Majsai Tamás
Az egyházak szerepe a kampányban
Mindenekelőtt szeretnék megbecsüléssel és köszönettel adózni azoknak a szektáknak, kisegyházaknak (azért nem mindegyiknek!), továbbá azoknak a nagyegyházak között rejtőző szektariánus denominációknak, amelyek a Fidesz Fejű Fenevad dühöngésének immár hátunk mögött tudható időszakában szinte kizárólagos enklávéi voltak a Szentlélek magyarországi sátorozásának, theológiai értelemben megnyerték a választást, és betöltötték azt a feladatukat, hogy (a weberi meghatározás szerint) inkarnációs alakzatai legyenek az állam és egyház közötti esszenciális különbség eszméjének.
Ugyancsak elöljáróban kell megemlítenem, hogy a zsidó vallásnak és a kisegyházaknak a választási eseményekben játszott szerepére nem tudok kitérni. Ennek oka a korlátos elemzéstechnika, a kisegyházak szerény (ez nem minőségjelző!) közéleti képviselete, és az a nem minden üzenet nélküli tény, hogy e felekezetek sajtója választási politikai kérdésekben erősen tartózkodó volt. Az egykor az SZDSZ mellett, majd a mostani kampányban félre nem ismerhetően az MSZP mellett elköteleződő HIT Gyülekezetének választáspolitikai aktivitását külön elemzésnek kellene vizsgálnia. (Az álláspontjukat tükröző Hetek című hatásos, ám mégis szűk körű réteglapnak számító közéleti periodika hasábjain egybefolyt egymással a gyülekezettel szemben nem kifejezetten barátságosnak mondható és felfogásuk szerint elutasítandó jobboldaliságot képviselő Narancs Országlás ironikus elutasítása, valamint a nagyegyházak hagyományos theológiai és történelmi kritikája és a politikai „értékválasztás". Nyílt választási állásfoglalást azonban egyszer sem tettek közzé.) A kiadványaik révén számomra elérhetővé lett Magyarországi Unitárius Egyház havilapja (Unitárius Élet) és a Keleti Orthodox Egyház folyóirata (Egyházi Krónika) egyetlen választási témájú írást sem közölt. A zsidó Új Élet egy cikkel képviseltette magát a kampányban.1 A „történelemellenes egyházi"2 babérokat a csoportszolidaritás elvének felrúgása árán is megszerző lencselelkű baptisták3 sajtója, a Békehírnök is csak egyetlen alkalommal foglalkozott választási kérdéssel. Háló Gyula felelős szerkesztő „Két választás között" című írása a választási kérdésekben kelt keresztény egyházi megnyilatkozások általam ismert legkulturáltabb dokumentuma.4
1
A mennyiségek világa
A konferencia szervezői azt kérték az előadóktól, hogy tudományos alapossággal fejtsék ki nézeteiket, és ne véleményeket fogalmazzanak meg. Az elvárásnak azzal szerettem volna eleget tenni, hogy szociológiai érvényű „kemény" adatok segítségével próbálom meg dokumentálni az egyházak kampányaktivitásának végső lenyomatát. Motivált erre az is, hogy a választások óta eltelt időszakban több helyen találkoztam azzal az értékeléssel, hogy a Fidesz támogatottságában a történelmi választási térkép logikája köszön vissza. Konkrétan, hogy a volt kormánypárt a politikai katolicizmus hagyományait örökítő vidékeken volt a legerősebb,5 azaz ott, ahol a választók hagyományosan nyitottabbnak bizonyultak a viktoriánus kabinet önreprezentációjában felelevenedő, a két világháború közötti államceremonista keresztény kurzus eszközelemeire. Megfelelő adatok hiányában azonban hamar be kellett látnom, hogy kísérletem hiú vállalkozás. Eredeti ötletem mindazonáltal nem hagyott nyugodni. Így jutottam hozzá annak az egyháziassági és vallásossági mutatókat is mérő, ám nyilvánvalóan korlátozott érvényességű vizsgálatnak az adataihoz, amelyet a TÁRKI készített az 1998-as választás után.6
Vizsgálódásom szempontjából a felmérés egy eleme tűnik különösen fontosnak. A számsorok összegzése alapján az derül ki, hogy az intenzív templomba járók7 (egyszersmind a kultuszi környezet kommunikációs szolgáltatásának primer megrendelői, és ez igen fontos!) a valós társadalmi tagoltságot messze túlszárnyalóan konzervatívok. Mintánk szerint 66 százalékuk tekinthető a Fidesz, a MIÉP, az FKGP, a KDNP és a MIÉP szimpatizánsának, és csak 25 százalékuk az MSZP, az SZDSZ és a Munkáspárt támogatójának, ami 2,6-szoros felülreprezentáltságot jelent.8
Az igazi kérdés mégis az, miként lehet és kell az adatokat értelmeznünk.
a) Vallásszociológiai elemzésekkel foglalkozó barátaim egy része - és ebbe az irányba mutatott az MSZP választási stratégiáját elemző Baja Ferenc néhány megjegyzése is - úgy véli, hogy politikai állásfoglalásukkal a keresztény klérus képviselői jelentékeny tömegeket tudtak mozgatni, és különösen a második fordulóban bekövetkezett szavazati irányváltásokban volt meghatározó szerepük. Hasonló eredményre jutnak azok is, akik a klérus társadalmi-közéleti hatékonyságát sokkal szerényebbnek tekintik, ám mégis úgy vélik (nevezzük ezt kishatékonysági elméletnek), hogy szoros versenyhelyzetben a klérus politikai jelentősége megnő, hiszen igen kis számú szavazó átállítása is peremptórius szavazati változásokat eredményezhet.9
b) A másik megközelítés saját dogmatikus álláspontom (bevallom, nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy igazam van). Nem vitatva elsősorban is a kishatékonyság pozícióját képviselők álláspontját, úgy vélem, az igazi kérdés mégsem az, hogy a templomba járók hány százaléka hova szavaz, és még csak nem is az, hogy milyen széles az egyes pártok mögött felvonuló vallásos szavazók köre, hanem az, hogy a vallási-templomi kultúra iránt érdeklődőknek milyen értékek és ideálok szerint artikulálódik a religiozitása.
Nemcsak a politikai, de egyéb mutatók is (mint pl. a homíliák, az egyházias verbálkultúra) azt valószínűsítik, hogy a templomba járók nagy többsége - és minden bizonnyal ők azok a bizonyos 66 százalék - más és más okokból és eltérő lelkesedéssel, de alapértéknek tekinti a paternalista, tekintélyelvű bensőségességet, a giccses nemzeti pietizmust (inkluzíve az olyan pogány alkotások liturgiai integrálását, mint Himnusz, Szózat, koronás címer, cserkészmaskarák etc.), a nacionális melankóliát, a völkisch ízű nemzetrenessaince theológiai kibélelését, a gyakran a vulgaritás határáig elmenő (esetleg önsajnáló) antiszemitizmust, a liberalizmus és kapitalizmus diffúz utálatát, az archaizmusok iránti szent emfázist, a xenofóbiát (leginkább a cigányellenesség formájában). Az istentiszteleteket és a homíliákat uraló spirituális jellegtelenséget is sokan azért viselik csak el, mert az előbbi menü kárpótlást nyújtó kínálataiban részülnek: a politikai, ideológiai és mentalitásbeli értékválasztásukat liturgizáló, szakralizáló kvázivallási alakzat képében belopakodó elsődlegesen csoportlélektani élményben.
Tévednénk azonban, ha ebből a helyzetrajzból messzebbmenő következtetéseket is levonnánk, és úgy vélnénk, megleltük az alapkérdés megválaszolásához vezető helyes utat. Nem. Az intenzív templomba járók konzervatív-jobboldali rétegét ugyanis aligha kell külön is orientálni a jobboldali voksolásra. A nem jobboldali templomlátogatók (az a bizonyos kb. 25 százalék) pedig valami más, nevezetesen a tényleges pietas miatt vesznek részt az istentiszteleti alkalmakon. E körülmények között a liturgus politikai igyekezete már eleve redundáns. Szerepe legfeljebb annyi lehet, hogy az adott politikai kultúra mély beidegződéseinek ismételt affirmálásával a 66 százaléknyi többség számára hangulatilag is kellemes atmoszférát teremt, avagy, szélső esetben, a jobboldaltól is jobbra állókat igyekszik átterelni a racionálisan jobb opciót kínáló „mérsékelt" táborba. (A bibliai gondolatoktól ágynak dőlő, és a keresztény jelzőt nyelvpolitikai keljfeljancsiként használó krisztuskufárokat természetesen nem tekintem keresztény egyházi kommunikáció termékeinek.)
Mindent egybevetve úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha azt szupponálom, hogy a Fidesz-rezsim strómanjaivá elszegődő egyházak nem vagy csak elhanyagolható mértékben voltak képesek érdemileg is javítani a PÁRT választási esélyein. (Ott, ahol segíthettek volna, jelesül imáikkal, teljesen haszontalan munkát végeztek, hiszen a sok fohász Onán magvaként veszett kárba.) Nyilvánvalóvá lett, hogy a szakralitás őserejét konfesszionális tehertételek nélkül, a vérszerződés törzsi nyersességével mozgósítani képes Orbán Viktor (példának okáért, bányákkal és ibrahimokkal együtt is) sokkal rentábilisabb szavazatnemző intézmény, mint bármely klerikus. Ő és néhány más politikai bohóc, valamint „veszélyben a hazá"-t üvöltöző és mámorhangulat keltésére alkalmas közönségszervező (lásd a Kossuth téri törzsgyűlés moderátorát) az egyházak konszolidálására kidobott pénz töredékével is jóval több voksolót tud bármikor szállítani a neobolsevik jobboldalnak, mint megannyi transzcendentáltechnikus együttvéve.
Észrevételeim egyszersmind bátorításként is kívánnak szolgálni a babonás hajlamoktól nem éppen mentesnek mutatkozó és a kabinetklerikalizmussal ápolt szürreális kalandoktól sem feltétlenül idegenkedőnek mondható aktuális koalíció számára.10
Néhány kérdésünk mindenesetre marad még. Ilyen mindjárt az, hogy mifajta karaktere van a templomlátogatók és közöttük is elsősorban az - iskolázatlanabb? - vidéki réteg egyháziasságának. A primer szociológiai helyzet termeli-e őket (és persze az egyházi-közösségi atmoszférájukat is), mintegy marxi értelemben, vagy a mai magyarországi intézményes egyházi kegyesség és a vallásosság reakciós karaktere? Hogy viszonyulnak egymáshoz ezek a komponensek? További kérdés, hogy milyen irradiációs erejük van a jobboldali templomi ideológia célcsoportjainak környezetük felé. Egy-egy templomjáró individuum hány további közösségi kapcsolódási ponton át fejt ki ideológiai befolyást (különösen az üdvtörténet Hányan Vagyol Elvtárs Mozgalom fémjelezte fázisában)?
A kérdéseket az érvek körforgásából csak egy részletekig lehatoló (pl. egy alapos településszociológiai) adatvétel tudná kimozdítani.
Miután a konferencia fókuszában az a kérdés áll, „hol a határ?", történt-e határátlépés a kampányidőszakban, a válaszom ennél a pontnál az, hogy igen, történt, de nem rendkívüli, hanem olyan, amely csak azért rendkívüli, mert az egyházias közegben (a) többnyire mindig, vagy (b) minden hangulatilag alkalmas pillanatban polgárkodó „helyzet" van.
Az egyházak kampányidőszak alatti szerepével kapcsolatos elemzés „tudományos" fejezetét, vagyis az előadást itt akár be is rekeszthetném. (Kiegészíteni az eddigieket talán csak azzal lehetne, hogy külön analízis tárgyává teszem még azt, milyen okai vannak a honi kereszténység krónikus politikai defektusának.) Ha mégis továbbmegyek, akkor valójában már egy más régióban, más szálakon haladva vizsgálódunk. A szálak egyike annak a „történelmietlen" kérdésnek a körbejárása, hogy az egyházak különféle etikai értékű, lelkiismeret-ébresztő megnyilatkozásainak elmaradásából milyen társadalmi-közösségi konzekvenciákra következtethetünk (lásd a Hallgatások deficitje című alábbi fejezetet), a másik pedig annak az ugyancsak nehezen verifikálható hipotézisnek az oknyomozó feltérképezése (lásd Deficitek inherenciája), hogy miként váltak a rendszerváltással megnövekedett nyilvánossághoz, legitimációhoz jutó egyházak médiumaivá tőlük függetlenül is artikulációképes politikai érzelmeknek.
2
Hallgatások deficitje
Csekély híréhség esetén is megállapítható, hogy Magyarország nagy keresztény egyházai - többnyire nem is titkolt módon11 - kivétel nélkül a jobboldali elhajlás egytónusú lelkesülményei.12 Sőt azt is látjuk, hogy ez még a politikai katolicizmustól differáló vallási önértelmezésre nyitott - kisebbségben lévő - rétegek jelentős részénél is így van.13 A véleményformáló egyházi tényezők (elsősorban a klerikusok) a kormányklerikalista szempontrendszer kliséi szerint tagolják immár hosszú ideje két részre a honi politikai erőteret.14 A recens választási periódusnak figyelemre méltó nóvuma volt ugyanakkor a jobb és bal közötti politikai küzdelem tárgypontjait és az egymással politikai küzdelmet vívó feleket theológiai értelemben is kvalifikáló törzsi evangélium. A gyakorta hisztériába átcsapó megnyilatkozások látványos konkretizálódása volt a regresszív emlékekre építő afáziás gagyogás a baloldali egyház- és keresztényüldözésről.15 (A nyelvi radikalizálódásban szerepet játszott a fokozódó politikai kétpólusosság problémaleegyszerűsítő ténye is.) Így vált a magyar és a nemzeti, a palacsinta és a Duna TV, a konszenzusnélküliség és a kövidinka kereszténnyé, az emberi egyetemesség és Európa, a hamburger és a TV2, a konszenzusos politika és a bordeaux-i antikrisztusivá. Így váltak a dichotómiák első tagjaihoz hitvallásszerű feltétlenséggel odarendelt pártalakulatok újszövetségivé, a versus értékekhez társítottak pedig ószövetségivé, és így vált a választó a Jó és a Rossz, a Jóisten és az Ördög, a Haza és a Hazaárulás armageddoni küzdelmének szereplőjévé, urna előtti döntésével pedig egyszersmind az üdvösség vagy a kárhozat szünergista (politikai frazeológiával voluntarista) aktőrévé. (A honi mainstream kereszténység magától értetődőnek tekinti, ahogy az orbanokrácia oligarchái derűs önfeledtséggel lubickolnak a szentelt vízben, és sztahanovista buzgalommal hordják fel magukra a keresztény mázt, ugyanakkor frivolitásként, az „Európát egykor bejáró fura kísértet" boszorkányos nyugtalankodásaként bélyegzik meg azt is, ha ellenzéki politikusok csak szórólapon is fel mernek tüntetni egy-egy egyházi épületet.16 Vezér Testvér pedig, aki Balog Zoltán egyházügyi titkár-testvér gyülekezetének lelkes konfesszoresze, lehet rendszeres vendége a fajelméleti bűzt árasztó Vasárnapi újságnak, vonzalmán négy év alatt egyetlen klerikus sem háborodik fel, ugyanakkor lelkesült „csuhás" hörgés fogadja Medgyessy Péter végtére is felettébb szerencsétlen, de egyházi vagy keresztény etikai szempontból semmi kivetnivalót nem tartalmazó karácsonyi levelét; lásd lentebb.)
