Ahol a part szakad

Harmatos volt a reggel, megcsípett mindent a dér. Nem érdemes ilyenkor kint járni, mert mindenütt ott marad az ember lába nyoma, keresztül-kasul, mintha mindenütt járna, mint egy megkötözött kutya.

Jó levegő jött a hajnali széllel, a meredek partnak nekifut az első hajnali légáram, szétporlasztja a vizet, és jön fölfelé a sós víz illata. A tenger zúgása ilyenkor jól hallatszik. Az első szél elviszi a deret pillanatok alatt, szerencsére, és lehet menni az erdőbe fáért, délelőtt megszárad, tán még a csizmámat is levethetem. Az jó lesz, mert igen hosszúak és szagosak az éjszakák. A tisztálkodás szempontjából az a szerencsém, hogy nem bírom a szagomat. Rendesen fürdök, de néha elhalad rajtam az idő, ilyenkor segít az orrom.

Úgy volt, hogy már régen elfelejtettem, amit akartam, hogy megtaláljam a helyem, ahol szabadon élhetek, és viszonylag nem túl nagy erőfeszítések árán, és nem is annyira állat-mód, hanem ember-mód, távol minden régitől és minden újtól.

Úgy volt, hogy már nem sikerül. Mert amint rászántam magam, hogy nekiinduljak, nekiindultam, a kiszemelt helyen megtorpantam. Ott voltam a célnál, amiről azt gondoltam eddig, hogy ez jó lesz, aztán, amikor ott voltam, úgy éreztem, hogy nem jó.

De mi a fene ez az érzés? Folyton visszaköltöztem a régi helyemre, és jártam tovább az unalmas kanosszámat. De mi ez az érzés, ami visszahozott, kérdeztem többször is, de nem tudtam rájönni, mert már nem éreztem ezt az érzést, csak akkor megint, amikor megint nekivágtam, és visszavágytam. Vagyis nem vágytam vissza, de minduntalan csalódtam az új helyben. Miért is csalódtam? Mit vártam tőle egyáltalán? A szabadságot vártam tőle egyáltalán? Nem is tudom, mire merjek gondolni. Arra nem merek, hogy képtelen vagyok magamat szabadnak érezni, és ezért térek mindig vissza, és arra se merek, hogy ilyen érzés egyáltalán nincs is. Nekem nincs, vagy egyáltalán, mindegy. Pedig más érzésre nem vágyom, csak arra, hogy szabadon dönthessem el, mit akarok. A többi már az én dolgom. Föl vagyok készülve. Fölkészültem.

Akkor aztán úgy döntöttem, erőszakot teszek magamon, és legközelebb, ha meglesz az új hely, érezzek bármit, ott maradok.

Így maradtam itt ebben a kunyhóban, ahol vagyok. A tenger húsz perc járásra, az erdő közelebb, tulajdonképpen a parttal párhuzamos tisztáson lakom, többnyire az erdőn át jutok mindenhova. A tenger hosszan morajlik lent, a sziklafal alatt, néha lejárok, van egy ösvény a falakon, ott megközelíthetem a vizet.

Az első naptól kezdve tönkre tett mindent a magány, vagyis hogy magányosnak éreztem magam. Ez egy nagyon hosszú gondolat: magányosnak érezni... Hosszú gondolat, mert hosszú az állapot is, amiben ott van. De akkor hát már megint nem vagyok szabad, jutott eszembe nyomban, mert nem akarom ezt az érzést, mégis van. Mondom én, fogalmam sincs, hogy mit akarok én egyáltalán szabadságnak nevezni. Túl sokat éltem már, régebben kellett volna kezdeni, még a kezdetén, most már mindent úgy megszoktam, hogy nem tudok a folytonos hiányérzet nélkül leszokni róluk.

De mit is akarok én valójában itt a tenger mellett, ebben a kunyhóban, ebben a kietlen, tengermorajos csöndben? Ha már egyáltalán a kérdést is értem. Mert ez sem biztos. Az akarat valami érzésfélét kívánna, hogy érezzem magam mindentől elrúgva, ki a csillagos égbe, és hogy ez legyen valóságos, és ne úgy, ahogy eddig csináltam, százezer liter brendivel, ötszázezer liter konyakkal és pálinkával, egymillió hektoliter sörrel, és hetvenmilliárd akó borral. Hogy fulladna beléjük minden szándékom!

