A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

Az irracionalitás lépcsői

Bevált a jóslat: Robert Shiller - még 2000-ben, a hanyatlás előtt - elcsípte azt a pillanatot, amikor a világ legnagyobb tőzsdéjén fordult a trend, kipukkadt a lufi, és zuhanni kezdtek az árak. A könyv amerikai címe, az Irrational Exuberance a Fed legendás elnökének, Alan Greenspannek egy csípős aperçu-je volt - még az egész tőzsdemánia elején, 1996-ban! -, miszerint az a hihetetlen ár- és profitnövekedés, amit az Internet-, technológia- és médiarészvények produkálnak, voltaképp nem valóságértékelésen alapul, hanem hisztéria, azaz „irracionális túláradás" következménye, azaz baromság. Shiller ennek a baromságnak nézett utána, közben persze utolérte a jelen, ma jósnak tűnik, bár kritikusai - mint a rossz hír hozóját általában - szidják. Az alaptézis csak annyi, hogy amikor csúcsra járatták a New York-i tőzsdét (a Dow-Jonest, meg főképp a technológiai, Internet- és médiapapírokkal foglalkozó Nasdaqot), akkor ezek a részvények jó 200-1000 százalék között voltak túlértékelve. Amire az ember azt mondja: istenem, az ár egy dolog, a vevő meg röhög az árazókon, ennyire nem lehet elszakadni a valóságtól. Csakhogy ilyet legfeljebb dr. Utólag ereszt meg, abban az időben az számított élhetetlen maflának, aki nem hitte el, hogy itt a Kánaán, most kell részvényeket venni, mert gyorsan lehet gazdagodni rajtuk, nincs kockázat, mert itt valami új kezdődött, név szerint a New Economy, ahol az árak csak felfelé mennek, ahol nincs recesszió, pláne válság. Ahol a boldogsághoz terítettek. Akár három hét alatt milliárdos lehetsz, hiszen így arattak az e-business nagyjai (e-Bay, eToys) csődbe ment, Global Crossing, az optikai kábelfektető ugyancsak bedobta a törülközőt, szoáréban van még a Yahoo is - és ők csak a csúcs, rajtuk kívül ezernyi apró kis internetbutik villogott, aztán bukott, annyira, hogy ma már a nevükre sem emlékszik senki. Szóval annak idején legfeljebb Greenspan, az Isten, meg néhány Shillerhez hasonló szkeptikus engedhetett meg magának ilyen cikiző megjegyzést. (Igaz, ma Greenspan sem Isten már, rá akarják kenni azt a stagnáló, recesszióval küzdő gazdasági állapotot, amivel a háború előtt álló amerikai gazdaság bajlódik: nyilván ő az oka az egésznek...) Hogy számokkal illusztráljam a repülést és bukást: 2000 elején a Dow 12 000 pont körül, a Nasdaq 5000 pont körül lebegett, és mintegy 150 százalékkal körözte le a konzervatív Dow Jonest. Jelenleg a Dow 7500-on, a Nasdaq 1100 körül, ez utóbbi zuhanása valóban drámai volt, itt vér folyt (és folyik), árfolyamának négyötödét vesztette el; összességében állítólag nyolcszázezer-milliárd dollárnyi „érték" égett el. Nem csoda, ha menekülnek a befektetők.

Szóval Shiller arra volt kíváncsi, mitől fújódott fel ez a lufi, és miért volt törvényszerű a kipukkadása. Más szóval: miért fogadta el a piac ezeket a mámor diktálta árakat? Rövid válasza úgy szól, hogy amíg lócitrom van, veréb is van, vagy másképp kifejezve a tőzsdéket a nyájszellem vezeti: ha a guruk jól bevásárolnak, sőt ha már a szomszédnak is van néhány ezer Silicon Valley-papírja, akkor „fiam, nekünk is MUSZÁJ venni belőle, inkább eladjuk a nyugdíjadat". És eladták, és vették. Shiller idézi Solomon Asch híres (1952-es) kísérletét. Egy mit sem sejtő k. sz.-t (kísérleti személyt) beraknak egy tízfős csoportba, akiket a pszichológus felkészített, mit kell majd mondaniuk. Aztán jön a kérdés: mekkora az a vonalzó, amit a kísérletvezető felmutat? Az „öszszeesküvők" számokat mondanak öszszevissza, kb. heten harminc centire szavaznak. A k. sz. pontosan tudja, hogy a vonalzó 24 centinél nem lehet ennél több, mivel azonban ő szavaz utoljára, meginog, és az esetek 30 százalékában „egyetért" az összeesküvőkkel (vagy inkább nem mer ellentmondani a többségi véleménynek). Ilyesmi motívumai lehetnek a tőzsdemámornak - lent, a kisbefektetők körében. Fent más a helyzet, de arról alább.

Shiller az irracionalitás nyomára akar bukkanni, de már most jelzem, hogy szerintem ennek több fokozatával van most dolgunk, s könyve csak az első lépcsőt sikálja fel. Itt viszont azzal nyert, hogy a dolog irracionalitását állította szembe a „tökéletesen racionális gazdasági viselkedés" dogmájával. (Eszerint az emberek mindig ésszerű módon döntenek pénzük költéséről, befektetéseikről, üzleti érdekeikről. Egy fenét, mondja a könyv „szövegmélye".) Sőt látja ennek az irracionalitásnak még egy további csavarját is. Ugyanis a lufit nem csak úgy fújták, tényleg volt forradalom, amire a börzerobbanás építhetett: az Internet és az ebben érdekelt, ide bedolgozó cégek 10-20 százaléka tényleg hozott egy sor maradandó újdonságot. (Nem annyit, mint amit hisztiként beleláttak...) Mintha igaz lenne Felix Krull (Thomas Mann halhatatlan regényfigurájának) tanácsa, hogy ti. úgy kell hazudni, hogy a lódítás egy hányada feltűnően igaz legyen. Megkavarták a jónépet.

Ez volt tehát az első lépcső. Most következzen az irracionalitás második foka. Korábban is - mindig - voltak árkilengések: a piacok hol a „normál" ár fölé, hol alá lőtték be magukat; ma viszont a világméretű spekuláció okozta kilengések miatt olyan mértéket értek el (volatilitás), ami már meghaladja képzelőerőnket, százszorosan fölé lőnek, majd ötvenszeresen alá, összeviszsza rángatják a résztvevőket. Ez a hullámvasút megfosztja a résztvevőket a racionális tájékozódás elemi támpontjaitól. Mert ma már senki se tudja, hogy mi mennyi, s hogy hol lehet megállítani.

Ennek a végletesen rángatózó, fel-le lengő tőzsdeárfolyam-gyakorlatnak az az egyik oka, hogy ma minőségileg többen vesznek részt ebben a spekulatív kaszinóban (globális piac), ezért ha valamilyen sikersztorira (árura, értékpapírcsoportra, gazdasági szegmensre) rárepülnek, annak kereslete hihetetlen mértékben nő meg egyetlen pillanat alatt is, minek következtében annak a szegmensnek (papírnak, terméknek) ára nagyobbat ugrik felfelé (vagy lefelé), és persze a korrekció is később érkezik vissza. A hiszti előbb bejárja az egész világot, megvárja, míg mindenkinek sikerül pofára esnie, s akkor lefelé korrigál, a pincéből felfelé ér el a kb. helyes árviszonyokig. Az ár elvesztette azt az információs értékét, amit az iskolában tanítanak - a részvényárak hipotézisek, álmok fikciói lettek.

Itt kezdődik az irracionalitás harmadik lépcsőfoka. A túlreagálások és a nyájszellem őrületeibe az az „apróság" játszik bele, hogy valaki kitalálta a részvényesek érdekvédelmét (az ún. shareholders value-t), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a cégek menedzsereinek nem a hosszú távú jövőbeli versenyképesség és reális profitabilitás lesz a fontos, hanem hogy a féléves közgyűléseken - ha törik, ha szakad - jól fésült adatokat s ebből következően magas osztalékszázalékot tudjanak felmutatni. Az eredmény a magas tőzsdei árfolyam, melynek hasznából aztán ők is részesedtek, innen az a csalássorozat - Enron et alia -, melynek felgöngyölítése során lassan sittre kerül a coporate elit fél éve még fénylő garnitúrája. A névsorban ott vannak az Andersen könyvvizsgáló multi főnökei, a Xerox, a Tyco, a Global Crossing nevű óriások vezetői, sőt ma már gyanúsítottak a Merill Lynch befektető óriásbank menedzserei. (A névsor ma sem teljes: és még sokan mások.) Mondom: a főnökök azért részesedtek, mert ebben a rendszerben értékpapírokkal (opciókkal) fizették őket, azaz ha jól ment a cégnek, magasabb áron adhatták el a fizetéskiegészítésként szerzett részvénypakettjeiket. Modern lenyúlás: elegáns, pontos, nem megfogható: immár egy éve sztárügyvédek vitatkoznak a New York-i bíróságokon, hogy miért volt jogos az így szerzett jövedelem, illetve hogy miért volt bűnös kapzsiság. Egyelőre nem sok eredménnyel...) A menedzserek - mivel opcióik révén érdekeltek voltak a buliban - gondoskodtak róla, hogy mindenképpen jól menjen a cég - ha nem is valóságban, de papíron. Amit ma szép eufemizmussal „kreatív könyvelésnek" neveztek: ha pl. a kiadásokat és veszteségeket a bevétel rubrikába írták be, persze hogy repült a cég...

Azaz nem is annyira irracionális ez a tőzsdemámor: manipuláció is belejátszott, mert a legmegbízhatóbbnak hitt logók szerepeltek benne mozgatóként. Nyilván volt-van nyájszellem, de - mint kiderült - a nyájat is terelték, az óriásvállalatok manipulálták így-úgy a cégadatokat, részvényárfolyamokat, a közvéleményhátteret stb. Amire senki se gondolt: kiderült, hogy a gazdasági irracionalitást is lehet vezényelni. Ezt a hálót már Shiller se láthatta át, pláne nem hihette, hogy ki fog derülni valami simli, ahol a lufifújók le fognak bukni.

