A Mozgó Világ internetes változata

Kun István

Tejelni muszáj

Áll a bál a tejtermelésben.

A nyitótáncra még a nyáron került sor. A Nutrícia Termelőház Rt. június 12-én körlevelet intézett a szabolcsi tejgyűjtőkhöz és tizenhárom telepi átadóhoz. A levélben jelezte, hogy 2003 januárjától csak extra minőségű tejet előállító, valamint minőségellenőrző rendszerrel (HACCP) rendelkező termelőkkel fog szerződést kötni. Hivatkozott rá, hogy a termelői nyerstejre várhatóan ilyen szabályok vonatkoznak majd az új esztendőben. Gazdasági okokból - korszerűsítették a szállítójármű-parkjukat - nem hosszabbítják meg azokat a szerződéseket sem, ahonnan napi átlagban nem tudnak elszállítani ötszáz liter tejet.

Később kiderült, hogy a lista - amelyen csupán öt beregi és szatmári tejgyűjtő szerepelt: Szatmárcseke, Fülesd, Kölcse, Csengerújfalu és Nagyar - korántsem teljes. Jóllehet e végeken egy kisebb sajtüzem (Porcsalma) vásárol föl termelői tejet, a Dél-Nyírségben pedig a penészleki - innen csupán három település szerepelt a listán: Érpatak, Geszteréd és Újfehértó -, ezek kapacitása meg sem közelíti a Nutríciáét, és viszonylag szűk kört érnek el. E szűk kört úgy kell érteni, hogy legföljebb hét-nyolcszáz tehén termelését tudják naponta feldolgozni.

A Nutrícia levele rögvest nagy riadalmat okozott, pedig nem volt teljesen derült égből a villám. Jómagam évekkel ezelőtt írtam először róla (Fekete lyuk az agráriumban, Mozgó Világ, 1998/11, 19. oldal), hogy a kistermelők által leadott, magas csíraszámú tejet népegészségügyi okokból nem szabadna felvásárolni, az ilyen minőséget az Európai Unióban szigorúan tilos forgalomba hozni. (Ez a későbbiekben a háztól eladott, úgynevezett kannás tejekre is vonatkozik. Jóllehet e sorok írója ennek nem örül, mert heti négy litert iszik meg, azonban a szabályt tudomásul fogja venni. A sajtártól értékesített mennyiséget országosan évente 100-120, mások 200 millió literre becsülik.)

A várható események azonban csupán a végkifejletét jelentik egy olyan históriának, amelynek fölemlítésekor a magyar politikus-ensemble minden résztvevőjének a gallérjáig el kellene pirulnia. A bajok ugyanis évtizeddel korábban kezdődtek, most csak a következményeket kellene fölszámolni. De az kínos lesz.

 

*

 

A nagyüzemek sikeres szétverése után kiválóan tejelő tehenek tízezrei végezték a vágóhidakon. A téesztag kivitte a telepről, miként az állami gazdaság alkalmazottja is, amikor „nevesítették a vagyont", viszont nem tudott mit kezdeni a szerencsétlen jószággal, hiszen azt naponta gondozni, etetni, itatni kell, és legalább kétszer meg is kell fejni. Egyszerűbbnek látszott, ha eladja a vágóhídra, bármilyen keveset fizetett érte a húsipar. Mellettük sokan megtartották a megszerzett teheneket, egyes helyeken ugyanis - például a Tiszaháton és az Erdőháton - évszázados hagyományai vannak az állattartásnak. Az állattartás ritkább esetben fő jövedelem, gyakrabban kiegészítő a nyugdíj vagy ilyen-olyan járadék mellé.

A kilencvenes évek elején a kormány vezetői úgy vélték, hogy a nagyüzemi mezőgazdaságban csak az állami támogatások tartották a lelket, és meggyőződéssel hitték, hogy az egyéni gazdálkodóknak nem lesz szükségük dotációkra. Mivel e hiedelmüket meg is valósították - ezt a politikának gúnyolt vaskos dilettantizmust alaposan meg is szenvedte az ágazat -, a következmények hamarosan jelentkeztek. Elkezdődött az egyéni gazdálkodók körüludvarolgatása, tekintet nélkül a tényleges helyzetre, eredményeikre, kilátásaikra, és változatlan hevességgel fojtogatták a még talpon lévő nagyüzemeket. A kárpótlással létrehoztak egy kétmilliós földtulajdonos réteget, amely rétegnek egy jókora hányada kényszerből gazdálkodni kezdett. A kényszer oka az volt, hogy megszűntek a munkahelyeik, de valamiből élni kellett. (Az ország a mezőgazdaságba dugta el a tényleges munkanélküliségnek legalább a felét, de inkább többet. Ma se szól róluk a statisztika!) Akkor felelős kormányzati tényezők bizonygatták nekik, hogy a két kezük munkájából meg fognak élni. Hogy ez dőre biztatás volt - de írhatnám szemtől szemben elkövetett cinikus hazugságnak is -, az csak az érem egyik oldala. Mert hát a tömegek boldogan elhitték a dolgot. Köztük a tehéntartók is.

