Osztályharc és közjó

Amennyiben a közjót platonikus módon úgy fogjuk föl, hogy eredete semmiképpen sem az emberek elméjében és szívében van, hanem ebből az egyének csak részesednek, akkor a társadalom megosztottsága, érdekellentétei nem számítanak. Legalábbis teoretikus értelemben nem számítanak, empirikus nehézségként elismerhetjük őket mint leküzdhető kellemetlenségeket. Elvileg. Amennyiben a közjót nem így fogjuk föl, annyiban viszont a kérdés releváns. Ha a közjó erkölcsileg meghatározható, akármennyire kívülről határozzuk is meg, akármennyire nem bízzuk is ezt a közvéleményre - mert ez a republikanizmus „punctum saliens"-e szerintem -, hogy a közjónak a föltételezése nem függ teljes mértékben a legitimációs problematikától. A republikánus akkor is gondolhatja, hogy van közjó, szemben avval, amit a közvélemény gondol, ha kisebbségben van, vagy ha a közvélemény nem ért vele egyet, mert vannak olyan redukálhatatlan közjavak, amelyeket egyszerűen tudományos analízissel megpróbálhatunk földeríteni. Bár a közjó definíciója a legitimációs problematikától nem függ, ugyanakkor azonban a közjónak ez a definíciója nem lehet független attól, amit egyébként az emberek véleményének és vágyainak megismerése alapján a közjóról föltételezünk. A közjónak az a része, amely összefügg avval, amit az emberek jónak tartanak, részleges kontrasztban állhat a közjónak azokkal az aspektusaival, amelyek nem függenek olyan nagy mértékben az egyéni érdek, az egyéni preferenciák megítélésétől vagy akár objektív fönnállásától. Föltételezzük pl., hogy vannak az egyéni érdekektől független közös érdekeink. Ilyen közérdeknek, a közjó ilyen aspektusának nevezhető, hogy valamennyiünknek érdekünk olyan társadalmi rendben élni, amely számunkra erkölcsileg elfogadható. Érdekünk olyan társadalomban élni, amelyben embertársaink nem halnak éhen. Akkor is, ha mi magunk tűrhetően megélünk. Érdekünk olyan társadalomban élni, amelyben embertársainkat nem alázzák meg, amelyben másoknak is van méltósága, tehát amely számunkra morálisan elfogadható, saját személyes helyzetünktől teljesen függetlenül. Egyszerűen mert rosszulesik nekünk, szimpátiaérzéseink következtében elviselhetetlen számunkra, hogy mások a környezetünkben szenvedjenek. Hiszen nem lehet erről nem tudomást vennünk, amint Rousseau-tól tudjuk, de azok is érzik, akik Rousseau nevét se hallották eddig. Ha elismerjük, hogy közérdek az, hogy meg nem alázott, egyenlő, szabad, fizikailag lehetőleg nem szenvedő emberek társaságában éljünk, akkor összeütközésbe kerülhetünk a csoport- és egyéni érdekek olyatén meghatározásaival, amelyek a megalázó és elnyomó állapotokat megengednék. A politikai bírálatnak az egyik, modern köztársaságokban, sőt ókori köztársaságokban is megengedett módja, hogy úgy vélem valakiről, hogy álláspontját azért nem helyeslem, mert föltételezem róla, hogy önző érdekéből kiindulva, tudatosan vagy tudattalanul, a mi közös politikai közösségünk, társadalmunk bizonyos csoportjainak egyenlő méltósága, meg nem alázottsága stb. ellen vét. Nem hiszem, hogy mindenkinek teljes mértékben igaza lehet a közjó és a közérdek meghatározása tekintetében. Lehetségesek ennek a közérdeknek helyes és helytelen meghatározásai. A modern republikanizmus azért köti össze a hármas jelszavát a francia köztársaságnak, mert nem enged ebből a hármasságból, mert föltételezi, hogy akár a szabadságnak, akár az egyenlőségnek, akár a szolidaritásnak, testvériségnek az alapelvével ellenkező meghatározásai a közérdeknek és a közjónak tévesek. Nem tilosak, tévesek. Aki a köztársaság lényegét így értelmezi, téved. Csak úgy tudja véleményét keresztülvinni, ha a köztársaságot megdönti. Ezt bizonyos határok között