Trianon után, Brüsszel előtt

A kedvező országjelentés, az írországi népszavazás sikere és a belpolitikai konszolidáció nyomán immár reálisan számolhatunk azzal, hogy Magyarország 2004-ben az Európai Unió tagja lesz. Ma még nem mondható meg teljes bizonyossággal, hogy a ratifikációs folyamat az EU tizenöt tagországában mikor zárul le, s az is valószínű, hogy a formailag „teljes jogú" státust a gyakorlatban, tehát a pénztárnál való kifizetésnél csak évek múlva érjük el. Ezek azonban csak amúgy fontos részletkérdések ahhoz a stratégiai fordulathoz képest, amelyet az uniós tagság hoz Magyarország geopolitikai helyzetében. Az emelkedett hangú szónoklatok szívesen hivatkoznak az „ezeresztendős álomra", arra, hogy Magyarország a Nyugat-Európához történő csatlakozással Szent István király művét fejezi be. Ez vasárnapi gondolatnak szép, de a történelmi valósághoz kevés köze van. A középkori Nyugat-Európához, a római egyházhoz és a latin írásbeliséghez a Magyar Királyság egyszer már sikeresen felzárkózott, de ez sem mentette meg az országot attól, hogy a múlt évezred második felében többször is kizuhanjon a nyugatos fejlődésből. A mostani bővítés nagy vonalakban valóban az egykori „latin Európa" legszélső határáig terjed, de Ciprussal immár a második görög és ortodox többségű ország is bekerül a brüsszeli birodalom sáncai mögé. Az uniós Európa ráadásul a legkevésbé sem nevezhető „keresztény államszövetségnek", vezetői és ideológusai a leghatározottabban elutasítják ezt az archaizáló és kirekesztő megközelítést.

Joggal állítható viszont, hogy az uniós csatlakozással Magyarország számára véget ér az a Nyugat-Európából való kitaszítottság, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése és Trianon nyomán szenvedett el. Trianon a magyar közvéleményben egyoldalúan a területvesztést jelenti, holott a területi megcsonkítás csak következménye volt az ország geopolitikai leértékelésének és virtuális Keletre tolásának. A Monarchia felbomlásával és a büntető békével Magyarország az európai geopolitikai játszmák szereplőjéből azok tárgyává fokozódott le. Aki nemrég még európai nagypolitikát írt Bosznia-Hercegovina okkupációjával, az 1918 és 1989 között maga vált különböző okkupációk áldozatává. A nyugat-európai geopolitikai rendszerből való kihullással az ország akkor is szükségszerűen sodródott bele a német és utóbb a szovjet birodalom vonzáskörébe, ha ezért egyes politikusok személyükben is felelőssé tehetőek. A Horthy- és Kádár-rendszer különutas próbálkozásainak naiv bája pontosan jelzi, hogy a hamuszín jóindulat ellenére az országot a nyugati döntéshozók egyértelműen az ellenséges birodalom szatellit-államának tartották.

Jalta, tehát a szovjet-orosz birodalomhoz való átcsatolás következményei 1989/90-ben véget értek Magyarország számára, de a versailles-i békemű meghaladásához újabb tizenöt esztendőt várni kellett. Az uniós tagsággal Magyarország az európai politika tárgyából, békekonferenciák és csatlakozási tárgyalások napirendi pontjából ismét cselekvő aktorrá lép elő. Az Európa Parlamentben való tagság, a várható biztosi poszt, a több száz Brüsszelbe küldhető magyar tisztviselő és a további bővítésre vonatkozó vétójog az országot beemeli a nyugat-európai döntéshozatali körbe. Ez a részvétel a kezdetekben szerény lesz, annál is inkább, mert a demokratikus deficit következtében az Európai Unió döntéseiben a választott testületeknél nagyobb szerepük van az informális hatalmi centrumoknak. De közjogilag 1918 óta először vehetünk részt egy nagy nyugat-európai politikai és gazdasági egység irányításában. Paradox módon az Osztrák-Magyar Monarchia és az Európai Unió felépítése ráadásul sok tekintetben hasonlít egymásra. A vallások és nyelvek teljes szabadsága, a belpolitikai és kulturális autonómia, a közös kül- és pénzügypolitika éppúgy hasonló a két rendszerben, mint a hármas tagozódás a tartományok (régiók), a tagországok és a birodalom (unió) szintjén.