És csak most jön az irracionális játék negyedik, tán legveszélyesebb foka, ami természetesen már messze túlmutat Shiller könyvén. Ez a játék végül is a világ sorsával folyik: ha befuccsol a Wall Street, ha recesszió üti fel a fejét, netán kisebb válság, akkor Európa is megnézheti magát, a harmadik nagyhatalom, Japán amúgy tíz éve gazdasági zombi. És persze nekünk, magyaroknak is lőttek, hiszen a beáramló külföldi tőke tartja életben a hazai gazdaság jelentős hányadát. Ha ezek kivonulnak - olcsóbb vidékre -, vagy ha csak leépítenek, netán tönkremennek, akkor kész, még az is lehet, hogy jön valami populista (szélsőjobbos) garnitúra.

Mindenképpen necces a dolog, mondanám, hiszen a korábban három pilléren álló világgazdaság (US, EU, Japán) ma kétlábú lett, és most épp ott tartunk, hogy ebből is az egyik, a fő pillér ingadozik. De nem rogyadozik. És ez az irracionalitás ötödik lépcsője, hogy ti. mindennek ellenére van remény. A Financial Times mutatott egy grafikont, amin az látszik, hogy a GDP vonala megy lefelé, a vásárlások vonala meg megy felfelé: vagyis a fogyasztót nem érdeklik ezek a rémhírek, az sem, hogy befucscsolt a nyugdíjából vett részvénypakett, meg hogy a tőzsde összeomlik (Németországban be is zárták az elektronikus börzét) - a fogyasztó vásárol tovább, mintha mi se történt volna. Megint csak azért, mert nem a racionális megfontolás vezeti, hanem valami vakhit vagy mi. És ez a szerencsénk: a mai közgazdasági konszenzus szerint addig lehetünk a víz felett, amíg a vásároló boldogan rohan fuszekliért, ketyeréért, kocsiért és házért a boltba, ügynökhöz vagy kivitelezőhöz. Valahogy úgy fest a helyzet, hogy az amerikai fogyasztó hordja hátán ezt a mai világgazdaságot: ha eszébe jutna, milyen szakadék felett egyensúlyoz, lezuhanna, vagyis befejezné vásárlási mániáját és az egész épület beleremegne (válság). Egyelőre nem jut ilyesmi eszébe, s bár mint szociológusok hótra cikiztük a „fogyasztói társadalom" aktorait (elsősorban a vásárlókat), most imádkozhatunk, hogy tessék mán csak nyugodtan fogyasztani, egyáltalán nem baj, hogy fogyasztói ez a társadalom, szánjuk-bánjuk a hülye (rövidlátó) kritikáinkat, keresztelnénk máris szép új világra (bár a név foglalt), csak nehogy má' abba tessen hagyni a bevásárlást, mert akkor nagy gáz lesz itten... Mert a CCI-től (Consumers Confidence Index, vásárlói bizalmi indextől) függünk mindahányan - mondják komoly közgazdászok).

Bocs' a sok körítésért, azért nézz bele a könyvbe, így is nagyot fogsz csodálkozni szép új világunk működési mechanizmusán.

 

 Robert J. Shiller: Tőzsdemámor. Fordította Vangel Tibor. Budapest, 2002, Alinea Kiadó. 285 oldal, 3950 forint.

Fáy Miklós

Klasszikusok odaátról

Jó látni a változásokat a megítélésben, ahogy a leghatározottabb elutasításból lassan-lassan elfogadás, szeretet, rajongás válik. Már megint Leonard Bernsteinre gondolok, aki amíg köztünk (köztünk?) volt, az értők számára minden volt, ami csak a szent ember ellentéte lehet: szélhámos, showman, rossz ízlésű, hatásvadász, tévészemélyiség, alkoholista, félművelt, buzi, áltudományos, retrográd. Azóta eltelt tizenkét év, Bernstein hiányzik, a lemezek megmaradtak, a megítélés változott. És változik most is. Nem gyökeresen, mert azért Bernstein bőséges alapot szolgáltatott rá, hogy akik nem szeretik, azok találjanak művészetében kifogásolnivalót, de mégis. Az legalábbis elgondolkoztató, ha egy valódi szent ember, Nikolaus Harnoncourt azt mondja, hogy egy Mozart-zongoraverseny megszámlálhatatlan lemezfelvétele közül ő pont azt tartja a legelevenebbnek, legizgalmasabbnak, legfigyelemreméltóbbnak, amelyen Bernstein zongorázik és vezényel.

De ez csak az előadóművész. Bernstein zeneszerző is volt, és mindannyian tudjuk, hogy milyen. Mégis amikor a Deutsche Grammophon megjelenteti az entrée-sorozatát, amely a hivatalos megjelölés szerint a zenével ismerkedni vágyóknak mutatja be a legfontosabb remekműveket, akkor az amerikai zene albumán nem John Cage és Lou Harrison szerepel, hanem Gershwin, Barber és Bernstein. Nem perdöntő bizonyíték, hiszen egy lemezkiadó csak az archívumából szemezgethet. Amit annak idején piacképtelenség miatt elmulasztottak rögzíteni, abból ma nem lehet válogatni. De valamitől csak ki fog alakulni egy 20. századi klasszikus zenei repertoár, és azok a művek nem indulhatnak ezekért a posztokért, amelyeket a közönség soha nem akart hallani. A másik oldalról nézve: a West Side Story szimfonikus táncai persze hogy nem olyan jók, mint Bartók Táncszvitje, de rendes munka, ritmikailag varázslatos, a hangszerelése szellemes, nincs mit szégyellni rajta, még akkor sem, ha a mű már megszületése idején sem tartozott a zenei avantgárdba. És - ugyanennél a lemeznél maradva - az is világos, hogy a világ megosztása hallgatható és hallgathatatlan kortárs zenére nem Bernsteinnel kezdődött, és a jelek szerint nem is vele fog végződni.

1924-ben, amikor George Gershwin a Rhapsody in Blue-t írta, a nagy és szomorú zene hívei számára Gershwin még szánalmasabb figura volt, mint Bernstein. Egyszerűen nem is volt a klasszikus világ zenei térképén. Mitől lett volna? Egy huszonhat éves, sikeres slágergyáros volt, aki megbízhatóan ontotta a divatos nótákat és a musicaleket, és akiről csak kevesen tudták, hogy az ambíciói mekkorák. És ekkor viszonylag váratlanul és teljesen előkészítetlenül a zenekarával igényes slágerzenét (tehát még csak nem is rendes dzsesszt) játszó Paul Whiteman bejelentette, hogy hat hét múlva tart egy koncertet, amelyen keverni fogja a klasszikus zenét és a dzsesszt, hogy a nagyközönség megtudja, micsoda sokféleség él egymás mellett Amerika zenei világában. Még a szerzőt is megnevezte, aki elkészíti az alkalmi művet: George Gershwin. Whiteman előzőleg elmulasztotta ugyan a komponistát is beavatni a terveibe, de nem blöffölt rosszul: mivel Gershwin is tovább akart lépni az akkori keretein, elfogadta a megbízást. Csak éppen ideje nem volt. A hat hét sem lett volna túlságosan hosszú, de közben neki egy musical próbajátszásain kellett tevékenyen részt vennie Bostonban. A Rhapsody in Blue tehát jelentős részben a vonaton készült, a New York-Boston járaton.

Illetve ott sem. Minthogy időzavarban is volt, dzsesszt is akart írni, és remekül rögtönzött, Gershwin a zongora szólamát alig írta le, elsősorban arra törekedett, hogy a zenekari anyag váza legyen meg, és azt oda tudja adni a Whiteman-zenekar hangszerelőjének, Ferde Grofének. A bemutatón megállapodtak Whitemannel, hogy Gershwin majd bólint, amikor végez a szólójával, és játszhat a zenekar. A kézirat utólag készült el, elsősorban emlékezetből, hogy mit is játszottam, hogyan is volt. A Rapszódia kompozícióként ezek után persze kissé viharvert, és a zongoraszólamon erősen érződik az improvizatív jelleg. Ráadásul az ilyen jellegű művek állandó veszélyben élnek, mindenki följogosítva érzi magát, hogy hozzányúljon az anyaghoz, kihagyjon részeket vagy kicsit bőségesebben fejtsen ki egy témát, ami eredetileg nem is lenne baj, hiszen dzsessz és klasszikus, leírt és rögtönzött zene él a Rapszódiában egymás mellett. Csakhogy pont a hangfelvételek mutatják, hogy mindez hova vezet. Bernstein ugyanis kétszer vette lemezre a művet. Először 1959-ben. Ezt a változatot szokás a mű klasszikus érvényű rögzítésének tartani, a New York Philharmonic játszik, a felvétel technikailag kikezdhető, de nem a hangzás miatt, hanem inkább azért, mert a mikrofonozás változik akár egy-egy hosszabb szóló alatt is, egyszerre csak tere lesz a hangoknak, aztán visszamegyünk a szokásos stúdiói süketségbe. De tényleg szép a lemez, lendületes, Bernstein pedig elég jól játssza a szólamát. Ehhez képest az újabb felvétel koncerten készült, Bernstein öregebb, a keze már végképp lassú, sokkal összemosottabban is játszik, és bár az előadás egésze jobban egyben van, erősebb a kapcsolat a szólista és a zenekar között, nincs a lemeznek végleges jellege. Ami persze újabb témát nyit, és azt a mindeddig megnyugtatóan el nem döntött kérdést veti föl, hogy egyáltalán mi a lemez célja: minél jobban megőrizni az élő koncert hangulatát, konzerválni az eseményt, vagy lehetőséget adni az előadónak, hogy elmondhassa egy műről a legkiérleltebb gondolatait?

Anélkül, hogy a fenti kérdés megválaszolására akár csak kísérletet is tennénk, annyi bizonyos, hogy Bernstein második Rhapsody in Blue-felvétele nem tart igényt a véglegességre, és nem lehet ma már eldönteni, hogy ennek lustaság, fáradtság, öregség vagy a pillanatnyi állapot tudatos vállalása lett volna az oka. De a baj nem is itt van, hanem ott, hogy Bernstein másodszorra, a löttyedtebb felvételen mégis jobban tartja magát az eredeti műhöz, Grofé hangszereléséhez, mert bár a zenekarból a bendzsót általában nagyvonalúan ki szokták hagyni, hisz nem jelentős a szólama, meg amúgy sem hallani jól a hegedűk és rezek árnyékában, itt bizony pönögnek a húrok, és egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy ez a kis szín fölösleges volna.