megpróbálhatja, de a köztársaság rendje e tekintetben nem semleges, ennyiben több mint liberalizmus, a köztársaság több mint liberális rend, amennyiben a társadalmi rendnek bizonyos szubsztantív vonásai tekintetében nem semleges. Tehát az állam semlegességének liberális követelményét teljes egészében nem elégíti ki. Vannak bizonyos dolgok, amelyekben kielégíti - ha az érdeke úgy kívánja, ha szabad így fogalmaznom, teszem azt a szekularizációval kapcsolatos dolgokban -, más tekintetben viszont nem. A republikánus állam liberálisabb a liberalizmus tekintetében, demokratikusabb a demokratákkal, mint az antidemokratákkal, szociálisabb a szocialistákkal, mint az antiszocialistákkal. Ez teljes mértékben természetes. Ugyanis van egy nagyon komoly szubsztanciális alaphipotézise a köztársasági rendnek, ami a közjó és a közérdek bizonyos típusú meghatározottságával kapcsolatos. Azt állította Sorel és a szindikalisták általában, hogy az osztályharcnak és osztályoknak a marxista elmélete cáfolja a szubsztanciális közjó és közérdek fönnállásának republikánus hipotézisét, tehát evvel nem azt mondták, hogy ez gonosz, rossz hipotézis, hanem egyszerűen téves föltételezés. Addig, ameddig fönnállnak az osztályok, addig a közjó föltételezése illuzórikus. Illuzórikus, nemcsak az egyenlőtlenség miatt, ez fölületes fölfogás volna marxista szempontból, hanem azért, mert az osztálytársadalom által elkerülhetetlenül kiváltott ideológiai helyzetben az a fajta kutatása a szubsztanciális közjónak, amely szükségszerű és elengedhetetlen föltétele a republikánus koncepciónak, lehetetlen. Az elidegenedés miatt, a társadalmi munkamegosztás miatt. A kizsákmányolás ténye maga olyan, állítja Sorel és mások, hogy olyan helyzetbe hozza az embereket, hogy A Tőke, első fejezet, 4. rész, az árufetisizmus-fejezet szerint az emberek közötti kapcsolatok nem közvetlenek, hanem közvetettek, az áruforma közvetíti őket, következésképpen az a fölfogás, amely pusztán csak az emberek mint egyének, mint állampolgárok közötti politikai viszonyok (beleértve a hatalmi viszonyokat) meghatározásából próbálja a szubsztanciális közjó fogalmát valamiképpen kifejteni, az szükségképpen illuzórikus. Következésképpen a közjó mint ilyen a marxista historizmus értelmében nem lehet szubsztanciálisan meghatározott, hanem csak történeti jellegű, a történeti kifejlésben keletkezik, azáltal keletkezik, hogy a kizsákmányolás a tőkeviszony, az árutermelés, a bérmunka és a többi ilyen disznóság megszűnik. Ez olyan bírálattípus, amely már a francia forradalom idején fölbukkant, a forradalmi korszakokban föl szokott bukkanni, és nyilvánvaló, hogy a legnagyobb nehézségeket okozza. Ez a bírálat lehet szofisztikáltabb és kevésbé lehet teoretikusan olyan kifinomult, mint a tizenkilencedik század végén, és lehet primitív, mint manapság: a hanyatlás tagadhatatlan és lendületes, és kétségkívül, hogyha az ember pusztán megfigyelő volna, akkor élvezhetné, mert orvosi esetként kétségkívül tetszetős, de mivel részvevője is ennek a szörnyű dekadenciának, kevésbé örömteli. No mindegy. Akármilyen is mélységében és kifinomultságában ez a típusú bírálat, kétségkívül minden társadalmi megrázkódtatás idején elkerülhetetlenül fölbukkan, amióta modern társadalom egyáltalán létezik, így ma is. Ennek ma az uralkodó formái (szemben ezekkel a magasrendű formákkal, amelyeket ilyen kitűnő társaságban helyesnek tartottam megemlíteni) a következők, amelyek pszichológiailag erőteljesek, teoretikusan viszont tarthatatlanok. Az egyenlőtlenség puszta ténye a közjó és a közérdek fönnállását állítólag cáfolhatná. Ezek olyan ellenvetések, amiket már Rousseau kivédett annak idején, persze akik ilyeneket írnak, nem olvassák sem