Szimbolikus értékű, hogy a Magyar Országgyűlés és az Európa Parlament csatlakozási vegyes bizottsága budapesti üléseit abban a Delegációs Teremben tartja, ahol a kettős Monarchia idején a magyar és az osztrák parlament küldöttei (delegáltjai) tárgyaltak a közös kül- és hadügyi tárca költségvetéséről. (Brüszszeli részről ezeket a tárgyalásokat hoszszú ideig ráadásul egy Otto von Habsburg nevű úr, a mi kedves Habsburg Ottónk vezette.) A fiatalabb magyar politikusi és tisztviselő-generációk előtt ismét megnyílik az Andrássy Gyula-féle birodalmi (uniós) pályafutás lehetősége, együtt a kettős kötődés K. u. K.-időkből jól ismert dilemmájával. A nyugati országrész kulturálisan és gazdaságilag ismét közelebb kerül Ausztriához és Szlovéniához, mint Kelet-Magyarországhoz, Graz, Bécs és Pozsony megint természetes vonzásközpont lesz sok honfitársunk számára.

A Monarchiával való párhuzamon túllépve az uniós csatlakozás nagy valószínűséggel rányomja bélyegét a magyar politikai életre. A négy parlamenti párt máris az Európa Parlamentben képviselt nagy frakciók (szociáldemokrata, liberális, néppárti) tagjának tekinti magát, s a csatlakozás után állandó átjárás lesz a hazai és a brüsszeli pártcsoportok között. Ilyen értelemben európai pártok hazai leányvállalatai versengenek majd egymással a budapesti és a magyaroknak járó brüsszeli mandátumokért. Ennek reakciójaképp vélhetően Magyarországon is megerősödik egy-két euroszkeptikus párt, s az új törésvonal nem a baloldal és a jobboldal, hanem az uniós rendszerbe beilleszkedő és az azt tagadó pártok között húzódik. Érdemes megfigyelni, hogy az Európai Unión belüli euroszkeptikus mozgalmak a hordószónoklatokon túl a valóságban semmit sem tesznek az unióból való kilépésért, csak a további bővítést és a „torta" újraszeletelését igyekeznek megakadályozni. „Unió-ellenességük" abban csúcsosodik ki, hogy más népektől tagadnák meg a tagságot. (Személyes véleményem szerint Orbán Viktor sem a csatlakozás megakadályozására készül, hanem arra, hogy a megvalósult csatlakozás kritikájára építse fel új politikai mozgalmát.)

Az uniós tagság következményeként Magyarországon is kialakul egy több nyelven beszélő, itthon és az Unióban is családi, egzisztenciális vagy kulturális gyökerű réteg, amely egy-két évtized alatt milliós nagyságrendűre nőhet. Másrészt bizonyosan maradnak olyan milliók, amelyek számára ez a határok nélküli, uniós életforma éppoly távoli legenda lesz, mint ama bizonyos Majland a maga harminckét tornyával a kiszolgált obsitos meséjében. Helyes, ha a baloldali és liberális tábor a csatlakozás pillanatáig mindent alárendel az integráció sikerének. De végzetes hiba lenne a csatlakozás után leírnia azokat az „abonyiakat", akik személyes életükben sohasem láthatják meg „Majland" - azaz a sikeres integráció - fényes tornyait. A generációs, területi és osztálykülönbségeken túl nyilván az egyéni személyiségjegyek is közrejátszanak abban, hogy a következő évtizedekben kik tudnak beilleszkedni az uniós életformába, s kiket rekeszt ki belőle a nyelvtudás, a vállalkozó kedv, az alkalmazkodási készség hiánya.

