Tábori Zoltán
Bazalt
Tolvajt fogtak a Tálfer Bau munkásai a Zách Felicián fasorban. Az eset késő délután történt, addigra a tízfős brigádból már csak ketten maradtak, ütött-kopott alakok, mint maga a kockaköves útburkolat, amelyet bontottak. Igazából hárman voltak, de Bokros tata, a munkavezető a kocsmában vesztegelt, úgy kellett érte menni. Előbb Ferkó, a legfiatalabb, aki ócska kezeslábasából ítélve valamikor Aral benzinkútnál dolgozott, aztán tíz-tizenöt perc múlva, merthogy se Bokros tata, se Ferkó nem került elő, utánuk ment Cinkotai is.
Bokros tata a pultnál állt, és Ferkónak magyarázott.
- Minden héten beírják az üzenőbe: gyüjjön be! Ezek már tiszta Torgyán mind: ahelyett, hogy tennék a dolgukat, üzengetnek.
- Nem kelletett volna gyereket csinálni negyvenévesen! - vihogott a Ferkó.
- Mit negyvenévesen? Majd mindjárt jól nyakon váglak! Most vagyok negyven! Amikor csináltam, nem voltam harminc se!
Cinkotai a pultot nézte: nagyfröccs volt mind a két kollégája előtt.
- Az istenfátokat, tata! - förmedt rájuk. - Nem mondta ez a kölyök, hogy tolvajt fogtunk? Gyere, és intézkedj!
Bokros tata egy-két évvel lehetett csak öregebb Cinkotainál, de legalább húszszal idősebbnek látszott. A szeme dagadt és zavaros volt, mintha akkor ébredt volna. Megmarkolta a fröccsöspoharat, és azt mondta:
- Majd jól nyakon váglak titeket, csak ugrassatok! A múltkor is azzal küldted ide ezt a kölyköt, hogy hol a fájrontkulcs... Föl tudjátok csákányozni azt a hundert métert nélkülem is.
- Na ne, tata, ez most komoly. Azért kaptál mobilt a Tálfer Jóskától, hogy ha valami rendkívüli dolog van, szólj! Hívd csak fel szépen, hogy tolvajt fogtunk!
- Neked is van mobilod. Vagy az csak arra van, hogy üzengessenek rajta?
- Hídra föl! Hídra föl! - vihogott Ferkó.
A két munkásember farkasszemet nézett egymással. Bokros tata unta meg előbb.
- Hagyd a francba, igyál inkább te is egy fröccsöt. Ekkora marhaságot még életembe nem hallottam! Elloptak egy macskakövet... Felőlem vigye a francba mind.
Cinkotai nyúlszájú, beesett képű, hórihorgas férfi volt. Fölülről lefelé nézett a brigádvezetőre.
- Ki beszél itt macskakőről? Tudod, mit mondok én neked, tata? - Kis hatásszünetet tartott, aztán szótagról szótagra a fogai közt szűrte a szót: - Légkalapács.
Az öreg gondolkodóba esett. Végül így szólt:
- A macskakő az macskakő. A légkalapács meg légkalapács.
- Mert még nem láttad a fószert.
- Azzal etet minket, hogy kelletett egy kő a kapu kitámasztására! - vihogott Ferkó. - Esküszöm, nem úgy néz ki, mint egy házmester!
Bokros tata szomorúan nézte a félig teli fröccsöspoharat az orra előtt.
- Nem tudnátok nélkülem elintézni?
- Nem csinálhatunk segget a szánkból! Nem mehetünk vissza főnök nélkül! Ne húzd az időt, tata!
- De hát most ki vigyáz rá? Már biztos meglógott.
- Bezártam a kis Polskiba.
Erre nemcsak Bokros tatának, Ferkónak is leesett az álla.
- A kis Polskiba? Azt be se lehet zárni.
Cinkotai nevetett.
- Odabasztam kettőt a samuval. Nem lehet bezárni? Pajszerral se fogjuk tudni kinyitani!
Bokros tata félretolta a poharat, és ellökte magát a pulttól.
A fószer a kis Polskiban csakugyan nem úgy nézett ki, mint egy házmester. Harminc körül lehetett, zakót és világos vászoninget, sötétkék nyakkendőt hordott. Amikor a Tálfer Bau munkásai odaértek hozzá, fejét a támlának döntve zenét hallgatott.
- Na nézd már, be tudta kapcsolni a rádiót? - vigyorgott Ferkó. - Szuper! Legközelebb idehozom az Anikót, és zenére dugunk!