Alapmeggyőződésemet tehát, hogy a biblikus vonatkozási pontokat nemzetmetafizikai érdeklődésre becserélő, a nemzeti és keresztény önazonosság között szinte kivétel nélkül egyenlőségjelet érző magyarországi egyházak különösebb hatást nem tettek a választási fejleményekre, a fentiek alapján további szemponttal egészíthetjük ki. A kormányzati transzcendentáltechnikusok négy év alatt soha egyetlen kritikai igét nem ejtettek a társadalomra jégverésként rázúduló fideszizmusról. Kabineti hejehujához igazított politikai-szociáletikai propagandájuk és világnézetük ennélfogva mégiscsak hatással voltak a közéletre, és így a választási fejleményekre is.
1) Palástos közszolgáinknak nem volt szavuk tucatnyi olyan kruciális kormányzati perverzióról, amelyek a Szentírás alapján - vonzódjék valaki annak fundamentalista, konzervatív vagy liberális etikai exegéziséhez - csak bűnnek ítélhetőek. A lista terjedelmes. Példának okáért: Lex Juharos, antiszemitizmus (beleértve az ország szellemi cloaca maximáját, Európa egyik gyalázatát, a református püspöki székhelyről sugárzott Pannon Rádiót,17 a Magyar Rádió elnökének „brekegős" nyilatkozatát,18 a Kálvin téri templom tövében működő vagy éppen Dávid Ibolya, Tőkéczki László református főideológus és a bibliai látások alapján miniszterkedő Mikola István jelenlétében tartott fórumon náci irodalmat árusító standokat és pavilonokat),19 cigányügyek, idegenellenesség, hajléktalanok kitelepítése, etnikai, vallási és életmódbeli kisebbségekkel szembeni antiökumenikus törekvések, román- és szlovákellenesség, a templomi esküvővel kapcsolatos politikai nyerészkedés.20 Nem emeltek szót az evangélium méltósága nevében a kereszténység eszméjét és az Isten ügyét kocsmai duhajkodás szintjére züllesztő paraklerikális segédhadak megnyilvánulásai ellen.21 Az ellen, hogy ebben az országban olyanok „reprezentálják" a keresztény politikát, mint a szellemi inkvizícióban magára találó aktuális honfijezsuitizmus pompás példánya, a theológus végzettségű családügyi és szociális miniszter, aki nemes egyszerűséggel elmebetegnek aposztrofálta az MSZP-t támogató keresztényeket,22 vagy éppen az áporodott elméjű templomos Fidesz-alelnök a maga kötélevangéliumával, esetleg a kormányváltással váratlanul reformátussá érő kufárlelkű Orbán Viktor, aki egy-egy kamatozó pillanatban a katolikus értékek mellett voksoltatja kormányát, ráérősebb pillanataiban pedig Szűz Mária-legendákat expektorál.23 (Aligha túlzás azt állítani, hogy a lelki-theológiai Minotaurosz, Hegedűs Lóránt püspök a kritikai szenzibilitás bibliai-prófétai hagyománya iránti érzett torz elkötelezettségével valóságos hitvallóként magasodott ki klerikus kollégái közül e theológiai rémálom négy éve alatt.) A keresztény lelkiismeret nagyegyházi ízlésficamának illusztrálására végül említsük meg az Orbán-Nastase-paktum (az Új Ember fogalmazásában a „tizenötmilliós nemzet-magyarság egységének helyreállítása")24 melletti heves „történelemellenes" egyházvezetői kampánybátorkodást,25 illetve az ezzel párban álló, néhány hónappal korábbi időszakra tehető összhierarchikus elhatárolódást attól a felhívástól, amelyet értelmiségiek egy nem jelentéktelen közössége intézett az ország három legnagyobb egyházának vezetőihez, azt tapasztalva, hogy napról napra vitális evangéliumi értékek sérülnek mind a közéletben, mind az egyházakon belül.26
Egyesek okkal utalnak itt a református egyháznak arra a szélesebb körben visszhangot kiváltó és minden bizonynyal szavazati eredményekben is lecsapódó akciójára, amelyben a Zsinat képviselői elítélték a jelenleg már börtöntöltelék-jelölt junior Hegedűs-féle trágárkodó zsidózást,27 és amelynek eredményeként (egyébként nevetséges módon, az ostobaság és lelki gnómság egy tál lencséjéért beáldozva a protestáns tradíció társadalom- és szociáletikai értékeit) gyakorlatilag megtiltották az egyház lelkészeinek a politikai közszereplést.28 Nem kell túlságosan éles szemű elemzőnek lenni azonban ahhoz, hogy belássuk, az akció hátterében nem az evangéliumi mentálhigiéné elvi következetességű képviselete állt, hanem a Fidesz „einstand!"-ja a MIÉP előtt (mottó: „Kisnyilas nem nyilas!"). Minden eltérő opció feltételezése választ követelne arra, hogy miért is vártak fellépésükkel a derék kálvinisták junior Hegedűs Stürmer-cikkéig. Ha azért, mert úgymond ekkor látták először súlyosnak a helyzetet, úgy azt kell megkérdeznünk, mifajta prófétai lelkület az, amely hiperszenzibilis az Orbán-
Nastase-paktum esetén, ugyanakkor hipermoderátus zsidó-, cigány- és egyéb rokon kategóriájú ügyekben. (Nem kellene-e az uraknak végre szembenézniük azzal, hogy az Úristen régi és új választott népei elleni pogány indulatok elsőként nem akkor válnak kérdéssé, amikor már a MÁV is foglalkozik az üggyel.) De választ várna az is, miként emelkedhetett az egyház országos hetilapjában cenzurális rangra „a polgári jobb oldalt" támogató szerkesztőségi hitvallás,29 a világi újságok fórumaira szorítva a különvéleményüket vállaló keveseket,30 hogy miként nőhette ki magát a lap legtermékenyebb vezércikkírójává egy Pálfy G. István nevű volt fő-KISZ-es, aki bolseviki rendjének hátat fordítva, újsütetű Rögbálvány-hívőként most éppen Krisztus evangéliumát gyalázza a magyarság mint sors, küldetés, cél, értelem, isten és alles hangszerelésű, nemzetapokaliptikával fűszerezett, giccses erupcióival.31
„Hol a határ?", volt-e határátlépés? Volt, mégpedig folyamatosan. Nemcsak a kampány időszakában, hanem ekkor is. A klerikusok egy nem jelentéktelen része papi ruhája határait lépte át. Sajnos nem fizikailag. Annyira soha nem kívántak ugyanis orbánkodni, hogy az avítt hit foglalkozásul választott képviseletének jelképét is sutba dobják, és mondjuk Csurka-féle vezérköntösre cseréljék fel. Spirituális kalandorok módjára maradtak inkább az ócska palástban, miseruhában, és idegen istenek ügynökeiként tagadták meg az annak jelképértékűségét garantáló bibliai Istent.
2) Az etikai deficitfunkciók speciális körét képezik a halmozott határátlépés ama externus esetei, amelyek leginkább a kampányidőszak karnevalisztikus kilengéseivel kapcsolatos papi-egyházi szerepvállalásban nyilvánultak meg.
A jelenség első kategóriájába az indirekt kommunikációs aktivitásokat sorolhatjuk. Rövidség okáért két esetet említek. Az egyházak hivatalosai, klerikus és laikus reprezentánsai, a keresztény hitvallás nevében megszólalók a szocialista választási arányokat magasan túlszárnyaló többséggel hagyták kritika és megjegyzés nélkül a kormányzat által elnézően, nem ritkán bátorítóan kezelt szélsőjobbos megnyilvánulásokat (lásd a miniszterelnök rendszeres paráználkodását a Vasárnapi újságban), és degradálták hisztériakeltéssé, riogatássá a háborgó felszólamlásokat. (A kormánypolgári filozófiával színfalak mögött cinkosan összekacsintó arcátlanság valóságát először talán a református egyház második választási körlevele tette nyilvánvalóvá: „Most már nem lehet riogatni senkit sem szélsőségesekkel.")32 Ennél is lehangolóbb volt a finis sanctificat media jegyében artikulálódó Schwamm drüber-akció, amely a tevőleges hallgatás és a snájdig hülyeség dialektikus eklektikájával igyekezett eliminálni a jeles templomlátogató, Kövér pártalelnök úr ominózus buzdítását. Balog Zoltán egyházügyi tanácsos úr például, akit a Vezértestvér iránt érzett hódolatteljes csodálat a személyi kultusz istenpótlékával is megajándékozott, a kötélevangéliumot követően exegetálta evangélikus felebarátainak országos hetilapjában, hogy a „keresztény" és a „polgári" jelzők miért szinonimái egymásnak az üdvtörténet orbánkeresztényi finális fázisában (ad vocem: Joachim de Fiore szerzetes tudatlan középkori elméje még úgy hitte, a történelem záró szakaszát a Szentlélek jelenléte fogja jegyezni), és miért is lenne Isten akarata az Orbán-kabinet repetált győzelme.33
A választási periódusnak ebben a szakaszában volt egy réteg, amelyet a rezsim allegált enfant terrible-jei komolyan elbizonytalanítottak addigi politikai hajlamaik helyes volta felől. Egy részük komolyan igényelte (volna) a lelküket megrázó kijelentéseket követő pásztori igét, a keresztény etikai orientációt. Mint alaposan gyanítható, ezt vajmi kevesen kapták meg. Legalábbis erre utal az éjszakai tévéélet spirituális kalandorának, a közszolgáló „László atyának" április 5-e napkezdő perceiben előadott szellemi zagyvája, amelyben kötélügyben azt paukolta lelki kínok gyötörte betelefonálójának, hogy Kövér úr szavai el sem hangoztak, ha igen, úgy képes beszédként kell érteni, ha pedig úgy sem lehet, akkor rossz a kérdés, hiszen a szavak feltételezett gazdája végtére is igen derék keresztény.
A második kategóriába a klérus ténykedésének a választásokkal szorosan összefüggő direkt megnyilvánulásai tartoznak. Ezek többségét jól ismerjük. Ezért csak jelzésértékkel sorolom fel a legkirívóbb eseteket. (a) Amikor Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt karácsony alkalmával levéllel kereste fel az egyházakat, szószólóik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy gesztusértékű lépését kizárólag pártjának történelmi előzményei felől hajlamosak értelmezni, és sorait „károsnak", „egyházakra nézve is bántónak", kampányízűnek etc. találják.34 Egy atya a Vasárnapi újságban arra is rávilágított, hogy itten most az „anyagelvűek" keresztény ember és a magyar ember szolgálatára alkalmatlan miniszterelnök-jelöltje küldözget karácsonyi igéket.35 Egy celldömölki református pap pedig nyílt levélben oktatta ki a jókívánót az MSZP és az orbánkereszténység közti disszenzus augustinusi kettősségének tényéről, nem mulasztva el azt sem, hogy némi hittanórai szigorral figyelmeztesse, a mondanivalójához idézett bibliai locusból kihagyta annak textuális előzményeit: „Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett..." (Hogy pedig szavait jól értsük, retorikai jellegű búcsúmondatban a lelkész úr „BALsors"-mentes jövendőt kívánt az országnak.) A szöveget magáévá tette a református egyház reformista ágát tömörítő Théma Egyesület Elnöksége.36 Hasonló hangnemben nyilatkozott a Kőszegi Isteni Ige Társaságának egyik tagja is.37 A Medgyessy-levél azonban a kampány egészében is vissza-visszatérő motívuma volt az MSZP-ellenes egyházi agitációnak.38 (b) A vélemények éles artikulálását felszínre segítő másik eseménysort Horn Gyula volt miniszterelnöknek a katolikus papok templomi kampányolását kifogásoló januári nyílt levele jegyzi.39 Az intermezzóról alább még lesz szó. Itt csak annyit, hogy a „történelemellenes" egyházak soraiból egyetlen klerikus sem látta indokoltnak visszautasítani a levél apropóján egyház- és keresztényvédő szerepben kéretlenül felajánlkozó álkeresztények és náciszellemű fórumok ricsajos sündörgését.40 (c) Az egyházak úgynevezett választási körlevelei. Eltérő hangsúlyokkal, részmozzanatokkal, összességében azonban mindegyik felekezet a hivatalban lévő kabinet támogatására szólította fel az egyháztagokat. Ezt menet közben többen be is ismerték.41 (Konkrét pártot ugyan egyik egyház sem nevezett meg, üzeneteik szemantikai szerkezetéhez egy kóddal lehetett csak hozzáférni. Az ajánlásaikban felvetett szempontok kivétel nélkül belül maradtak a kokárdaelorzók közéleti-egyházi garázdálkodásának attribútumává lett vagy jelképévé erőltetett idiomatizmusok körén (pl. keresztény nemzeti értékek; egészséges nemzeti öntudat elősegítése; hit- és erkölcsoktatás szabadságának garantálása; család, gyermekvállalás megbecsülése; határokon túli magyarság). (d) A harmadik csoportba a kampánnyal kapcsolatos közvetlen eseményeket sorolnám. A hivatalos egyházi megnyilvánulásokat, az egyházi sajtó, a paraekkleziális alakulatok, a papok, más egyházi személyek, regionális és szektorális egyházi intézmények aktivitásait. Miután a kampányeseményekben az egyes felekezetek a lényegi hasonlóságok ellenére sem azonos arculattal jelentek meg, a különbözőségek érzékeltetése céljából érdemes e szempontokat laza felekezeti csoportosításban tárgyalnunk.
