Podmaniczky Szilárd
A tárgy, amely megszólítja a gazdáját
1
Beleszerettem egy biciklibe. A pumpa, a nyereg, a váz. De várjunk csak! Előbb egy késbe szerettem bele.
Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az a kenyérvágás rituáléja, ahogy lassan hengergetve, morzsálva és gyömöszölve halad a kés a kenyérben; pedig csak nem volt éle. Akkor döntöttem, ha felnövök, veszek egy kést, ami úgy viszi a kenyeret, mint a fodrász beretvája.
És valóban, megdöbbentem, mikor ahhoz a korhoz értem, ott álltam letaglózva az utcán, egy rosszul belámpázott útkereszteződésnél, tőlem féljobbra a konyhafelszerelési bolt, nem is letaglózva, inkább beérve-kinyílva, bár néha úgy kinyílok, mint akit letaglóztak, tőlem féljobbra a bolt, a zsebemben a megtakarításra nem szánt, de megtakarítottként kezelhető pénzösszeg, s akkor belém hasított: úristen, felnőttem, vehetek egy éles kést!
Számomra mindig is megdöbbentő marad, mennyi pocsék kést árulnak késként, olyan szerszámokat, amelyeken a kőkorszaki ember zselésre röhögné magát.
De már ott álltam a boltban, én következtem, és kértem a kést. Azonnal kiderült, rá volt írva a pengére, valódi külföldi, onnan van a szavatosság is, viszont készletben sokkal többet ér, az egyes szerszámok úgy egészítik ki egymást, mint osztásban az osztó és az osztandó, hogy eredményről ne is beszéljek, mondta az árus, és már farigcsálta is a gumidarabokat, hegyezte a készlettel a fát, szeget roncsolt s csapott le a nyelével. Törhetetlen, mondta, és mindjárt arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha gyerekkoromban a vázákat ilyen anyagból korongozzák.
Félretolta a bemutatókészletet, frisset vett elő, s a pénztárhoz kísért. Az utcán elégedetten forgattam a kék műanyag tokban hasaló szerszámokat, s útban hazafelé bevásároltam. Szalámit, persze, egyben. Hogyhogy, kérdezte az eladó, aki jól ismerte szeletelési szokásaimat, s hogy haladjunk, a „nem vagyok én persely" végű antiszociális viccel zártam.
Jó volt otthon leülni a konyhában, még minden egyben volt körülöttem, a kenyér, a szalámi, a viaszabrosz. Csak a gyengék akarnak mindent azonnal, gondoltam, s olybá tágítottam a várakozásom, hogy idő után, ahogy kiléptem a konyhából, meg is feledkeztem az új készletről. Az éhség vitt vissza, és szeleteltem és szeleteltem, olyan jóllaktam, mint soha, már-már sajnáltam szétharapni azokat a gyönyörűen szeletelt szalámikarikákat. A kenyeret úgy vitte, mint a vajat, vajat nem is ettem hozzá. Gondoltam, holnap kipróbálom élesben, veszek egy kiló combot, megnézzük azt is, hogy viszi ketté a hagymát. Fényévekre került a konyhám fölszereltsége a régi konyhám fölszereltségétől; büszkén mutogattam mindenkinek, vagyis inkább azt, mennyire tudom élvezni az életet ilyen éles kések társaságában.
Az idővel aztán lassan megszoktam őket, és csak hosszú évek múlva jöttem rá, hogy megszokásom alappillére az volt, hogy a késeknek csakhamar elment az éle, és már nem fűtötték bennem a szenvedélyt. Végül is, csalódtam: magamban, a késekben, a felnőttségben, az Úristenben, alapjában abban, hogy bizony a hosszan tartó szenvedélyért piszok sokat kell dolgozni; nem elég rátalálni, ápolni kell, élesztgetni, figyelni kell rá türelmesen, különben odaveszik.
Ezeket a késeket jószerével két költözés között elnyelte a föld, és a kések felől igazán nem számítottam már több közelítésre, amikor egy férfiú kezében megláttam egy darabot, ahogyan dolgozott vele. Megkérdeztem a nevét, mert volt, megjegyeztem. De nem vettem meg; tudod, csak a gyengék kapkodják el, tudod, az okosak a velejéig szívják a beteljesíthető hiányt.
Aztán egyszer csak ott álltam a mondattal a számon a késes pult előtt, és már nem pusztán a késben hittem, annál inkább a korlátlan lehetőségek könnyűségében.
Kezembe vettem a kést, kihúztam a tokból, az élén úgy húztam végig az ujjam, hogy a fejem vérpiros lett. Pont olyan volt, mint a férfiúé, tagadhatatlan. Ezt kérem, mondtam, a boltos töprengve húzott ki még egy fiókot. Ugyanennek a kézigyártott változata. Letette, kihúztam a tokból, és néztem ezt a darabot, amelyen fa és fém, fa- és fémmunka telis-teli finom kézi hibákkal, ügyetlen illesztés, rossz faragvány, de a penge mindennél pengébb. Meg vagyok szólítva. A boltos kivárt, türelemmel figyelte a játékot bennem. Hirtelen filmjelenetek úsztak be, ki, miért imádta a fegyverét, kését, a lovát, kb. ugyanaz, a szerszám (élő vagy holt anyag), ez volt a vértje, a fegyver, mely megszólította a gazdáját, minden védelmek szellemének hangján.
Féltem, hogy eltűnik ez a kés előlem; nem figyelek egy pillanatra, és már nem lesz ott, azt kérem, mondom, mit?, kérdi a boltos, nincs itt semmilyen kés... Még útközben is elővettem háromszor, behúzódtam egy bokorba, mégse tartsam mások orra elé. És most otthon van, lóg a falról, és véd.