De hogy is akarhatnék valami jót magamnak, amiért aztán ne kéne duplán megfizetnem. Vagy triplán. Eddig mindig is ez volt, a jó lét ára a rosszul lét, az örömé a fájdalom, a becsületet hazugságérzéssel kell megfizetni, minden csupa kölcsön, hogy a fene enné meg. Azért jöttem tehát ide, kezdem magamat megérteni, hogy kölcsön nélkül éljek, de nem bírok, mert a szabadság kölcsönért a magányérzéssel törlesztek, a tiszta levegőért a hideg érzésével. A fene megette. Rosszul gondolkodom.

Erre jöttem rá, hogy ez lehet csakis a megoldás, hogy rosszul gondolkodom. Csakhogy nem tudok másképpen gondolkodni. És nem élvezem az életet, ez a nagy baj. Minek is tudok én igazán örülni? Semminek. Olyan vagyok, mint egy elromlott fatuskó, hiába vájja a földbe a gyökereit, nincs mit táplálnia, már rég halott. Ha valami szórakoztat is, hamar véget ér, ha valami jól is esik, tudom, fizetni kell érte. De talán direkt kerülöm az izgalmakat, megtartóztatom magam, ahogy erről sokat hallottam, viszont ennek nem túl sok jó hozadékát látom. Azért biztos van jó is, csak addig már nem látok el.

Eleinte a nappalaim jól teltek, felfedezéseket tettem, és arra számítottam, hogy mindenképpen megtalálom itt a helyemet. Éjszaka féltem, halálfélelemmel, hogy megesznek az állatok, egy medve, egy eltévedt vadállat vagy egy szörny, amit előcsalok az erdőből. Óriási rémeket láttam, árnyakat, amelyek ijesztő mancsaikkal és fogaikkal rontanak rám, de valahogy egyik se ért hozzám. Nem úgy a lepkék. Éjjel a tűz mindig égett, nem tudtam aludni, figyeltem, inkább nappal aludtam. Jöttek a fényre a lepkék, és néha észrevétlenül mögém szállt egy, és csöndben ráült a tarkómra. Egy másodperc alatt futottam száz métert. Pedig közben már tudtam, hogy csak egy lepke. De mindig, újra és újra megrémültem, nem hagyott üres helyet mögöttem a fantáziám.

Egy időben próbáltam kapcsolatot létesíteni a szellemekkel. Direkt kihívóan viselkedtem, és olyanokat gondoltam, meg mondtam is, ha úgy jött, hogy kiboruljanak a szellemek, és ne bírják tovább cérnával a titkolózást, és legyenek kénytelenek megmutatkozni. Lassan rájöttem, csak magamat bántom ezzel az üres parádéval, nem mozdul semmi, ha nem mozdítom, a szellemvilág se, ha nem szellemesítem. De ez nem így van.

Nagyon bánt, hogy arra kell gondolnom, hogy azon kell gondolkoznom, hogy vajon minden a dolgok belső természete szerint olyan-e, amilyen, vagy csak én gondolom bele, amit gondolok. Ez roppant megalázó, gyűlölöm a gondolkodásnak ezt a suta természetét. Már rég túl kéne lenni ezen, és mégse, itt tocsogok benne, holott már két olyan különbözőt kellett volna gondolnom, amelyek ellent mondanak az idő lineáris természetének, és ezáltal azonnal kiderül a turpisság. Nem tudom megmondani azt se, hogy amit tudok, arra rátalálok, vagy csak kitalálom. Pedig ha erre tudnék válaszolni, mindjárt jobban állnék a szabadság dolgában is, amiért ide jöttem.

Nem tudok úgy valamire gondolni, hogy ne gondoljak mindjárt valami másra is. Ez is nagy hiba, mert túl végtelen, mert túl széttart, mert olyan, mint egy elektroncikázás. Azt is jó lenne tudnom, hogy egyedülállóan rossz-e az én gondolkodásom, vagy csak egyszerűen nem lehet elhinni, hogy van ilyen, önmagától, hogy önmagamtól lettem ilyen, és nem vagyok kitalálva. Ilyenkor aztán fölkaptam egy karnyi lángoló husángot, és mint az állat, rohantam vele mindenfelé, a parázs szikrázva pörgött le róla a levegőbe, úgy öt perc alatt fáradtam bele, visszadobtam a husángot a tűzbe, és mintha mi sem történt volna, hamarosan elégett.