De a Gershwin-jelenség a mi szempontunkból azért is furcsa, mert miközben ma is sokan, akik értők, rosszul lesznek ettől a zenétől, a kortársak nem voltak Gershwinről ennyire rossz véleménnyel: Arnold Schoenberg együtt teniszezett vele, Ravel, akinél Gershwin zeneszerzési órákat akart venni, csak annyit kérdezett, hogy miért akar másodosztályú Ravellé válni az, aki első osztályú Gershwin. De mi azért jobban tudjuk.

A másik amerikai klasszikus, akitől Bernstein ezen a lemezen játszik, még különösebb és még kevésbé ismerős zeneszerző: Samuel Barber. Elkésett figura, túléretten romantikus, majdnem tragikus a félreismertségben és az elismerés hiányában, de egyetlen tétellel mégis odakapaszkodott a szélesebb nyilvánosság számára is halhatatlanok közé. Pedig Barbernek minden oka megvolt rá, hogy zseni legyen. Hétévesen már komponált, tízévesen elkészült az első operája. A muzikalitás benne volt a családjában, nagybátyja - akinek egyébként az Adagiót is ajánlotta -, Sidney Homer ugyancsak zeneszerző volt. És Barber élte is a fiatal, tehetséges zeneszerzők életét, sikerek itt és ott, aztán megírta a vonósnégyesét. Nem volt elégedett a munkájával, csak azt tudta, hogy a lassú tétel úgy sikerült, ahogy akarta. És az Adagiót két év múlva átdolgozta vonószenekarra, eljuttatta Toscaninihez, aki előadta, koncertturnéra vitte. Barber befutott.

Nem lehet tudni, hogy mi az Adagio titka. Nagyon egyszerű zene, nagyon tiszta, becsületes, de semmi több. Szép hangok egymás után, és az egész mégis elemelkedik a földtől. Sokan ismerik a zenét, bár nem feltétlenül tudatosan: A szakasz című filmben erre a dallamra cipelik a halottakat a szélben, de az Adagio szólt két amerikai elnök temetésen is. Furcsa módon az Adagio csak címe a darabnak, nem a tempójelzése, mert az Molto adagio (nagyon lassan), de Bernstein számára még ez is kevés. Bár a kottán Barber előadási időként 7-8 percet jelölt meg, Bernstein tíz percig játszatja. Szinte szétesik a zene, elvész a kapcsolat a hangok között, ebben a tempóban a nagy fokozást is alig lehet fölépíteni, de éppen ettől válik az előadás még absztraktabbá, szimfonikus tétel helyett érzelembombává - amin persze lehet vitatkozni, hogy az amúgy is érzelmes zene vajon elbírja-e ezeket a vérzésig kapart sebeket. De akárhogy is van, Barber azon egészen kivételes zeneszerzők közé jutott ezzel a darabbal, akik egyediek, nagyok és mégis a legszélesebb tömeghez tudnak szólni. Ebből a szempontból olyan az Adagio, mint az Örömóda.

Csak éppen folytatása nincsen. Barber dolgozott, több-kevesebb sikerrel, Vanessa című operája szinte amerikai klasszikus, aztán jött a nagy megrendelés, a Lincoln Centerbe átköltözött Metropolitan Opera megnyitása 1966-ban. Ám az Antonius és Kleopátra megbukott, és ezt Barber soha nem heverte ki. Visszavonult, átdolgozta a darabot, de megtört, egyre kevesebbet komponált. Ami sajnos azt jelenti, hogy hasznosnak látszó tételünket, miszerint a közönség majd eldönti, mi a jó zene és mi nem, mégsem lehet alkalmazni. Mert aki nagyon bízik a tetszésben, túl nagy sebeket kaphat.

 

Gershwin-Barber-Bernstein. Los Angeles Philharmonic Orchestra, szólót játszik Leonard Bernstein. Deutsche Grammophon - entrée, 1982-2002. 

Berkes Erzsébet

Búvárkolbász zafttal

Mielőtt allegorikus beszéd látszatába keverednék, elárulom, mi is volt a búvárkolbász. „Ő" nem volt más, mint a hatvanas években közönségesen lecsó- vagy főzőkolbásznak nevezett húsételféleség. Küllemét tekintve valóban a kolbásszal tartott rokonságot, ámde belbecsileg... Hogy mást ne mondjak: lehetetlen volt lenyelni, mert vagy azonnal visszatért a starthelyre, vagy órákra alámerült ugyan, de elég volt egy elsietett biccentés, botlás, és hopp!, mint Hófehérke pofácskája az almával, úgy telt meg a mi fánk e túlélőkolbásszal. Végül is ezért nevezték el búvárnak: szakadatlanul fölbukkant. Utálta őt mindenki, mégis kapós volt, mert csak a kutyának valót adták nála olcsóbban. Megkülönböztetett figyelemmel alkalmazták a tömegétkeztetési vállalatok: mindennemű ételhez adták föltétnek, sőt a pompát növelendő még hagymás zsírt is lottyantottak rá (pörköltzaft?), ne dermesszen olyan csórén. Ifjabb éveimben több mázsányi búvárkolbászt is megehettem, gondolom ma, azért, mert pl. a sárgaborsófőzelék szűzen tényleg olyan, mint a tapétaragasztó.

Mármost miért jutott eszembe a búvárkolbász, ha nincs lidércnyomásom?

Vitatott műítész pályám negyvenedik évadához érkezett, s ezt az évfordulót meghitt ünnepség keretében óhajtottam megülni akként, hogy egy kellemetes előadással örvendeztetem meg magamat. El is ballagtam a Magyar Színházba, A néma levente premierjére, de az öröm elmaradt: Gregor Bernadett - a női főszerep alakítója - összetévesztette Zíliát Elektrával: szépnek szép volt, de annyi humorérzékről sem tett bizonyságot, amennyi egy heroinába összejöhet. A Kamra-beli Őszi álom betegség miatt elmaradt; az új Nemzetiből nem bírok késő este hazavergődni; a Vígszínház rendező-színésznője oda nyilatkozott a minap, hogy olyan komolyakat játszik és rendez, hogy már ő maga aggódik, meddig bírja még fizikummal. Talán csökkenthetné az iramot, vagy - kimondani is alig merem - aggódhatna csöppet a fizikai kondíciói mellett a szellemiek feltöltődésén. Mindenesetre én nem veszem a lelkemre, hogy felcsigázott igényeim kedvéért beleszakadjon a színpadi jelenlétbe. De lám, itten van a Játékszín premierje, a Pokol. Azt ugyan nem tudom, ki a szerző (Allen Livier), de a fordító Hamvai Kornél (tavaly övé volt a legsikeresebb új magyar dráma, a Hóhérok hava); a rendező Babarczy László, a kiváló kaposvári színház direktora; a női főszerepet Fullajtár Andrea alakítja, a legjobb hazai színház vezető művésznője. Mindebből csak kijön egy emlékezetes este!

És láss csodát! Mert nem jön ki.

Az első félórában végighallgathatjuk mindazokat a bombasztokat, amelyekkel válófélben lévő párok szokták egymást támadni: kinek a hibájából jutottak ide (nyilván a másikéból). A második félórában szűkül a kör: ha Eric beleegyezik a válásba, akkor Carol fizet egy csinos öszszeget, hogy a férfi kedvenc szenvedélyének, a regényírásnak szentelhessen néhány évet. Egy a dilemma: előbb az aszszony töltse-é ki a csekket, vagy a férj írja alá a nyilatkozatot? A harmadik félórában kiderül, hogy Eric egy elbeszélését elfogadta valami kiadó, minden reménye igazolva látszik: igenis írónak van ő teremtve, nem óhajt békülni, sem búcsú-pásztorórát tölteni nejével, csak az a fontos, hogy az eddig beígért harmincezer font helyett hatvanezerről szóljon az aszszony csekkje. Mire ez is végbemegy, Eric és a Nobel-díj között nincs elháríthatatlan akadály, csak a művet kell megírnia. De lehet-e dolgozni, ha időről időre recsegteti a padlót a fölső szomszéd? Eric kapja magát, és a szent cél érdekében ledurrantja a lakótársat. Ezzel vége a darabnak. Holott a pokol csak most kezdődik igazán: írni kell, nincs semmilyen kibúvó. És miről bír írni Eric? Arról, amit megélt. S mit élt meg? Hogy nem írhat, mert felesége életvitele arra kényszeríti, hogy rabszolgamód tanítson, hiteleket törlesszen, áldozatkészségét majd csak méltányolja imádott hitvese. Az abszurd csavar épp az a darabban, hogy vele vagy nélküle, de mindig Carol körül forog a világ. A szerző udvariasan úgy tesz, mintha Ericet az olthatatlan szerelem tenné kiszolgáltatottá. A néző azonban - kivált az osztályharcos fordulatokon edzett magyar publikum - észre kell vegye, hogy Carol vonzereje nem merő szexepil; jelentős szerepe van annak is, hogy nála van a kasszakulcs.

Babarczy rendezése hitt a szerzőnek, ezért szól az első félóra a kölcsönösen elszenvedett sérelmekről, a második a szexualitásról, és a harmadik a pénzről. A befejező tíz perc pedig a dramaturgiáról: Ibsen óta tudjuk, hogy ha a játék elején behoznak egy lőfegyvert, annak a darab végén el kell dörrennie. Allan Livier úgy határozott, hogy Carol pisztolya a szomszédot terítse le. Semmivel se lett volna rosszabb, ha az újabb pizzával érkező szállító kap a szeme közé. Értelme annak lett volna igazán, ha Eric felismeri, hogy bármit tesz, annak Carol a közepe, és önmagát durrantja le. Liviert látnivalóan nem a lélektani drámaiskola és nem is az abszurd képezte. Ő inkább a mulatságos házassági viszontagságokat ismeri, kissé komolykodó tudálékossággal erről kíván beszélni. A pénzhistória csak megszokásból csúszik ki a száján. A szomszéd elnémítása is inkább darabzáró poén, mint a még pokolibb élet startja.