(1) A katolikus egyház a szociológiai aránymutatóit jelentősen felülmúló érdeklődéssel vette ki részét a küzdelmekben.42 Alapvetően négy fronton aktivizálta magát. (a) A felső klérus nyilatkozatai. Ezek egyik köre volt a már említett cirkuláriák világa és a körülöttük mesterségesen kialakított kommunikációs tér. Tudatos taktikai koreográfiával igyekeztek úgy alakítani, hogy a klérus választási revelációit hosszas találgatások és enigmatikus hallgatások előzzék meg,43 kiadott dokumentumaiknak a sajtó nyilvánossága előtti bemutatásával pedig lehetőséget teremtettek különféle dodonai üzenetek megfogalmazására. A „szószéket nem lehet öszszekeverni a politizálással", fejti ki az első körlevél körüli happeningen a püspöki konferencia titkára, majd némileg később „arra a felvetésre, miszerint megteheti-e egy pap, hogy a templomában konkrétabb eligazítást ad és pártot is megnevez, a püspök mindössze anynyit mondott: természetesen".44 És a püspöki titkár azt sem ellenzi, ha „a hívőkben kialakul egyfajta pártpreferencia".45 A politizálásnak ilyeténképpen járhatóvá szélesített „kétlelkű" ösvénye (amely már addig sem volt forgalom nélkül) a választás heteiben, hónapjaiban fokozottan is népszerűvé vált a klérus politikai keretlegényei körében, és csak úgy hullottak a baloldalt ördögi segédhadként és egyéb jelzőkkel aposztrofáló közéletfertőző gondolati gyöngyszemek.46 A médiák szelektív érdeklődése folytán gyakran véltük úgy, hogy e stílus a jobboldali politikai eszmeiséget kuruckodó otrombasággal képviselő katolikus egyházi MIÉP-rezidens, Gyulay Endre propriuma. A szeged-csanádi püspök azonban legfeljebb szektorális referense az egyház egészét elborító politikai reakciónak.47 A kevésbé fotogén másik (jövő)fürkész (= episzkoposz), Pápai Lajos győri püspök azonban Gyulaynál is határozottabban bátorította papjait a „hitvalló" jobboldali politizálásra.48 A Kossuth rádióban is közvetített április 14-i miséjén - egybecsengően a JOBBIK(-Csurka)-Harrach vonallal - tételes részletességgel tárta fel a keresztény értékek és a Fidesz-kormány gyakorlati-politika preferenciáinak tökéletes harmóniáját. Pártot itt természetesen ő sem nevezett meg (ezt csak egyháza „világi apostolkodását" végző Magyar Nemzetben tette meg), ám megjelölte „azokat az értékeket, amelyeket mi támogatunk".49 (b) A másik front - a kampányidőszak katolikus egyházi unikuma - az egyházhoz közeli egyesületek, társadalmi szervezetek szintjén zajló lelki és ideológiai indoktrináció. A transzferrégiónak számító, mozgósító kisugárzású paraekkleziális közegek (élükön a „sötétben tévelygő" magyarok vademecuma,50 a pártegyház Rongyos Gárdája, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a KÉSZ) a hivatalos egyház részéről vállalhatatlan akciókkal, köztük különféle jobboldali-szélsőjobboldali szervezetekkel közös kezdeményezések keretében gondoskodtak a templomi ideológia aromájának utcai terjesztéséről (lásd a Horn-esetet), az alternatíva nélküli választás Gyulay-féle eszméjének hangfogó nélküli propagandájáról, a baloldali értékekkel szimpatizálók fumigálásáról.51 A katolikus értelmiség nem törzsi-jobboldali képviselőinek szava ugyanakkor (mint egyébként mindig is) teljesen ki volt szorítva az egyházi fórumokról. (Endreffy Zoltán, Balassa Péter, Esterházy Péter, Bulányi György, Tillmann János, Törzsök Erika, Hegyi Gyula, Horányi Özséb, Bárdos-Féltoronyi Miklós, Szöllősy Ágnes, Kamarás István és mások, továbbá a PAX Romana, a Mérleg Egyesület vagy az Egyházfórum körül tömörülő értelmiségiek kizárólag nem egyházi fórumokon, illetve két, szűk körben ismert, igen kis számú olvasót elérő periodika hasábjain tudtak eminens keresztény-egyházi kérdéseket tematizálni.)52 (c) A harmadik közeg az egyházi sajtó, amely minden más felekezet publicisztikájánál harsogóbban és egyhangúbban kampányolt a hivatalban lévő kormány mellett.53 Elmer István szerkesztő Győzzön a jobb! című írásában például 14. századi arrogáns papalizmus pimasz szellemiségében kampányol az Új Ember hasábjain az egyházhoz - mint „hegyhez a rovar" - jobban igazodó párt mellett, egy gépészmérnök pedig ugyanebben a kiadásban Orbán Viktor, a baloldallal szembeforduló „tehetséges és tisztességes magyar ember" egyházakkal együttműködő rendszerét laudálja.54 A lap húsvéti számában Kipke Tamás főszerkesztő-helyettes Vagy Barabást? című írásával óvja virágnyelven a kritikus választókat a rossz döntéstől.55 Az első forduló előtti utolsó szám a jobboldali katolikus értelmiség valóságos dzsemborija.56 Megtalálható itt az antiszemita írásairól elhíresült Szentmihályi Szabó Péternek, a Magyar Fórum belső munkatársának írása, a Lakitelki Főiskola által szervezett Hit, remény, hazaszeret című tanácskozásról és résztvevőinek57 gondolatairól készült beszámoló, és olvashatjuk „a magyar irodalom jelesei - a lélek és a szellem emberei"-nek egy teljes oldalt megtöltő nyilatkozatait.58 Az írások, vélemények közös nevezője, hogy az orbánkereszténységnek nincs alternatívája. A katolikus hetilap a második forduló előtt egy Nem szabad feladni (A választások első fordulója után) szerkesztőségi címlapcikkel59 próbál lelket önteni a „megdöbbent vallásos emberekbe".60 Ugyanezt az elszántságot tükrözi a püspöki kari felhívás mozgósító erejű címe is: A keresztény értékek védelmében...61 (Ugyancsak címoldalon ismertetik Pápai Lajos püspök már említett Mi az igazi tét? című homíliáját.) Miután pedig a Jóisten valahogy mégsem látta kívánatosnak a nemzeti retorika és az ezeréves kereszténykedés vámszedőinek további támogatását (bárha a kisgazda lelkiség keresztény cégérévé avasodott Ottmár atya életét kellett is megfontolatlan döntésével kockáztatnia), szerkesztőségi vezércikk szipog a „magyar földet védő", a magyar érdekeket a nemzetközi tőke érdekeinél előbbre tartó, egyháztámogató viktoriánus korszak sírgödre körül, és szirupos aggódással utolsó kenetként tárja elénk a polgármozgolódás dogmatikus vámpírtételeit (pl. nagymarosi gátépítés, Bokros-csomag) és „az ország majdnem felét" aggodalommal eltöltő egyéb sületlenségeket.62 A katolikus sajtóról szólva külön kell szólnunk a sajátos szerepre szánt Keresztény Élet című orgánumról. Az „emelkedettebb" szelleműnek álcázni próbált Új Ember vendégfajtái, például a „köztiszteletben" álló miniszterek (Mikola István, Andrásfalvy Bertalan, Pálinkás József, Harrach Péter etc.)63 e fórumon nincsenek jelen, vagy teljesen háttérbe szorulnak. Munkamegosztás van. A Keresztény Rög-Magyarország horthysta időket idéző politikai katolicizmusát és az azt hordozó theológiai és közéleti pornográfiát egy kevéssé szem előtt lévő, kvázi-félhivatalos orgánum forgalmazza. A vallásos családok hetilapja alcímet viselő fórumon nem titok, hogy a jobboldal (inkluzíve a miniszterelnök) elsősorban magyar elkötelezettsége miatt keresztény.64 A kereszténység és a magyarság szent szövetségének „orbáni" evidenciája maga a legbensőségesebb hitigazság.65 A lírai sorok kedvelői számára vígan búg a jezsuita választáselemző stábba is beemelt Czakó Gábor prófétai szózattá kokárdásított trágárkodása (à la Bayer-
Bencsik-Lovas). Czakó orákulumtól több dolgot is megtudhatnak a katolikus családok. Például azt, hogy az Országimázs Központ és a Keresztény Magyarország sírásói a „lumpenproletárok és lumpenértelmiségiek, a csőcselék, a bűnözők, a vesztegetők és megvesztegetettek", no és természetesen azt (ezt legalább kétszer), hogy Medgyessy kampánymenedzsere izraeli (zsidó ügyekben csókoltatjuk a Szentatya bíborát!).66 Tisztánlátásra juthatnak azonban „a családok" abban is, miért kell a hívő katolikusoknak jobbra szavazniuk. Mindenekelőtt azért, tájékoztat Czakó, hogy a szovjet-„janicsárok" és a hálójukba került „ún. »független értelmiségiek«" hazafiatlan komplott-elitjével, „a szellemi terroristák", „rágalmazók" és „mocskolódók" szövetkezésével szemben előmozdítsák a Fidesz körül csoportosuló és a „tisztességes magyar emberek" által „erkölcsileg vállalható" „egységes magyar elit"-nek, azaz a „keresztény-nemzeti-polgári elit"-nek a végső megerősödését.67 A választások utáni helyzetértelmezés szerint „oda juthatunk, hogy a hovatovább többségbe kerülő lumpenproletárok és lumpenértelmiségiek, a csőcselék, a bűnözők [...] döntik el annak az országnak a sorsát, amivel álmukban sem törődnek".68 Hogy pedig az egyházi malaszttal elérhetők minél szélesebb köre megszólítható legyen, van még nekünk az önmagát „világnézet, lelkiség, kultúra" arculatdefinícióval kellető belterjes jezsuita értelmiségi réteglap, a Távlatok. A választásokat feltűnő részletességgel tárgyaló 55. számú füzet69 írásainak közös „filozófiai" esszenciája az alternatívanélküliség gondolata, a „keresztény Magyarország" ügyét előmozdító Orbán-féle koalíció támogatásának hívő imperativusa, a szekta- és kisegyházellenesség,70 az MSZP-vel és a fő gonosznak tekintett SZDSZ-szel kapcsolatos közkeletű negációk változó tagolású lajstromozása. A honi jezsuitizmus azonban csak taktikából Fidesz-párti. Mint Krómer Istvántól megtudjuk (egybehangzóan Kövér Testvér nézetével), a pronáci szélsőjobb kormányzati szereplése csak azért problematikus, mert „politikai nyelvezete [...] miatt a nemzetközi politikai közösség" rosszallásától kellene tartani.71 (d) A negyedik frontot a hivatalos egyház helyeslésével lokális mederben folytatott gerillakatolikus akciók jelentették. A jobbára csak a világi sajtó útján szerzett értesülések hitelessége iránt lehetnek ugyan kételyeink, mégis elgondolkoztató, hogy e híradásokat nem cáfolták az egyház militánsai sem, sőt számos ilyen esetről e tudósítások alapján tájékoztatott még a Keresztény Élet is. Átvett hír volt a Szent István Bazilika esperesének az MSZP-t „sátánnak és hazugnak" minősítő kijelentése,72 valamint a „keresztény nemzeti vezetés" mellett kampányoló plébánosi húsvéti körlevelekről szóló tudósítás.73 Az ismertté vált további esetek címszószerűen is szép listát adnak: gyermekek és tanári karok bevonása a kampányháborúba (pl. Budapest, Pécs), a pécsi egyházi működtetésű „Remény" rádió adásai, „Lajos atya" beszéde a Vasárnapi újságban, a „Mit mondjak ismerőseimnek, miért nem szavazok az MSZP-re, az SZDSZ-re?" etc. kérdéseket tartalmazó templomi szórólapok (pl. Kaposváron, Varsányban), „az ördög csapatának kisöprésére" buzdító missziós kiadványok (pl. Budapesten), az „Imakilenced Hazánkért" címmel tartott könyörgési tréningek az „Isten akarata szerint" megvalósuló választásokért, a Sátán tombolásának első forduló utáni megfékezéséért akciózó egyéb „imahadjárat"-ok, az MSZP-ellenes plébániaértesítők (pl. Esztergom), a „Nemzet Miniszterelnökének" megtartatásáért könyörgő szórólapok (fellelhetőek voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának könyvtárában is) a Szegedi Élet című önkormányzati hetilapban közzétett uszító hangvételű felhívás (a röpiratot jegyzi a Lelkészek Országos Baráti Köre), plébániai-templomi kopogtatócédula-gyűjtés (pl. Budapest),74 papi könyvárusítási cenzúra ÁFÉSZ-írószerüzletben.75
Többek nézete szerint az egyházi személyek, lokális intézményi közegek látványos és gyakorta otromba kampányaktivizálódása - amint azt Sáska Géza barátom elemzése is alátámasztja76 - javarészt a katolikus egyházhoz kötődik. Illúzióink persze nem lehetnek. Már csak az eddig elmondottak alapján sem. Jelzésértékűnek tekinthetjük azonban, hogy a sajtó útján mindössze két (választás után felszínre került) durvább protestáns esetről értesülhettünk.77 (A MIÉP-Hegedűsök garázdálkodása által sejtetett református egyházi párhuzamok jelentős mértékben inadekvátak. Nem azért, mert irányzatuk végül is alulmaradt a belső egyházi iszapbirkózásban, és mintha ezzel el is jelentéktelenültek volna, hanem azért, mert szélsőséges akcionarizmusuk az egyháziak számára önmagában véve követhetetlen volt, kriminalisztikai dimenzióba jutásával pedig még a legbátrabbakat is elrettentette a további bűnelkövetéstől.)78
(2) A református körlevelek egyetlen felekezetspecifikus eleme a hősterápia. Az ódon levegőjű katolikus melankóliával szemben az egyház vezetői fürkész éberségre noszogatták híveiket: ne arra ügyeljenek, ki mit ígér a választások előtt, hanem arra, „hogy mit valósít meg ígéreteiből akkor, amikor lehetőséget kap az ország irányítására". Mivel pedig a tetthez bátorság is kell, fontos, hogy „ne hagyják magukat senkitől sem megfélemlíteni".79 A katolikusok által is favorizált téthangulat ébrentartására hangszerelt második instrukció80 homiletikai fináléja ugyancsak a bátorságelemre fut ki: „most már nem lehet riogatni senkit sem szélsőségesekkel."81 A körlevelek tartalmi elemeinek helyes értelmezéséhez a reformátusoknál is muníciót kínált a sajtó. Az országos hetilap (a Reformátusok Lapja) évek óta megszakítás nélkül laudálta a kormány hőstetteit,82 és rendszeresen helyet adott a jobboldali vér-, faj- és nációközpontú pogányság koppánykodó váteszeinek (pl. a már említett Ablonczy Lászlónak és Pálfy G. Istvánnak).83 A katolikus egyházhoz viszonyítva mégis szerényebb mértékű volt a hierokraták és az egyházi értelmiség belső csatornákon is manifesztálódó kampányaktivitása. Említést két mérsékeltebb megnyilatkozás érdemel. A zsinat világi elnökének, Kálmán Attilának önállóan kiadott „választási útmutatója". Az Antall-kormány volt államtitkára ebben nyíltan is a hivatalban lévő - szorgalmat, tisztességet képviselő, nemzeti liberális - kormány támogatására szólított fel.84 A tiszántúli egyházkerület főgondnoka, D. Szabó Dániel (egyúttal a Magyar Református Presbiteri Szövetség főtitkára) ennél is mérsékeltebben, de félre nem érthetően hozta nyilvánosságra a nemzeti pogányság iránti szimpátiáját.85 Az orális merényleteiről közismert Hegedűs püspök szóvirágfolyamai elsősorban a belterjes fórumokon jelentek meg, közéleti kalandorkodásairól pedig az egyházi sajtó (a belső politikai megosztottság folytán) alig adott hírt. Némileg meglepő, de nem magyarázhatatlan, hogy a hetilap hasábjain kampánytémában csak a már említett hivatásos házipogányok és néhány hasonszőrű klerikus jutottak szóhoz, az olyan reformátuskodó jobboldaliak viszont, mint (a Lovas-Bencsik duóba is be-betársuló) Tőkéczki László, külső fórumokra szorultak.86
(3) Az evangélikus egyház kampánypolitikai szerepvállalását a sajtó egyöntetűen mérsékeltebbnek minősítette.87 A külső megfigyelők megállapításai azonban finoman fogalmazva is problematikusak. Kétségtelen, a felszínen az evangélikus egyház kommunikációs stílusa finomabb volt, mint a társfelekezeteké (amit a héják kifogásoltak is).88 Mégis, az egyház hivatalos választási ajánlásai evangélikus részről is csak egy interpretációt engedtek meg. Az intra muros ecclesiae érvényesülő politikai-ekkleziológiai értékrend ismeretében nem férhet kétség hozzá, mit üzen körlevelüknek az a megállapítása, hogy „úgy látjuk, hogy nemzetünk javát a keresztény életforma kiteljesedése szolgálja."89 És nem lehet félreérteni Szebik Imre püspök második forduló előtti sorainak intencióját sem (bárha hangsúlyozza is az egyéni döntés szabadságának és felelősségének elvét), amikor úgy fogalmaz, hogy „várjuk imádságos szívvel [...] a »végkifejlet« kedvező alakulását".90
Hogy végkifejleten mit kell értenie az evangélikus hívőnek, az egyház hivatalos gyülekezeti lapjának más kommunikációs expertjei teszik világossá.91 „Ne csak elhangozzék, hogy lesz, de valóban jusson is támogatás egyházunknak [...]. Kerüljön a társadalom minden szintjén előtérbe az annyiszor és oly hosszú időn át gyalázott, tépázott keresztény szemlélet, s hogy gyermekeink hívő szellemben nevelkedhessenek" - sorolja fel az egyik szerző a választási döntés „helyes" szempontjait az első forduló előtt. Ugyanez a szám közli a fentebb már hivatkozott interjút Balog Zoltánnal, aki elmondja, miért is Isten embere Viktor Testvér, és miért magasabb rendű a konszenzuskeresést előnyben részesítő relativista baloldali politikánál a „zsinórmértéket" kertelés nélküli autoritással alkalmazó, vezérelvű Fidesz-politika. A szám ismerteti még Semjén Zsolt államklerikalista teóriáját az Orbán-garnitúra kereszténységerősítő hőstetteiről (sajnálkozva a szektatörvény sikertelensége felett), és végül egy gyakorlatias összeállítás segít áttekinthetővé tenni a Fidesz-fiúk Szociális és Családügyi Minisztériumon keresztül nyújtott családsegítő támogatásait.92 Az egyházi hetilap a második forduló előtt is bő terjedelemben foglalkozott a választással. Szerkesztőségi nagycikk sejtette, hogy az MSZP „bármire képes", hogy „a polgári oldal spirituális értékeket is felvállal", hogy „hálát adhatunk" az elmúlt négy év kormányzatáért, s nyíltan szólt arról is, hogy „álságos volna azt állítani, hogy a keresztény egyházak tagjai számára [...] túlságosan nagy dilemmát okozna a választás".93 A nagy összefüggéseket egyéni látások segítenek elmélyíteni. Az egyik szerző Istennek kedves tettként szuggerálja a polgár-rezsim melletti voksolást; egy valaki azon háborog, hogy a húsvéti szám cikket közölt egy fideszes képviselő ellenében induló kandidátusokat bemutató szeretetvendégségről,94 egy másik kritikus pedig Donáth Lászlón köszörüli a torkát.95 Végül egy lelkész az első forduló utáni szenvedéseinek via dolorosáját ecseteli, bizonyságot tévén arról, hogy a zokogásos interruptusokkal olvasott bibliai igék, valamint a feltámadás napjának (az április 13-i Kossuth téri Törzsgyűlés) és a nemzetért aggódó „történelmi magyar családok" közös imaaktusának finális ívében miként pillantotta meg Viktor Táltos győzelemtől fényes orcáját.96
3) A halmozott határátlépés internus vonulatát a „történelemellenes" egyházak klérusának előbb már részletesen is dokumentált egész pályás gyávasága képezte. XIII. Leó pápának a világi felsőségről zengett apoteózisa valóságos demokratikus és biblikus credo ahhoz képest,97 ahogy e felekezetek hierarchái trón és oltár viszonyrendszerét definiálták és definiálják. Egy tanítvánnyi csoportra sem telne azokból a lelkészekből, akik - noha mindannyiójuk megélhetési forrásánál ott otrombáskodik a mártírok hitvalló paradigmáinak naponkénti emlegetése - világos szót mertek volna szólni arról, mi is zajlik ebben az országban kereszténykedés, polgárkodás és hajrámagyarkodás alatt, vagy éppen saját kollégáik szélsőséges megnyilvánulásairól, egyházuk vezetőségének a prekeresztény barbarikum lelkiségéhez igazodó viselkedéséről. Elégedetlenkedők, egyet nem értők persze voltak néhányan, sőt talán nem is kevesen.98 Lelkük mélyén (hol volt/van persze ez a mély?) a papok jelentős része nem durván szélsőséges. Politikai irányzékukat elsősorban a karrierisztikus reményeik és a küldetésideáljaik megvalósíthatóságának feltételét biztosító tényezők, a kormányzati pénzek várható nagysága és a szakrális respektus középkori kultúrájának visszahozatalára irányuló ígérvények természetes együttese tájolja.99 A lélek kettős elköteleződésének héjanászában megfáradók zöme pedig - nem törődve immár a Názáreti gyarapodó nagypénteki kínjaival sem - végül is eláll attól, hogy kritikai érzéseit az egyház hangjává tegye (márpedig a langyosakat még az Úr is kiköpi), ama keveseknek pedig, akik valami ilyenre bátorodnának, maradnak az őket intra muros ecclesiae stigmatizáló fórumok (pl. Népszabadság, 168 Óra, Magyar Narancs).100
Facit
a) Az egyházaknak a politikai rendszert aktívan szakralizáló és támogató szerepe nem volt számottevő. A klerikusok olyan önmaguk (is) építette zárványokban tengetik mindennapjaikat, amelyeket különféle nacionális és más e világi totemek által lelkesített közönség népesít be. Az egyházi közösségek tagjainak igényeit ki lehet szolgálni, tovább radikalizálni, választási ízlésükben jobbra állítani őket azonban merőben redundáns igyekezet. (Azoknak a száma, akiket szavazati döntésükben a bárgyú egyházfői körlevelek orientáltak volna, elhanyagolható. Az első fordulót követő, mind átlátszóbb igyekezetű, kisfiús-kislányos siránkozásaikkal a klérus tagjai a kormánypárti voksok számát valószínűleg még szinten tartani sem voltak képesek.)