A nyugatos magyar progresszió sohasem tudta megszólítani ez utóbbiakat, a „magyar Mucsa" örök utánpótlását. Európai módra konzervatív, liberális és szociáldemokrata elődeink száz esztendővel ezelőtt idegenkedve és szorongva figyelték a nyugati módi szerint berendezett társadalmon kívül és alatt élő tömegeket. Az uniós csatlakozás hosszú távon csak akkor lesz sikeres, ha az új magyar progresszió mindvégig érteni és képviselni tudja ezt a másik Magyarországot is. Tisza István, Jászi Oszkár és Garami Ernő egyképp képtelenek voltak erre. A trianoni kitaszítottságba bizonyosan belejátszott az is, hogy a nyugatos magyar elit képtelen volt felelősen képviselni és vezetni a többségi magyar társadalmat. Brüsszel ebben a tekintetben is új esélyt jelent, hiszen az unió komolyan veszi a regionális és részben a szociális különbségek kiegyenlítését. A magyar politikai elitnek lehetősége lesz rá, hogy itthon és a brüsszeli döntéshozatali szinteken érdemben tegyen valamit az elmaradt térségek és a leszakadt társadalmi rétegek felzárkóztatásáért. Az ír vagy a dán példa azt mutatja, hogy egy kis ország is képes finom iránymódosításokra késztetni az unió nagy hajóját. Nemzeti érdekeink és történelmi tapasztalataink azt diktálják, hogy ezt a rendelkezésünkre megnyíló kis játékteret ne anynyira a „szabad versenyes", mint inkább a „szociális" Európa irányában gyakoroljuk.

Az idén ősszel realitásnak látszó „nagycsoportos" bővítés egészében is a két világháború után kialakult geopolitikai rend radikális meghaladását jelenti. Történelmi léptékben nem tekinthető véletlennek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb része tagja lesz a kibővült Európai Uniónak. Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország annak a klasszikus Közép-Európának a szerves keleti része, amelynek nyugati fele Észak-Olaszországtól Ausztrián át Németországig húzódik. Évszázadokon át ez volt a Habsburg Birodalom, amely sokáig a Német-római Császárságot, az örökös tartományokat és Magyarországot is magában foglalta. A német egység megszületése után itt alakult ki az a közép-európai tengely, amely a bécs-budapesti és a berlini császárságra épült. Az első és a második világháború utáni békekonferenciák a német dominanciájú Közép-Európa szétverését tekintették legfontosabb céljuknak. Az uniós bővítéssel viszont újra egyesül a hagyományos Közép-Európa nyugati és keleti fele. Az is könnyen megjósolható, hogy az öt közép-európai és a három balti ország számára az új Európa valódi fővárosa és súlypontja Berlin lesz. Máltát és Ciprust leszámítva nyolc olyan ország kerül be az Európai Unióba, ahol az értelmiség évszázadokon át akkor is tudott németül, ha ezt hazafias okokból esetleg titkolta, s ahova a magas és kommersz kultúra, az ipari és technikai civilizáció, a munkásmozgalom és a városi életforma alapvetően német közvetítéssel jutott el. Kertész Imre Nobel-díjának körülményei jól mutatják, hogy e kulturális gyökerek ma is élnek, s térségünk kisebb-nagyobb országai számára ma is Németországon keresztül vezet az út a nagyvilág felé. (Lengyelország esetében ez inkább csak a hétköznapi civilizációra és a gazdaságra igaz.)

Közép-Európa újraegyesítése logikus következménye Németország újraegyesítésének. André Malraux, az antifasiszta ellenállás hőse és De Gaulle minisztere egykor úgy fogalmazott: „annyira szeretem Németországot, hogy egyszerre kettőt akarok látni belőle". Amikor e szellemes figyelmeztetés ellenére Franciaország és Nagy-Britannia beleegyezni kényszerült az újraegyesítésbe, akkor a két világháborút követő európai pozíciónyerésük utolsó maradványait is feladták. Pártpolitikailag tanulságos látni, hogy a nemzeti kérdésben súlyosan kompromittálódott német jobboldal helyett a szociáldemokratákra és a pacifista zöldekre hárul a német öntudat újbóli megteremtése. A német politikusok most kezdenek felnőni ahhoz a megkerülhetetlen tényhez, hogy Európa első hatalma Németország lett. Hamarosan belejönnek, ebben egészen biztosak lehetünk: az ilyesmit minden politikus könnyen megszokja. A huszonöt fős Európai Unióban várhatóan ezzel együtt is olyan bonyolult kapcsolati háló alakul ki a régi és az új, a gazdagabb és a szegényebb, a nagy és a kis tagországok között, hogy Magyarországnak lényegében minden taggal „kiemelt" viszonyt kell ápolnia. A szomszédos Ausztria EU-politikáját is az jellemezte, hogy hol Németország kiemelt partnereként, hol a „kis országok" egyikeként, hol a semlegesek klubjának tagjaként igyekezett érvényesíteni az érdekeit.