Babarczy már az első olvasáskor láthatta, hogy itten nincsenek mélyebb emberi érzések és összefüggések, ezért nem tette hangsúlyosabbá a házaspár közös emlékeit, az önbecsülésüket sértő mozzanatokat; Carol csekkje ezért csak üzleti tényező, s nem egy hajdan szeretett ember nagyvonalú felszabadítása.

Sajnos azonban ez az érthető rendezői tartózkodás oda vezetett, hogy a rendezés mindenféle ötlettől megkímélte magát. A lerobbant lakásban, ahol Eric dekkol, szutykosak a falak, vagyis a szürke felületen fekete cikcakkok indáznak. Ennyi erővel rosszul sikerült márványt is lehet szimulálni. Miért nem sokféle tapétától hámlik a fal? Ha a falak koszosak, miként lehetnek hófehérek a roletták? Rendetlenség van, mert dobozok mindenfelé. Hát a mosatlan edény, elhajigált fehérneműk, cipők, törölközők, ételmaradék? Nem látott legénytanyát az, akinek már a dobozhalmok is botrányosak.

A játék indokolatlan fordulatait szerencsésebben kiosztott szerepek rejthették volna. Széles László alkata elhitette a felesége kedvéért güriző Ericet, de semmi sem utal a következetes alkudozóra, pláne a jövendő szomszédgyilkosra, pontosabban szólva arra az akaratra, amelyet mások élete árán is érvényesíteni képes. Ha Livier ötletesebb - vagy csak gyakorlottabb - szerző lenne, a szerelmi villódzás elég feszültséggel szolgálna egy kétszemélyes játékhoz, a szomszédot és a pizzafutárt bízvást ki lehetett volna hagyni. Ha szerelmespárként jobban elhihető volna Fullajtár-Széles kettőse, akkor nem okozna mértéken felüli örömöt az epizodisták közreműködése. S hogy ennyire ötlettelenül gyötrik egymást, abban a rendező is ludas.

A gyenge főzeléket - Livier darabját - kétségtelenül megemelte a feltétnek használt húsféleség. De Babarczy, Fullajtár, Széles László mégiscsak nemesebb matéria annál, hogy bulvárkolbásznak használják egy sületlenséghez.

 

 Játékszín. Allan Livier: Pokol. Fordította Hamvai Kornél; rendezte Babarczy László; díszlet-jelmez Füzér Anni; munkatárs Zakar Ági. Eric - Széles László; Carolyn - Fullajtár Andrea; Pizzafutár - Mészáros Béla; Szomszéd - Csuja Imre.

 

Rózsa Gyula

Mácsai

Csak semmi irónia, semmi szarkazmus, még kevésbé indulat. Mácsai István nyolcvanéves, ereje teljében van, isten tartsa meg sokáig, híveinek száma megszámlálhatatlan. Sem a munkásságán, sem hívei vonzalmán nem változtatna már egy mégoly megsemmisítő bírálat sem - különben is ostoba és öntelt az a bírálat, amelyik azt hiszi, hogy a hatására nagy dolgok változnak. Egyetlenegy dolgunk lehet az októberi kiállítás alkalmával: megérteni a Mácsai-jelenséget. Nem a Mácsai-képeket, azokat feltűnően könnyű megérteni.

Mácsai István a származása miatt csak huszonhárom évesen, kilencszáznegyvenötben került a főiskolára, és ötvenben, a második magyar képzőművészeti kiállítás esztendejében végzett. Elegendő oka volt rá, hogy lelkesen teljesítse a szocialista realizmus direktíváit, amely teljesítések hamar honoráltattak: az Aratósztrájk 1894-ben című kétszer négy méteres képükért a Breznay József-Mácsai szerzőpárt ötvenháromban a Munkácsy-díj első fokozatával tüntették ki. Mácsai visszaemlékezéseiben sem tagadja meg a korszakot: ekkor vált festővé, sőt elismert festővé, kárpótolta magát a háborúért, nélkülözésért, üldöztetésért - meggyőző az őszintesége. Meggyőzőek a maguk módján akkori munkái is. A négykezes mű teátrális és didaktikus, az intéző-csendőrök-szolgabíró-csoport meg a jóval népesebb népvezér-kaszák-mezítlábasok-tömeg majdnem-összeütközése naiv, de a tárggyal azonosulni igyekvő. Érdeme ugyanaz, mint ami a hibája: a pasztózus, impresszionisztikus festésmód, amelyet bizonyára mestereiktől, Szőnyitől és Bernáthtól vettek át a festők, reménytelenül és tökéletesen alkalmatlan ilyen tárgyak és tanítások megjelenítésére. A tévedés nem az övék, maga a mester, Szőnyi ugyanazon az ötvenkettes kiállításon mutatja be a moszkvai magyar mezőgazdasági kiállításhoz készített pannóit, és a különbség csak a megerőszakolt mesterpiktúra meg a tanítványi igyekezet közötti hányados: posztnagybányával nem lehet Megérkezett az első Sztalinyec pannót festeni. Mindazonáltal ez az „alkalmazott impresszionizmus" a korban elfogadott, kedvenc technikája a szovjet piktúrának is, jóllehet idehaza nagy ideológiai viharok csapkodnak körülötte, a naturalista állami festészet Ék Sándorral az élen folyamatosan támadja. Mácsait, a mind elismertebb, önállóan fellépő Mácsait ez a korszak végéig nem ingatja meg. Ebben a felfogásban festi meg még a kitüntetés évében A szuhakállói bányászok megmentését, ezt a Fábri Zoltánt is alkotásra késztető korabeli munkahőse-üdvtörténetet, amelyről a mostani kiállításon is megállapítható volt a komoly műgond, az igyekvő empátia és a klasszikusok utánérzése.

Aki nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egyetlen masszának, tömény fekete űrnek tekintsen egy művészettörténeti korszakot, annak látnia kell, hogy az erőltetett táblaképműfaj megrongált határai között Mácsai szakmailag teljesített. Számtalan jellem- és mozdulattanulmányt készített, és azokat bele is építette a kötelezően elsötétített impresszionizmusba, némi mentori támogatást kérve a rembrandti világításeffektusoktól meg a rembrandti csoportfűzésektől. Az impresszionizmus, mint köztudomású, sokat köszönhet Rembrandtnak, és Szőnyi ragyogó rézkarcai is rembrandtosak - ezt látva azt is fel kell fedezni, hogy Mácsai hamis, államrealista képei megkülönböztethetők a kurzus önfeledten ostoba vagy önfeledten tehetségtelen államrealista munkáitól. Például az Imre István és Szentgyörgyi Kornél festette Almaszürettől, ettől a néphadsereg-dolgozóparasztság tanidilltől, amelyet ugyanazon a kiállításon mutattak be, mint az Aratósztrájkot, és amiért az utóbbival azonos esztendőben Kossuth-díjat kapott a katonafestő-pár.

Ez volt a szerencséje. Mert amikor az ötvenhat utáni nagy másnaposság, majd a hatvanas évek sokkoló sokfélesége idején a megrendítően ostobákon és a makacsul tehetségteleneken kívül úgyszólván mindenki megingott a korosztályból, Mácsai a szakmai megbízhatóságban megkapaszkodhatott. A generáció, a nagyjából kilencszázhúsz és -harminc között született, főiskolai tanulmányaikat az ötvenes évek közepéig bevégző művészek a hatvanas évtized végére vagy egyéni és hiteles életművet alapoztak meg rettenetes küzdelmek árán, vagy - ez volt a többség - évtizedekig hányódtak a későn megismert és megélt izmusok, kapkodtak a huszadik századi lelemények között - esetleg életük végéig. Mácsai egyik utat sem választotta. Viszszaemlékezései szerint - Mácsai készséges és megnyerő interpretátora önmagának - ötvenkilences Csendélet rákokkal című vászna lendítette ki abból a lelki, stiláris és talán világnézeti bizonytalanságból, amelybe kortársaival együtt az idő tájt került. A kép az írott forrást megerősíteni látszik. Lelki harmónia teremtésére alkalmas, amennyiben csupa optikailag szép és tartalmában pozitív tárgyat vonultat fel: testes langusztákat, ónfoglalatú üvegkelyhet, toszkán vörösboros üveget (Magyarországon akkor elérhetetlen különlegességeket) vörösen, sárgán, zöldescsíkosan. Világnézetileg, kivált egy sztrájkos-bányamentős-bölcsődeidilles korszak után, maga a kiteljesedés: a csendélet semmi másról nem beszél végre, mint langusztákról, üvegkehelyről, borospalackról és ropogós asztalkendőről. És ezzel stilárisan is jellemeztük. Festője hagyva a posztnagybányai foltfestészetet (amely kortársainak továbbra is megbabonázó bűvölete maradt) naturális tárgyszerűséggel ábrázolta a motívumot. Élfények, vetett árnyékok, markáns határolóvonalak, amelyekből plasztikus testszerűség kerekedik ki, rákpáncélszerű rákpáncélok és szálas szalmafonatok - a látvány természethű.

Mondhatnánk, hogy a magyar szocialista realizmuson felnőtt Mácsai Szőnyi és Bernáth helyett most az Ék Sándor-i eszményt választotta. Azzal a felmérhetetlen különbséggel, ami a küldetéses didaxis és a magabiztos közömbösség, az ifimozgalmi, révült elkötelezettség és a szenvtelen világnézethiány, s kivált az örök szakmai amatörizmus meg a fölényes szaktechnikai képzettség között van. És ezzel új korszakának első periódusát tulajdonképpen leírtuk. Mácsai elkápráztató optikai hűséggel kezdett festeni a hatvanas évek elejétől, kezdetben káprázatosan banális témákat. Újabb csendéleteket, pesti bérházrészleteket, olaszországi műemlékeket és arcképeket. Sikere úgyszólván az első pillanattól elsöprő volt. Látogatói és vásárlói, akik azon nőttek fel, hogy a festmény dolga az ábrázolás, következésképp annál remekebb a mű, minél felismerhetőbb és részletezőbb - soha nem látott lelkesedéssel fogadták. S minthogy gyakorlatilag az egész magyar társadalom ilyen irányú művészeti képzést kapott, a pesti utcát utcaseprőstül, cigányasszonyostul, villamosostul megjelenítő Pesti utca, a botanikailag hitelesíthető virágcsendéletek, a csüggesztően ismerős gangok és a tapinthatóan hulló vakolatok önmagukban is népszerűséget biztosítottak. A néző örült a megszokott, oly banális és oly kedves tárgynak, örült annak, hogy a tárgyat felismeri, örült annak, hogy lám, a kortárs festészetnek is tud örülni. A festő a sikert fokozni tudta. Előbb csak azokkal az érzéki szolgáltatásokkal, hogy képein mind gyakrabban jelentek meg a gyönyörű nők, a gyönyörű aktok, mi több, a mai (akkori) nőtípusok aktjai. Emblémája ennek a korszaknak a Vigadó Galériában is középre kiállított Budapesti Vénusz, amely lusta termékenységével, hosszú combjaival, férfivadító közönyével úgy hever a Budavári Palota előterében, hogy egy teljes fővárosi panorámával, távolban még a Széchenyi-hegyi adótoronnyal is megajándékozza szemlélőjét.