- Ki hitte volna! - füttyentett Cinkotai. - Van benne aksi?!
- Még jó, hogy nem hajtott el vele - mondta Bokros tata.
- Nagyon elvarázsolt pali! - álmélkodott Ferkó. - Tűzoltózenekart hallgat!
A Zách Felicián fasorból a tulajdonosok mind elvitték az autójukat, egyedül ezért a kis Polskiért nem jött senki. Mielőtt a munkások nekiálltak volna felszedni az útburkolat kockaköveit, megfogták, és odalódították két fa közé a fűre. Horpadt testén fel se tűnt a kilincs környékén a két friss kalapácsnyom. Cinkotai fogta a pajszert, és kifeszítette az ajtót. A Haydn-szimfónia elhallgatott. A férfi előbújt rögtönzött zárkájából.
- Nézze, főnök! - fordult egyből Bokros tata felé. - Bocsánatot kérek. Szólnom kellett volna, hogy elvinnék egy követ. Ami történt, megtörtént. Mennyibe kerül egy ilyen kő? Mondja meg, kifizetem, és felejtsük el.
A három munkás meredten bámult. Nem a jólvasaltság és a magabiztos fellépés lepte meg őket; az építkezések környékén a legkülönbözőbb úriemberekhez volt már szerencséjük. Ettől a fura zenehallgatástól szaladtak ráncok a homlokukra.
Nem messze a kis Polskitól régimódi, ócska lakókocsi állt a felbontott úttest szélén, mintha csak cirkuszosoké lett volna. Az ajtajához húzott lépcső tövében almazöld sporttáska hevert. A cipzárja nyitva volt. Jól látszott, hogy egy húszcentis, közönséges fekete bazaltkocka van benne.
- Azért nem ilyen egyszerű a helyzet - mondta Bokros tata. - Mostanában tűntek el más dolgok is. Például egy légkalapács.
A bajuszos végigjártatta a tekintetét a Tálfer Bau emberein.
- Erről a légkalapács-eltűnésről hányan tudnak? - kérdezte.
Bokros tata meghökkent. Cinkotai észlelte az öreg megingását, úgyhogy egy lépéssel közelebb lépett.
- Szóval beismeri?
A férfi elnézően mosolygott.
- Ha eltűnt egy légkalapácsuk, azt tanácsolom, hogy nézzenek körül, melyik építőipari cégnél tartanak leltárt a napokban. Már ha valóban eltűnt egy légkalapácsuk, és nem csak ezután fog. - Körülnézett a félhomályba vesző fasoron, aztán így folytatta. - Azt hiszem, a kockakő áránál tartottunk. Meg egy kicsit a munkájukban is feltartóztattam magukat. Elnézést kérek. Akkor most elmehetek?
- Beszélnem kell a nagyfőnökkel - mondta Bokros tata. - Addig arra kérem, fáradjon be az öltözőnkbe.
Elindult, közben félig hátrafordulva, kinyújtott keze tessékelő mozdulatával mutatta az utat, pedig az egész csak pár lépés volt.
Odafönn, a lakókocsi ajtófélfáján ujj- és tenyérlenyomatok látszottak. Bokros tata belökte az ajtót, és maga elé engedte a férfit.
- Ezt elcseszted - mondta Cinkotai a visszatérő Bokros tatának. - Miért nem kérdezted meg, hogy mekkora összegre gondol?
- Tata, te tényleg ki akarod hívni a Tálfer Józsit? - vigyorgott Fecó. - Hát kell az nekünk?
- Nem tudom... - Bokros tata tanácstalanul bámulta a kupacokba rakott, felcsákányozott bazaltköveket. - Gondolkodnom kell...
- Nem mész vissza a Fűzfába! - Cinkotai megmarkolta az öreg grabancát. - Menj, és értesd meg vele, hogy mese nincs, tejelnie kell! Nehogy már azt higgye, hogy az ilyen fehérgalléros bűnözőknek mindent szabad!
Bokros tata megadóan visszafordult. Ahogy lépdelt az öltözőkocsi felé, a válla láthatóan megereszkedett.
- Ne felejtsd el, tata, hogy hárommal osztható legyen! - kiabáltak utána.
Belépett a kocsiba, és egy darabig nem jutott szóhoz. A férfi a kocsi túlsó végében ült az asztalnál, magasra csavart fényű viharlámpa mellett, és olvasott. Bokros tatának kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mire az felnézett az előtte lévő dossziéból.
- Szólniuk kéne a jogászuknak, hogy legközelebb nézzék meg jobban, hogy mit írnak alá! - mondta a férfi. - Itt ebben a hatodik pontban például...