A folyamat lényege abban foglalható össze, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján létrehozott - és akkor világszínvonalat képviselő - szakosított tehenészeti telepek egy része tönkrement, helyükbe egyéni gazdálkodók léptek. Meg kell mondani, hogy a világ gyorsan haladt - némely mutató összehasonlítására később viszszatérek -, és a szakosított telepek fejlesztése is fölöttébb indokolt lett volna, ilyen program azonban bő három évtizede nincsen széles e hazában. Folyt helyette a végtelenített magánosítás. Miközben a telepeken elérhető termelékenység már csak töredéke lett a fejlett világban működő tehenészetekének, a magángazdaságokban még a jobbacska hazai mutatók is csupán vágyálomnak minősültek. A világ java korszerűsített - mi pedig visszafelé fejlődtünk, méghozzá hétmérföldes léptekkel. És ez nemcsak a termelékenységre érvényes, hanem a kistermelők által előállított tej minőségére is.

Először állatorvosok hívták föl a figyelmet rá, hogy a kistermelő minden higiéniai szabályt megszeg, amit a tejjel egyáltalán megszegni lehetséges. Kivétel nélkül elfogadhatatlan az istálló tisztasága, javarészt csak jelképes a tehenek tőgymosása (vagy inkább: egész higiéniája, noha korszerű szerek állnának rendelkezésre), az eszközök fertőtlenítése és tisztítása felületes, és már az is üdvözlendő, ha a tejkezelőnek nem gyászkeretes a körme, és a bekecséből nem hullik a törek. Minthogy olcsó fejőgépek vásárolhatók, rendszerint már a két-három tehenes gazdák is ilyennel fejnek, és ritkaság, ha a szivattyú dorombolásának megszakítása nélkül levett fejőkelyhek nem szippantanak a tejbe egy keveset az alom porából. Meg hát - no, ne legyek gusztustalan - mást is. Alaposan meg kell nézni, kitől vesz az ember kannás tejet. (A mi eladóink nem hordanak a csarnokba, mert háztól mindet elviszik tőlük. Ez a vevők által végzett minősítés.)

Mindezek tetejébe hiányzik az azonnali hűtés is, ami a tej esetében rendkívül fontos lenne. A tőgymelegen kifejt tejben hamar megkétszereződik a baktériumflóra, s mértani haladvány szerint nő, ha nem hűtik rögvest. Csakhogy a hűtőberendezés drága, és néhány éve legalább ötven jól tejelő tehén kellett hozzá, hogy a megvételének és munkába állításának értelme legyen, vagyis hogy az ára megtérüljön. Pedig a tejárban lényeges különbségek vannak. Az extra minőségűt hetven forinton felüli áron veszik át a feldolgozók, a kistermelőktől származót pedig alig több mint harmincért.

Ötven tehenet nagyon kevés egyénileg gazdálkodó fejegethet. Ennek részben az az oka, hogy a tehéntartók java része elöregedett, a fiatalabbakat pedig visszariasztotta, hogy átlépik a bűvös határt - az őstermelői adómentességet -, és akkor fizethetik az adót is. (Ötven közepesen tejelő tehén után évente el kell adni 200-250 ezer liter tejet. Ennek ellenértéke rossz minőségűből is 7-8 millió forint. Ennyit nem lehet feketén értékesíteni. Jómagam hét éve hányom a borsót a falra, hogy az őstermelés kártékony intézmény, mert - többek között - ellensége a fejlődésnek. Most se tudok máshová kilyukadni.)

Ma az a leggyakoribb eset, hogy a család két-három tehenet tart, de legföljebb tízet. Ha vannak is kivételek - mert az élethivatásszerűen gazdálkodók most igyekeznek megoldani a várható nehézségeket -, ez az átlagos állomány. Az Orbán-kormány által megzenésített családi gazdaságoké is. E tehéntartók mindmáig támogatások sorát kapták a földhasználattól az állategészségügyi költségek átvállalásáig, és joggal hihették, hogy munkájukra, tevékenységük eredményére, az általuk előállított tejre szüksége van az országnak. Hogy ez hitegetés volt? Bizony az! Lassanként el kellett jönnie az igazság órájának, hogy végre valaki őszintén szóljon e gazdálkodó tömeghez. A politika bohócbukfence az a körülmény, hogy a kormányzat a Nutríciára meg a többi tejfeldolgozóra hagyta a kellemetlen valóság feltárását. Az évtizede harsogott demagógia (ez esetben szó szerint: népámítás) helyett világos beszédre lett volna szükség. Csakhogy olyannal senki sem akart előhozakodni, ami kellemetlen és választót riasztó.

