a VILÁGOSSÁG és a SÖTÉTSÉG örök harcának képzete és képtelensége. Ám az ELLENSÉG és a BARÁT megkülönböztetése nem maradt a politikum filozófiai sajátja. Az utcán a polgárok mintegy fele nemzeti színű kokárdával feszít, a másik oldalon viszont megmaradt a pluralizmus. Nem nehéz megfejteni a stigmatizáló jeleket: a vörös K minden bizonnyal a kommunistát jelenti, a kék L a liberálist. A rózsaszín H a homoszexuális stigmája, s némi töprengés után rájövök, hogy a fekete A a sötét lelkű ateistáké, akiknek a pécsi püspök felsőházban beterjesztett, majd mindkét ház által elfogadott alkotmánymódosítása szerint „nincsenek emberi jogaik”. A jogfosztás szótól kissé összerezzenve keresek sárga jeleket, de ilyet csak az irodalomtörténeti tankönyvekben találok – kissé finomult a kín, kurziválva.

Betiltott könyvek nincsenek, csak nagy nemzeti könyvárudák, amelyek minden megjelent művet piros-fehér-zöld színekben nyomtatnak, s sötét mellékutcákban megbújó (a hajdani szamizdat butikoknál alig kevésbé konspirált) kis könyvesboltok, ahol a világirodalom és a filozófiatörténet alapművei kaphatók, bizalmas barátnak pult alól kurzivált (köztük Nobel-díjas) szerzők meg a még szigorúbban nem támogatott piros és kék fedelű antikurzus-könyvek – itt felfedezek néhány felvilágosodásról szóló monográfiát is. (egy Széchenyi-díjas filozófiaprofesszor, a francia Charles Maurras Társaság elnöke javaslatára ezeket kitiltották az iskolákból, s az egyetemeken is csak zárt anyagként, külön rektori engedéllyel olvashatók.)

Egy ronggyá olvasott Voltaire-kötet előszavában még magam is meglelem, ha már hazámat nem nagyon. Kötelező olvasmány viszont Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Kant kozmopolita szempontból megírt világtörténelme, valamint az örök békéről szóló műve inkább tiltott, mint tűrt, Hegeltől A szellem fenomenológiája szintúgy, a Jogfilozófiának csak a kevésbé szabadelvű változata kapható. John Locke, J. S. Mill és John Rawls csakúgy olvasható, mint az 1970-es években a Gulag, Marx még úgy se.

A hivatalos történelemszemléletet tükröző könyvek még siralmasabbak: a kisiskolások legfeljebb annyit tanulnak, hogy Emese álma a Regnum Marianum volt, meg a 21. századi Nagy Győzelem (victoria). Középiskolás fokon október 23. értékelését mintha a kádárista Fehér könyvekből másolták volna ki: a forradalom célja a vitézi rend meg a főkegyúri jog visszaállítása volt, valamint a Szent Korona-tan közjogi restitúciója. 1848 polgári forradalom volt, azaz az orosz liberálbolsevizmus engesztelhetetlen ellenfele. 1918 októbere még 1919 márciusánál is sötétebb színekkel festetik le, az államilag előírt ideológia szerint a polgári radikalizmus hagyománya szörnyebb szellemiség, mint a K és L és A betűk jelölte métely együttvéve. Jászi Oszkár mellett II. József a magyar történelem legsötétebb alakja, a tolerancia a legelfogadhatatlanabb eszme. Ahol csak Mi meg Ők, Barát és Ellenség van, ott semmit sem lehet tolerálni: ez még azt jelenthetné, hogy kompromisszumot kellene kötni a „másik” Magyarországgal, konszenzusra kellene jutni másfajta világfelfogásokkal. Ám a szellemi polgárháborús bűnösnek minősíthető Vezér ezt nem engedheti: hisz akivel tárgyalunk, az tárgyalóképes, akivel a megkötött szerződést megtartjuk, azt legitimáljuk (márpedig a tridenti zsinat óta tudjuk, hogy az eretneknek adott szót nem kell megtartani). Apropó, zsinat: a magyar püspöki karban az az irányzat győzött, amely ŕ la Lefebvre érsek nem fogadja el a II. vatikáni zsinat türelmesebb szellemiségét, s változatlanul IX. Pius antiliberális enciklikáit és X. Pius antimodernista állásfoglalásait tekinti mérvadónak. A „zsinati kör” és a magyar „Pax Romana” éppúgy a föld alá szorult, mint a szabadgondolkodók és a kisegyházak képviselői. Egyfajta pluralizmus – vagy inkább dualizmus – még megmaradt: augusztus 20-án kötelező körmenetben vesznek részt a katolikusok (s nagyon ajánlatos annak lenni, kiváltképp állami állásban), míg a kálvinisták a Hősök teréről indulnak az Erzsébet téri gödör felé, ahol angyalarcú gyermekeknek betanított gyűlöletjelszavak közepette évente megátkozzák és megköpdösik a kozmopolita liberalizmus sírjának tekintett teret.

A legérdekesebb vagy inkább legszomorúbb számomra az volt, hogy a 2044-es esztendőben a Kádár-korszakra nemcsak a viszonylagos jólét, hanem a társadalmi béke koraként emlékeznek. Igaz: Kádár beleőrült abba, hogy akasztatott, mások meg abba, hogy nem akasztathatnak…