b) Tevőlegesen is kivehették volna részüket a választási fejleményekből, ha a létük és legitimitásuk sui generis értékeit hordozó üzenetükkel arra törekednek, hogy a nyilvánosság előtt kimondott szó (héber ekvivalense, a dábár egyszerre jelent szót és tettet) segítségével deszakralizálják és demitologizálják a keresztények széles köre számára cipollai kísértést jelentő kormányvallási paganizmust. (A kereszténységtől idegen elemek integrációs princípiummá válásának polgárizmushoz hasonlítható minapi veszélye utoljára a nemzetiszocialista és a nacionalista őrület idején fenyegette a magyarországi anyaszentegyházakat és tagjait.) Ezt azonban nem tették meg. Nem figyelmeztettek világos szóval az orbánkereszténységnek a bibliai értékrendet (pl. a „nem csak kenyérrel él az ember", a „szeresd felebarátodat, mint magadat", a „boldogok a szegények" jézusi evidenciákat) herezisként tagadó elemeire. Sőt abban jeleskedtek, hogy a szégyellt Isten Országát és Krisztus uralmát az Örökkön Viktor hitvallással helyettesítsék, és a magyar viktorianizmus igéit üdvtörténeti jelzőkkel interpolálják a máskülönben fétis módjára kezelt Szentírás kanonizált sorai közé. (A prófétai szó természetesen véletlenül sem jelenthette volna az ellenkező előjelű kritikátlanság meghonosodását. Isten népének prófétai hangja az autonómia és az Örökkévaló helyét elfoglaló bálványok mindenkori kritikája.)
3
Deficitek inherenciája
A választások alatt és kampányidőszakban manifesztálódó egyházi szerepidentitás szoros kapcsolatban áll a politikai erőtérben megfigyelhető lokalizációjukat kijelölő erőnléti determinánsokkal. Ezek közül kettő különösen is érdemes a figyelmünkre.
(1) A kommunikációs
(szoteriológiai) vákuum
Az egyházaknak a rendszerváltás óta tapasztalható fokozódó közéleti-szakrális aktivitásait tartalmi tekintetben elsődlegesen olyan elemek definiálják, amelyek cantus firmusa (amint ezt több cikkben is megírtam már)101 különféle önvesztésre utaló, szektorindifferens és szektordestruktív feladatok felvállalása. Leginkább transzparens kifejeződésére e tévelygésnek nem véletlenül került sor éppen annak a kabinetnek a regnálása alatt, amely legitimitásának és legitimálódásának alapjait a szakrális-szimbolikus térben igyekezett megteremteni, és e célból számos olyan ügyet emelt be a kormányzás centrumába, amelyek alkalmasak voltak a „keresztény" országban már régóta érdemi üzenet nélkül hagyott „keresztény" milliók lelkének felforrósítására. Az egyházakat féloldali gutaütésként leterítő kommunikációs attak (a science fiction-tévéfilmek ihlette ostobaság, az úgynevezett „nyelvpolitikai erőtér" kisülése) közelebbi elemzése és értelmezése nem lehet itt feladatunk. Tény, hogy a vallásosság jegyeit magára öltő (politikai) üdvkínálat sodró erővel nyomult be e saját értékeikben elbizonytalanodó és megfakult (vallástudományi kifejezéssel: szoteriológiailag megürült) konstrukciók szívébe. Az egyházak érdeminek számító kommunikációját innentől kezdve (mind kifelé, mind befelé) szinte kizárólagosan a kormány- és nemzetlélek határozta meg. A gépezetek zakatolásához felkínált szurrogátumok nem voltak éppen invenciózusak, a látványtervezés sokat korrigált: népnevelés; keresztes háborúkra, felekezeti és orbánpolgár-sovinizmusra szocializáló oktatás; egészségügyi buzgólkodás, millenniumi zászlóavatások, pissoire- és terminálszentelés, csontnapi népünnepély, a respublica christiana bandériumainak fogadása (előtte áthallásos templomi oráció a Messiás ezeréves országlásáról), fitymaszakértés, koronás marháskodás; templomdíszítés horthysta trikolórral, szittyakürttel; üzekedési tanácsadás, polgári korszak előtti mariage-ok, hazaffyas Makovecz-templomok à la mode dela jurtapláza, antikommunista hőzöngések, adrenalinjavító üldözési mesék etc.102
Az autonómiahiány és a vele járó funkcionalizálhatóság látványos eseteként érdemes felemlíteni a Horn-levél többször is szóba hozott sztoriját. Hogy Horn Gyulának alapvetően igaza volt, nem kétséges. Az is bizonyos, hogy a volt miniszterelnök vótuma - meglehet nem sok haszonnal - néhány klerikust rákényszerített, hogy vasárnapi „igehirdetéséhez" a Demokrata, Magyar Fórum és Magyar Nemzet helyett a Szentírásban lapozgasson. Az exkormányfő ugyanakkor elfeledkezett arról (tipikus esete annak, amikor az archaikus fóbiák megszállják az értelmet), hogy sorai lényegileg nem a genetikusan sápatag klérust szólítják meg, hanem futtatóik, a politikai jobboldal héjái számára kínálnak pikáns „nyelvpolitikai" csemegét. (Az affér jó alkalomnak látszott a jobboldalt felbosszantó karácsonyi Medgyessy-levél vélt hatásainak ellensúlyozására is.)103 És valóban. A Horn-levelet hivatalos egyházi oldalról rezerváltan, jobbára védekező jelleggel, vagy éppen erénnyé dagasztott taktikai hallgatással fogadták.104 (A szerpapi szubkultúra nem volt ennyire visszafogott ugyan,105 biztatás hiányában önkorlátozásra kényszerült. Véleményének templomárnyékban, az egyházak történelmi sérelmeire és a „miért ne lenne szabad a papoknak, az egyháznak is politizálni" kérdésre átfogalmazva adott hangot.106) A MIÉP, a MIÉP közeli paraekkleziális és civil pretoriánus segédhadak (KÉSZ, JOBBIK, IKSZ, Százak Tanácsa) és egy sereg kormányzati és kormány közeli politikus ugyanakkor szűnni nem akaró kórusban bőgték az écrasez l'infâme-ot és a „kérjen bocsánatot Horn!"-t.107 Sőt a Keresztény Élet egyik mítoszkedvelő konfabulátora egyenesen úgy vélte, hogy „az ilyen kirohanásokat a legtöbb esetben eddig is templomok felgyújtása, hitéleti cselekmények megalázása, temetők szétzúzása, papok megverése követte".108 Hasonló helyzetet teremtett a Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének, a SZEFSZ-nek az a terve, hogy a Horn által exponált egyházi kampányolást templomlátogatással ellenőrizzék.109 Horn és a SZEFSZ bocsánatkérésének kierőszakolására a KÉSZ, a JOBBIK és más egyház közeli társaságok ismétlődő randalírozásokat tartottak az MSZP Köztársaság téri székháza előtt.110 Az egyházak szerepzavarának lakmuszpapírja a lassan kabineti marionettfigurává masszírozott (a választás óta pedig hirtelen bête noire-rá előléptetett)111 Bölcskei Gusztáv református püspök volt, aki (a Tiszántúli Református Egyházkerület Presbiteri Szövetségével egyetemben) az újfajta ökumenikus kölcsönösség hagyományait is megalapozva szolidaritást vállalt az egyházias kampány- és színpadi bűznek e penetráns akciójával.112 (A KÉSZ-JOBBIK-szcenát persze magáénak tudta a hivatalos egyház is. A nostrifikációhoz a sanda mészáros megszentelt liturgiáját alkalmazta: Veres András püspök, a püspökkari konferencia titkára úgy nyilatkozott, hogy a pszeudoklerikális csinn-bumm-cirkuszban „nem talál semmi kivetnivalót".)113
(2) Állam és egyház izomorfizmusa
Az aktuális egyházi erőnléti állapotok másik releváns komponense volt az egyház és közhatalom (világ) viszonyának kérdését determináló hagyományok kezelése. Rövidség okáért itt is csak diagnosztikai megállapításokra szorítkozhatunk.
Az egyházak ekkleziológiai önértelmezését Kelet-Európában még ma is az egyház és világ funkcionális izomorfizmusának középkori ideája szabja meg, úgy azonban, hogy a rendszert egykor jellemző egyensúlyi garanciáknak (a felek relatív autonómiájának, a paritásnak) a kérdése már nem merül fel. A torzóként működő konstrukció Fidesz-körülmények között domináló vonása így az volt, hogy korlátlan érdekérvényesítési lehetőséget nyitott egy olyan prepotens állami törekvés előtt, amelynek az egyházak önérdekéhez annyi köze volt, mint Josip Tot becsületéhez. Az elvi alapot a minden hatalmat a bolsevikoknak szemlélet és Rákosi pajtás öröksége jelölte ki: a vágyak élesztgetése és a szimbolikus reprezentáció sikerélménye egyházi részről versus maximális hatalmi és anyagi előny az új nemzeti burzsoázia oldalán. Aligha lehetett volna ez így, ha az egyházakban lett volna elég erő és megfelelő theológiai mérték az állami kohabitáció kísértésének kezelésére, az autonóm önértelmezési formák megkeresésére. (Az alternatíva természetesen nem a hatalmi paritás kiharcolása lett volna, hanem az egyházaknak ilyen kísértésektől való eltökélt távol maradása.)
„Hol a határ?", történt-e határátlépés?
Történt. Más sem történt. Igaz, nem rendkívüli, hanem úgy, amint az perpetuáltan zajlik az egyházi közegben. A kampányidőszak különlegessége mindössze annyi volt, hogy a tények látványos töménységgel tárultak szemeink elé. A keresztény identitásnak és autonómiának a magyarországi „történelemellenes" egyházakat jellemző krónikus hiánya természetszerűleg hozta magával a belső zavarok pótlására legmegfelelőbb kínálattal rendelkező politikai kultúra iránti fokozott inklinitást. Ad vocem: Hasonló sikerekre a liberális és szocialista kormányzatok nem lehetnek képesek. Ne is reménykedjenek hát sem az egyházi struktúrák hibatudatának felélénkülésében, sem pedig a szokásos határátlépések ismétlődési esélyeinek mérséklődésében.
4
Infamia diarchiae
Az egyházaknak a kampányba és a politikai közéletbe való pártos, ideológusaik által „értékalapúnak" nevezett bekapcsolódása mellett ágálók leggyakoribb érve, hogy az abstinentia ecclesiae elvének protagonistái lényegileg egy húron pendülnek az egyházakat előbb likvidálni, majd később „csak" sterilizálni kívánó bolsevik logikával, valamint az azzal rokon szellemiségű értékellenes liberalizmussal.
Ám miről is van itt szó? Két aspektust, egy történelmi és egy tipológiai szempontot említek meg.