Magyarország számára a szó szoros értelmében is a trianoni béke meghaladását jelenti, ha három egykori „területnyerő" szomszédunkkal együtt az Európai Unió tagjai leszünk. Szlovénia, Ausztria és Szlovákia viszonylatában a határ gyorsan spiritualizálódni fog. Akik többször utaztak már Amszterdamból Brüsszelbe, azok jól tudják, hogy a holland-belga államhatár átlépését gyakorlatilag észre sem lehet venni. A határ mindkét felén ugyanazt a nyelvet használják (félreértések elkerülése végett a flamandok is hollandul beszélnek), és sokan vannak, akik naponta járnak át dolgozni, tanulni vagy vásárolni Hollandiából Flandriába és fordítva. Néhány tíz kilométerrel délebbre a holland-francia nyelvi határ átlépését viszont azonnal észrevesszük, függetlenül attól, hogy ugyanabban a Belga Királyságban járunk. Ha Pozsony, Dunaszerdahely és Győr vonatkozásában ez talán nem is történik meg az uniós csatlakozás másnapján, bizonyosak lehetünk abban, hogy a határok túloldalán egy tömbben élő magyarság idővel élni fog az uniós állampolgárság összes előnyével. Az Európai Unió polgárai - legalábbis elméletileg - korlátozás nélkül tanulhatnak és dolgozhatnak bármely tagállam területén, s bizonyos feltételek mellett a helyi lakosokkal egyenlő jogon vehetik igénybe a kulturális és szociális szolgáltatásokat. Az azonos anyanyelvet beszélők és egymás szomszédságában élők esetében ez mindenfajta státustörvény és jogsértő megkülönböztetés nélkül is gyakoribb lesz, mint mondjuk magyar-portugál viszonylatban.

Az EU tízes bővítése sajátos és földrajzilag nehezen definiálható Európát eredményez majd. Máltát, Ciprust vagy Észtországot a szó legtágabb értelmében is nehéz lenne Nyugat-Európának nevezni. Ha a két további tagjelölt, Románia és Bulgária is bekerül az évtized végére a brüsszeli birodalom limesei mögé, akkor az uniós Európa a kontinens nagyobbik részét magába foglalja. Néhány, a tagságról önként lemondó, gazdag nyugat-európai országot leszámítva két olyan térség marad ki, amelyek politikailag, kulturálisan és stratégiailag más nagyhatalmak vonzáskörébe tartoznak. Oroszország, Ukrajna és Fehér-Oroszország integrálása nemcsak a mérhetetlen elmaradás miatt tűnik reménytelennek. A cári orosz és a szovjet ügyintézési és korrupciós hagyományok ugyancsak megemészthetetlennek látszanak Brüsszel számára, amelyet még a bizánci hagyományú, kilencmilliós Görögország sokat finomodott szokásai is elkeserítenek. Ráadásul Oroszország Kelet felé szinte végtelen, egészen a Csendes-óceánig terjed, ami a strukturális és kohéziós alapok azonnali csődjét jelentené.