 

*

 

Az ágazatban ugyanis az elmúlt években történt egy s más, ami még bonyolultabbá teszi a helyzetet. A tejtermelésben egészen eltérő tendenciák valósultak meg, mint általában a magyar mezőgazdaságban és különösen az élelmiszer-termelés egyéb területein. Az általános trend az volt - és ezt kívánták a kormányok rövid távú érdekei -, hogy az élelmiszerárak lehetőleg ne változzanak. Már az is országos visongást váltott ki - főként a röhejesen felkészületlen elektronikus újdondászok körében -, ha egy termékkör árai visszatértek a korábbi magasabb szinthez. (Ez legalább kétszer előfordult a sertéshússal.) Nem számít, ha felkopik az álla egy sereg ágazatnak, nem számít, ha lepusztulnak az egykori értékeik, nem számít, ha képtelenek fölkészülni a várható kihívásokra, a lényeg, hogy a szalámi ára ne rugdalja a plafont. Az eredmény: az uniós fogyasztói árak nagyjából két és félszer vagy háromszor magasabbak a hazainál. Nem indok, hogy ott a keresetek magasabbak, mert minden egyéb ár közel azonos, így az iparcikkeké és a szolgáltatásoké is, leszámítva a távközlést, amely nálunk lényegesen drágább. (Aminek az internet hazai gyönge terjedésében látjuk sanyarú eredményét.) Az élelmiszer-termelés ráfordításai itthon hasonlóak, mint a fejlett világban, kivéve egyet: a gazdálkodók és alkalmazottaik jövedelmét. Ez még a hazai átlagnál is jóval alacsonyabb, legföljebb annak a kétharmada, és például meg sem közelítette az ugyancsak csekély egészségügyi béreket - még azok általános emelése előtt sem. Az olcsó árakért a gazdálkodó társadalom fizet, méghozzá keményen: az életszínvonalával.

Ehhez képest a tejtermelésben mind a termelői, mind a fogyasztói árak ütemesen - úgy értendő: elfogadható, tehát viszonylag lassú ütemben - növekedtek az elmúlt években, jóllehet a tej fogyasztói alapára ma is csupán a fele az uniósnak. (Ahol egyébiránt elég nagy a szóródás.) A számítások szerint a nagyüzemek nyereségesen képesek előállítani a tejet, és ez mindaddig igaz, amíg a dolgozók bérszintje a jelenlegi marad. Ám ha megnőne - no, nem a nemzetgazdaság más ágazataiban elérhető szintre, vagyis a kívánatos mértékre, hanem csak szerény 10-15 százalékkal -, akkor ez a nyereség egyszerűen eltűnne.

A bármilyen csöndes ütemű tejáremelkedésnek azonban megvannak a maga következményei. Közülük legfontosabb, hogy a nyolcvanas évek tejfogyasztása - 245 liter/fő/év - immár majdnem a felére csökkent, s még ez a 130 liter/fő/év is csupán mesterséges, jócskán támogatott akciókkal tartható fenn.

A politikát hidegen hagyták a tények. Az Európai Unióban túltermelés van a tejből, és minden országnak meghatározzák, mekkora lehet a kvótája. Ezt egyes helyeken - például Olaszországban - tüntetgetve helytelenítik, rendszerint túl is lépnek a megadott kereteken (megfizetik érte a büntetést, most éppen 35 eurót 100 kilónként, vagyis literenként nagyjából 84 forintot), de a szigor erőteljesen érezhető mindenütt. A tej nem lehet dömpingcikk, annál azért értékesebb, sőt népegészségügyi szempontból fontosabb termék, tehát a túltermelési krízist meg kell előzni. Meg is előzik.

A kvótarendszert hazánkban is bevezette a Tej Terméktanács. Ezzel lényegében meghatározta, hogy egyes termelők mennyi tejet termelhetnek. A rendelkezésnek nyilvánvalóan az a célja, hogy a piaci igényeknél több tej ne kerüljön a forgalmazói rendszerbe, illetőleg ne kelljen róla gondoskodni. Hogy ez a gondoskodás mit jelent, az az idén iszonyú áron derült ki.

A kormány - még az előző - ugyanis az Európai Unióval folytatott tárgyalások során Magyarországnak 2,8 milliárd literes tejtermelői kvótát kért. Gondolom ezen az unió csak mosolygott, mind a tizenöt arcával. A magyar termelés ugyanis az idén 1,7 milliárd liter körül alakul, ami egy erősen túlfűtött és a piaci igényekhez semmiképpen sem igazodó termelést jelent. A hazai piacon ez idő tájt ebből a mennyiségből körülbelül 400 millió liter nem adható el, se akciókkal, se iskolatejjel, se sehogy.

Választhat az ágazat: vagy a Tiszába öntik, vagy malacokkal itatják föl, vagy exportálják. A legdrágább megoldást választotta - nyilván félvén a szörnyűséges botrányoktól: malacoknak tejet?! -, és megkísérelte külföldre eladni. Nem tejként, hanem tejtermékként, ami valójában indokolható. Csakhogy az exportpiacokon olyan nyomottak az árak, hogy a fölös készletektől való megszabaduláshoz a feldolgozóknak támogatásokra volt szükségük. Kaptak. A terméktanács 16,5 milliárd (!), a költségvetés 3,1 milliárd forinttal járult hozzá a piaci zavar elhárításához.