Bokros tata zavartan állt az öltözőkocsi közepén, két sor lemezszekrény között. Mocskos törölközők, trikók lógtak ki a vasajtók alól. A munkavezető érezte, hogy ez így nem lesz jó, hogy ez a tolvajláson kapott ember ül az íróasztal mögött, ő meg csak áll az asztal előtt. Fogott hát egy ócska széket, és leült ő is, de a helyzet nem sokat javult.
- Nézze, én nem hiszem, hogy maga vitte volna el a múltkor azt a légkalapácsot - mondta. - De most ez a kockakő... Tényleg elvette azt a kockakőt?
- El.
Bokros tata nem tudta, hogyan folytassa.
- Végül is - mondta vontatottan -, nem nagy vaszizdasz. Pénzben kifejezhető értéke, hogy úgy mondjam... semmi. Az ember néha...
A férfi igazított a viharlámpán, és megbökdöste előtte a papírcsomót.
- És ez a nyolcadik pont is. A bérhasználati díjat simán átháríthatták volna a fővállalkozóra.
- Maga jogász? - nyögte Bokros tata.
- Valamikor ügyvéd szerettem volna lenni - mondta a férfi. - De a szüleim nem hagyták.
Bokros tata egy darabig várt, hátha az idegen folytatja, de mert nem tette, kínjában azt felelte:
- A szülő általában mindig jót akar. Bogarat fogdos a gyerekének, hogy legalább a bogárgyűjtemény legyen meg, ne buktassák meg biológiából.
A férfi figyelmesen nézte.
- Kifogyott elemeket gyűjt, mert az iskola kitalálta, hogy így óvja a környezetet - folytatta Bokros tata. - Segít kifesteni a tantermet...
- Látja, ezzel én is így vagyok - mondta hirtelen a férfi. - A gyerek kicsit rosszul áll földrajzból. Épp a kőzetekről tanulnak. Gondoltam, ha bevisz egy ekkora bazalttömböt az órára, az biztosan megér egy jó pontot.
Bokros tata megkönnyebbült.
- Mindjárt éreztem én, hogy valami ilyesmiről lehet szó! Megyek, és megbeszélem a fiúkkal! - Gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
- Tata, te meg vagy húzatva? - förmedt rá Cinkotai. - Eleresztenéd szó nélkül? Egy ilyen süket dumával?
- Turkál a papírokban... - nyögte Bokros tata. - Úgy viselkedik, mint egy tébéellenőr...
- Úgy viselkedik, mint egy tébéellenőr? És te ezt hagyod, tata? Hát micsoda tébéellenőr, aki azzal kezdi, hogy lopkod az építési anyagból?
- Nem tudom... Gondolkodnom kell...
- Nem mész sehova! - Cinkotai megmarkolta Bokros tata mellén a munkászubbonyt. - Használd az eszedet, öreg! Vajon minek lopott el ez a fószer egy kockakövet?
- Nő van a dologban! Tuti, hogy nő van a dologban! - vihogott Ferkó. A másik kettő meghökkenten nézett rá, aztán újra egymásnak feszültek.
- Nem vagyunk a kommunizmusban! Aki lopott, fizesse meg!
- Te voltál a munkásőr, menj, verd ki belőle te!
- Munkásőr, én? Hát még választani se mentem el, én voltam az a kéttized százalék! Amíg te húztad a Népfrontnak a strigulát!
Ferkó otthagyta őket, és az öltözőkocsi felé lódult. Fölszaladt a nyikorgó lépcsőn, kinyitotta az ajtót. A férfi még mindig ugyanott ült. Csak most kényelmesebben: a lába az asztalon volt.
- Ezek itt vén gacsos trotlik, de én ismerem a dürgést! - vigyorgott Ferkó. - Engem nem olyan könnyű átverni! Fogadok, hogy nő van a dologban!
- Miféle dologban? - kérdezte a férfi. - Ezek a biankó munkaszerződések nem sokat érnek. Ha igazán profik lennétek, mindennap újat írnátok, és az előző napit összetépnétek.
- Lehoznám neked a csillagokat is az égről! Elhoznám neked a bazaltkockát is az építkezésről!
A férfi letette a papírokat, becsukta a dossziét, egy pillantást vetett a fiatal munkásra, aztán elmerengve nézte a koromtól maszatos fényt a viharlámpa drótüvege mögött.