Rousseau-t, sem mást. Nyugodtan hajtják nyugovóra nehéz fejüket. Az egyenlőtlenség fokozati és nem minőségi, aminek a kiküszöbölése igazságosabb társadalommal, elosztással, kormányzati politikával, a rendszer megtartásával is orvosolható. Ezért is nagyon jellemző egyébként, hogy a mai magyarországi politikai diskurzusnak nevezett álmatag, lázas félrebeszélésben nem szokás elismerni, hogy kizsákmányolás van, hogy osztályok vannak, hanem azt mondják, hogy szegénység van, aminek nincs szubjektuma. Tehát szegénység mint állapot létezik, ugye, és a szegénység azért ilyen fontos állapot, hiszen belőle ki lehet kerülni és bele lehet kerülni. Ez önmagában nem állandó vagy szubsztanciális értelemben meghatározó. Tehát ez az ellenvetés, amely szerint egyszerűen azért, mert érdektagoltság van a társadalomban, nem lehetséges a közjó republikánus fogalmát alkalmazni - természetesen szamárság, mert hiszen a közjó: program, a közjó a köztársaság hármas jelszava értelmében a viszonyok bizonyos javítását írja elő. A másik politikailag fontos jelenkori bírálattípus, amely a köztársasági eszme ellen lép föl, az a kulturális relativizmusnak egyik következménye, amely azt mondja (ami szintén természetesen bizonyíthatatlan és bizonyítatlan, de annál népszerűbb és erőteljesebb), hogy minden kulturális identitás önmagában és kulturális identitás által konstituált csoport teljes mértékben zárt, erkölcsi fölfogását és preferenciáit születése (ahogy Magyarországon mondani szokták, szocializációja) határozza meg. „Őt úgy szocializálták", szokták mondani, „arra szocializálták", hogy - ismerjük az evvel való visszaéléseket a sajtónyelvben: a közjó tehát lényegében azért nem lehetséges, mert valamenynyien valamiféle kulturális identitással rendelkező csoportban születtünk, ez végzetszerű, ebből kilépni lehetetlen, hiszen gondolkodást igényelne (pedig folyton tanúi vagyunk effajta „kilépéseknek"), ennek következtében tehát a társadalmat úgy fogják föl, mint egymással összeköttetésben nem lévő identitásoknak a puszta parataxisát, egymás mellé helyezését, ami azt jelenti természetesen, hogy a demokráciát, a liberális demokráciát úgy határozzák meg az uralkodó körök (úgy értem, a bulvársajtóban uralkodó körök), hogy mindenki érvényesítse az érdekeit. Egyrészt merev determinizmus: mindenki pusztán társadalmi környezetének terméke, automatikus előítéletekkel és érdekképzetekkel (ezt tartják honunkban „érték"-nek!...); másrészt szélsőséges relativizmus: az egyes társadalmi miliőkből származó „értékrobotok" másokéival összemérhetetlen (inkommenzurábilis) döntései, választásai, preferenciái mások (más „értékrobotok") által megítélhetetlenek, tehát minden erkölcsi, társadalmi és politikai bírálat „antidemokratikusnak" és „antiliberálisnak" számít. Mindezek a magyar téboly jelentős elemei. Na már most, Magyarországon és a többi kelet-európai csatlós államban - még nem világos, minek a csatlósai, de csatlósok - elterjedt koncepció azt állítja, hogy vannak ezek a zárt identitások, „monászok", nincsenek rajta ablakok, semmiféle kommunikáció nincs és nem lehetséges, ezek között tisztán csak a kommunikációs és pénzügyi erőviszonyok döntenek. Ehhez képest Machiavelli egy lisieux-i kis Szent Teréz. Tehát honunkban világos, hogy az ember eleve előítéletekkel, babonákkal és állatságokkal a fejében születik, és ugyanezekkel az állatságokkal hal meg. És a közjó definíciója pedig a közöttük lévő csaták, hatalmi döntések következménye lesz. Bármilyen szánalmas, ez a leghatásosabb jelenkori bírálata mind a liberális alkotmányosságnak, mind a republikanizmusnak, mind pedig a szocializmusnak politikailag és zsurnalisztikailag diadalmas. Ha ez így van, akkor természetesen