Másoknak-kihalóm
Másoknak-kihalóm, ó, korai
verseknek jellegzetes hangütése!
Peng a villa két szára, összenézve.
Nem tudja, mit akartam mondani.
Vagy csak: „helyes a hang? hamis a hang?"
- ezt dönti el. Kérdeztem-e?
Csak helyette miféle eszköze
volna kérdésemnek? Válasza pang,
„pang, peng", nem is akartam
mást, csak visszhang-másolatát,
semmi kifogásolatát
annak, ami kimondhatatlan.
Mert kimondhatatlan a kihalás,
az elhalás, helyette: zene szól.
Értelmetlen zene. Valami más,
valami több nem kezdődik, ahol
a hang-próba véget ér céltalan.
Azt se tudom, amire van.
De ha tudnám, rejtély volna: minek.
Kihalásaim, némán csengjetek.
A hang már csak az elhaló tünet,
mellyel halogatom magam.
Még ami van.
Mert rajtam kívüli okból: „lehet".
Ha senkinek egy rohadt szót nem a
Ha senkinek egy rohadt szót nem akarnál
- és az mi lenne? -,
mit támaszkodsz e falnál,
mögötte miféle végtelenbe?
Mit szeretsz bécsi vakolatokat?
Dublini vakablakokat?
Párizsi vasrácsokat, nem sokat?
És Montmorency platánlevelei miért vonzanak?
Az Aneue Amélie mért nagymamád?
Egy rácskapun miért egy kutyaláb?
(Miért ég egy rőzsenyaláb,
miért nézel hátad közepével egy óvodát?)
Az Amélie-óvoda túlján a lópálya?
Ahol kedved apálya
jött el, megszöktél.
De ez nem volt soha többé-
re. Álltál egy hirdetőoszlop tövében
a Paris Turffel. Tél lett azóta, téli éjjel,
forgatod emléked futamaid,
s a csatakos virradatban
- csonkulással, rákkal, májzsugorodással -
megjönnek lovasaid, zord közöny, hozzák az Amélie-t.
De addig -
igen, de addig. Azért addig.
Adalékok a megértéshez
„Sandburg verstöredékére gondoltam,
hogy az emberből végül mindössze
egy kis foszfor marad, ami egy
doboz gyufára elég."
(Bohumil Hrabal)
Mintha tegnap lett volna hogy anyám
jön felém abban a régi ruhában amit
még apámtól és amiben egy fényképen is
most ősz lesz és ki-
lélegzi a nyár maradékát a bőr
sokszor megállok majd nézni a Dunát
s ahogy a kezek tudják csak
üres szél rántja kabátod
most napról napra ősz lesz nekünk
s ami tegnap még volt velünk
mára nincs
miért
legyen
Talán beszélnék még
(Kányádi-érem)
talán beszélnék
még magunkról
valamit de
kileste versemet
az este s össze-
borultak a szó
bábel tornyai bennem
oly bolondul
vágyom elmondani
amit kezedben
kezem öröktől fogva
beszél neked
Reggeli áprilisban
Egy
Újra a fák suhogása
ébreszt, a reggeli fény
lombfüggöny szűrte mása
feldereng az ágy szegletén,
egy galamb szárnycsapása,
árnya, meg-megrebben a lég,
sercen cigarettád, mázsa
súly fölöttem az égi kék,
s mégis oly áttetsző, nem fed el.
Ma halászok jajszavára ébredtem fel.
Kettő
Még a reggel illata, fénye
érint meg, a formák s a szinek
játéka, tárgyaim, s mily kénye
kelteget épp e semminek;
az ablaktáblák tetőzte fényt
bámulom, utcát, háztetőket,
nyugodt vagyok, felejtem őket,
mint aki most szennyes ruhaként
istenét magára öltözi,
s szolgál, ha uralkodni fáradt;
mint a kertész, aki kiszáradt
fáit is makacsul öntözi.
Egyedüllét
Kifeszítem lelkem a tóra -
igyon alvó víztükör-estből.
Tudod, oly rég vágyom a jóra.
Selyem-arcom széle lefeslő.
Születésem honnan idézett?
Követ áldott angyali őröm?
Egyedüllét - mélybe igézett -,
sose légy kín, légy puha bőröm.
Önmaga mélyén
Kivetülvén önmaga mélyén
selyem-arcív tóvizet őriz.
Hova indul csillagok éjén?
Kit igéz meg friss, üde bőríz?
Szerelemmel játszani nem fél,
szeles-ujjú lágy simitástól.
Megölelt már mást, aki nem kért,
aki nem várt jót a világtól.
Ha a képzet messzire téved
(feleded, hogy míly egyedül vagy),
sohanemvolt társakat ébreszt -
hol a nemvolt hogy feketül csak.
Üres éj
Soha nem jön időben. Alázd
magadat, s aki vár, te legyél.
Nem akarna veled szorosan-
ölelést, kötelék-karokat,
csak a perc örömét. Csak a fényt.
Emelek magasabb falakat,
be ne érj ide már, ha megütsz.
Egyedül te maradsz - üres éj.
Anakreón naplósorai
Arács, 2000. X. 21.
Nem álom és
nem látomás.
Az őszi erdőn vaságy
a fák alatt, akárha
fehér csontváz.
Rozsdás sodronyára
rostálódni hullongnak rozsdás levelek.
Lábánál rozsdavér tócsa.
Matracai, mint a rajta
hajdanvolt aluvók tüdei
elrothadtanak. Lehetett volna
enyim is: kollégiumi,
katonai vagy kórházi ágyam.
Föl- és fölfuthatna reá
szeder vagy vadszőlő,
kire most egy korhadt törzsü fa
készül lerogyni,
s oly fáradt, akárcsak én,
hogy túl sok is már az a fény,
mely odvából
szemembe világol.