De hát honnan volt a terméktanácsnak az az irdatlan halom pénze? Onnan, hogy a tagjai befizették. Mind a termelői, mind a feldolgozói oldal 3 forint 60 fillért pöngetett literenként a közös kasszába. (Meg a végén még egy-egy milliárdot, mert az addig összegyűlt pénz kevésnek bizonyult.) Kivéve persze azokat, akik nem tagjai a terméktanácsnak - például a kis sajtüzemek -, őket ilyen kötelezettség nem terhelte, és ezért tudják néhány forinttal drágábban megvenni a termelői tejet.

Nos, beszéljünk világosan: csaknem húszmilliárdot kidobott az ország, amely pénzösszeg kidobása fölér egy gazdasági bűntettel. Erre ugyanis nem lett volna szükség, ha a politikai voluntarizmus nem uralkodik el e terrénumban is. Ha nem próbálnak irreális célokat kergetni egy majdani uniós kvóta érdekében. Persze megindokolják törekvéseiket, és az indokok látszólag tüneményesek. Például az, hogy mostani termelési adatok alapozzák meg az uniós tárgyalásokon elérhető kvótánkat. Ha kevesebb lesz, akkor az életszínvonal várható gyors javulásával tejhiány léphet fel hazánkban. Ebben lehet valamennyi igazság, csakhogy az a tejhiány úgy értendő: nem a magyar termelők tehenei adják majd a szükséges mennyiségű tejet. (Az uniós tárgyalásokon azért nemcsak ez az egy tényező dönti el a megállapodások tartalmát.) Mert itthon másképpen is keletkezhet hiány: ha a jobb termelők is tönkremennek a piaci nyomás alatt. És akkor nemcsak ínycsiklandó és méregdrága sajtokkal árasztják el a külföldi szállítók a csemegepultokat, hanem tejjel s a tejtermékek más sorával is.

 

*

 

2002 nyarán megindult annak elemzése, milyen hatással lesz a - tegyük hozzá: évek óta várható, késlekedését semmivel sem indokolható - „tejrendelet" az ország tehéntartó gazdáira. Az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy a minőségileg kifogásolt, tehát nagy bakteriális csíraszámú tejet az egyéni termelők állítják elő, főként a maximum húsz tehenet tartók. (Amely szinte megegyezik a 400 millió literes fölösleggel.) Senki nem hitte komolyan, hogy ezek a termelők fél év alatt változtatni tudnának a gazdálkodásuk lényegén. Többféle becslés is született arra vonatkozóan, hány tehén végzi e gazdáktól a vágóhidakon. Az alsó szám elérte az ötvenezret, a felső a százezret. A jelek szerint e kettő között lesz majd a végeredmény, valószínűleg a nagyobb közelében. Ha ugyan a vágóhidak fogadnak ennyi rágós húsú tehenet. (Amiben én nem hiszek.)

A szabolcsi agrárkamara megbeszélésre hívta a Nutrícia képviselőjét. Az időpontot július 29-re tűzték ki. Beregszászi Zoltán, a kamara ágazati menedzsere előzőleg összegyűjtötte a szükséges információkat, és készített a tárgyaláshoz egy alapos háttéranyagot. Érdemes belepillantani, már csak azért is, mert a százezernyi veszélyeztetett tehénnek éppen tizede ez idő tájt ebben a megyében legelészett. És ennek a népes állománynak csaknem a fele a megye legszegényebb vidékein, az Erdőháton és a Tiszaháton (más néven: Szatmárban és Beregben) található. Az e vidéken termelt tej 46 százalékát a gazdálkodó szervezetek adják, a többit kisgazdaságok. A gazdálkodó szervezetek állománya már szinte teljes egészében holstein-fríz, tiszta vérben vagy annak magas vérhányadú keresztezésében. A nyolc-tíz szakosított telep jó eredményeket ér el, ám több mint 10 ezer olyan üresen álló nagyüzemi férőhely van a megyében, amely felújítással vagy technológiai korszerűsítéssel ma is alkalmas lenne szarvasmarhatartásra.

Az egyéni gazdaságokban - legalábbis a debreceni mesterséges megtermékenyítő cég szerint - az állomány 80 százaléka tiszta vérű magyartarka, a többi fekete-fehérrel keresztezett vagy immár fajtiszta holstein-fríz. (Az egyéni gazdaságok nemigen szeretik a holstein-frízt, mert a borját csaknem lehetetlen eladni. Az üszőt még néha igen, a bika azonban szinte mindig a nyakukon marad.)