(1) Először is tény az, hogy az egyházak politikai közéletben való részvételét kritizálók többségének álláspontja nem mechanikus és nem differenciálatlan. Nem a vallási közösségek depolitizálását szorgalmazzák, hanem az adott módon megnyilvánuló, az egyházak önálló értékrendjét feladó, szinguláris kommunikációs lehetőségeit ignoráló és e közösségeket - az őket hitvallásszerűen kötelező nyitottságnak ellentmondó - partikuláris törzsi küzdelmek mentén definiáló politizálást utasítják el. Vannak persze liberális politikai pietisták is (tipológiai megfelelőjük a vallási pietizmus világindifferentizmust és spirituális üdvindividualizmust hirdető alakzata), akik (inkább persze afféle átgondolatlan megoldásként egy méltán rossznak ítélt gyakorlatra) az egyházak funkcionális redukcionalizmusát hirdetve úgy gondolják: a vallás kizárólagos szerepe az úgynevezett örök, metafizikai értékek képviselete és a kegyes keresztény kedélyállapotot garantáló rítusok celebrálása.114
Másodszor, az egyházi „értékalapú" kampányaktivitással115 nem az a lényegi probléma, hogy van, hanem az, ahogyan van. Meglehet, furcsa és nem is nélkülöz bizonyos „határátlépésre" utaló jelleget, amidőn a „történelemellenes" egyházak monolit tömbként egy és ugyanazon múltorientált reakcionarizmus jegyében politizálnak, elvi esetben ez sem lenne önmagában véve kifogásolható. (Az elvi esetnek persze az is része lenne, hogy ezek az egyházak nyíltan is deklarálják, ők azért „történelmiek", mert szerepazonosságukat nem a mindenkit magához hívó Názáreti evangéliuma, hanem a jelenből a horthysta és a nyilas érák világa felé ablakokat nyitogató, nemzeteugenikai agyrémektől sem éppen ment polgárkodás definiálja.) Az „értékpolitizáló" buzgólkodás nem elhanyagolható eleme azonban a történelmi szövegkörnyezet kijelölte helyi érték sem. Néhányat ezek közül. (a) Az „értékpolitizáló" egyházak hivatalnokai, elsősorban papjai (vagyis az egyházi politizálást de facto gyakorlók) egyúttal magasan privilegizált haszonélvezői is (voltak) a lelkesen támogatott „értékgazdának". (b) A corpus christianum (egyház és állam izomorfizmusának gondolatát követő ekkleziológia) egyházakra nézve legveszélyesebb kísértése - éppen az elmúlt diktatúrák fényében - a kereszténység és a politikai centrumok közötti reflektálatlan közelség keresése (pl. keresztény Magyarország). (c) A keresztény hit üzenetének egyetemes igénye, követőinek az immanens különbségek Jézus Krisztusban való feloldódását valló elve szerinti rekrutálódása eleve kérdésessé teszi a demokratikus alaphelyzetben egymással versengő értékek egyike melletti - konfrontatív jellegű - principiális elköteleződést.116 (Arra a totemisztikus motivációjú vélekedésre szót sem nagyon érdemes pazarolni, amely úgy véli - szemben a történelem és a Szentírás hermeneutica sacrájával -, hogy a „pártos" választási magatartás ellenzőinek legfőbb baja, hogy nem „ők" definiálják, mi az autentikus keresztény.)
Hasonló következtetésre sarkall a jelenség történelmi megítélése. A szóban lévő egyházaknak a recens választási időszakban regisztrált politikai-etikai felsülése ugyanis nem előzmény nélküli. Ugyanezek a társaságok szégyent vallottak már a múlt század diktatúráinak idején is. Sőt, és ez most egyértelművé is vált, az allegált diktatúrákkal sem az volt a tulajdonképpeni bajuk, hogy nélkülözték és ignorálták azt, ami miatt az antitotalista és antifasiszta értékrend hívei küzdöttek ellenük, hanem az, hogy konkurens vallások módjára (a nácizmus és a bolsevizmus egyaránt rendelkeztek religiózus karakterrel) nem hagytak helyet számukra a vallási piac szokványos bodegái között. (A tejtestvérség bruta factái közé tartozik, hogy ezek az egyházak, az állam-egyházi középkor barbár hagyományát felelevenítve, néhány évvel korábban még keresztes háborúként kvalifikálták a történelem legkegyetlenebb diktatúrájának, a nácizmusnak imperialisztikus törekvéseit.) Ellenkező esetben aligha lenne érthető, hogy akkor, amikor lehetőség kínálkozik a szabadság, a demokrácia, az értékpluralista kondíciók melletti berendezkedésre, a legsebesebben befordulnak abba az irányba, ahol a totalisztikus ideológiai és politikai tradíciók nyomvonalán jeleníthetik meg magukat. (Zsákutcás pretenciáik emblematikus kifejezője az Európa újraevangelizálásának toposzában hangot kapó kuriális imperializmus, a Vatikán abszolutista-üdvabszolutista idétlenségének kárpótlási terméke az elveszettnek látszó nyugati hemiszféráért.) A különbség a korábbiakhoz viszonyítva leginkább az, hogy törekvéseik most egy velük gyökeresen más egyházi és hatalompolitikai körülmények között találkozó,117 az adott viszonyok mellett a sunyi profitorientáltság torz kölcsönösségében érdekelt kormányzat részéről kedvező fogadtatásra találtak.118 Meggyőzően illusztrálja ezt az egyházi arisztokráciának az Állami Egyházügyi Hivatal visszaállítására irányuló kurrens mesterkedése is (a miniszterelnök máris betelepítette a klerikális ügyosztályt a maga hivatalába), és az a mindenre elszánt igyekezet, ahogy e bolsevik időket idéző konstrukció élére kiszemelt kritikokatolikus Wildmann János (az állam és egyház közötti tiszta viszonyok elkötelezett hívének) kinevezését a katolikus reakció (mondván, akkor már inkább az Antikrisztus) végül is sikerrel fúrta meg. (Egyébként pedig éljen a szoclib kormányzati szakmaiság és elvszerűség!)119
(2) Az egyházi és kormányzati-politikai kompetenciák viszonyának másik aspektusa az egyház és világ, a temporáliák és a spirituáliák binaritásának tipológiai kettőssége.
Karl Rahnertől származik az a gondolat, hogy az egyház és világ közötti kényes viszonyrendszer megtalálását epochálisan két koncepció zavarta meg a történelem során: (a) az ezoterizmus (üdvindividualizmus, az egyház világi dolgokban való illetéktelenségének, a világi értékek iránti indifferentizmus koncepciója), (b) az integrizmus vagy teokratizmus, azaz az egyházi omnikompetencialitás (gyakorlati értelemben a klerikalizmus) posztulátuma. (Az integrista nézet szerint a világ az egyház önprezentációjának tárgya és közege, és theológiai kvalitása csak e derivatív minőségben van. Lásd corpus christianum, filosophia est ancilla thelogiae.)
Az egyház és világ kényes dichotómiája felől nézve az egyházak újkori történelme másról sem szól, mint arról, miként lehet adekvát eszközöket találni annak a furcsa helyzetnek a feldolgozásához, amelyben radikálisan megkérdőjeleződtek, problémamegoldó képességüket illetően elégtelennek bizonyultak a két szektor kapcsolatát évezredes evidenciákkal meghatározó beidegződések.
Ma már elmondhatjuk, hogy az euroamerikai kultúrkör theológiai perspektívája minden bizonnyal a vallásos meggyőződések, világnézetek pluralitásának (rossz szóval: posztmodern) tengelye mentén fog kirajzolódni. Az említett perspektíva „episztemológiai" szívét az a meggyőződés uralja, hogy e vallási alakzatok a maguk módján a Szentséges önközlésének narratívái, amelyek nem az egyediségben megalapozott kizárólagosságban, hanem együttesen és a köztük létrejövő párbeszédek harmóniájában reprezentálják a Mindenhatót és az általa „jónak" teremtett, egyszersmind minden elemében azonosképpen simul iustus et peccatornak számító világot. (A helyzet érdekes eleme, hogy a vázolt alternatíva implicit lehetőségként immár évtizedek óta, legkésőbben a mystici corporis kezdetű 1943-as pápai körlevél120 óta ott lappang a máskülönben imperialisztikus önértelmezésre hajlamos katolikus theológia és ekkleziológia rendszerében is.) Elnagyolt ecsetvonásokkal, ám lényegileg ez az a horizont és kánon, s nem a különféle partikuláris pártpreferenciák esetleges ízlésvilága, a „kinek van itt joga" a dolgokba belepofázni provincializmus törzselvű szellemisége, amely klasszifikálja az egyház és a keresztény kérügma coram deo et hominibus megfogalmazódó felelősségének kontúrjait.
A teremtettség egyes régióinak szakrál- és hierotechnikai privilegizálása, a világ versengő értékű problémamegoldó alternatívái közötti pártos mezgerélés nem egyéb, mint az egyház világ iránti felelősségét és kommunikációs lehetőségeit ignoráló diszfunkcionalizmus.
Természetesen okkal merül fel a kérdés, hogy mit is jelent akkor az egyház és állam elválasztásának tétele. Mint minden elv, hermeneutikai értelemben ez is a hic et nunc, a testimonium spiritus sancti internum (a Szentlélek belső bizonyságtétele) révén nyerheti el a maga tartalmát. Állam és egyház elválasztásának klasszikus elvi posztulátuma a mai körülmények között elsősorban azt jelenti, hogy az egyház - hitvallásainak autonómiájával - képviseli a mennyei Atya jóságát, a teremtett világ iránti átfogó érdeklődés és szolidaritás elvi-theológiai princípiumát, a teremtettség mindenkori állapotához való diakóniai viszonyulás lelkületét.
„Hol a határ?", történt-e határátlépés?
A magyarországi egyházak az elmúlt tíz évben, de kiváltképpen a megelőző politikai legiszlatúra és a recens választási színvallás idején súlyos theológiai és politikai kriminalizálódás áldozatai lettek. A határátlépés kifejezés e jelenség érzékeltetésére jámbor eufemizmus.
Az ország keresztény egyházai feladták és ignorálták a kereszténység borzalmas tapasztalatokban gyökerező 20. századi reorientációjának legfontosabb eredményeit. Lemondtak arról a diktatúrák idején verejtékkel felismert igazságról, hogy az egyház és a vallások nem oldódhatnak fel semmilyen hatalomban, ilyennel nem keveredhetnek össze. (A katolikus egyház esetében ezt a szempontot a II. Vatikáni Zsinat szövegszerűen is kiemeli.)121 Lemondtak arról a nagyon mély felismerésükről (lásd az első lépést jelentő Bármeni Hitvallást 1934-ből),122 hogy (a dicsért, de lélekben e hazában soha nem tisztelt Karl Barth szellemében) minden hatalom interim jellegű és mint ilyen eseti és ad hoc karakterű a keresztény hit centrumában álló ama legfontosabb történéshez képest, amelyet Jézus Krisztus váltsághalála és az eschatológiai igazság benne megnyilvánult anticipációja jelent. Hátat fordítottak annak az ökumenikus egyetértésben képviselt összkeresztény látásnak, hogy a sacerdotium és imperium középkori diarchiája nem alkalmas a világnézeti és vallási pluralizmus jelenségvilágának theológiailag korrekt megközelítésére. Félretették azt a bibliai igazságot, hogy Isten Lelke a szél fújásának kiszámíthatatlanságával hozza létre az imago dei alakzatokat, amelyeket nemcsak lelki mosdatlanság, de egyenesen bűn kormányzatok profitábilis prózai érdekei alapján kvalifikálni.123 Hátat fordítottak annak a közös keresztény princípiumnak, hogy a világ mint egész Isten teremtménye, mert övé a teljes föld és annak minden lakója (bizony, még a kommunisták és - bármily furcsa - a nácik is). Összegezve, megtagadták a sínai parancsolatokat, köztük első helyen az első passzust: „Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek neked idegen isteneid!"
Elhangzott a CEU Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika 2002 címmel rendezett konferenciáján, 2002. június 13-án.
1 Vajda Róbert Itt élned, halnod kell... című szép írásának első részében leszögezi: „az elkövetkezendő országgyűlési választás egyik tétje, mondhatnánk alapvető kérdése: a magyar nemzet viszonya a zsidósághoz". Ezt követően érintőlegesen utal a hétköznapi és a politikai antiszemitizmus zsidóságot sértő, megbélyegző megnyilvánulásaira, majd így folytatja: „A magyar zsidóság előtt roppant nagy feladat áll. Ez bármilyen is, mégis egyszerűen megfogalmazható: határozottan ki kell nyilvánítanunk, hogy nekünk ez a hazánk, részévé váltunk, alkotó építői voltunk, vagyunk, leszünk." Az írás másik fele megállapítja, hogy „az utóbbi időkben figyelemre méltó fejlődés indult meg a magyar zsidóság életében. [...] Ma már bátran merjük vállalni, hogy zsidók vagyunk és magyarok - zsidó magyarok vagy magyar zsidók, ki ahogy gondolja és érzi. Most megint van mit veszteni, van miért kiállni, van miért hitet tenni... Nemsokára választások lesznek. Magyar állampolgárok vagyunk. Rólunk, mindannyiunkról van szó. A Máról és a Holnapról. A vélemény szabad, mindenki meggyőződése szent. A felelősség a miénk, át nem ruházható. Szavazzunk, hogy így mi is dönthessünk. Vállaljuk önmagunkat egy ország, egy nemzet és saját múltunk tiszteletével és védelmében. Őseink emlékéért s gyermekeinkért. Ez most kötelesség: a közös jelen és jövő a tét." (Új Élet, 2002. április 1.)
2 Az egyházak spirituális agóniájából kitermelődött „történelmi" adiectivum ostobaságát csak romlottsága múlja felül.
3 A baptista egyház (és a Budai Szerb Orthodox Egyházmegye) tagjává lett a Pénzügyminisztérium részéről felkínált speciális gazdasági előnyöket élvező (a három nagy keresztény felekezet és a zsidó egyház konstituálta „történelmi" Négyek Bandája kibővítéseként létrejött) ekklesiohexokráciának. Cf. Magyar Hírlap, 2000. június 23. (Cf. 1159/1998. sz. kormányhatározat.)
4 A választástól sok minden függ ugyan, kezdi gondolatait a szerző, „mégsem szabad úgy tekintenünk ezt [...], amelyen áll vagy bukik minden. [...] A minőség mi vagyunk. [...] A választásoknak van győztese és van vesztese. [...] Gyülekezeteink tagjai között találhatunk különböző politikai felfogású testvéreket. Lehetséges, hogy az arányok nem tükrözik a társadalmi megoszlást, mégis fontosabb a testvériség a politikai felfogásnál. [...] A gyülekezetben nem adhatunk helyet a politikai alapú megosztottságnak. [...] A gyülekezet célja, hogy Isten országának minél többeket megnyerjen. [...] Ehhez a feladathoz, küldetéshez tág szív kell, olyan, amely nem rekeszt ki senkit sem csak azért, mert más politikai felfogást képvisel. [...]" (Békehírnök, 2002. április 21.)
5 Pl.: Mi a politikai katolicizmus? Bayer József politológus válaszol. Népszabadság, 2002. április 23.
6 Tárki Omnibusz, 1998. ősz.
7 Definíció: Intenzív templomba járókon azokat értem, akik a mintavétel „jár-e ön misére, istentiszteletre" kérdés 7-es skálájának „soha", „ritkábban", „évente néhányszor", „havonta", „havonta 2-3-szor", „hetente vagy többször", „nem tudom" alternatívái közül a „havonta 2-3-szor", „hetente vagy többször" választ adják; vagyis azokat, akik a papi-egyházi indoktrináció szempontjából legelérhetőbb közönséget jelentik. - Az intenzív templomba járók száma az ismerhető adatok szerint ma Magyarországon nem haladja meg a lakosság 15-16 százalékát.
8 Ezeket az adatokat más irányból, de megerősítik a Szonda Ipsos felmérései is. Ezek szerint 1993-ban a Fidesz-szavazók 10 százaléka volt kifejezetten vallásos, míg az MSZP-tagoknak 4 százaléka. Az arány 2001-re 16 százalék, 7 százalék irányba mozdult el. (HETEK, 2001. szeptember 8.)