Tartózkodunk az ironizálástól: Mácsai karriertörténetében a magyar befogadástörténet a fontos. A magyar publikum, benne a magyar értelmiség csak ezután csatlakozott fel igazán a művek mögé. Mácsai professzionális kommersz festő lett, mint ilyen, teljesen egyedülálló, kiáltóan messze a primitív féltehetségektől, akiktől szakmai fölénye, valamint az alpári giccsfestőktől, akiktől a nem kevésbé perfekt arányérzéke különböztette meg. De ha az intellektuális igényeket nem elégítette volna ki, hogy a Lujza (vagy Jósika) utca teljesen olyan, mint az igazi Lujza (vagy Jósika) utca, továbbá az, hogy a női has milyen esztétikai tökéllyel domborodik, mielőtt a combok között eltűnő sötét háromszögben kiteljesedne - egyszóval a natúra sikerét is meg lehetett haladni. Kezdetben szimbólumokkal: a karácsony után kihajított karácsonyfa sorsa, a zöld mezőben némán korrodálódó gépkocsironcs, a bontási területen egyedül állva maradt ajtó a szakadt függönnyel csupa olyan ráismerésboldogságot kínált immár a közhelyérzelmek és közhely-filozófiák szférájában, mint a nagy beazonosítások az utcakép, a pipacs és a női formák láttán. A szimbólumokat aztán előbb-utóbb fokozni lehetett, a dolgok logikája szerint a szürreális irányában. A tendenciák szinkron haladnak, Mácsai már hatvanegyben festett egy - ezt meg kell mondani - nagyon rossz Háború című s ugyanabban az évben egy nagy karriert befutott Az oroszlán című képet. A Háborúnak nem sikerült kikerülnie a giccshatárt: törmelék, romok, félvak macska és ezernyi elpusztult tárgy maradványa volna hivatott felkelteni a pusztulást, de a kép szétesik; tárgyhalmaza hatásvadász addíció. Az oroszlán egy elképesztő hím oroszlán a pesti gangon: meghökkentő, ha tetszik, szürreális, a szürrealizmus minden felkavaró, értelemtagadó, sokkoló hatása nélkül.

Szórakoztató szürrealizmus: megbékélhetnék ezzel a kategóriával az elképesztő ötletek láttán, ha a körbe bevont művészettörténeti óriások gyakorlata nem késztetne keményebb kifejezésekre. Mindaddig Mácsai tökéletes pályát futott be egy számára tökéletesen adekvát közegben. Felfedezte a vizuális információ iránti éhséget egy triviális szinten mindinkább koplalással fenyegetett civilizációban, felfedezte a közhelyesen irodalmiaskodó piktúra kelendőségét egy reménytelenül irodalomcentrikus kultúrában, felfedezte a konzervativizmus kokett csáberejét egy modernizmussal éppen ismerkedő-viaskodó képzőművészeti életben. Még a nemzetközi környezet is a kezére játszott: naturális festészete akkor kezdett közismertté válni, amikor legtájékozottabb méltatói kezdhették ezt a piktúrát a pop arttal, a fotónaturalizmussal, a hiperrealizmussal összefüggésbe hozni. Mert festészete, amelynek természetesen semmi köze a fentiekhez - minthogy az olcsó hízelgésnek nem lehet köze bármiféle társadalmi kihíváshoz -, hamar megtalálta a felkarolást a szakmai szférákban is. Monográfiáit kritikusok írják, kiállításait művészettörténészek rendezik és múzeumigazgatók nyitják meg - miközben a kritikusok és esztéták másik - nagy - része mindig méltóságán alulinak tartotta, hogy a nevét leírja. Ez is védettség, a reklámot segíti. Nagyon sokat köszönhet az újságíróknak, akik természetesen összehasonlíthatatlanul műveletlenebbek és képzetlenebbek, mint a riportalanyuk, ezért meg vannak tisztelve, és hozsannáznak. A dolog egyoldalú, de így van rendjén. El lehet játszani a gondolattal, hogy mekkora karriert futhatott volna be egy ilyen képességű szakember a nyugati világban, de nem érdemes. Egy szavatoltan fogyasztói, kikezdhetetlenül kispolgári piktúra eszményi pályát fut be egy mélységesen földhözragadt, kispolgári kultúrában. A modell hibátlan.

Klasszikusoktól sem azért kellene megtartóztatnia magát ennek a piktúrának, mert a klasszikusok érinthetetlenek. Ma, amikor a legmaibb művésztevékenységek kulcsfogalma a parafrázis, az irónia és paródia, csúfabb dolgokat is művelnek Velázquez infánsnőivel, mint hogy magyar mezővárosi hátsókapu elé állítják őket a pocsolyába, Carpaccio titokzatos női többet is kibírtak, mint a melléjük festett szép fenekű modern leány. Az a baj, hogy ez már az intellektuális giccs hatásmechanizmusa. Bizonyos körökben elképesztő trivialitásnak ad látszataurát néhány kikezdhetetlen kultúratörténeti érték. Mácsai megfesti kilencvenegyben az ürömi útelágazást, aztán az elviselhetetlen táblaerdőhöz - ez volna a mondanivalója - a biztos hatás kedvéért hozzáfesti Giorgione Tempestájának alakjait kilencvenháromban. Ezt - ezt az egyet - talán vissza kellene utasítania Mácsai érthetően lelkes elismerőinek.

 

A szocreáltól a szürreálig. Mácsai István kiállítása. Vigadó Galéria, Budapest, 2002. október 10. - november 3.  

 

 

Magyarnak lenni nem érdem: állapot. Jobboldalinak lenni nem lektűr: sorsdráma. Újságot írni nem kényszer: esély.

Aki mottóba kapaszkodik, valamit mondani akar, amit különben nem mer. Ha névtelen mottót tesz meg mondanivalója fejlécének, különösen fenyegető helyzet áll elő - nem a nagy ember, a neves ős háta mögé bújik, és értelemszerűen nem is távolítja el magától oly messzire az adott gondolatot: bensővé teszi, ő is hisz benne már. Hinni valamiben, ugyanakkor áttetsző palástot kanyarítani köré, elbizonytalanítani a befogadót a mondó és a mondat konzisztenciájával kapcsolatban igazi tudathasadásos állapot. Alig fordulhat elő máshol, mint a Magyar Televízióban.

Az országgyűlési választásokat követően csak néhány közszolgálati polcon felejtette ott magát olvashatatlan kötet. Amelyikbe belelapozva senki nem tudja igazán, hogy ami a borítóján van, egyezik-e a tartalommal, amit elmesélni akar, azonos-e a történettel, illusztrációja összefügg-e a szöveggel, és egyáltalán: hol az idézőjel kezdete és vége. Ezek a kötetek - bármi legyen is a főcímük - a politikával állnak szoros viszonyban, ásatag, unt, olykor röhejes könyvnek látszanak sáncon innen, bestsellergyanús, enyhén szamizdatízű olvasmánynak sáncon túl. Még ha félrelökve húzódnak is meg térdmagasságban, akkor sem ülepszik meg rajtuk a por, valaki mindig kézbe veszi, megsimogatja vagy margináliákkal tűzdeli.

A +1 Éjjeli menedék már elnevezésében hordozza ezt a hivatalt. Két hajdani műsor összetételeként álszerényen húzza magát össze: látjátok, így múlik el az óvilág dicsősége. Nyugvóhelyet ígér a sorscsapások elől: itt minden változatlan. Éjjeli amforát kínál fel, hogy búját-baját minden szimpatizáns kiüríthesse magából: ami a nappal fényében megengedhetetlen, az árnyak szabados honában elképzelhető. Fennkölten harsogja, mint valamely győzelmi himnuszt vagy értéknövelő tulajdonságot: plusz egy menedék.

Idézettel kezd, idézettel zár, s minden, ami e két végpont között található, frivolan idézőjeles. „Eddig még egyetlen korszakban sem kapott az emberiség állami támogatást magzatai leöléséhez, csak most..." - hangzik fel, s a gyengébbek kedvéért meg is jelenik a képernyő alján, miközben kihalt folyópartot látunk, s valami elnyújtott klimpírozást visz a víz. Igen éles a különbség a lassú, nyugtalanítóan zavaros gondolat és a stúdióban rákövetkező kultúrharc között, így egyből felvetődik a kérdés, mit keres ez itt, mi közöm nekem ehhez. Valami homályos értelmét csak akkor lehet kibogozni a hitvallásnak, amikor a műsor utolsó harmadában a „Mondom a magamét" rovat keretében bizonyos Czegő Zoltán olvassa fel költeménynek titulált ritmikus írását, Ki honját serkenti! címmel. Itt hallhatunk a haza magzatairól, ennfiairól, akik miatt dúl harag a tévéköltő keblében, s akik tespedtségükkel szégyent szereznek nevükre. „De kell egy örök haza, hogy életet fakasszon. / Gúzsolnak, mázsálnak, hazudnak neked hatra-vakra, / s te béna fiakkal verten...?! Hát ez itt az áldozat ma!" - hangzik a cicomátlan gondolatmenet. A műsor végén a sziklafalba, felhőkön átszivárgó napfénybe és halvány hangszerkínzásba oltott idézet hatásosan zárja az Éjjeli menedéken átütő világnézeti válságot: „Az üdvösséget ugyanazon az úton kell elérnünk, amelyen netán el is kárhozhatunk..."