Beregszászi Zoltán fontos megállapításokat tesz e gazdákról:

„A kis mennyiség termelése mellett a fajlagos költségek igen magasak, de maga a HACCP-rendszer bevezetése is lehetetlen. Túl azokon az érveken, hogy a négy-öt tehén tartása megélhetési vagy szociális kérdéseket is megold, ez az üzemméret a minőségi követelményeknek nem tud eleget tenni. Öt tehén fejése esetén (8-12 liter/nap/tehén) a napi árbevétel alig éri el a 2000 forintot. Ezért az összegért kell korán kelni, legelőt bérelni, takarmányt termelni stb. Az ilyen színvonalú termelés még szociálpolitikának is kevés. Ennek bármilyen támogatása a szegénység konzerválása."

A kamarai tisztségviselők és Aranyosi Zsuzsa, a Nutrícia keleti felvásárlási menedzsere között folytatott tárgyalás aztán az égvilágon semmi változást nem hozott. A Nutrícia kitartott - mi mást tehetett volna? - amellett, hogy az extra minőségű tejet fel fogja vásárolni, de kizárólag csak azt, és bár az ötszáz literes telephelyi mennyiséget nem kívánja szigorúan venni, szeretné a szállítást gazdaságosan megoldani. Érdekes megjegyzést tett viszont dr. Petis Mihály kamarai alelnök: a kifogás alá eső termelők jelentős része kényszerből tart állatot, azonban állami támogatás mellett esetleg most is fejleszti az állományát. Ettől függetlenül nem nagyon van esélye rá, hogy a tejtermelés beszüntetése után más vállalkozásba kezdjen.

Hogy mi lesz ezzel a százezer (ötvenezer?) tehénnel, az ma még rejtély, ahogy az is, hogy mi lesz a gazdáikkal. Pontos országos adatok nemigen állnak rendelkezésre az egyéni gazdaságok tehéntartásáról. A statisztika egy kalap alá veszi a két tehenet tartó Mari nénit a 400 tehenes, Range Roveren járó vállalkozóval - ez is egyéni, meg amaz is -, de azért kitalálható, hogy a jövendő hónapok az ország keleti megyéit, illetve az itt élőket sújtják majd legérzékenyebben, köztük az olyan legelesettebb vidékeket, mint Bereget és Szatmárt. Pillanatok alatt ki fog derülni, hogy családok tízezrei számára könnyen szakadó árvalányhajból fonták a szociális hálót, és ki fog derülni az is, hogy köztársaságunk és politikus-ensemble-unk nagyobb dicsőségére egy gazdasági ágazattal hajtattunk végre szociális feladatokat. (De bárcsak ezzel az eggyel, a tehenészettel végeztettünk volna ilyet! Mert az agrárium valamennyi szegmentje hasonlókat szolgált.) Nem számít, hogy ez nem tökéletes, nem számít az sem, hogyha az ágazat belepusztul. Mert lassanként már ez a tét, és az idő haladtával egyre fenyegetőbb.

 

*

 

Vágóhídon aligha végzi ennyi tehén. A hazai marhahúsfogyasztás eltörpül a sertésé és baromfié mellett: most fejenként és évente 4,4 kg - az összes húsfogyasztás 6,1 százaléka -, ami főként a hentesárukba bedolgozott marhahúsból áll. Ezt további kilogrammokkal fokozni aligha lehet. Ráadásul a mészárosok nemigen kényeztették el kiváló minőséggel még a megátalkodott és javíthatatlan rostélyoskedvelőket sem. (Megjegyezve: az elsőrendű marhahús uniós ára általában két és fél vagy háromszorosa a hazainak.) Az esetleges tömeges tehénvágással a húsminőség nemhogy javulna, hanem biztosan tovább romlik.

De hát akkor milyen jövő várhat a kistermelőkre és teheneikre? A minisztériumnak az az álláspontja, hogy meg kell menteni a húsz tehénnél kevesebb állatot tartó termelők folyamatos gazdálkodását is - ha partnerok lesznek a minőség javításában. A miniszter szerint a körösszakáli tejszövetkezet a példa, vagyis az, hogy az egyéni termelők közös fejőházat működtetnek. Amióta ez ott megvan, az általuk leadott tej minősége kifogástalan, és nagyjából kétszer annyit kapnak érte literenként, mint amikor a saját istállóikban fejtek. Tejszövetkezeteket kellene alakítani - ez lenne a miniszteriális cél. Ebben igaza is lenne, ha tíz évvel ezelőtt kezdődik a program. Csakhogy az az idő elmúlt, és korántsem nyomtalanul. Végig folyt többek között a szövetkezetellenes gyűlöletkeltés, a zsigeri indulatok táplálása, és az átlagos gazda ma már retteg mindentől, amiben kolhozszagot érez. De a szövetkezés nemcsak elkésett; hiányzanak az alapvető feltételei is, a személyi (mentális), dologi és pénzügyi kondíciók.

Tételezzük fel, hogy mégis tömegesen alakítanának tejszövetkezeteket, villámgyorsan fölépítenék a közös fejőházakat, megértés, béke és örömünnep honolna a tehéntartók körében. Mi lenne a következménye az akciónak?