9 Ebbe az irányba mutat Závecz Tibor, a Szonda Ipsos véleménykutatási igazgatójának véleménye is. Ugyanő utal azonban arra is, hogy az egyházi orientáció „a tényleges döntéskor nem olyan számottevő". (HETEK, 2001. szeptember 8.)
10 Lásd Medgyessy Péter minden elvi-erkölcsi szempontot sutba vágó sietős találkozását az őt és kormányát napokkal korában még pökhendien kioktató és pokolra imádkozó katolikus egyház vezérkarával. (Népszabadság, 2002. május 11.)
11 A továbbiakban még bőségesen szóhoz jutó példák mellett hadd említsük itt meg Harrach Péter szociális és családügyi miniszter írását az Új Ember című katolikus hetilapban (2002. február 24.), ahol természetes módon tesz egyenlőségjelet a jobboldal és az egyházak ember- és társadalomképe között. Ugyanezt a látásmódot képviseli az Új Ember abban a tudósításban is (2001. szeptember 30.), amely a Jobboldali Ifjúsági Közösség (JOBBIK) egyik rendezvényéről számol be (meghívott előadóik között Balczó Zoltán, Csurka István, Rogán Antal), azt sugallva, hogy a hívő keresztény principiel jobboldali. (Lásd még 93. sz. jegyzet.)
12 A klérus homonim politikai álláspontjának érdekes illusztrációját nyújtja a református egyház egyik ultrapietista irányzathoz tartozó lelkésze, aki mérsékeltebb hangnemben sírdogál csak a választás kedvezőtlen kimenetele felett (bátortalanul jegyezve meg, hogy „a jövendőben csökkenhet az állami támogatás mértéke, de nem rövidült meg az Úrnak karja"), mégsem hagy kétséget afelől, hogy „a haza mindenekelőtt" jelszavát valló „nemzeti oldal"-t és „az evangéliumot tisztelő nemzeti irány"-t tekinti (szemben a liberálisokkal, akik az „önmegváltást választották", akiknek „mindegy, hogy milyen nemzetiségűnek születtek és hol laknak" etc.) a keresztény értékek politikai letéteményesének. (Reformátusok Lapja, 2002. június 9.)
13 Az irányzatnak ismereteim szerint egyetlen arculattal bíró gyűjtőmedre az Egyházfórum című kiadvány. A lap 2002/1. számában közzétett egy nyilatkozatot, amelynek világi értelmiségi aláírói elhatárolódtak a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) és a JOBBIK aktivistáitól, „magukat kereszténynek nevező polgártársaink"-tól, akik „pocskondiázzák, hazaárulónak és gonosznak nevezik felebarátaikat, pusztán azért, mert azok más politikai állásponton vannak, mint ők." (8. p.) A lap következő száma közli egy plébános levelét, aki az idézett nyilatkozat és Hegyi Gyula ugyanott megjelent írása miatt lemondja a lapot: „Fel vagyok háborodva, mint katolikus pap, hogyha nem tudunk a hála szavával gondolni az Orbán-kormány egyházunk iránti megbecsülésére - ez pedig a Hegyi-cikkből egyértelmű -, úgy én nem vagyok hajlandó a jövőben ilyen cikket olvasni, mert ilyet lehetett az elmúlt 40 esztendőben bőven." (34. p.)
14 A katolikus és a református egyház politikai pozíciói között a MIÉP iránti érdeklődés formális jegyei alapján feltételezhető tartalmi különbség lényegileg virtuális. Amennyiben a szentszéki instrukciók a klérust nem köteleznék a közvetlen politizálástól való tartózkodásra, köreikben éppúgy porondra lépnének a szélsőségek mellett szimpatizálók, mint a protestáns közegben.
15 Pl.: Korzenszky Richárd bencés perjel: Válaszd az életet! Az ellenzéki baloldal egyházellenes fellépése a legrosszabb időket idézi. (Magyar Nemzet, 2002. február 22.) Egyházellenes akciók. (Magyar Nemzet, 2002. február 12.); Keresztényellenes támadások. (Keresztény Élet, 2002. január 20.) Lásd még különösen a Horn-esettel kapcsolatban keletkezett írásokat.
16 A medgyesházi ökumenikus kápolna ilyen szerepeltetése közös katolikus-evangélikus püspöki fellépéshez is elvezetett. (Népszava, 2002. április 12.) Lásd még: Új Ember, 2002. március 10.
17 A zsidó- és cigányellenes hangvételéről elhíresült adón Szántó T. Gábor szerint hallható volt például a katolikus egyház sanyarú helyzetű gyermekek támogatására hívó, társadalmi célú reklámhirdetése. (Népszabadság, 2002. február 13.)
18 Népszabadság, 2001. december 11.
19 Magyar Narancs, 2002. március 7. (15-16. p.)
20 Theológiai korrektsége ellenére sem tekintem ilyen megnyilatkozásnak a debreceni egyetem theológiai tanárainak - illic et tunc Bölcskei püspök udvari theológusaiként - jun. Hegedűs-ügyben kibocsátott deklarációját. Nem a Hegedűs-ügy volt az, amikor először meg kellett volna szólalniuk. A szóban lévő szöveget jellemző módon az Új Élet zsidó lap közölte. (2001. október 1.)
21 Például: Zamárdi Polgári Asztaltársaság, Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület. Lásd: Népszabadság, 2002. április 16.
22 Lásd: Horváth Ildikó: Egy teológus eltévelygése. (Népszava, 2002. április 29.) A Távlatok című jezsuita periodika hasábjain ezt az elvet Czakó Gábor képviseli: „Elképzelhetetlennek tartom, hogy értelmes és tisztességes ember a nagytőke baloldalinak maszkírozott pártjaira szavazzon." (2002/1, 60. p.)
23 Lásd Magyar Narancs, 2000. augusztus 16. (3. p.).
24 Lásd: A határon túli magyarok nem turisták, hanem nemzettársaink. (Új Ember, 2002. március 10.)
25 A Magyarországi Református Egyház, a Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Magyar Református Egyházak Konzultatív Zsinata közösen jegyzett dokumentumban szállt síkra a paktum mellett. Lásd: Egyházunk a magyarság ügye mellett. (Reformátusok Lapja, 2002. február 10.) A katolikus és az evangélikus egyház is hasonlóan nyilatkozott, és mind a három közösség elítélte az egyházak fellépését a választási kampányakció részének minősítő Tabajdi Csabát. (Pl.: Magyar Nemzet, 2002. január 18.) Lásd még Pápai Lajos püspök interjúját in: Magyar Nemzet, 2002. április 16.
26 A szöveget lásd például: Magyar Hírlap, 2001. november 14. A katolikus egyház vezetői nem kívántak a levélre reagálni (Népszabadság, 2001. november 23.), a református és evangélikus hierarchák arcpirító közös válaszát lásd: Népszabadság, 2001. november 28. Röviden ismertette a levelet és a választ a Reformátusok Lapja (2001. december 2.), majd mintegy tízszeres terjedelemben Hívő értelmiségiként... címmel közzétette Ablonczy Lászlónak rasszista és antiszemita konnotációkkal terhelt reflexióját (2001. december 16.). - A laikus értelmiség hit- és egyházi élettel kapcsolatos felszólamlásainak hivatalos egyházi ignorálása évtizedes hagyományokra tekint vissza Magyarországon. A legutóbbi példák egyike Esterházy Péterhez kötődik, akinek az Élet és Irodalomban némi nyers írói szókimondással megfogalmazott egyházbíráló észrevételére (2001. április 20.) egyetlen klerikus identitású személy, Jelenits István „atya" reflektált csak (lényegileg komolytalan észrevételekkel: ÉS, 2001. május 18.), és a felvetett szempontok érdemi megvitatása mindvégig megmaradt a „világi" katolikus értelmiség extraekkleziális fórumokon folytatott beszélgetésének medrében.
27 Vádat emeltek ifj. Hegedűs ellen. Népszabadság, 2002. június 15. (Egyházi sajtó nem számolt be az eseményről.)
28 Pl.: Majsai Tamás: Az atya, a csemete és a zsinat. Magyar Narancs, 2001. december 6. (42-43. p.)
29 A pártosságot a Reformátusok Lapja szerkesztősége büszkén vállalta is. A lap május 12-i számának Választások után címmel közölt írásainál olvasható felvezető szöveg utal rá, „hogy kaptunk egy »másféle« levelet is (dr. Lik László, az esztergomi gyülekezet tagja írta). Ő éppen azon írások miatt fejezi ki rosszallását, melyek az elmúlt hetekben lapunkban megjelentek, bátor kiállásra biztatva a polgári jobboldal mellett. Mint írja, levelének másolatát elküldte Bölcskei püspök úrnak is. Tudomásul vettük."
30 Lásd Koncz Lajos Java magyarok című írását (Népszabadság, 2002. április 5.) és a 100. sz. alatti jegyzetben említetteket. A katolikus Új Embernél hasonló tendenciák figyelhetőek meg.
31 Pl.: Létünk a hit, az erkölcs, a kultúra. (2002. április 21.) Ifjúság, jövő, emberség, magyarság. (2002. május 26.) A hovatovább a Magyar Fórum református fedéseként megjelenő lap Pálfy G. Istvánnal rokon szellemiségű publicistái közül a választási időszakban különösen is két szerző tüntette ki magát. Ablonczy László (lásd: Vigasz-sorok Borbálának. 2002. április 28; Fertőzés és tisztulás. 2002. április 14.) és Kádár Péter (lásd: „Válaszd az életet!" 2002. március 31; Az igen legyen igen, a nem pedig nem ... 2002. május 12.) A Reformátusok Lapja szellemiségének egyik tükre, hogy a Debreceni Theológiai Akadémia tanári karának ifj. Hegedűs antiszemita cikkével kapcsolatban kiadott nyilatkozatáról csak egy fél soros idézettel adott hírt (2001. október 7.), és a Zsinatnak a Hegedűs-ügyek nyomán kelt határozatával is csak fogcsikorgatva foglalkozott egy igen rövid beszámoló erejéig (lásd 2001. december 16.).
32 Reformátusok Lapja, 2002. április 14.
33 Evangélikus Élet, 2002. április 7. A jelenség tágabb összefüggéseiről lásd még Bálványklerikalizmus című írásomat. (Mozgó Világ, 2002/5, 43-49. p.)
34 Magyar Nemzet, 2002. január 3. (A megelőző választásokon ugyanezek az egyházak fenntartás nélkül fogadták pl. az MDF Lezsák Sándor vezette delegációját és Orbán Viktort is.) Az MSZP kampányirodája szerint a Medgyessy-levél többnyire kedvező fogadtatásban részesült ugyan (Népszabadság, 2002. január 4.), ilyen reakcióval a sajtóban nem sikerült találkoznunk.
35 Keresztény Élet, 2002. február 3.
36 Lelkészek tiltakozása címmel közli: Reformátusok Lapja, 2002. január 27. Az egyesület valószínűleg azonos vagy rokon a THÉMA Protestáns Tanulmányi Körrel. A feltételezést megerősíti, hogy Szentpály-Juhász Imre celldömölki református lelkész, aki egyes lapok szerint (pl. Magyar Nemzet, 2002. január 9.) a szöveget jegyzi, tagja (Balog Zoltán miniszterelnöki egyházügyi tanácsos, Szabó István lelkész és mások mellett) a kör folyóirata, a THÉMA szerkesztőbizottságának. Visszafogottabban, de hasonlóképpen értékelte az MSZP egyházpolitikáját az Egyesület másik tagja, a hírek szerint püspökpretendens Szabó István budapesti lelkész is a Magyar Nemzetnek adott interjújában. (2002. február 5.) Szabó gondolatait lelkes helyesléssel ismertette a szélsőségesen jobboldali katolikus orgánum, a Keresztény Élet. (2002. február 17.)
37 Magyar Nemzet, 2002. január 29.
38 Példaként lásd a Keresztény Élet 2002. március 17-i sajtószemléjét vagy Harmati Béla volt kommunista püspök Magyar Nemzetnek adott 2002. március 11-i interjúját.
39 A Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökéhez, Seregély Istvánhoz intézett levél szövegét lásd: Tallózó, 2002/5 (162). Soraiban Horn azt tett szóvá, hogy értesülései szerint katolikus templomokban papok sokasága teszi a Fidesz melletti agitáció terepévé a gyóntatószéket és a szószéket, „mind többen cserélik fel a bűnbocsánat evangéliumát a választás evangéliumával".
40 Az ismert tiltakozás(oka)t kizárólag liberális katolikus értelmiségiek jegyzik. (Lásd: Egyházfórum, 2002/1. 18. p.)
41 A körlevelek pártos tartalmi szándékát nyíltan is elismeri a református egyház zsinati világi elnöke, Kálmán Attila. Lásd a Magyar Nemzetnek adott interjúját (2002. április 13.).
42 Az okok végiggondolása külön feladat lenne. Lehetséges szempontként vetem fel a protestáns és katolikus kegyesség közötti igen összetett, ám szignifikáns konzekvenciákat eredményező divergenciákat (pl. a teremtettség szektoraihoz való viszony síkján) és a konkrét társadalomtörténeti szituációnak azt a mindennél relevánsabb elemét, amelyet az imperialista ambíciókat ápoló ekkleziológia vágányán közlekedő magyarországi feudálkatolikus restaurációnak a valós igényeket messze meghaladó pekuniáris igényei jelentenek.
43 Pl.: Rejtély, lesz-e új katolikus körlevél a választások második fordulójára. (Magyar Hírlap, 2002. április 12.)
44 Népszava, 2002. március 19. - A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelei megjelentek: Új Ember, 2002. március 24. és április 19.
45 Magyar Hírlap, 2002. március 19. (6. p.)
46 Pl.: Népszabadság, 2002. február 8; március 23., 29.
47 Gyulay püspök különösen kedvelt homiletikai foglalatosságainak egyike a liberalizmus ostorozása: a liberalizmus keresztényellenes eszmei áramlat, és mint ilyen baloldali szubsztancia is. Ennek ad hangot például az a körlevele, amelyben a választások Isten akarata szerinti alakulását elősegítő fohászokhoz mellékelt mintamondatok között ilyeneket olvashatunk: „mentsd meg nemzetünket az önző, csak magára építő szélső liberális gondolkozástól [...]". (Népszabadság, 2001. szeptember 5. Lásd még: Magyar Hírlap, 2001. szeptember 5.) Széles körű felháborodást kiváltó gondolatait a püspök egy szómágiára építő interjúban próbálta megmagyarázni egyháza hetilapjában. (Új Ember, 2001. október 14.) A későbbiekben stílust váltott, és kevésbé feltűnő antiuniós retorikával (az EU mint „a szabad hazugság" világa; lásd: Népszabadság, 2002. április 18.) sietett a jobboldal segítségére.
48 Hivatalában tartott február 13-i sajtótájékoztatón többek között azt hangsúlyozta, hogy a szószéki politizálás „semmiféle alkotmányossági problémát nem vet fel". Adott időkben, és itt példaként a náci és nyilas érát hozta fel, az egyház ún. „prófétai küldetéséből" kifejezetten következik is a bátor közéleti szólás parancsa. Álláspontját elmélyítendő csodálkozásának adott hangot a felett, hogy a papi politikai aktivitások ellen éppen az a párt tiltakozik, amelyik a TSZ-szervezések idején ilyen akciókra kötelezte a papokat. (Új Ember, 2002. február 24.; Keresztény Élet, 2002. február 24.)