Igen, aztán jött a bicikli, mely megszólította a gazdáját, de addig is, keresem a szavakat...
2
Beleszerettem egy biciklibe. A pumpa, a nyereg, a váz. De várjunk csak! Előbb egy íróasztalba szerettem bele.
De mire beleszerettem, nagyon sok íróasztalnak le kellett folyni a Dunán.
Volt az első, egy igazi úttörő-íróasztal. Persze ez a szóhasználat feltételezi, hogy ne mindjárt kint az utcán lássunk engem kékülő mackóban, amint egy kézzel fejem fölé emelem az íróasztalt, és gyors egymásutánban harmincszor megkorbácsolom vele az aszfaltot. Csakhogy egyáltalán nem volt ez ilyen kedélyes, minthogy a két fiókon kívül csak egy kereszttartó lap feszült az asztal alatt, amin viszont a kemény borítású atlaszok bőrkeményedést vertek a térdemre. De hamarosan megkönnyebbülést jelentett a Szarvas dohányzóasztalon folytatni tanulmányaimat, amely mellett gyakorta feltételeztem a természet kiszámíthatatlanságában rejlő izgalmat, és láttam a szarvast veszettül dohányozni.
Picit össze kell szednem magam, nem tudom, melyik következik. Mert volt sok asztal, egy se az enyém, amik mögött hosszú időket betliztem. De tán mind közül az az ágyneműtartóra szerelt ajtólap maradt meg elevennek, amin az első írógéppel dolgoztam. Alul a ciha, fönt a gépszalag rágja, rajtam meg a fitneszes nadrágja.
De ilyen alapon veszem a bátorságot, igazán egyiket se szerettem. Emlékszem rájuk, de nem.
Aztán jött a végtelen nagy behemót. Magasabb szintű ágynak is megtenné, fiókok sora, nyitható ajtó, és csukható is, rezes zárral, de csakhamar meglett rajt' az első szépségfolt: egy lassan, szórakozva, de tövig égő cigi fekete hurkát húzott bele. Gondoltam is, ennek már sosem lesz vége, így fogom eldohányozni az egész életemet, a hátam mögött íróasztalok pernyéje, jó esetben parazsa, hogy még egy blázra arról rágyújtsak.
Jó idő eltelt annak a fennforgató villámérzésnek felhője alatt, hogy márpedig a tárgy tárgy, még ha bútor is, nem fogok egyetlen darab farost lemezzel sem személyes kontaktust létesíteni, nem fogom szólongatni a fűrészport, ha mégoly pompás alakzatot ölt is magára.
De nem volt akkor ez így igazán végiggondolva, most is csak azért, hogy megértsem, miről is beszélek.
Na, erről a legutóbbi íróasztalról. Pillanatnyi idő szerint még nincs is a szobában, még lent áll a bútorboltban, és tíkfa. A bútorbolt újságpapír-szőke neonja veri a lapját, bátran fénylik, még megfogható, még ujjnyom nyomható rá, ki lehet húzni a fiókokat, benne bankbetétet elhelyezni, le lehet hajtani az oldalát, mert ezt is tudja. Aztán kész, más már nemigen történhetik vele. Oldalt erős rézkarmok tartják egyben; és néztem a drágát, hogy valamit fogjak abból, mi is a különbség egy „mezei" íróasztal és közte.
Ugyan már, ez nevetséges, hallottam a szekrények mögül, mintha csak válaszként arra, hogy bizony a szellem a bútorművészetben is beletétetik a tárgyba, és az onnan, ha ránézek, kirezeg és fölépül bennem, beszél hozzám, megszólít. Ha süket lennék, akkor is hallanám. Vagy ha másnak jó is a hallása, erre talán süket. Mert minden asztalnak van egy hangja, egy íróasztalnak különösen. Most már csak le kell ülnöm mellé, hagyni, hogy beszéljen, hogy leírjam azt, amit beszél.
Sajnos, ez az asztal már nem tudja, mennyire szerettem a biciklimet.
3
Beleszerettem egy biciklibe. A pumpa, a nyereg, a váz. De várjunk csak! Ezt nem mondhatja az íróasztal, valaki más beszél itt. Vékonyak a falak, bárki belebeszélhet, anélkül, hogy belepirulna.
A bicikli alumíniumból volt, könnyű, mint egy fajdkakas. A kormánya alulra csavarodott, műanyag fogantyúja fehér. A kerekei nem voltak túl vékonyak, hogy terepen is tudjam használni. Hosszú utakat tettem meg vele szélsebesen, ketten a levegő ellen, és ha megvolt a tempó, csak a magasság hiányzott a repülésérzethez. A láncot olajoztam; ahol kellett, ott szidoloztam, a csengőt leszereltem, nevetségesnek tűnt ekkora sebességnél.
Az első kerék villájára szerelt kilométermutató már majdnem átpördült, amikor eljött a nagy nap, úgy éreztem, bejárattam a gépet, most már az enyém, belovagoltam vele a baráti társaságba.
Szó nem szállt hiába, szem csak az enyém maradt szárazon, és addig kérleltek, hogy odaadtam egy elektroműszerésznek egy körre.
Késő délután volt, hosszan vártuk vissza. Már besötétedett, mikor gyalog visszatért. Nem tudtam rosszat sejteni. Az elektroműszerész nagyon szépen, élethűen elmesélte, hogy a város másik végén, a cukrászdánál letámasztotta, és mire kijött a punch, megy és bianca fagyijával az édes tölcsérben, addigra eltűnt a bicikli. De úgy ám, mondta, mintha soha nem is lett volna ott. És ez a „soha nem is lett volna" érzés lassan kezdett rám is átragadni.