Elsőnek az, hogy a 400 millió literes többlettermelés megmaradna. Azt ismét vagy a Tiszába kellene önteni, vagy exportálni, mert idehaza semmiféle akcióval nem lehetne eladni. Dr. Gergely Sándor egyetemi tanár fölvetette (Kitörés a tejválságból. Népszabadság, 2002. október 1.), hogy miért a külföldi fogyasztót támogatjuk 20 milliárd forinttal, miért nem a hazait. Abban igaza van, hogy a lakosságunknak szüksége lenne erre a tejmennyiségre, javaslatának mégis több hátulütője van. Bármilyen árcsökkenés következne be, azért a fogyasztónak is kellene, mondjuk, 90 forintot fizetnie egy liter tejért, és ezt a fogyasztó most nem akarja. És ha a tejfölösleget olcsón piacra dobnák a feldolgozók, mi lenne a többivel? Azt is olcsóbban kellene adni! Nos, ez az, ami egy kiküzdött árszint tönkretételét jelentené termelőnek és feldolgozónak egyaránt. Egy ilyen helyzet azonnal csődbe kergetné az ágazat kétharmadát.

Térjünk vissza az eredeti miniszteriális ajánlathoz. Tételezzük fel, hogy százezer tehénnek sikerülne tiszta, korszerű közös fejőházakat építeni. Jóllehet a kistermelői réteg sem a beruházáshoz szükséges tőketartalékkal nem rendelkezik, sem nem hitelképes (hitelt egyébként föl se venne, se egyénileg, se közösen), tehát a költségvetésnek kellene mélyen, de nagyon mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy e fejőházak gyorsan fogadó- és működőképesek legyenek. Ha harminc- vagy negyvenmilliárdos tételről beszélünk, abban nincs semmiféle túlzás. Kérdés, hogy mire jutnánk ezzel a programmal.

A Beregszászi Zoltán említette kötöttségek közül csak a napi kétszeri fejés oldódik meg, az állatok gondozása továbbra is a régi módon történik: kelés hajnalok hajnalán, költségek, miegyéb. A jobb minőségű tejért az öttehenes gazda immár nem napi kétezret, hanem a kétszeresét kapná, de a többletből valahogy mégiscsak fedeznie kellene a fejőház létrehozásából és működtetéséből ráeső porciókat, valamint a korántsem filléres higiénés ráfordításokat. Vagyis a gazdák lényegesen jobb helyzetbe a fejőházzal sem kerülnének, habár a túlélésük biztosítottnak látszana.

Az ám, csak látszana. Napi ötven-hatvan liter tejért nem lehetne annyit fizetni, hogy abból meg lehessen élni. Az egy munkaórára jutó jövedelem a valóban magas fajlagos költségek miatt a nullát közelítené. És akkor miért dolgozik a gazda? A munka öröméért?

A túlélést kétféle mutató biztosíthatja: a hozamoké és a termelékenységé. Hozamok dolgában mostanság elégedettség honol, hiszen a statisztikák szerint az egyéni gazdálkodók is elérik országosan az ötezer literes átlagot. Csakhogy ez a kistermelőkre aligha igaz. (Az egyéni gazdálkodók között akadnak, akik tagjai a tízezresek klubjának, vagyis azoknak az élenjáró gazdaságoknak, ahol a tehenészet átlagában az éves tejhozam meghaladja a tízezer litert. Ők hivatásuknak érzik e munkát, s nem mikrogazdaságok.) Az átlagos kistermelő azonban úgy takarmányoz - mondhatni sok évtizeddel elmaradva a jelenkortól -, hogy a magyartarkával még a négyezer liter is kitűnő eredménynek minősülhet. Mert az inkább csak háromezer. Az átlag tehát eltakarja a szélső értékeket.

Kis létszámú tehenészettel - de még ötven állattal sem! - nem lehet a kor színvonalát megközelítő termelékenységet elérni. Márpedig az alacsony termelékenységű tevékenység fölött a globális piac megkongatja a vészharangot - miként azt a mezőgazdaságunk számos ágában naponta tapasztaljuk. Van esélyük a kistermelőknek a talpon maradásra? Nincs, szemernyi sincs. Akkor se, ha átmenetileg - hatalmas ráfordításokkal - megmentjük őket. Akkor se, ha tejszövetkezetek alakulnak. De hát akkor miért ölnénk e terrénumba tízmilliárdokat?

Csakhogy a történetnek van egy másik olvasata is. A kistermelőt évtizeden át ajnározta a hazai politikus-ensemble. És támogatta, biztatta, fényes jövőt ígért neki. Miközben minden politikusnak tudnia kellett, hogy a pár tehénkés gazdálkodásnak hosszú távon nincsen jövője. És úgy néz ki, rövid távon sincs. Most ezért a demagóg hazudozásért a szegény embernek kell feláldoznia vagyona egy részét. (Minél kevesebb tehenet tart egy család, annál szegényebb. Jóllehet a kistermelők között vannak igazán jómódúak is, a többség azon kategóriába tartozik, ahol a két tehén háromszázezer forintos értéke sokat számít. Már ha el tudnák adni.)