az a fajta kontextustól független, születéstől független, kulturális meghatározottságtól független gondolkodás, amely a racionális, változtató gondolkodásnak a bázisa lehetne, eleve nem létezőnek, lehetetlennek deklaráltatik, vagy amennyiben valaki deklarálná, annyiban gyanúsnak nyilvánítják, moralizáló hülyének vagy pedig valaminő rejtett kulturális, érdek- vagy faji csoport képviselőjének - mit tudom én, lehet válogatni a legkülönfélébb gyanakvó hipotézisekben. Történetesen én azt gondolom, hogy a republikánus gondolat vereséget szenvedett evvel a népies ideológiával szemben (a népiest úgy értem, hogy népszerű). Urbánusok között még elterjedtebb, mint a népiesek körében, akik körében nem tudom, mi terjedt el, mert az utóbbi tíz évben meg sem nyilvánultak, csak az urbánus publicisztikában vannak jelen mint mumus, amúgy nem léteznek (ennek az urbánus-népi „szintagmá"-nak társadalmi értelme nincsen, de használatos és hasznos is). Szóval ez a népies ideológia, amely ilyen módon elterjedt, kétségkívül győzelmet aratott, és ennek viszont én is tulajdonítok bizonyos társadalmi szubsztrátumot, és ezzel fogom zárni rövid előadás-helyettesítő csevejemet. Ennek a társadalmi szubsztrátuma az a fajta konzerváló status quo-ideológia, amely nem meri magát megvallani. Abban a pillanatban, amikor a kontextust transzcendáló, a kontextust meghaladó gondolkodás lehetőségét semmisnek állítjuk, evvel természetesen a társadalmi változás (különös tekintettel a radikális társadalmi változásra) lehetetlenségét állítjuk implicite. Jelesül azt állítjuk, hogy a társadalmi változásról való transzkontextuális gondolkodás, tehát kulturális identitáscsoportok és egyebek közti vita lehetetlen, értelmetlen, vagy valami csúnya dolgot rejt. Ez a fajta relativizmus időnként lehet radikális is, a relativizmus sokféle funkciót tölthet be valamely társadalmi vitában, de a relativizmusnak a jelenleg Kelet-Európában uralkodó válfaja mélységesen konzervatív természetű. Konzervatívon nem azt értem, hogy a politikai értelemben konzervatív oldalon található meg leginkább, hiszen elég általánosnak nevezhető, minden politikai csoportban megtalálható - hanem konzervatív abban az értelemben, hogy a status quót fönntartó legitimációs ideológiának rendkívül rejtett, indirekt és egyben primitív formája. Megszoktuk, hogy a rejtett és indirekt dolgokat szofisztikáltnak tekintjük, de örömmel tudatom önökkel, hogy vannak olyan rejtett dolgok, amelyek nem szofisztikáltak, hanem primitívek. És kétségkívül valamit azért csak előállítottunk Kelet-Európában a rendszerváltás óta, pl. a műveletlen értelmiségit, az érdektelen titkot és a többi ilyen izgalmas paradoxont. Azt szeretném zárásképpen hozzátenni mindehhez, hogy én nagyon súlyosnak tartom azt a helyzetet, amelyben az erőteljes, egyébként modern típusú, számos tekintetben a létező humán tudományok eredményeire alapozó szélsőséges relativizmus, amely ráadásul nem hagyja megvitatni a saját fundamentumait, megakadályozza az ésszerű társadalmi vitát, amelynek az esetleg szükséges változtatásokról lehetne mondanivalója. Azt hiszem, itt kimondatlan öncenzúra van a társadalomban, ez nem kikényszerített, hanem a különféle félelmi reakciók, bizonytalanságok, szorongások miatt ilyen erős. Ez nem az egyetlen, de kétségkívül fontos oka annak, hogy ilyen rossz állapotban van a társadalmi párbeszéd Magyarországon. A dolog elméleti kifejtésével, gondolom, sokak megkönnyebbülésére adós maradok.

A Respublika Kör 2002. június 23-i, Kossuth Klub-beli rendezvényén - a Mozgó Világ 2002/9-es számában megjelent Kende Péter A köztársaság eszméje és a demokrácia c. esszéjével együtt - elhangzott előadás szerkesztett, átdolgozott változata.