- Mi tagadás, így van. Tudod, barátom, van nekem egy nagy szerelmem, odaát dolgozik a könyvtárban, és én itt szoktam várni rá a kávézóban. Ültem, és figyeltem, hogy mikor hangzik fel lépte koppanása a bazaltkockákon. De ti most felszedtétek a bazaltkockákat. Aszfaltozni fogtok, ugye? Az aszfaltban nincs semmi romantika. Kellett egy ilyen kő. Ott fog állni az íróasztalomon, és éppen olyan titokzatos lesz, mint az a nő a könyvtárból.
- Minden a luk körül forog - mondta bölcsen Ferkó.
- Úgy van. Szóval, barátom, olyan mindegy volt, melyik bazaltkockát hozom el. Őrizheti a lépte nyomát bármelyik.
Ferkó diadalittasan tért vissza kollégáihoz. Azok még mindig veszekedtek.
- Jó, a pince meg a szög tényleg durva dolog volt, én mást mondok: inkább egy ilyen követ köss a nyakadba, és ugorj a Rábába!
- Menjél te a jó büdös picsába, és vigyél magaddal még egy embert!
- Hagyjátok abba! - tüsténkedett Ferkó. - Kiszedtem belőle! Emlékbe kell neki a kő, egy csajról, akit megdugott.
Azok ketten rámeredtek.
- És? - szólalt meg végül Cinkotai. - Mit mondott, mennyit tejel?
- Ja, arról el is feledkeztem. De nekem volt igazam, megmondtam: nő van a dologban!
- Persze, te hülye! - kiabált Cinkotai. - Nő van a dologban, hát persze! Az aszszony küldte, hogy csináltasson bazaltbeállót a vadonatúj Jaguar alá, csak épp bazaltot nem kapni sehol! Na, majd én kezembe veszem a dolgot!
Azzal az öltözőkocsihoz rohant. Bokros tata és Ferkó csak nézett.
Cinkotai is diadalittas képpel jött ki pár perc múlva, mint az imént Ferkó.
- Na, bevallotta! A villája kertjébe kell, hogy ne süppedjen bele a pázsitba a Volvo! Ennyit tévedtem! Nem Jaguar, hanem Volvo! És meg is egyeztem vele! Gyerünk, megpakoljuk a Barkast! Húsz rongyot ad érte, ha kivisszük a házhoz!
- A húsz nem osztható hárommal - jegyezte meg rezignáltan Bokros tata.
Ahogy rakták a Barkast, a hátsó gumik úgy lelapultak, mintha megolvadtak volna. A férfit hátraültették a kockakövek közé, és ők is bemásztak a kocsiba. Ferkó vezetett.
- Akkor majd mutatja az utat, igaz?
Szürkült. Elhagyták a várost: apró, hunyorgó fényeivel távoli, mindenszentek esti temetőkertnek látszott. Előttük a fák közül köd folyt az útra. Kísérteties este volt: perceken át egyetlen autó sem jött szembe velük. A Barkas nyikorgott, recsegett, durrogott a kegyetlen súly alatt.
Cinkotai ugyanúgy a bazalttorlasz foglya volt, mint a kockakőlopáson rajtakapott férfi. „Itt jobbra!", „Most egyenesen!" A hórihorgas, nyúlszájú munkás a mellette felhangzó parancsszavakra lopva oldalt nézett. A férfinak markáns arcéle volt. Cinkotai arra gondolt, hogy az ilyen markáns arcélű, öltönyös emberek mindig minden körülmények között kivágják magukat.
Aztán ahogy teltek a kilométerek, egyre sötétebb gyanúja támadt.
- Biztos, hogy jófele megyünk?
- A Kamarás-hegyre megyünk - mondta a férfi. - Helyrajzi szám négyezer-hatszáznyolcvanhét. Akar maga navigálni?
- Fogd be a szád, nyúlszájú! - nézett hátra váratlan szigorúsággal Bokros tata. - Az úr tudja az utat.
Az orrunknál fogva vezet bennünket, gondolta Cinkotai.
Az út egyre keskenyebb lett. A Barkas lámparögzítő csavarjai rég kirohadtak, a két reflektor átvette az autótest vibrálását: fényük csorba fűrészként reszelte az út menti fákat. A motor bőgve kapaszkodott felfele az emelkedőn.
- Ha már ott vagyunk, meg is csinálhatnánk azt a beállót. - Bokros tata egyre jobban beleélte magát a nagy üzletbe. - Reggelre be is állhat a Volvo. Olcsón megszámítjuk.
- Csak ez a húszas van nálam - mondta a férfi. - Itt forduljunk balra.
