A mitológiából kölcsönzött jelképünk, Kronosz titán, egykor a világ ura ellentmondásos személyiség. A görög halhatatlanok mind ilyenek, de ő különösen az. Ilyenné gyúrták az archaikus Hésziodosztól a kora középkori Serviusig azok a történetírók, akik hol a melankóliát, hol a kegyetlenséget, hol a bűnhődést (a Tartaroszban), hol a megjavulást (az aranykori Boldogok Szigetén) látták benne a legfontosabb létállapotnak. Mire a titán megkapta különös mandátumát: felelősséget az időért, ezért a legszomorúbb és legszigorúbb, legádázabb és legkegyesebb emberi fogalomért, már alig volt önmaga. Benne volt a kedélyes földisten, a rómaiak Saturnusa, a gyermekhúst zabáló rém, a föníciaik Molochja, és természetesen a későbbi legen da kutatók szimbolikus értelmezése is. A kronométer! Az óra! Macrobiustól kezdve a történetet erősen fertőtlenítették: a fiúistenek fölfalása innentől már nem a hatalomvesztés iránti szo rongás nagy véres misz tériuma, hanem csön des, kissé steril ovidiusi szentencia. Tempus edax rerum: az idő mindent elpusztít.
Az időisten, Kronosz tehát a történelem kezdetétől fogva ilyen is meg olyan is. Ráadásul legszörnyűbb tette visz szafordítható, nem jóvátehetetlen bűn. Mert megeszi ugyan Hadészt és Poszeidónt, de rögtön utána ki is öklendi őket. Hála a harmadik fiú, Zeusz cselének, aki önmaga helyett egy bepólyált és hánytató követ étet meg apjával. Ha úgy adódna, Kronosz tehát kezdhetne mindent elölről. Akár azt is mondhatná: mi lett volna, ha nem reszketek oly nagyon trónom elvesztésétől? Attól, hogy magam is úgy végzem, mint atyám, Uranosz, akit éppen én taszítottam a mélybe. Vagy mi lenne, ha legközelebb nagy ravaszul bekukkantok a gyolcs alá, s nem kapom be az emészthetetlen sziklát?
Januári számunkat az eltöprengő Kronosz jegyében szerkesztettük. Hangsúly a töprengésre esett. Ugyanis nagyjából és egészében alkalmatlannak találtuk a lineáris volt-van-lesz-t „közélményünk” kifejezésére (a hisztériára, a választásokra, a kormányváltásra, a tüntetésekre). Kizökkent az idő. Általános élményünk – szinte pártsemlegesen – „a hajszál híján”.
„A hajszál híján” élmény kivetítésével a történelemtudomány általában nem tud mit kezdeni. Ez a fikció és a művészet birodalma. Meg a kávéházi okoskodásé. Mi lett volna, ha a németeknek Trelleborgnál sikerül az atombomba-kísérlet? Mi lett volna, ha Rudolf trónörökös öngyilkosság helyett inkább a Monarchia reformján gondolkodik? Mi lett volna, ha a király nem menekül, és nem fogják el mint árulót Varennes-nél, hanem a francia forradalom élére áll? A történésznek ilyenkor hivatalból azt kell mondania, hogy minden ugyanúgy történik, csak kicsit később, kicsit deformáltabban, kicsit furcsábban. De lényegében ugyanúgy.
A nem történész – a maga hétköznapi idegrendszerével – nem bízik, és sohasem bízott az efféle szabályos üzemmenetben. Úgy érzi, hogy az istenek a feje fölött pókereznek, és ő a licitnek nem részese, nem tanúja. Poszeidónt és Hadészt már régen elfogyasztotta Kronosz, amikor Zeusznak sikerült isteni anyjával, Rheával megállapodnia, hogy átejtse a világ urát és a család fejét. Ha nem lép idejében, később nincs miről beszélnie. Fölvilágosult agyunk hátsó fertályában ott ketyeg a rémkép órája: a forgatókönyv hiányzik. Pontosabban minden forgatókönyv csak utólag legitimálja a megtörténteket.
Egy szó mint száz: a Mozgó Világ sem tehette azt, amit tizenöt évvel ezelőtt még kön nyű szívvel megtehetett. Akkor, a rendszerváltás előestéjén A helyzet és Merre menjünk? címszavak alatt még minden bonyodalom nélkül, mintegy lineárisan jeleníthette meg az időt. Ez az idő optimista volt, szenvtelen és könyörtelen. Megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Kifejezte a demokratizálódás, az europaizálódás, az igazságtétel ellentmondást nem tűrő közösségi akaratát. A szellemi mező valamen nyi résztvevője úgy tudta, hogy így nem mehetnek a dolgok tovább, s hogy radikálisan kell változtatni a szisztémán.
Az időnek ez a problémátlan interpretációja megbukott. 2002-ben az értelmezés majdhogynem a feje tetejére állt. A Fidesz-korszak „hajszál híján” vis szahozta... Mit is? Politikusok, történészek, szociológusok, közgazdászok, művészek, esztéták boronganak, dühöngenek, sopánkodnak közölt lapjainkon a bekövetkezett majdnem esetein. Utólag persze an nyira papírforma volt minden, hogy majdnem szégyen eltűnődni az istengyerekek későbbi sorsán.
Kronosznak persze munkaköri kötelessége a lett és a lesz kérdéseire is válaszolni. Egész blokkok íródtak e kérdések jegyében, mindazonáltal nem tudunk szabadulni a mi lett volna, ha víziójától. Ha Kronosznak sikerült volna végérvényesen elnyelnie a kimért időt.
P. Szűcs Julianna