A +1 kínkeserves magányba van zárva: pokol és menny (bal- és jobboldal) között félúton a sehová nem tartozás fájdalma járja át tagjait. Egy olyan intézményben prófétál, amelyik már nem partnere, olyan hatalmi feltételek között, amelyek ellenére vannak, olyan embereknek, akik az igét e megváltozott médium közvetítésével viszolyogva fogadják: tipikus Júdás-sors.

Szerkesztő-műsorvezetője minden gesztusán erősen átüt ez a kényszeredettség: felső inggombját ádámcsutkájára csatolja, háromgombos zakóját illetlenül merevre zárja, középen elválasztott hajának tincse enerváltan tapogatja a villanófény miatt a félénk szembogarat szinte láthatatlanná tévő szemüveget. Ruházata bilincsén csak akkor enged valamit, ha beszélgetésfélébe keveredik a stúdióvendégekkel, ideológiai idegenkedését idétlen tegezésben vezeti le; oldottság helyett mindez csupán fakírtürelmet sugall. Témaválasztása - a sajtószabadság és a politika - egy kulturális háttérműsornak szánt alkotásban ráutaló magatartásnak tekinthető: a felelős szerkesztő tévéelnöki ambícióit satírozza.

Rögtön az elején visszaint az előző heti adásra, amelyben politikusok (!) vitatkoztak arról, ki milyen körülmények között távozott tavasz óta a Televízióból. Az MSZP-s vitafél szavait utólag helyreigazítja, majd megjegyzi: Szabó Zoltán egyedül maradt kultúrpolitikai véleményével is. Az akkori adásban elhangzott ugyanis a kérdés: adna-e ön Kossuth-díjat Görgey Gábornak? A betelefonálók egytől egyig méltatlannak találták a kultuszminisztert a magas állami kitüntetésre, kivéve a pártembert. (Ebből a reprezentatív felmérésből többé-kevésbé kikövetkeztethető a nézőközönség összetétele is.) Ezután egy újabb mulasztásra hívja fel a figyelmet: sajnálatos módon egy héttel ezelőtt nem volt mód a szittya magyar dal teljes terjedelmű előadására, amelyet kárpótlásul ismét lejátszanak - „csak önöknek, csak most, csak tőlünk".

A kamera piros-fehér-zöld elektronikus gitárra közelít: ősmagyar dallam száll ki belőle, és tétován megtelepszik a fekete bőrszerkóba öltözött kivénhedt rocker ajakán. A szöveg könnyen megjegyezhető: az „ááá-á" és a „búvágen-búú" hangzósorok ciklikusan visszatérő ismétlésére épül. A stúdióparavánok között rutintalanul rángatózó csapat muzikális teljesítményét sajnos a füstszűrős furulya sem képes magasabb színvonalra emelni.

A szó ismét az otthonosan mozgó házigazdáé: Szikora Józsefet, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnökét, valamint Kende Pétert, A Viktor című könyv szerzőjét köszönti annak apropóján, hogy előbbi baráti körétől utóbbi megkapta „a Sánta Kutya-díjat". A szituáció elejétől fogva megalázó: ahogy a műsorvezető perceken át „elismerésről" meg „kitüntetésről" beszél halovány félmosollyal; ahogy a vitafelek és a vitavezető lényeges kérdések helyett technikai részletekről vitatkoznak (ki miért nem jött el, ki kicsodát képvisel, ki hol lakik); hogy a „díj" mibenlétéről és előzményeiről a beszélgetés 15. percében hangzik el csak egy röpke félmondat; ahogy a két érett felnőtt kulturált szócsatát mímelve otromba személyeskedésbe megy át; ahogy tobzódnak a hüllőhasonlatok. Végül megalázó, amint a műsor vezetője félszeg kisiskolásként melegíti a tonettszéket, és képtelen funkciójában működni, s hogy az utómunka-stúdióban nem ismerkedtek meg a vágás előnyeivel.

A beszélgetés végén a képernyőn műveltségi kérdés tűnik fel: ki a szerzője a Valóban kollaboránsok voltunk? című gyűjteményes kötetnek - az önértékelési válságok elkerülésére két másodperccel később a választ is olvashatjuk: Solymosi Frigyes. A műsor végén e kérdésnek is megvan a porciózott ellensúlya: ezúttal Bölcs István lapkötődésére kíváncsiak a szerkesztők.

Megint egy stúdióvendég: Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője a páston. A téma a sajtószabadság, a jobboldali sajtóműhelyek hitelessége, az obligát elbocsátáshullám. Az igazán érdekes ebben a riportban sem az, amit a kérdezett mond, hanem ahogy a kérdező kérdez. Savanyú gázmosollyal, mesterkélt információéhséggel, passzív rezisztenciával. Ha valami neki nagyon nem tetszőt hall, szorongva rákérdez: biztos vagy ebben? Ijedt arccal jegyzi meg: a szóban forgó hetilapban is egy típusú vélemények jelennek meg. Jókora adag nyálgombócot nyel: Kovács kifejti, hogy egyes jövő-menők az MTV-ben szerinte nem is újságírók, hanem betanított jobboldali médiamunkások. Nagyon úgy fest, Matúz helytállása egy nem teljesen önként vállalt önkontrollképzés része, melynek célja a hányatott sorsú lélek megedzése a balról érkező csapásokkal szemben.

A versnek álcázott kaotikus vallomást követően - amolyan „adjunk egy pofont a kultúrának is" alapon - színházbejárásra invitálják a nézőket. A Madách Kamara Színház Borisz Godunovját igazítják az aktualitásokhoz Gálffi László címszereplő és Kovalik Balázs rendező hőn áhított segédletével. A rendező magyarázatát a politikum embereken átgázoló jellegéről, kilátástalan pozícióharcáról Kolozsi Béla jól irányzott csapással mai közéletünk felé tereli: mintha most történne? - faggatja alig leplezett sóvársággal az interjúalanyt. Aki persze tapasztalt módon kitér: még itt sincs vége a történetnek.

„Nos, mára ennyi fért körülbelül a szabad gondolatok és gondolkodók éjjeli menedékébe" - olvassa fel a súgógépről a műsorvezető, megerősítve az adás mind az ötven percét át- meg átszövő gyanút az apológiás elkötelezettségről. A két szék között a dohányzóasztal alá esett Matúz Gábor, a minden kurzustól független Siklósi Beatrix, a szittya népi rocker, az absztrakciós nehézségekkel küzdő látnokpoéta mint honvédő szabad gondolkodók?

Ments meg, Uram, minket.

 

+1 Éjjeli menedék, 2002. október 3., csütörtök M1 22.45. Felelős szerkesztő Siklósi Beatrix (X-Akták), szerkesztő-műsorvezető Matúz Gábor (Engedjétek hozzám a kisdedeket), rendező Horváth Tamás (Panoráma), munkatársak Galambos György, Nagy György Gábor, Pacsay Béla, Romvári Endre (Honfoglalás), kameraman Fejér Gábor, Szirtes Tamás, Tamáska Péter (Preszszó), fővilágosító Erdélyi György (A maconi gyermek), zenei szerkesztő Darázs Erzsébet (Valamit visz a víz), utómunka 4-es stúdió (Sátántangó), műszaki vezető Szabó Péter (Ablak), technikai rendező Sartoris Erika (Aranyfüst), gyártásvezető Bondár Ildikó (Hrvatska kronika), felvételvezető Csonka Balázs (Regionális híradó), színházi riport Kolozsi Béla, Ángyán András, Somogyi Valéria (Ötcsillagos találkozások).

 

Barna Imre

Sze...

Elképzelhető-e, hogy egy jól szituált fiatal nő (Tóth Ildikó) egyik pillanatról a másikra összeköltözzön egy utcán fetrengő drogossal (Ternyák Zoltán), csak mert épp akkor botlik belé, amikor a házassága válságba kerül? Elég-e ezt a válságot közhelyes képekkel - selyemköntösben kötekedő, kacsalábon forgó palotában és hófehér luxuslimuzinban kivagyiskodó, vicsorgóan macsó férjjel - illusztrálni, és elég-e néhány közepesen hangsúlyos utalással jelezni, hogy a junkee-vá lett számítógép-programozónak is megvoltak a maga drogba taszító bajai: elhalt apa, elkonzumkurvult anya, szeretetlenségben eltöltött gyerekkor? Elég-e a két, véletlenszerűen egymáshoz sodródott hajótöröttet meg a józsefvárosi lepu-szigetük körülötti világot néhány további véletlen dramaturgiai szállal további világokhoz fércelni és egy-két karikaturisztikus figurával (kocsmavilág, gangok népe, eszelős tekintetű óriáscsecsemő-taxisofőr holdkóros mamája) úgy-ahogy benépesíteni?

A legutóbbi Játékfilmszemle zsűrijének véleménye szerint nyilván: nem, nem, nem. Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című, nagy várakozást keltő filmje semmiféle díjat nem kapott. Színészit sem, pedig sokak szerint kapnia kellett volna. A zsűrielnök állítólag azt sem tudta, hogy a főszereplő (aki alig néhány éve még Hamletet játszott a Katonában) nem amatőr drogos, hanem végzett, profi színész. A zsűrit ezek szerint nem vette le a lábáról az, amit a filmben merő dokumentarizmusnak, a főszereplőt privát értelemben is kiszolgáltató, elborzasztóan puszta, tehát hasznavehetetlen valóságnak látott. Nincs az a naturalizmus - érvelhettek -, ami életszerűvé tesz olyasmit, ami dramaturgiailag nem az; és olyasvalakinek adták a legjobb férfi alakítás díját, akit velük szemben, eléggé el nem ítélhető módon, éppenséggel e sorok írója vélt amatőrnek.

És az élet?