Bokros tata, Fecó és kicsit talán Cinkotai is épp azon töprengett, hogy meg lehetne csinálni ezt a munkát hitelbe is, amikor hirtelen éles durranás hallatszott, és a Barkas megbillent. Hátul valami veszettül pattogott, mint amikor zászlót csapkod a szél. Az egész két-három másodperc volt, aztán a kocsi irdatlan zenebonával félig belecsúszott az út menti árokba.
- Na, cseszd meg, már csak ez kellett!
A három tálferes kiszállt. A férfi csak azért nem, mert nem tudott a kockakövektől.
- Nem esett baja? - szólt bele a sötétlő kocsiszekrénybe Bokros tata. - Nem zuhantak magára a kövek?
- Minden oké - szólt vissza síri hangon a férfi.
- Pótkerekünk van? - nézett Cinkotai Ferkóra.
- Talán. Ha van, ott kell lennie az ülés alatt.
- Cseszd meg, mi van, ha nincs?
Ahogy ott tanakodtak, az árokpart váratlanul megelevenedett. A következő pillanatban vagy két tucat melegítőbe-anorákba öltözött, olajbarna képű férfi vette körül a Barkast.
- Gemáni? Gemáni? Havakalapalalala? - pörgött a nyelvük.
- A szentségit! - mondta Cinkotai. - Már csak ez hiányzott.
- Kik ezek? - riadozott Bokros tata. - Arabok?
- Afgánok.
- Gemáni? Gemáni? Havakalapalalala?
- Niht Dajcsland! - Cinkotai felemelte a kezét, és szemlátomást megpróbálta átvenni az irányítást. - Arra! Odaát!
- Áh! Harapurraharrrah!
Az egyik afgán összekulcsolta a kezét, a bal combja mellől átlendítette a jobb combja mellé, és közben kérdőn nézett Cinkotaira.
- Balahalavala?
- Még csak az kéne! Kiemelitek az árokból, aztán elhajtotok vele!
Az afgánok azonban se szó, se beszéd, odaálltak a Barkas árokba fordult oldalához, és megragadták.
- Hara! Kara!
A Barkas meg se moccant. Az afgánok torokhangon magyaráztak, mutogattak egymásnak, aztán nekiláttak kipakolni a bazaltköveket a kocsiból.
- Ne már! - dühöngött Cinkotai. - Kértünk rá titeket?
- Hadd csinálják! - vigyorgott Ferkó. - Emeljék csak ki az árokból! Ha majd rájönnek, hogy ki van durranva a kerék, odébbállnak.
- Ezek? Átmennek a zöldhatáron csupasz felnivel is!
A melegítős afgánok két percen belül kitornázták a kiürült Barkast az árokból. Aztán ahogy jöttek, el is tűntek a félhomályban.
- Hát ezek jól itt hagytak minket!
Sötét volt. Épp csak egy kenyérhajnyi hold világított.
- Nézd már meg, hol az istenbe van a pótkerék!
Ferkó bemászott a kocsiba. A hangja tompán kongott bentről.
- A pótkerék megvan, de hol a fószer?
- Micsoda?
- Hát ez meglépett.
Nem sokat láttak egymás arcából a sötétben, de talán jobb is. Jó két percig csönd volt, feneketlen csönd.
Aztán egymásnak estek. Olyanok voltak, mint egy vakon vagdalkozó, hatalmas, sokkarú polip a tintafeketeségben.
- Te barom, ez az egész a te...!
- Így vezetni...
- Én már rég...
Begurultak az árokba, a gonoszan fénylő, csiszolt fekete bazaltkockák közé. Tompa koccanások hallatszottak. Ettől valahogy kijózanodtak. Pár percbe így is beletelt, mire valamelyikük megszólalt.
- Emelő?
- Alápakolunk kockakővel.
- Csesszétek meg, elengedtük az afgánokat, most ki fogja nekünk megemelni?
Bokros tata cigarettát, gyufát vett elő. Rágyújtott, majd kicsit matatott, és a társai képe elé tolta az öklét. Az ujjai közül három gyufaszálvég meredt elő.
- A másik kettő tartja. Oké?
A cigarettaparázs halvány fényében egymás után húztak egy-egy szál gyufát.
- Ne remegjen annyira a kezed, te!
- Kurva életbe, mindjárt én is átmegyek Dajcslandba!
Ketten tartották a Barkas hátulját, egy pedig a kockaköveket pakolta a karossszéria alá.
- Vágjatok jó képet a dologhoz - sziszegte Cinkotai. - Fogadok, itt van valahol a közelben, és figyel.