De nem igaz, hogy nincs szabadság. Vannak olyan pillanatok, amikről el lehet mondani, hogy ez aztán az érzés, és így most jó. De hogy honnan jönnek, mitől lesznek, fogalmam sincs. Pedig elő kéne őket állítani laboratóriumban, előidézni, megidézni, és az lehetne egy nagy eredmény. Fog sikerülni, vagy hamarabb föladom magam?

Ez járt a fejemben akkor este is, amikor hirtelen beugrott, megvilágosodott valami erről, efelől, hogy vessem magam a halál karmai közé, hadd szóljon hozzá ő is valamennyit.

Sötét volt, a tűz alig parázslott, és jól tudtam, hogy minden halálos gondolat ilyenkor, a sötétben tör rám, és hogy ilyenkor, ha jót akarok, vagy mit, nem szabad mozdulni, ki kell várni a reggelt, és ha még mindig repülni van kedvem, hát akkor szálljak, mint a csodamadár.

Csakhogy ebben már megint túl sok a tapasztalat, az irányítás, amiben elveszik az intuitív valamicsoda, ha egyáltalán.

Fogtam magam, jól kezdődik ez is, pössentettem egyet, attól kicsit lelappadt a hasam, és megindultam a tenger felé.

Jártam már itt máskor is éjjel, de most a szándék tüzelt fel. Ma éjjel kifaggatom azt, ami minden józan eszem és tapasztalatom ellenére van, merthogy a tapasztalataim egy kalap szarvasgombát se érnek, főleg bizonyos ügyekben.

Csak reméltem, hogy útközben sokat felejtek.

A hold még nem jött föl, olyan sötét volt, hogy a nyelvem hegyét se láttam.

Úgy sorakoztak egymás után a fejemben az emlékképek, mintha csak gratulálni jönnének egy gyors kézfogásra, szervusz, és a diakocka már bukik is ki. Látom a festményt a korsós kisangyallal, ahogy a temetőszerű vagy csatamező-hangulatú tájon rémült szemekkel néz szét, lopja a vizet a földről a mennyországba, vagy ahogy ezt a festő el tudta képzelni. Mellette évszázados fa gyökere kanyarog, vastag gyökértengere hullámzik, az is szívja a vizet, ugye, meg valami ház jobbra, és már érzem is az édes hullaszagot, néha az étel is ilyen, nem véletlen, az állat benne halott. De azért ez nagy boldogság is, ilyen messzire eljutni a borzalmasban, legalábbis erre tanított az élet, arra, hogy szenvedjek, mint a kutya, előre perkáljam a kölcsönt, és csak aztán vegyem fel. Hátborzongató vagyok magamnak, mert a sok értéktelenséget magam körül tartom értékelhetőnek valamiképp. Aztán jönnek a többi képek, és mintha én magam nem haladnék.

A víz hangosabban morajlik, felfut a sziklákon, szétfröccsen, aztán valahogy visszatalál a mélybe. A világ csupa erózió, nem lehet ellene tenni semmit, esetleg az elleneróziót, csak hát ez már pusztán elvi kérdés, a gyakorlat pedig én magam vagyok.

Hirtelen egy macska, ahogy nyávog. Még egyszer, mintha valaki ritmusosan pumpálná ezt a hangot. Fejemet a hang irányába fordítom, szemeim eltűnnek a vaksötétben. Mindkét fülem hegyezem, még élek, éles a hallásom, a szaglásom viszont mintha nem ismerné a kémiát.

Egyedül vagyok, nincs értelme semminek.

Mindig is egyedül voltam.

És az is maradok.

Belekapaszkodtam a sziklafalba, elveszítettem a tájékozódást, az ösvény valahol máshol visz le, nem látok semmit, csak megyek és pattogok a sziklákon, mint egy gumimalac.

Ha legalább valaki látna. Vajon tényleg erre vágyom? A hónom alatt, a lábam között süvít a szél. A szemem száraz, kész a koppanásra. De végre újra gyermeknek érzem magam, és még mi mindenféle érzés lesz itt, gondolom, ha a halál el nem választ. Vagy el nem fáraszt.

Úgy képzeltem, ha már nem egyenesen valamelyik sziklára zuhanok, akkor a tengerbe, és az majd visz kifelé az öbölből, és ott a kanyarban, ott már csak a falnak tud nekivágni. Láttam ezt annak idején jó néhány fahasábbal. És ez jó lesz így, szállok a hullámmal, aztán a szikla lerendez, de visszahullok a vízbe, és így tovább, míg finom porcukorrá nem törik bennem minden csont. Testileg. De fejben mégis más lesz, felemelőbb, legalábbis úgy képzeltem. Mert eddig mindig úgy volt, hogy ha feltettem a kérdést, hogy Meghalni?, erre olyan természettel jött, hogy nem, mintha az idő folyása szerint ez mindörökre így lenne. Egy nemre pedig legjobb válasz az igen.