A Balkánon mostanában épül ki az amerikai protektorátusok rendszere, amely a Közel-Kelet felé vezető utat biztosítja. Bosznia-Hercegovina, Makedónia és Koszovó különböző közjogi címke alatt egyaránt az Egyesült Államok közvetlen befolyási övezetének számít. E státus a Balkánon kifejezetten kelendő. Montenegró és Albánia mindent elkövet azért, hogy maga is bekerülhessen ebbe a sajátos domíniumi rendszerbe. A Boszniában, Koszovóban és Tetovó környékén érzékelhető iszlám újjászületés, az iráni, szaúdi és maláj pénzekből finanszírozott vallási reneszánsz szellemileg is elidegeníti Európától ezeket a területeket. Az amerikanizált életforma és az iszlám hatás feszült légkörű kettőssége egyre inkább az arab országokká teszi hasonlatossá a Balkán muzulmán részét. Mivel ráadásul nagyon szegény vidékről van szó, az Európai Unió örömmel átengedi e térség gondját azoknak, akik különböző stratégiai okokból, de egyaránt fontosnak tartják az ellenőrzését. Ennél keményebb dió Brüsszel számára Törökország, amely felvételi kérelmét évek óta tologatják az uniós hivatalokban. Törökország integrálása, ha valamivel kisebb méretekben is, de az Oroszországéhoz hasonló kihívást jelentene az EU-nak. Szegénység, idegen szokások, Ázsia szívébe benyúló, messzi és archaikus vidék. Az Irakkal és Iránnal való közvetlen szomszédság elérését is nehéz lenne európai érdekként eladni az uniós választópolgároknak.

Mindezt összevetve megkockáztatható, hogy a mai nemzedékek nagyjából azok között a keretek között élnek majd az Európai Unióban, amelyek ezekben a hónapokban rajzolódnak ki. Magyarország számára sajátos módon ezek a keretek is hasonlatosak ahhoz, amelyeket elődeink az első világháború kitöréséig ismertek. Ha Romániát és Bulgáriát 2008 táján felveszik is az Unióba, az ukrán-orosz síkság és a Balkán hegyei irányában Magyarország jó ideig a „napnyugati birodalom" határállomása lesz. (Egykor Zimony, a mai Új-Belgrád töltötte be nemcsak a valóságban, hanem képletesen is a vélt „civilizációs fölény" végvárának, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó erődítményének a szerepét.) A Monarchia válságának tapasztalatain okulva üdvös lenne, ha a magyar politikai, gazdasági és kulturális elit nem „végvárként", hanem hídként értelmezné ezt a szerepet. Ez egyébként gazdaságilag is kifizetődőbb lehet az egyoldalú nyugati orientációnál. Az Európai Unió természetes terjeszkedési iránya egyébként a Földközi-tenger déli és keleti partvidéke. Ciprus és Málta befogadásával az egyesült Európa még határozottabban jelen akar lenni a mediterrán térségben. Magyarország ismertsége, a magyar kultúra és életforma presztízse a Földközi-tenger keleti medencéjében törökök, arabok és izraeliek körében egyaránt nagyobb, mint számos nyugati országban: ezt az előnyt vétek lenne nem kihasználni.

A trianoni területvesztéssel együtt járó megaláztatás jelképes gesztusa volt az a közöny, amellyel a nyugati békedelegátusok Apponyi Albert nagy beszédét fogadták. Negyedszázaddal később Párizsban Gyöngyösi János külügyminiszter erőlködése még az Apponyi-beszédhez képest is silány komédiának hatott. Ha az Európai Unió tagjai leszünk, ez a lekezelő közöny és a „vádló-kihallgatott" viszony is a múlt panoptikumába került. Egységnyi szavazatunk a döntéshozatali fórumokon ugyananynyit ér majd, mint egy brit, francia vagy német egységnyi szavazat. S mivel ebben a bonyolult kirakójátékban egyetlen országnak sincs többsége, végső soron minden egyes szó és szavazat egyformán fontos. (Az ír népszavazásnál ezt magunk is megtapasztalhattuk.) A mi szavunk és szavazatunk is fontos lesz maguknak és másoknak.

Az uniós Magyarország nem lesz Kánaán, a közösségi pénztár őrült játékautomata módjára nem öklendezi ki magából a számolatlan milliárdokat. Lesz részünk sok kicsinyes vitában, bosszankodunk majd a visszadobott elszámolások és a brüsszeli hivatalok packázása miatt. Szkeptikusok leszünk, mint annak a rendje, ha már visszavonhatatlanul bekerültünk a falak közé. De az európai jognak és jólétnek asztalánál pontosan akkora székünk lesz, amekkora népességünk és teljesítményünk alapján megilleti Magyarországot.