49 „Az igazi tétje a választásoknak [...] az emberről alkotott felfogások más volta" - hangoztatta a püspök. Hangsúlyozta, hogy a keresztény életforma érdekében „nem szeretnénk, ha a nemzetközi arctalan tőke, a tőzsde és a bankok alakítanák hazánk jövőjét". Zárszavában arra figyelmeztette a hívőket, hogy a felsorolt szempontokra tekintettel menjenek el választani a korábban otthon maradók is, „és segítsék megvalósulni keresztény és magyar reményeinket". (Új Ember, 2002. április 19.) - „Azt is örömmel tapasztaltuk, hogy a Fidesz magyar Polgári Párt által vezetett kormány azokat tartotta fontosnak, amiket mi a keresztény emberkép alapján szintén fontosnak tartunk [...] és ez az, amiért aggdalommal tölt el az a gondolat, hogy elképzelhető: mindez már nem folytatható." (Magyar Nemzet, 2002. április 16.)
50 Hamis próféták. (Keresztény Élet, 2002. március 17.)
51 Lanczendorfer Erzsébet, a KÉSZ győri szervezetének elnöke rendszeresen hangoztatta a SZDSZ és az MSZP és a kereszténység antagonisztikus disszenzusának tételét, a baloldali győzelem esetén várható egyházellenesség feltevését. (Pl.: Magyar Nemzet, 2002. március 16.) A magát legnagyobb keresztény civil szervezetként aposztrofáló KÉSZ elnöke, Osztie Zoltán plébános egyébként már évekkel ezelőtt is úgy nyilatkozott, hogy ők „csak a jobboldal összefogását tudják támogatni" (többek között azért is, mert a jobboldaliak „Jézus jobbjára akarnak kerülni" az utolsó ítéletnél, míg a baloldaliak „tagadják Isten uralmát és csak a maguk világát élik". (Népszava, 2000. március 28.)
52 A két kiadvány az évente hatszor, illetve négyszer megjelenő Egyházfórum és a Mérleg. (Az Egyházfórummal kapcsolatban lásd még a 13. sz. jegyzet.) Az egykor jobb napokat látott Vigília az utóbbi időkben a közéleti-közéletetikai és aktuálpolitikai problémákat nem is ismeri. (Igaz, a modern keresztény theológia sem túlzottan érdekli.) Aktuális tartalma a választás évében egyetlen cikknek volt. Lukács László szokásos szerkesztői belépőjében Szép szóért címmel azt problematizálta - a katolikus egyház gyalázatos szerepére való bárminemű utalás nélkül -, hogy a közéletben „elharapódzóban van a gyűlölet közbeszéde". (2002/1. 1. p.)
53 Egyetlen kivételre bukkantunk. A Keresztény Élet (2002. január 27.) sajtószemléje rövid kivonatban ismertette Bulányi György Miért kell fal állam és egyház közé? című Magyar Hírlap-beli írását. A szemléző Bulányi sorainak scopusát abban látja, hogy a krisztusi eszmények állami támogatás árnyékában való képviselete óhatatlanul sérülést szenved.
54 Új Ember, 2002. március 17.
55 Új Ember, 2002. március 24.
56 Új Ember, 2002. március 31-április 7.
57 Pl. Lezsák Sándor, Andrásfalvy Bertalan, Szászfalvi László, Szörényi Levente, Hende Csaba, Semjén Zsolt.
58 A megkérdezettek: Buda Ferenc, Czakó Gábor, Döbrentei Kornél, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Kiss Dénes, Nagy Gáspár, Szakonyi Károly, Takáts Gyula, Turcsány Péter, Utassy József.
59 Új Ember, 2002. április 14.
60 Keresztény Élet, 2002. április 14. (12. p.)
61 Új Ember, 2002. április 19.
62 Annak kell örülni, aminek lehet. Így választott Magyarország. (Új Ember, 2002. április 28.) - Lásd még Népszava, 2002. április 15.
63 A választás évében csak az említetteknek az alábbi számokban jelentek meg írásaik, interjúik: január 27.; február 10., 24.; március 17.; március 31-április 7. - Gyulay Endre katolikusok széles köre által is szégyellt szellemiségű körlevele (lásd 47. sz. jegyzet) az Új Emberben nem jelent meg. Publikált ellenben a lap a püspöktől egy Méltó vezetőkért című újabb cirkulárét, amely mentes a korábbiból megismert tartalmi kilengésektől. (Új Ember, 2002. február 3.)
64 Keresztény Élet, 2002. március 24.; március 31.; április 14.
65 Lásd Népszabadság, 2002. március 2. - A két entitás olyannyira „összeforrt" egymással, hogyha „az egyiket megsértik, akkor óhatatlanul megsérül a másik is". (Tüntetés minden csütörtökön. Keresztény Élet, 2002. március 3. Lásd még: Két elit. Ibidem, 2002. március 31.) - Még jó, hogy van nekünk Semjén lovag, aki elmagyarázza, hogy „paktumszerű összefonódásról" márpedig szó sem lehet. (Keresztény Élet, 2002. május 19.) Amiről szó lehet, arról Osztie Zoltán KÉSZ-elnök tájékoztat, kendőzetlenül tárva elénk „az újraevangelizálás szellemében" megvalósítandó „keresztény magyar államiság" eszméjét. (Új Ember, 2002. március 24.)
66 Lásd a Választási vita és a Két szék című írásokat. (Keresztény Élet, 2002. március 17.; 24.)
67 Keresztény Élet, 2002. március 31.
68 Gyönyörű Szombat. (Keresztény Élet, 2002. május 5.) A romlott szellemiségű lap a választások után is igyekszik orbánszélben maradni. Egyebek között azzal szórakoztatja olvasóit, hogy a prágai Szent Vitus-székesegyház harangjának szíve akkor szakadt ki, amikor a csehországi képviselőházi választásokon győzött a baloldal. (Keresztény Élet, 2002. július 7.)
69 Távlatok, 2002/1. 1-64. p.
70 A kisegyházellenesség technokrata közhivatalnoki szárnyát képviselő Schanda Balázs, a NEKÖM főosztályvezetője, az Alkotmánybíróság munkatársa e számban egy pillanatra felemeli Opus Dei-is sisakját. Az állam és egyház kapcsolatáról írott hosszú elemzésében kormánya hibájaként említi, hogy a szektákkal és új vallási mozgalmakkal szembeni „egyszerű többséggel vagy rendeleti szinten megtehető lépések elmaradtak" (46. p.) (Schanda ugyanakkor nem zavartatta magát abban, hogy a Beszélő folyóirat szerkesztősége által Állam-egyház-vallásszabadság című április 26-27-i konferencián ne keresse nagy igyekezettel az orbanokrata lidérc idején a kisegyházakat humanista elkötelezettséggel védő Kósáné Kovács Magda melletti asztaltársaságot a CEU étkezőjében.)
71 Távlatok, 2002/1. 25. p.
72 Keresztény Élet, 2002. február 17. (Cf.: Népszabadság, 2002. február 1.)
73 Keresztény Élet, 2002. április 14. (Cf.: Népszabadság, 2002. március 29.)
74 A Bátonyterenye, Mátraverebély, Mátranováki településeken történt hasonló esetet a Fidesz-MDF-jelölt cáfolta. (Népszabadság, 2002. február 1.)
75 HVG, 2002. március 16., április 13. Keresztény Élet, 2002. március 10., április 13. Magyar Hírlap, 2002. április 2., 9. Népszabadság, 2002. január 31., február 8., 12., március 23., április 13., 19., 23. Népszava, 2002. február 12., március 5., április 10., 12. 168 Óra, 2002. február 21.
76 A konferencián tartott előadásának szövegét lásd: Magyar Hírlap, 2002. június 15.
77 Az egyik Kaposváron, a másik a Gödöllői Református Líceumban történt (Népszabadság, 2002. április 19., június 29.)
78 Lásd: Az atya, a csemete és a zsinat. Magyar Narancs, 2001. december 6. (42-43. p.) A magukat egyházi tiltás ellenére is MIÉP-színekben jelöltető tíz lelkész nevét még a bennfentesek is alig ismerték. (Nyilatkozatukat címoldalon közli a Magyar Fórum 2002. január 10-i száma.)
79 Reformátusok Lapja, 2002. március 3.
80 „[...] a második fordulóba bekerült egyéni jelöltek az első fordulóban szerzett szavazataikat elveszítik. Mindketten vagy mindhárman nulláról indulnak [...] Közülük az lesz a körzet országgyűlési képviselője, aki aznap a legtöbb szavazatot kapja." (Reformátusok Lapja, 2002. április 14.)
81 Reformátusok Lapja, 2002. április 14.
82 Pl. Kádár Péter 31. sz. jegyzet alatti írásai. A választási eredmény miatti önmarcangoló, kollektív önvádat megfogalmazó utóbbi május 12-i írásában Kádár a kormányzati jobboldal tagjait úgy aposztrofálja, mint akik „világi politikusként olykor nálunk érthetőbben tettek »szép hitvallást sok tanú előtt«". Különösen is tetszik neki az a politikus, „aki már a választások elvesztésének estéjén (miközben a túloldal kéjes fölényességgel üzenget az ország népének) a történtek »magasabb értelmét« keresi". Az ilyen férfiak pietása nyilván maga is komoly ismérve annak, hogy „a magyar lelki felemelkedés megkezdődött." A „haza sorsa" pedig, amely „a szavak küzdőterén egy időre eldőlt", ismét fényre derül majd, mert „ha vállaljuk mostantól az igazság nyíltabb támogatását és a hamisság nyíltabb visszaverését" az „igen-nem Ura" is „támogatni fog minket ebben a küzdelmünkben." - A kabinetzsoltárok közé tartoztak persze a kormányzati jótéteményeket hirdető írások is. Igen bő teret foglalt el a tudósításokban a lelkészi jövedelemkiegészítés kormányzati ötlete (Reformátusok Lapja, 2001. november 25.; 2002. január 6.), de idesorolhatóak azok a tudósítások is, amelyek a lap legjobb Kádár-kori tradícióit felidézve közöltek - a választás hónapjaiban különösen is szapora mennyiségben - valamilyen Orbán Viktorral és/vagy a Református Magyar Táltos protestáns emanációjaként forgolódó Balog Zoltán lelkésszel kapcsolatos fényképes híradást. (Egy-egy számra gyakran több fotó is jutott.) Az év első négy hónapjának listája: január 6., február 10., március 17., 24., 31., április 14., 28.
83 Lásd: Ablonczy László: Fertőzés és tisztulás (2002. április 14.); Pálfy G. István: Létünk a hit, az erkölcs, a kultúra (2002. április 21.) - Egyoldalú politikai álláspontját a lap szerkesztősége nyíltan is vállalta. (Reformátusok Lapja, 2002. május 12.)
84 Magyar Nemzet, 2002. február 7. Kálmán Attila - Gyulay Endre református szellemi társutasaként - különösen nem kedveli az aktuális baloldali liberalizmust. Az ugyanis szélsőséges, és mint ilyen, a mai nem diktatórikus körülmények között meghaladottnak tekinthető, szemben pozitív pandanjával, a közösségi felelősségtudattal rendelkező nemzeti liberalizmussal. (Lásd még a Magyar Nemzetnek adott 2002. április 13-i interjúját.)
85 D. Szabó Dániel az Orbán-kabinetet „Isten Igéjét megbecsülni törekvő", „lelki, egyházi örökségeink őrzését" „népünk megmaradásában meghatározónak" tartó garnitúraként minősíti. E tényt különösen is dokumentáltnak látja a kormányzat gazdag anyagi juttatásainak tükrében. (Reformátusok Lapja, 2002. május 12.)
86 Tőkéczki elsősorban az egyházias körökben is jelentős népszerűségnek örvendő Magyar Nemzet hasábjain publikálta egyházról és kereszténységről vallott, Bibliával nem sokat törődő nézeteit. A Hegedűs Lóránt-féle irányvonalat hosszú ideig szimpátiájával kitüntető Tőkéczki ugyanakkor a választások előtt súlyosan problematikusnak minősítette az egyház túlzott pártpolitikai szatellizációját. (Magyar Nemzet, 2001. december 28.)
87 Pl.: Népszabadság, 2002. március 29.
88 Evangélikus Élet, 2002. április 19. (1. p.)
89 Evangélikus Élet, 2002. március 31.
90 Evangélikus Élet, 2002. április 19. (Az egyház vezetősége a második forduló előtt nem adott ki új körlevelet.)
91 Üzenetértékű, hogy az egyház kulturált theológiai koncepciójú és a keresztény közélet-politikai kérdésekben is szívesen és gyakran nyilatkozó felügyelője, Frenkl Róbert a lap hasábjain egyszer sem kapott szót kampányügyben, noha világi fórumokon több ilyen tárgyú írása is megjelent (pl. Magyar Hírlap, 2002. február 26.; május 29.).
92 Állami támogatás - családsegítő egyházi munkához (Evangélikus Élet, 2002. április 7. 1., 3. p.). Választás 2002 (ibidem, 3. p.); Fórum egyházról, politikáról (4. p.); Szolgálatban - Isten és az ország házában. Interjú Balog Zoltán református lelkésszel (4. p.) (Az egyházügyi tanácsos korábban a lelkészi választási pálinkapénz reklámozását célzó írásával volt vendége a lapnak: 2001. december 2.)
93 Evangélikus Élet, 2002. április 19. (Hasonlóan fogalmazott a jobboldal mellett kampányoló jezsuita periodika is: „Könnyű választás elé nézünk: nem túl nehéz szellemi munka eredményeként a frontvonalak kristálytisztán kivehetők." Távlatok, 2002/1. 29. p.) A kormánypárt melletti egyházi politikai közhangulatról ad számot Bence Imre lelkész is: „egyházunk a választási küzdelmekben a jobboldali politikai erőket (olykor túl nagy vehemenciával) támogatta" (Evangélikus Élet, 2002. július 29.).
94 Lásd: Képviselőjelöltek - szeretetvendégségen. (Evangélikus Élet, 2002. március 31.)
95 Donáth László lelkész kormánykritikai tevékenységét Harmati Béla püspök is rosszallotta. Mint mondotta, ártalmas az, hogy az MSZP „úgy kíván befolyást gyakorolni egy adott egyházra, hogy mandátumhoz juttatja egyik képviselőjét". (Magyar Nemzet, 2002. március 13. Harmatit nem feszélyezte, hogy Donáth László immár harmadik alkalommal egyéni képviselőként került be a parlamentbe.) A pártállam kalandor püspöke a későbbiekben direkt módon is kampányolt a Fidesz-MDF-koalíció mellett (lásd Magyar Nemzet, 2002. április 11.).
96 Evangélikus Élet, 2002. április 19. Mivel a miniszterelnök keresztény hitvallói karaktere az evangélikus sajtónak is kedvelt témája, a vereség után elégikus hangvitelű Orbán-siratók és Orbán-panegiriszek jelennek meg a lap hasábjain. (2002. április 28.)
97 Lásd az 1881-es diuturnum illud című körlevelet. (Fila Béla-Jug László: Az egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Kisterenye-Budapest, 1997, Örökmécses. 3150-3152. p. Továbbiakban: ETM.)
98 Színvonaluk okán is hadd utaljak itt két ritkaságszámba menő református egyházi elemzésre. Téma mindkét esetben a református egyház és a politika aktuális kapcsolata. Szerzőik Pecsuk Ottó és Fazakas Sándor. (In Református Egyház, 2002/2, 36-43. p.; 2002/3, 59-65. p.) A diszkréten kritikus, ám jelentős problémaérzékenységről tanúskodó írások jellemző módon a lelkészi kar szűk körű havi lapjában jelentek meg, és semmilyen érdemi visszhangot nem kaptak.