Szolgáltat-e mindezzel szemben ellenérvet, ha tudjuk, hogy Ternyák Zoltán halálra itta magát, és hónapok óta kómában fekszik? Hogy a Felhő a Gangesz felett - amelynek rendezője, a kalandos életű Dettre Gábor maga nyilatkozza magáról több interjúban is, hogy hellyel-közzel alkoholista, hogy a heroin kivételével minden drogot kipróbált, és hogy Ternyákhoz valamiféle terapikus kapcsolat is fűzte, amely azonban csődöt mondott -, hogy ez a film tehát, amelyben Ternyák epilepsziás rohamot játszik habzó szájjal, többször is hány, bevizel és befosik, alkalmasint az utolsó filmje egy önpusztító fiatal tehetségnek? Hogy a filmbeli „hernyó", amelyről lejönni állítólag százból kettő-háromnak, ha sikerül, fikció ugyan, de az önpusztítás nem az, hanem csakugyan valóság: érdektelenül sivár dokumentarizmus helyett minden konzekvenciájáig meg- és végig-, a halálig végigélt élet?

A kezdeti verkhírekből úgy lehetett tudni, hogy a film címe Füst a Gangesz felett lesz. Füst: a junkee álmaiban fel-felrémlő szent folyó mellett égő máglyák füstje, a szent, halotti füst, nyilván. El, el innen, kapálózik álmában a junkee, akinek persze nem az élet, hanem a világ ellen van kifogása: el a mesés Indiába, ahol száz- meg százezer boldog ember lögybölődik a szent folyóban, miközben nirvánába igyekvő serény holtak füstje gomolyog a fejük felett. A fiú végül nem jut el Indiába, pedig a film végén már a vonaton ül, de a nőt eltéríti az utolsó pillanatban a fehér limuzinos férj. A füstből felhő lett, de nem fér hozzá kétség: a világ elől menekülő életnek Dettre szerint is halál a vége. Sőt szemlátomást csak ez érdekli őt - a többi ráadás csupán.

A romhalmaz-szobát körülvevő külvilág, a miliő. A gang, az utca, a kocsma népe.

Kovács Lajos megint Kovács Lajost, Székely B. Miklós Székely B. Miklóst, Monori Lili Monori Lilit, az isteni Pápai Erzsi pedig Pápai Erzsit játszik. Eduardo Rózsa Floresnek vagy Badár Sándornak fejenként több epizódszerep is jut, minden tudatosnak látszó megfontolás nélkül, csak úgy, talán szükségből, mint valami pinceszínházi produkcióban. Haldokló mamájától búcsúzóban az intenzív osztályon Kovács Lajos kirántja a konnektorból a lélegeztetőgép csatlakozóját, és a magával hozott táskamagnóét dugja be helyette, hogy ne nyávogjon a kazetta, amikor még egyszer utoljára lejátssza a mama kedvenc Poór Péter-számát; és már tényleg nem is nyávog, csak a lélegeztetőgép pittyeg, és fura jelek kezdenek vibrálni valami monitoron. A mama hörög, Kovács Lajos hüppög, a magával hozott két főszereplő-szomszéd pedig csak néz; a morbid burleszkjelenetnek mindenesetre semmihez semmi köze.

Hanem ami bent, a szobában történik! A két színész igenis lenyűgöző. Nemcsak a civilnek nézhető Ternyák, hanem Tóth Ildikó is. Ő nem „elátkozott" figura, neki nincs mítosza azonkívül, hogy már jó párszor bebizonyította, milyen nagyszerű színésznő, rajta tehát megbízhatóbban számon kérhető az, amit Ternyáktól talán kétkedve fogad az ember. Hogy működik-e, életszerű-e a filmjükbeli élet, illetve hogy van-e, lehet-e, létrejön-e érvényes film e körül az élet körül?

Nekik kettejüknek - nem feledkezve meg az őket összezáró harmadik, láthatatlan szereplőről, azaz a rendezőről sem - igenis sikerülni látszik az, ami szinte lehetetlen. A dialógusaik itt-ott túl vannak írva, a sűrűn használt trágár kötőszavak sokszor zavaróan irodalmias mondatokat kötnek össze. Tóth Ildikónak úgyszólván dramaturgiai fogódzók nélkül kell elhitetnie, hogy a vállalt feladat, ez az action gratuite - kivakarni egy ismeretlent a biztos pusztulásból, vagy ha mégsem, hát vele pusztulni akár, csak tenni valamit, valami jót, jót, jót - azt is megbocsáthatóvá teszi, hogy nemcsak az ócska luxusmacsó-férjét, hanem az életidegenül fuvolázgató egy szem kiskamasz lányát is elhagyja. Az elzüllött, alkoholista katonatiszt apa (Székely B.) szerepeltetésével úgy-ahogy felvázolt saját háttere egy kiegészítőleg a fiúé mellé illeszthető, másik történetre utal; de ez a történet nem életképes. Még annyira sem, mint a fiúé, aki többször is felhívhatja házimedence-parton, gusztusos félmeztelen-szolibarnán koktélozó anyját (Sáfár Anikó), és beledadoghatja a telefonba - de csak amikor már megszakadt a vonal, persze -, hogy „sze...". És mégis, mégis. Ők ketten együtt, a drogos és a bukott feleség, az elátkozott színész és az ünnepelt színésznő a suta és magabiztos, a görcsösen követelőző és szelíden megadó gesztusaikkal, a szemükkel, a szájukkal, a testükkel, a pórusaikkal hitetik el, elhitetik a hihetetlent.

Hogy két ember egymásba kapaszkodik.

Hogy kibe másba?...

A film amúgy az epilógussal kezdődik. A fiú kórházban fekszik. Természetesen nemhogy Indiába, de Bécsig sem jutott el. Úgy kellett nyilván összevakarni megint; az arca, a teste összeviszsza törve - de él. A nő is megkerült: most ott ül a fiú ágya mellett. Elmondja, hogy otthagyja a családját, hogy most már vele fog maradni.

Ez a vége, itt kezdődik.

Egy nem régi hír pedig úgy szól, hogy Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című filmjét Európa-díjra jelölték.

 

Felhő a Gangesz felett. A Hunnia Filmstúdió filmje, 143 perc, 2002. Rendező-forgatókönyvíró Dettre Gábor, operatőr Pap Ferenc, vágó Koncz Gabriella, hang Kovács György, gyártásvezető Orosz Tibor, producer Simó Sándor, Hábermann Jenő, Kormos Andrea. Szereplők Ternyák Zoltán, Tóth Ildikó, Kovács Lajos.  

 

Takács Ferenc

Ebenguba

Ebenguba sztyeppei török kutyanév, mégpedig - tennék hozzá az altáji nyelvek szakértői - csuvasos jellegű szóképzés. Az orkhani feliratok tudni vélik, hogy Nyermacs-Ata nagykánnak volt ilyen nevű kedvenc kutyája, valamikor a hetedik században, igen hűséges és sokoldalú állat, akiben a nagykán öreg napjaira - karizmatikus ereje fogytán és rituális leöletése közeledvén - vigasztaló társra lelt. A kutya - vélhetőleg valamiféle eurázsiai terelőkutya lehetett, talán egyenest pulielőd - további sorsáról, sajnos, nem tudunk semmit.

Manapság nálunk is, mint ahogy nyugati kultúrkörszerte mindenfelé, kutyán pénzt (vagy eben gubát) csak az nem keres, aki nem akar. Sokan akarnak: az ország tele van kutyatenyésztőkkel, az egyre bővülő vevőkör horribilis összegeket penget le valamely divatos fajta törzskönyvezett kölyök példányáért, s akinek nincs ennyi pénze, az is beszerez vagy magához vesz valami „keveréket" vagy „korcsot" (ezeket a szavakat használni ma már politikailag inkorrekt dolognak minősül, legalábbis kozmopolita-globalizációs szoclib-velleitású kutyászok körében, ezért az idézőjelek). Magára valamit adó hómlessz is kutyával vigasztalja magát (akárcsak Nyermacs-Ata annak idején Ebengubával), arról és attól (mármint kutyájáról/tól) koldul az aluljáróban, sőt az ő számára és az ő nevében. A kutya egyébként nyelvtanilag is emberi státusba vétetett: úgy kellene mondani, hogy „a kutya, amely..." vagy „a kutya, amelyik....", de a pongyola közbeszédben erre senkinek sem áll rá a szája, helyette mindenki - jelen recenzenst is beleértve - makacsul úgy fogalmaz, hogy „a kutya, aki tegnap halálra marcangolt egy csecsemőt" stb. Így aztán manapság már nem is olyan könnyű lemenni kutyába; ha megpróbáljuk, csalódottan kell megállapítanunk, hogy ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk.

Mint minden gyakorlatnak, a kutyázásnak is megvan (meglett) az elmélete: vannak, akik teszik, de nem tudják, s vannak, akik tudják, de nem teszik. Ezen utóbbiak azok, akik írnak a kutyáról és a kutyatartásról. Széles skálán helyezkednek el. A szigorúan szakszerű póluson derék kutatókat találunk, cynologusokat (latinosan) vagy künológusokat (görög-magyarosan), akik mindent tudnak a kutyákról, a diszpláziától egészen addig, hogy mármost a farkas vagy az aranysakál a közös ős, vagy esetleg a kettő keveréke. A másik véglet a szépíró, aki kutyatörténeteket kohol (pl. Nyermacs-Atáról és Ebengubáról) vagy kutyát szerepeltet emberi figurái társaságában. (Rengeteg ilyen kutya van, Homérosz Argoszától, aki húsz év után is megismerte gazdáját, Odüsszeuszt, majd boldogan kimúlt, egészen Günther Grass Prinzéig, akinek eredetileg Adolf Hitler volt a gazdája, s aki végigélte a legrosszabbakat, azaz a kutyaéveket.) A kutyán tehát így, evvel a másodlagos para- vagy metatevékenységgel is lehet pénzt keresni, bár annyit nyilván nem, mint a primer jellegű tenyésztéssel és forgalmazással. (Igaz, Nobel-díjat csupán az előbbiért adnak.)

Ebben a tág másodlagos kategóriában helyezkedik el a Kutyaszorító című könyv. Helyfoglalása valamelyest bizonytalan, sőt talányos: a recenzens első látásra úgy van vele, mint egy loncsos fekete szőrű kutyával, akiről nemigen tudni, „beütéses" puli-e avagy hiperfajtiszta tibeti terrier. Már a szerző kiléte körül is van egy kis zavar, hiszen a címlapon magát Winkler Róbertként feltüntető egyén neve az ún. copyright-bejegyzésnél Kulcsár Szabolcs alakban jelenik meg. Hogy ugyanaz a személy a kettő, tehát Kulcsár és Winkler úgy viszonyulna egymáshoz, mint a (régies) rattler és az újabban használatos schnauzer elnevezések (azonosságukról, egyben a vejk-filológia egy apróbb rejtélyének nyitjáról éppen Winkler-Kulcsártól értesültem, köszönettel), személyes ismeretség híján nem tudom eldönteni.