Természetesen a kistermelők sem vétlenek. Ők is tudhatták évek óta, hogy változásoknak kell következniük, mégsem tettek semmit. Abban bíztak, hogy a politika disznóságainak mégsem ihatja meg a levét sok ezer kisember. Összességében azonban most az lenne a feladat, hogy ne a legszegényebbek viseljék a múlt évtized országos tévelygéseinek minden következményét, hanem a lehető legkevesebb jajszóval vezesse le a kormány a válságot. Ez nem lesz könnyű. Politikusainak otromba népámításaiért alighanem az egész országnak fizetnie kell.

 

*

 

1977-ben jártam az angliai Norwich közelében egy tehenészeti telepen. (Kitérő: Most októberben avatták az ország egyik legkiválóbb tehenészetében, a Hód-Mezőgazda telepén azt a fejőházat, amely talán a legkorszerűbb a hazaiak között. Ott, Norwich közelében már láttam hasonló tudásút. A fejőállásba beálló tehenek krotáliaszámát beütötte a gondozó a számítógépbe, onnantól a számítógép értékelt és jutalmazott. Elektronikus mérleg mérte a kifejt tej súlyát, és a korábbi teljesítményekhez írta, ez a legfontosabb, hiszen a tehén egy gégecsövön ennek alapján kapta a grammra kimért prémiumát: a fejés közben elropogtatott abrakadagot.) Ezt az angol telepet szeretném most összehasonlítani két átlagosnál jobb szabolcsi teleppel.

 

 

A gazdálkodás körülményei hasonlóak a három telepen, de azért nem teljesen azonosak. A dolgozói létszám mindegyik helyen megtermeli a jószágállomány tömegtakarmányát, az angolok az abrakot is. Az angolok nem foglalkoztak borjakkal és növendékekkel - a Holstein-fríz Társaság a borjakat pár hetes korban elvitte a telepről, és az ő tenyésztési programjuk döntött róla, hogy milyen jövő vár a bocikra -, ám itthon ez nem így van. Ibrányból 100 kg alatt exportálják a bikaborjakat, Kemecsén azonban ezek eladhatatlanok, ezért levágják őket, és a húst értékesítik. Mindkét magyar telepnek van tejfeldolgozója, ezek nem igényelnek ugyan néhány munkásnál többet, de ők is a telep dolgozói létszámába tartoznak. A telepeken nem különíthető el pontosan, hányan foglalkoznak növendékekkel vagy feldolgozással, mert e tevékenységek valójában nem töltik ki a teljes munkaidejüket, így gyakori, hogy átirányítják őket más munkára. Becslés, hogy a telepen ledolgozott munkaidőnek mintegy harmada nem takarmánytermesztéssel, illetőleg kiosztással, és nem a tehenek gondozásával telik el. Így számítva itthon körülbelül 30-40 dolgozó állít elő annyi tejet, amennyit az angliai telepen 25 évvel ezelőtt előállított négy ember.

A különbség nem egyszerűen nagy, hanem egyenesen szívfájdító.

Az összehasonlítás nem öncélú, hiszen mindinkább nyilvánvaló, hogy a jobb üzemeinknek olyan kihívásokkal kell szembenézniük, amelyeknek ma nem képesek megfelelni. A hazai termelékenység még e helyeken is messze elmarad az uniós gazdaságokétól, aminek súlyos következményei vannak, és - bármilyen keserves - lesznek is. Még súlyosabbak. Mai következmény például a dolgozók alacsony keresete, aminek vannak persze más, itt nem részletezendő okai is. És következmény lenne, hogy sürgősen javítani kellene a versenyképességen, méghozzá fejlesztésekkel, mert azok még mindig és végtelenül hiányoznak. A felkészülés optimális ideje már elmúlt, azokat az éveket egyszerűen elveszítette a magyar mezőgazdaság. Amit még tehetünk, az szinte csak tűzoltás.

A fejlesztésekhez azonban saját erő szükséges, ami vagy nincs, vagy véges. De miért véges? E telepek például a megtermelt tej literje után 3,60 forintot befizetnek a terméktanács számlájára, és ugyanannyit a feldolgozott és értékesített tej után is. (A két üzem csak a hétvégi termelését értékesíti nyerstej formájában, a hét közben kifejt tejet maga dolgozza fel és teríti a kereskedelemben.) A tehenészetben a 3,60 forintot a bevétel öt százalékának tekintik. Ebből, a termelők és feldolgozók által befizetett összegekből teremtődött meg a terméktanácsnak a 16,5 milliárd forintja a 400 millió literes tejfölösleg piaci elhelyezésének megtámasztására.