99 Ékes példa erre a közismerten liberális beállítottságú és a politikai csatározásokat rendszerint kerülő unitáriusok legutóbbi megkergülése. A Beszélő című folyóirat Állam, egyház, vallásszabadság: Jogi és kulturális háttér Közép-Ázsiában, Kelet-Közép-Európában címmel április 26-27-én rendezett műhelytanácskozásán Szent-Iványi Ilona lelkésznő az International Association for Religious Freedom elnevezésű szervezet európai és közel-keleti képviselőjeként is úgy nyilatkozott, hogy „az egyházak semmilyen szinten nem léphetnek szövetségre az állammal, máskülönben sérül a vallásszabadság". (Népszabadság, 2002. május 3.) A kijelentéstől püspöke és az egyházi főjegyző elhatárolódott. (Az ügy további zavaros részleteihez lásd: Népszabadság, 2002. május 6.; június 6. Unitárius Élet, 2002/3. A jobboldal koncot találó örvendezéséről lásd: Magyar Nemzet, 2002. május 3., május 7.)
100 A választási időszakban három-négy ilyen klerikusról tudhatunk: Görgey Géza (akit Hegedűs Lóránt püspök közéletszennyező aktivitásairól kifejtett kritikája miatt egyházi bíróság elé állítottak; pl. Népszabadság, 2001. október 22., december 4.; 168 Óra, 2001. november 8.), Kustár Zoltán református egyetemi docens (168 Óra, 2001. november 22.); Nagy Emőke református lelkész (ibidem); Hegedűs Zsolt református lelkész (Népszabadság, 2002. február 26.; március 8., 14.); Thomas Pál ny. ref. lelkész (Népszabadság, 2001. december 3.)
101 Pl.: Jézus átvilágít, de pénzt nem ad. Mozgó Világ, 2001/11. (22-38. p.)
102 Az egyházi deviációk hátterében komplexebb és mélyebb problémák húzódnak meg annál, hogysem identifikálhatóak lennének néhány viszolyogtató tünettel. Az egyes esetek egy olyan Atlantiszból nőnek ki, amelynek egyaránt komponensei a civil szféra kelet-európai deficitjei és a nemzet-metafizikában, hazaffyságban, etnobálványozásban transzferálódó - és egyszersmind sui generis valláspótlékként működő - kritikátlansági princípium, a patriotizmus. A jelenség különösen Kelet-Európában életképes. Dinamikáját elsősorban az Isten országa és a Szentséges eschatológiája által konstituált bibliai hitbeliség kínos érthetetlenségének feloldására való alkalmassága szolgáltatja, és az, hogy materialisztikus keretek között kínál menekülést és bensőségességélményt a keresztény spiritualitást megismerni nem tudó populus balesetszerűen megkeresztelt tömegei számára. Kultuszi végterméke a nemzeti pietizmus. A rítus lényegesebb komponensei: a dicsőséges múlt biztonságot kínáló hagyományainak kontinuálása; defensor gentiként való kreatív részvétel (kvázi prefigurátor VIII. Henrik, a Defensor fidei) a vallásos színezetű népi legendárium gyarapításában; nemzeti önazonosság és keresztény identitás egybemosása.
103 Enyedy Zsolt politológus véleményét lásd: Hetek, 2002. február 1.
104 Horn bírálja a katolikus egyházat. A püspöki konferencia nem kívánt reagálni az exkormányfő vádjaira. (Magyar Nemzet, 2002. január 23.) Paskai László bíboros egy tévéinterjúban legfeljebb „szélsőséges esetként" értékelte a jelenséget (Magyar Hírlap, 2002. március 1.). Nem katolikus részről Kálmán Attila, a református egyház zsinati világi elnöke, az evangélikusoktól pedig Hafenscher Károly szóvivő ítélte el Horn Gyula levelét. (Magyar Nemzet 2002., január 26.) Áttételesen nyilatkozott az ügyről több egyházi méltóság (pl. Pápai Lajos, Új Ember, 2002. február 24.; Keresztény Élet, 2002. február 24.), laikusok (pl. Stoffán György és Czakó Gábor a Keresztény Életben, lásd 2002. február 3., 17., 24.), és különféle egyházmozgalmi közegekben is rendszeres téma volt az eset. A katolikus egyház véleményét hivatalos értelemben jobban képviselő Új Ember hasábjain Harrach Péter szociális és családügyi miniszternek (volt theológiai hallgatónak) engedték át Horn kioktatásának feladatát. (Új Ember, 2002. február 24.)
105 Antal Géza pécsváradi apátplébános például Horn Gyula keresztényellenes fellépéséről írt. (Magyar Fórum, 2002. február 7.)
106 Pl.: Politizálhat-e az egyház? (Keresztény Élet, 2002. március 24.) Lásd még Népszava, 2002. március 29.
107 Balog Zoltán „egyházellenes durva támadásként értékelte" Horn sorait. Mint kiemelte, lelki kényszert alkalmazó pap nincs; „nyilván a papoknak is van politikai véleményük [...]. Ez azonban értékválasztás és nem kampányolás." (Magyar Hírlap, 2002. január 23.) Pokorni Zoltán szerint Horn „megfenyegette a katolikus papokat, és megtámadta a híveket". (Magyar Nemzet, 2002. január 25.) A MIÉP országgyűlési képviselőcsoportja nyilatkozatot adott ki Horn Gyula „vallásgyalázó tettéről". Ebben „együttérzésüket fejezték ki minden megbántott magyar katolikussal", és úgy fogalmaztak, hogy „az MSZP vezetői ezzel a cselekménysorral [előbb még felsoroltak néhány más „bűntényt" is] kiiktatták magukat a nemzet kötelékéből". (Magyar Fórum, 2002/5.) A lap közli még Szentmihályi Szabó Péter Horn Gyula a gyóntatószékben, avagy vallás és politika című írását is.
108 Politizálhat-e az egyház? (Szerző: - mariay - . Keresztény Élet, 2002. március 24.)
109 A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) győri elnöke, Lanczendorfer Erzsébet az akciót „az egyházüldözés legsötétebb korszakát idéző módszernek" nevezte (Magyar Nemzet, 2002. február 12.). Varga László (Fidesz) országgyűlési képviselő „szellemi terrorizmusként" bélyegezte meg az elképzelést. Surján László (MDF, MKDSZ) szerint az elképzeléssel az MSZP „megpróbálja megtalálni a közös hangot a régi egyházellenes erőkkel". Kövér László (Fidesz) a „Lenin-fiúkhoz" hasonlította a templomlátogatókat. Tiltakozott mintegy harminc civil szervezet (köztük a KÉSZ, a Szent Korona Társaság, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Jezsuita Intézmények Diákjainak Egyesülete). (Népszabadság, 2002. február 14.) Atyai hangnemben megszólalt Orbán Viktor is. A választás előtt felszaporodó egyházias forgolódása során - két canonica visitatio között - interjú formájában csitítgatta a zilált kebleket: „A mi dolgunk az, hogy ahol szükséges, megvédjük egyházainkat a támadástól." (Reformátusok Lapja, 2002. március 31.) A KÉSZ Állítsuk meg Horn Gyulát és a SZEFSZ-t címmel ismételten is tiltakozott. (Népszava, 2002. március 6.). A Magyar Nemzet glosszaírója (2002. február 19.) szerint Horn akciójában „benne van másfél évszázad minden antiklerikális gyűlölete, a »haladó« szellem vallást megsemmisítő hagyománya." (Az írás legmagvasabb gondolatait átvette a Keresztény Élet is: 2002. március 3.) A SZEFSZ (feltehetően MSZP-nyomásra) végül is elállt tervétől. Jelentős szerepe volt ebben Péterfalvi Attila adatvédelmi ombudsman kétes fellépésének és Semjén Zsolt vallásügyi helyettes államtitkárnak, aki Péterfalvihoz intézett beadványában azt fejtegette, hogy „a templomi beszéd [...] az adott közösség magántitkának minősül", és a kezdeményezés „alkalmas arra, hogy a vallás szabad gyakorlásában állampolgárokat fenyegetéssel korlátozzon, hiszen a közelmúlt története alapján érthető módon az érintettek számára a megfigyelés tudata önmagában fenyegető". (Népszabadság, 2002. február 23.) Ad vocem: Csodálatos véletlen folytán a hitéleti intimitás kitüntetett bajnoka, Semjén Zsolt egyszer sem látott problémát a kisegyházakat, elsősorban a HIT Gyülekezetét érő gyalázkodásokban. Péterfalvi a beadvány alapján úgy foglalt állást, hogy „az istentiszteleteken elhangzottak magánjellegű közléseknek tekintendők, azokról feljegyzést készíteni nem lehet". (Népszava, 2002. március 6.)
110 Osztie Zoltán a KÉSZ elnöke szervezete és a JOBBIK kiváló együttmunkálkodásának egyik szép gyümölcseként értékelte a Köztársaság térre szervezett szabadidős tréninget. (Keresztény Élet, 2002. április 14. Lásd még: Népszabadság, 2002. január 25.; február 22.) A szervezők úgy hirdették, hogy akciójukat mindaddig folytatják, míg az MSZP nem kér bocsánatot. (Tüntetés minden csütörtökön. Keresztény Élet, 2002. március 3.) A SZEFSZ jegyzet- és hangfelvétel-készítési akcióját elítélte Harmati Béla, a kipróbált régi elvtárs is, mert az „pártállami időket idézne fel". (Magyar Nemzet, 2002. március 13.)
111 A Mérleg Keresztény Közéleti Klub által minap szervezett vitaesten Balog Zoltán a református egyház választási körlevelét (amelynek szellemiségéért a felelősséget gyakorlatilag Bölcskei Gusztáv viseli) „színtelen, szagtalan semminek minősítette", és úgy vélekedett, hogy annál „az is tisztességesebb lett volna, ha a zsinat felszólítja a híveket, hogy amennyiben lehet, »mindenki szavazzon a Fideszre, de azért azt nem állítjuk, hogy aki nem a Fideszre szavaz, az el fog kárhozni«". (Népszabadság, 2002. június 10.)
112 Tiltakozó keresztények. (Népszabadság, 2002. március 7.) Az utóbbi időben érzékelhetően politikai zavarba került Bölcskeit furcsa módon az sem fékezte szimpátianyilvánításában, hogy a (Fidelitas és más társaságok tagjait is befogadó) JOBBIK számára „nem tabu a MIÉP sem". A püspök a SZEFSZ aktivistáit ugyanakkor „ifjú gárdistáknak" minősítette, akiknek terve „elmúlt korokban tapasztalt félelmeket" ébresztett fel a hívekben. (Népszabadság, 2002. február 21.) Korábban egyház közeli katolikusok Hegedűs püspököt vették védelmükbe (a Százak Tanácsában) az őt ért „méltatlan" támadások miatt. (Pl.: Keresztény Élet, 2002. január 20.)
113 Népszava, 2002. március 19.
114 Ezt a felfogást számos kulturált szellemiségű nem jobboldali értelmiségi is képviselte. (Pl. Szalai Pál. Lásd: Templomban nincs helye a politikának. Magyar Hírlap, 2002. február 5.) Balog Zoltán (pl. Magyar Hírlap, 2001. augusztus 25.) és mások kurzus- és nacionálkrisztianizmusában nyilvánvalóan nem e szűkkeblű funkciómeghatározást kritizáló elvi axiómával van baj, hanem a theológiailag és történelmileg mértékhiányos módszertannal.
115 Pl.: Népszava, 2002. március 19.
116 Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsának választási körlevele (2000. november 16.) - mentesen minden Isten- és kereszténység- vagy éppen nemzetkisajátítási és társadalommegosztó felhangoktól - az alábbi tartalmi szempontokra koncentrál: hiteles beszéd, szociáletika (pl. szegénység kezelése), idegenek és menekültek iránti lelkület, igazságosság (pl. kisebbség, igazságszolgáltatás), bioetika, konfliktuskezelés, tolerancia. A partikuláris jelentőségű Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Teológiai és Szociáletika Bizottságának Felelős keresztény részvétel a társadalomban - a választások előtt című dokumentuma fényévnyi távolságra áll ugyan az egyes egyházi körlevelektől, problémaérzékenysége, szellemisége mégsem mérhető az ausztriaihoz. A dokumentumokat két szakmai-lelkészi fórum közölte: az evangélikus Lelkipásztor (2001/7-8, 295-296. p.) és az ökumenikus kiadású Theológiai Szemle (2001/3, 176-178. p.). Az egyházak laikus tagjai a Népszabadságban olvashatták (Népszabadság, 2002. február 1.). A gyakorló lelkészséget orientáló Református Egyház című havilap nem közölte az iratokat.
117 Először is, az egyházi konstrukciók (nem utolsósorban a Rákosi-rezsimnek köszönhetően) immár semmilyen néven nevezendő konkurenciát nem jelentettek a POLGÁR-rezsim számára (sőt a működésüket kvalifikáló animust is a kabinetpolitika lehelte beléjük), másodszor pedig az egyházak - erőnléti állapotukból kifolyólag is - az elképzelhető legalkalmasabb instrumentumot kínálták a szekuláris partner „minden pénzt a Fidesz-dzsentriknek" elvet követő politikájához.
118 A rezsim túlélésének biztosítására kiagyalt anakronizmusok egyike - amint azt a kuriális klerikoimperializmus honi apostola, a közszolgáló klerikalizmus gyenge kiadású Révaija, Semjén Zsolt elmagyarázza -, hogy „Magyarország [ma már] szociológiai értelemben is keresztény ország" (Új Ember, 2002. március 31-április 7.), és az egyház „az állammal egyenrangú valóság"; egymáshoz való viszonyukban „a szigorú mellérendeltség fogadható el". (Evangélikus Élet, 2002. április 7.; Új Ember, 2002. április 14.) A keresztény Fidesz és az államot szolgáló egyházak természetes („stratégiai") szövetségének hagymázos elméletére építve gyakorlatilag ugyanezt az álláspontot vallja Balog Zoltán egyházügyi tanácsos, a volt miniszterelnök háztáji szentségtartója is. (Balog szerepének jottányi mássága kizárólag praktikus volt: a protestánsok kéretlen bajvívójaként arra törekedett, hogy a „történelemellenes" felekezetek mindegyike részesedhessen - az önmagában nem kifogásolt - harácskatolikus ámokfutás gyümölcseiből.)
119 Az újabb fejleményekkel kapcsolatos álláspontomhoz lásd: Quo vadis, egyházpolitika? Magyar Narancs, 2002. június 13.
120 ETM, 3800-3822. p.
121 „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; [...] Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember helyzetét tekintve ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az egyház maga is felhasználja az e világi dolgokat, amenynyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől felajánlott kiváltságokba. Sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e tanúságtétele [...]." (Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról. „Gaudium et Spes". In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Budapest, 1975, Szent István Társulat. 494-495. p.)
122 Szövegét közli pl.: Theologiai Szemle, 1984/3, 171-172. p.
123 Mondjuk Semjén Zsoltnak, az általa nyilván igen szellemesnek hitt bicikli (kisegyház) és repülőgép (nagyegyházak) hasonlata szellemében. - A politikai hatalommal ágyasságra lépő egyházak lelki lázgörbéjét minden másnál jobban tükrözte a kisegyházak ellen állami gépezetek támogatásával folytatott undorító erőszakoskodás. Miután a törzsökös nacionális egyházakat kizárólag prózai okokból (pl. nem létező erkölcseinek virtuális beszállítóiként) preferáló Fidesz-kabinetnek az 1990:IV. tc. elleni heveny rohama végül is kudarcba fulladt, a kisegyházakat gazdasági jellegű diszkriminációkkal sújtották (cf. 3. sz. jegyzet). Az attak eredeti célja érdekében a haramiaökumenizmus két theológiai díszpintye, Balogh László és Szászfalvi László még előálltak ugyan egy tárcaközi kormányzati háttérintézmény (egyfajta vallásrendőrség) felállításának gyalázatos ötletével (lásd Népszabadság, 2001. december 4.; 2002. január 31.), tervüket legfeljebb hittanórán tudják majd kamatoztatni, amikor elfelejtett Bibliájuk helyett kínos zavarukban egy bizonyos gyermekkorban tanult Petőfi-versnél keresnek menedéket.