Némiképp szokatlan a munka kiadói háttere, illetve környezete is: a Tericum Kiadó, már nevéből is megítélhetően, (ezo)terikus és transzcendens dolgokkal szeret foglalkozni, könyvlistáján a Kelet ősi bölcsessége, Micimackó és a Tahó (bocsánat, Tao), archetípusok, Tarot, nirvána, karma, hétfátyoltánc és hasonlók szerepelnek, és ezeknek a könyveknek a társaságában kissé furcsán érzi magát ez a radikálisan kanino-immanens, ekutyavilági munka, ahol a transzcendenciát maximum a gazda képviseli, s az is gyakran a zsebében minden eshetőségre kutyafojtó dróthurkot tároló alcoholico-szadista birkapásztor vagy a pitbullját fájdalomtűrés, illetve harcmorálemelés végett husánggal döngető nemzeti-konzervatív ifjú (vulgo: szkinhed vagy bőrfő) képében.

Hümmögve kóstolgatjuk a könyv címét is. Kutyaszorító: mai átvitt értelme, ugyebár, „nehéz, kellemetlen helyzet, amiből vagy amitől csak keservesen szabadul az ember", s ez sehogy sem áll Winkler könyvére: sem az olvasó, sem a téma (a kutya) nincs itt nehéz, kellemetlen helyzetben, amiből szabadulni kellene. Éppen ellenkezőleg, nagyon is kellemesen érzi magát az olvasó, a szöveg minduntalan felszabadító mosolyra, sőt kacajra indítja, semmi szorító vagy szorongató élményben nincs része az olvasás során. A „kutyaszorító" szó régies értelme is metaforikus, A magyar nyelv értelmező szótára, IV. („Ki-Mi") kötet szerint „nagyon keskeny, szűk utca v. zsákutca" az eredeti jelentése, olyan keskeny, hogy még egy kutya is megszorul a szemközti házfalak között; hát, ez sem áll erre a kutyakönyvre (legfeljebb akkor, ha kaphatók vagyunk egy barokkosan merész és képtelen metaforikus szökellésre, és a szövegben tárgyalt különböző fajtájú kutyákat mintegy a két könyvtábla közé szorulva vizualizáljuk vagy vizionáljuk magunknak).

Persze a könyv alcíme, a szokványos műfaji eligazítás is kelt némi zavart. „A világ legvidámabb kutyahatározója": a hangzatos és magabiztos ki- és bejelentés egyrészt igaz, Winkler könyvét készséggel ismerjük el a műfaj legvidámabb példájának, valóban sziporkázóan szellemes, remek humorú munka. De hogy „kutyahatározó" lenne, valahogy a Jávorka-Csapody módjára, amit a hóna alá vesz az ember, kimegy a kutyafosatóba, és ahogy még anno az általánosban a Jávorka-Csapodyból a kikericset, most a Winklerből meghatározza, hogy az épp az ember orra előtt fosatott eb belga juhászkutya, de, vigyázat!, ezen belül nem tervueren, hiszen rövid szőrű, tehát a nálunk jóval ritkább másik alfajhoz tartozik: azaz malinois a szóban forgó példány? Hát, nem tudom.

De félre a komolysággal: szerzőnek-könyvnek egyaránt jó oka van erre a bizonytalanságra és bújócskára. Winkler Róbert könyve ugyanis kevert fajú munka, amely ebben az esetben nem az elkorcsosulásnak, hanem éppen ellenkezőleg: az egynemű megszólalás kutyaszorítójából való diadalmas megszabadulásnak a biztosítéka. (Nocsak, mégiscsak lenne valami vonatkoztatható értelme a címnek?) Egyrészt közönséges és teljességgel műfajszerű kutyaenciklopédia, kutyalexikon vagy - ahogy kutyás körökben nevezik az ilyesmit - kutyakönyv. Fajták szerint tárgyalja a mifelénk közforgalomban levő kutyákat, ismerteti legfontosabb testi és lelki (oppardon, viselkedéstani) ismérveiket, színüket, formájukat és méretüket, s elmondja mindazt, amit a laikus kutyatulajdonosnak feltétlenül tudnia kell róluk. Ha ez a tulajdonos fajtakitenyésztés-történetre, a szopornyica kezelésére, csüdre, marra, alul- és felülharapásos állkapcsokra, a Brit Kennel Klub ügyrendjére, fajtasztenderdek regisztráltatására és hasonlókra kíváncsi, jobb, ha a piacon hozzáférhető nagyobb enciklopédiák valamelyikét üti fel, de akinek elég annyi, hogy Winkler könyvét elolvasva nem vesz botorul éppen totyogókorba lépő kisfia mellé játszótársnak medveölésre szakosított vérszomjas bestiát, vagy lelkileg felkészül rá, hogy beszerzendő ír szettere után loholva hamarosan úgy lefogy, hogy őt nézik agárnak (esetleg éppen Winkler „kutyahatározója" segítségével), annak bizalommal ajánlhatjuk a Kutyaszorítót.

Egyet fizet, kettőt kap, ha megveszi. A könyv ugyanis az ilyesféle kutyakönyvek paródiája is, a garmadával kapható Kutyaenciklopédiák, álkedélyesen tudálékoskodó Nagy Kutyáskönyvek és hasonlók fergeteges kicsúfolása. Azaz szatirikus-komikus szépirodalmi alkotás, amely parodisztikus utánzás révén a „kutyakönyv" műfaji konvencióit teszi meg a maga fikciós keretének (valahogy úgy, mint Jonathan Swift a Gulliverben a mindenféle útleírásokat, hajónaplókat és tengerész-élménybeszámolókat). És persze el is oldja magát ettől a fikciós kerettől, általános érvényű kutya- és emberszatírává könnyebbül, Nagy Lajos Képtelen természetrajza mintájára afféle Képtelen ebtanná, miközben szubtilisan szerbantalos ízekkel, kifinomult fapofaságokkal habarja simára a maga műfaji kevercsét.

Sőt egy ponton túl még a szatirikus célzat ősmodern támasztékát is hetykén kirúgja maga alól a Kutyaszorító, s amúgy derridásan rábízza magát a kutyászati beszédmód, a cynodiscourse öncélú sodrára. A számítás beválik, dermesztően camp posztmodern nyelvi ökörségek sülnek ki a dologból, hogyaszongya: „A szamojéd, szemben a többi szánhúzóval, inkább az introvertált sarkkutatóknak ajánlott, hiszen hófehér bundája a messzi északon csak annyira feltűnő jelenség, mint Paulus tábornok hálóinge a sztálingrádi hómezőkön." Vagy, előbbről: a Wolf spitz „farkcsóválási lehetősége... meglehetősen korlátozott; hátára kunkorodó páratlan végtagját csak úgy tudja billegtetni, mint Manfred von (az eredetiben nagy V-vel, javítottam - T. F.) Richthofen báró legendás háromfedelű Fokkerének vezérsíkját". (Anglistáknak erről persze - kutya helyett - rögtön eszükbe jut, hogy az első világháború német csodavadászgépének - szörnyűséges fa- és vászontákolmány volt amúgy, én a kutyámat sem ültettem volna bele - a nevét az ellenlábas brit pilóták, megannyi úrifiú, perverz előszeretettel hozták szóba társasági alkalmakkor, úrilányok és -asszonyok hallótávolságán belül, mivel a gép nevét első hallásra nemigen lehetett megkülönböztetni az angol fucker szó hangalakjától. - A múlt héten, csókolom a kis kacsóját, lelőttem két fuckert. - A Messerschmitt-tel persze - egy háborúval odább - már nem lehetett így elkedélyeskedni. Germanisták ezt avval űberelik, hogy miután von Richthofent 1918-ban Fokkerestül ronggyá lőtték Amiens fölött, egy Hermann Göring nevezetű egyén vette át a német egyes számú vadászezred - Jagdgeschwader 1 - parancsnokságát, s evvel kezdődtek el a voltaképpeni kutyaévek. Anglisták ezt kézből anzágolják avval, hogy D. H. Lawrence-nek, a Lady Chatterley szeretője szerzőjének a feleségét Frieda von Richthofennek hívták, s az említett pilótabáró közeli rokona volt, háborúval és hasonlókkal szemben viszont páratlanul közömbös, leginkább a felszabadító szexus érdekelte. Kutyákhoz mindezeknek a dolgoknak persze csupán annyi közük van, mint a Kutyaszorító jobb lapjainak.)

Egyetlen dolog hiányzik ebből a remek munkából. Mint különböző lexikonok és enciklopédiák munkatársa, kutyaenciklopédia-szócikkek fordítója és világirodalmilexikon-szócikkek írója, nagyon jól ismerem az érzést, miszerint az élet igazi édességét nem a tényszerű, hanem a kitalált és az adatbázisba ravaszul becsempészett fiktív kutya (vagy író) adja meg. Winkler könyvében, sajnos, egyetlen ilyet sem találtam. Kár. Javaslatom is volna: ha már Ebenguba nem kerülhetett bele, a legközelebbi kiadásban kapjon helyet - példának okáért - a dorseti sentinel, ez a spicces és terrieres vonásokat egyaránt felmutató fajta, amely - genealógiájával meglepő ellentétben - leginkább őrkutyai szerepkörben tünteti ki magát, amint ezt neve is mutatja. Ugatni nem tud, csak vonít, a farka viszont nem kunkorodik. Van belőle háromszín is, bár a konzervatív Dorset grófsági tenyésztők a rőtbarna fedőszőrű változatra esküsznek, legfeljebb némi szürkés aljszőrzetnek hajlandók engedményt tenni.

 

Winkler Róbert: Kutyaszorító. A világ legvidámabb kutyahatározója. Budapest, 2002, Tericum Kiadó. 222 oldal, 1970 forint.