Nem kellett ugranom, a gatyám szélét elkapta a víz, a zsebet, mintha kéz rántana a vízbe. Olyan könnyen ment, hogy gondolkoznom se kellett rajta, fölmérni bizonyos eseteket, mi lesz akkor, ha, és még tízféle változat.

Úsztam egy darabig, hogy megszokjam a vizet, hogy fölkészüljek, közben métereket emelkedtem a hullámmal, és métereket zuhantam. Na, igen, erre számítottam, fantasztikus, ahogy errefelé mondják.

És annyira elteltem, hogy még a szikla se jutott eszembe, ami innen még vagy százötven méter, amikor egy szempillantás alatt feljött a hold, és megvilágította a szemközti sziklát. És akkor mintha a fény életre keltené azt is, ami nincs, megláttam egy nőt a sziklafalon.

Alig tíz méterrel arrébb, ahol leereszkedtem. Most hagyta el az első hang, fájdalmasat nyögött, feküdt hanyatt a sziklán, és szült, a gyerek feje már majdnem kint volt.

Dobált a hullám, hol föntről láttam a nőt, ahogy iszonyatos csatak borítja el az egész meztelen bőrét, és nyomja, aztán lezuhantam a mélybe, az alulnézetbe, kitakarta a hullám.

Nem tudom, hogy látott-e, már a torkából üvöltött egy nyelven. A széttárt hüvely ott terpeszkedett előttem, nem voltam húsz méterre, a hold ráömlött, a porvíz is a nőre, és a gyerek feje nem jött, nem akart kijönni.

Egy darabig föladta, pihent, a vesztemre. Láttam, hogy meglátott, rám csillant a szeme, a szája legörbült, zokogott.

Fölültem az egyik hullámra, föltapostam magam, és tiszta erőből a nő felé úsztam. A vízáram visszafogott, még erősebb sodrással vitt a túlparti öbölszikla felé.

A nő, amint megpillantott, újra összeszorította a fogait, és szült és szült és szült.

A gyerek feje előbuggyant, fölsírt, ahogy kell, a nő éktelen üvöltve húzta kifelé magából a véres csomót, a véres üvöltő csomót. Aztán ahogy a gyereklábak is elhagyták a hüvelyt, szusszantott egyet, előrehajolt, és elharapta a zsinórt, a köldököt, a gyereket meglengette, és behajította a vízbe.

Fölállt, a lába között lógott a véres zsinór, láttam, iszonyú erő van benne, ha kéne, még három szülést végigcsinálna, fölállt, és mászott fölfelé.

A bömbölő gyerek majdnem megfulladt, a fejét kitartottam a vízből, pár tempó után elértem a sziklafalat. A gyerek, szegény, üvöltött, a nő meg csak mászott, de láttam egy pillanatra, azért mégis elfáradt. Utánamásztam a gyerekkel, még nem ért föl, amikor elértem a lába között kilógó köldökzsinórt, elkaptam és megrángattam. A nő felém rúgott, de nem talált el, aztán mászott és mászott, begyorsított.

Mire fölértem, azt hittem, eltűnik, de ott ült a ledobált ruhái között, zokogott megint, aztán nyugalom öntötte el, mintha meghalt volna.

A gyerek már teljesen tiszta volt, lefürdött a tengerben. A nő nyugodtan várta, hogy odaadjam neki a gyereket. Felém nyújtotta a karját.

Hívok mentőt, alig tíz kilométerre van innen egy fülke, mondtam. Ne, nincs semmi baj, mondta, a gyerek is elhallgatott, a nő magához szorította, bebugyolálta a száraz ruhákba.

A hold már magasan járt. Mennyi idő eltelt megint.

A nő rám mosolygott, fáradt, de békülékeny hangon kérdezte: mi legyen a neve?

Én meg teljesen elvesztettem a fejem, és nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy Sándor, ahogy engem is nevezni akartak annak idején a szüleim, de aztán az utolsó pillanatban megváltoztatták Tihamérra.

Nem tehettem mást, bemutatkoztam, és hirtelen ott ültünk hárman, ahol a part szakad.