Csakhogy e tízmilliók végtelenül hiányoztak a tehenészetekből. A legérzékenyebb időpontban pöngették le, akkor, amikor a szó szoros értelmében minden forintra szükségük lenne az uniós felkészüléshez. Mindez miért? Azért, hogy a kistermelői réteget még néhány hónapig életben tartsák. Az nem indok, hogy szükség volt és van arra a tejmennyiségre, amit a néhány tehenet tartó gazdák kifejnek. Indok lenne, ha nem lett volna helyette más, de a telepek termelését a legszigorúbban korlátozzák, a kvóta túllépését minden liter tej esetében harmincforintos (!) pönálé követné, ha valahol erre merészkednének. De az már áldozatból is túlontúl sok lenne!

A két magyar telep vezetője, Szőke Sándor még valamit sérelmez, és bizony nem ok nélkül tartja felháborítónak: ha ők kizárólag csak extra minőségű tejet forgalmazhatnak, akkor miért nem érvényes ez mindenkire? Miért nem érvényes a kistermelőkre is? És ehhez hozzá kell tennem: Már a tejminőség is politikai kategória?

A még működő szakosított telepek - és egyáltalán: a nagyobb üzemek - kiváló minőségű tejet állítanak elő, de a termelékenység csak kivételes esetben közelíti meg a fejlett országokét. A verseny az utóbbi években élesedett. Az Egyesült Államokban éppen a termelékenység maximális megnövelése érdekében hatalmas, az ezres tehénlétszámot is meghaladó telepek létesülnek, de egyre gyakoribbak a három- vagy négyezres tehenészetek is, ugyanakkor a hozamok egyre nőnek. (Nemrég egy amerikai farmer előadásában arról beszélt, hogy neki csak 400 tehene van ugyan, de az éves tejhozamuk fejenként elérte a 13 600 litert. Döbbenetes szám! Viszont arra kell gondolnunk, hogy az ottani átlagos tehenészetek is ehhez közelítenek hamarost, és velük kell a hazaiaknak versenyre kelniük.) Ehhez járul az Államok minden korábbi megállapodással ellentétes új támogatási politikája. Ez idézte elő a nagy tejtermékkészleteket meg azok egyre csökkenő termelői árát. (A tejfölöslegünkből készített termékek exportelhelyezése többek között ezért mind nehezebb.) És nincsenek biztató jelek, hogy a tendencia változna a jövőben. Az marad életben, aki képes fölvenni a kesztyűt, és képes sebek nélkül túlélni a párbajokat.

A termelékenység - mint fogalom - az elmúlt években a magyar agrárpolitikában szitokszónak minősült, mert a kistermelők túlzott ajnározása nem tűrte az említését sem. Itthon ez a fogalom nem létezik. Nem számít. Legalábbis voltak, akik így vélték. A tejágazat a többinél általában jobb helyzetben van, a nagyüzemekben a termelékenység is messze magasabb az országos átlagnál, a hozamok is elfogadhatók, de még ez a szint sem látszik elegendőnek, hogy az ágazat megvívja, és épségben átvészelje a közeljövő új piaci harcait.

 

*

 

Összefoglalva: A magyar agrárpolitika évtizedes tévelygéseinek gyümölcse most kezd beérni. Mert mi is valósult meg a tejágazatban? A kormány ragaszkodott egy olyan, 2,8 milliárd literes uniós kvóta ábrándjához, ami semmiképpen sem reális. Ennek megalapozására olyan termelési helyzetbe hajszolta az ágazatot, amelyet piaci igények nem támasztanak alá. A termelési többlet mocsarából a jobb üzemek saját hajuknál fogva húzták ki magukat, milliárdokat áldozva egy voluntarista politika oltárán, miközben azokra a milliárdokra a saját fejlesztésük érdekében múlhatatlanul szükségük lett volna.

Eközben a kistermelőknek megélhetési mankót jelentett a néhány tehénke fejése. És mivel ezt mindegyik kormányzat tisztességes szociálpolitika (vagy munkahelyteremtés, vagy más segítség) helyett folytatta, azt is el kellett nézniük, hogy e szférából népegészségügyi szempontból elfogadhatatlan minőségű élelmiszert szállítanak. A 16,5 plusz 3,1 milliárdos áldozat lényegében e kistermelői ajnározás oltárára került. A termelők fizettek a politika vétségeiért. És ez tényleg a szegénység hajmeresztő konzerválása!

A baj azonban ennél is nagyobb. Az ágazat termelésének 80 százalékát olyan üzemek adják, amelyek alkalmasak lehetnének rá, hogy megfeleljenek a piac kihívásainak. A fejlesztések megcsapolása azonban az üzemek jövőjét nem kockára teszi - az már régebben megtörtént -, hanem a legszigorúbban megkérdőjelezi.

A kormányok attól tartottak és tartanak, hogy néhány év múlva tejhiány lép fel az országban. Nem lesz hiány. Csak az a kérdés, hogy a majdan boltokba kerülő tejet és tejterméket ki termeli meg, mennyi lesz belőle a hazai áru. A mai kilátások szerint igen kevés.