Anakreón novemberi imája
Arács, 2000. XI. 14.
Kevéske borunk lett az idén, Uram.
Rég kiforrott már, szine nem törött meg,
Rendben szunnyad a hordajában.
Nincsen már munka se azzal igen,
S tiszta a pince.
Mit tegyek, Uram, hogy azért
Tovább szorgoskodhassak közeledben
E hegyoldalban a teremtésen?
Hadd számlálhassam még
Azt a nehány levelet,
Amit ágakon, szöllővesszőkön
Fennhagytál e ragyogásban!
Te a madárkák aláhulló tollait,
Én meg a sárga-vörös lomb-maradékot:
Egy, kettő, három - - -
Kell, hogy annyi hiábavaló emberi igyekezet
Közt legalább ekkorka értelmes föladatot
Bízzál rám a Nagy Egészből!
Boiszkosszal Újpesten
(Eposz-töredék)
Boiszkosztól most lestem el a jambikus oktametert,
s disztichonját is átveszem, egy cseppet leporolva:
versemet pezsdítse a rím, a zamatnak belekevert,
sose baj, ha frissül kicsit egy régi-régi forma.
A boiszkoszi hagyaték hősköltemény-témára lelt:
megverselni Pannóniát, ezeréves hazánkat;
próbálgatom a lantomat, pontosan szól, a hangja telt -
elpengheti a hűvöset, elzengheti a lázat.
S mégis lassan mozdul az ujj, tétován érinti a húrt,
félve a szó, a dallam és a ritmus buktatóit...
Ezredéves Pannóniánk, olyan foghatatlan a múlt -
hogyan közelítse a vers lényeged, a valódit?
Nagy nevek, dátumok, csaták: könyv őrzi őket, számtalan -
de ami ott helyénvaló, tán nyűg a költeményben;
már egyetlen fölös adat, mint a buldog, a versbe mar,
szökellni vágyó metrumát fogva tartja keményen...
Költő, vigyázz! Újpesti szél paskolja meg az arcomat,
járásom egyre nehezül, míg versem lépte libben;
mint mindig, gizgazt, limlomot visz a sekély Szilas-patak -
s én ezer évet hordozok legmélyebb mélyeimben...
Megistenülések
Istent mímel az ember, szinte teremteni látszik;
mint egy szirtfokon, úgy áll minden járdaszegélyen,
holmi vakondtúrások szédítő magasában,
s győzelmes mosolyát vérszínű pemzlije festi.
Sírnia illene: mást se csinál, pusztítja világát -
holnap a plázák árulják már friss levegőnket,
s ünnepi asztalainkra kerül csak néha ivóvíz...
Túl komor így ez a tónus, váltani kéne a hangot;
érzem, képes a pennám írni az emberiről, mely
isteni is, szép, üdvöt adó - s színtiszta valóság.
Kezdem is: új szeretőm, Emerencia isteni egy nő,
Aphrodité, Helené meg Kirké egybevegyítve;
s nem csak mennyei szépség Cencim - mennyeien főz!
Fenséges kanalazni a csülkös bableveséből:
fűszeres, ám nem marja a torkot, s benne a csülkök
válogatottak - szép Emerácskám tudja ilyesmik
csínját-bínját, főztje csodás ambrózia nékem!
S mást is tesz szeretőm, hogy az isteni létbe röpítsen:
bárhol, bármikor oldja legottan lenge ruháját,
ágyra, egyébre teper, közelítgeti számhoz a mellét,
pompás teste alant viruló helyeit kitakarja,
mézes mennyei nektárt futtat a számba a nyelve -
én meg közben suttogom egyre csinoska fülébe:
- Cenci, megistenülök be-bejárva olümposzi puncid!...
Kugligolyók
Áll a vezérke a pulpituson, mint isteni nagyság:
elhiszi, hogy Kronosz ő és egyben Jupiter -
puffan a szó, mint kugligolyóbis a deszkapalánkon,
torzul a szónoki arc, paprikaszínre hevül...
Lent a poéta nem érti sehogy sem a fals, a hamis szót,
néki az emberi nyelv szép és tiszta beszéd -
pontos pentameterrel imígyen zárja a verset:
- Szimplább fönt az a fej, mint egy kugligolyó!
Karácsonyi tercinák
Szívünk kormát nem kotortuk ki mégsem,
most itt állunk a karácsonyfa mellett -
kívül fehérben, belül feketében.
Nem mondtuk ki a jó szót, hogyha kellett,
ahogy várták, nem néztünk a szemekbe,
nem adtunk adakozva, bárha tellett.
A nagy seprést csak tervezgettük egyre,
szívünk kormát nem kotortuk ki mégsem,
most mosolygunk a gyertyákra meredve -
kívül fehérben, belül feketében.
Karácsony van
Naptár diktálta rend szerint
eljött a karácsony megint -
s bár Betlehemünk, a tavalyi,
még tart, már készül a mai...
S tálcánkon még ó tárkonyunk,
múlt karácsonyi mákonyunk,
felbontott borosüvegünk,
rajtunk még pásztorsüvegünk,
s lám, itt van még pontyunk gerince,
esztendős bejglink, pár darab,
s elmúlt szentesténkről maradt
pálinkánk, tán egy szűkös icce...
Karácsony van hát, régi-új,
akkori-mostani a súly,
mái-hajdani gyertya gyullad,
sziporkáznak egykori-újak,
időt szikrázó csillagszórók;
abrakol éveket faló
hű táltosunk: a hintaló -
s mindenki boldog, aki boldog...
„Kis karácsony..." - szárnyal a dal,
serpenyőnkbe ugrik a hal,
az, mely tavaly is ott pirult:
karácsony van, mely el se múlt...