Romantika, ah!
Barkatesten sorjázó szürke szöszök -
hiányozna a tavasz, hogyha benne
úgy gyilkolna az Isten minden újat,
ahogy a felnőtt néz, unalmasan, a hegyre.
Szolíd, decens, világi, régi, édes,
„szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó",
talán az elmúlt hősök megigéznek,
s lehetek még -
múzeumban klotyó.
Nem ereszt, hiába, nem ereszt,
Duchamp a gyomromon ül, tépdesi májam,
ha próbálkozom is, hogy szép legyen,
mit orig., echte józanul megtaláltam.
De félre ezt! Ide nekem a Vágyat!
A vágy pedig virágozzon a mának;
itt egy liliom, ott egy kankalin,
és pipacsok és bodzaillat-ágak,
zuhogó, forró augusztusba lépek,
s hogy rend legyen, majd elmegyek teérted,
mi történhet? tiéd a két kezem,
pár éve már, hogy együtt éhezem
veled...
Kicsit tán túlspiláztad. Lényeg, hogy tudsz szeretni, meg hogy nem futsz világnak, állhatatos vagy, persze, egy Állhatatos Herceg - mondja, és megcsókol.
Nézzük, hogy változnak a hajnalok, az árnyak...
Nézzük meg! Nézzük még!, a falon körbejárnak
boldog-bolondult foltok.
Lerántom magamhoz a végtelen mennyboltot
hogy ittmaradj. -
(Maradj, maradj.)
„Ki fél, hogy a rét túlsok virággal veres
s az ég túlsok csillaggal ékszeres?"
Naná, ki fél.
Szeress.
Parainesis hitvesemhez
...s jut még eszembe számtalan
szebbnél szebb gondolat,
hogy nem zártad el benn a gázt,
s a háztartás szalad.
Jut még eszedbe, kedvesem, egy régi-régi dal,
ott fogsz majd sírni, csendesen,
mert beomlott a fal.
Eszedbe villan perc alatt,
hogy jaj, mennyire kár,
sötétség volt és furcsa szag,
és nem gyanakodtál.
A villanykapcsoló közel,
nem a lángelme szór
szikrákat, és a robbanás
a sarkokig hatol.
Így történt ez. De szomorú!
Volt - nincs. Egy pillanat,
hogy elmentél, hogy megjöttél,
és törmelék szakad
ahol tegnap még kis lak állt
a nagy Duna mentén...
Egy szép és kényelmes csövet
estig szerezhetnél.
Oscar Wilde vallomása
...és sorsok dőltek soraimba,
mint kígyómarás, megmérgezte
képzeletem és gyöngédségem
királyok hősi, véres estje.
Ott, nézd, az egyik, gyermek szinte,
arcán mély álom jaj-nyoma,
- Ha jó lennék... vagy büszke gazdag?
Mért fáj a tömeg nyomora?
Párizsba szólt száműzetésem.
Eső mossa a kerteket;
a város felől jázminok közt
a Boldog Herceg közeleg.
Fotókká merevülnek arcok,
otthonok változnak szobákra,
de meséimben újjáépül
a kastélyok ezüstkorlátja.
S a Boldog Herceg sem kímél meg!
Árnyékától sötétlik ágyam;
megáll felettem, ismerősként
körüljár szegényes szobámban.
Ő az! Arany volt teste, arca,
most szürke szobor, lom, szemét.
Ne menj!, ne menj!, azt mondd, megérte?
mit tehetnék érted cserébe,
ki odaadta mindenét,
könnyektől kéklő ék-szemét,
ruháját - mert nagy pénzt megért.
Nem maradt semmid - hát miért?!
- Madár, madár, a Nap, ha fáradt,
nem repít dél felé a vágyad,
maradj velem, vidd ékszerem,
segíts nekem segítenem.
- Nehéz ez így. Tél lesz. Utaznék!
- Még egy nap...?
- még egy. Menni kell!
- Ne hagyj el!
- Búcsúzzunk!
- Hát elmégy?
- csak meghalok. nem hagylak el.
Sztanyiszlavszkij és Csehov
tegnap megint jól berúgott
Sz: ...és megismertem, megszerettem,
gyógyíttatnám - de nem lehet.
Arcán a tudós megbocsájtás
derűs kedélye. Hány
életed van még, jóbarátom?
Tedd, mit minden isten tehet:
forró lávából önts világot,
rajzolj északi fényeket,
csodálatos szemekkel áldott
szigetlakó szerelmeket...
Cs: Szemüvegem mögül figyellek,
nevetsz-e? Ülj le. Kérsz teát?
Most voltam egy zseni gyereknél,
vásznát tigris hömpölygi át.
Látogasd meg...! Karmok, fogak közt
villódzanak dzsungelszínek...!
Sz: Más dolgok készülnek köröttem.
Színházat szül Moszkva neked,
nyitott a tér, a színpad áll,
(és Sztanyiszlavszkij a király!),
NARRÁTOR: ELNÉZÉST, NINCSEN EGY GYUFÁJA... KEDVES MESTER? NO, NEM UNOM...
Sz: furcsa, de furcsa...! te hallottad?
Cs: Ha gondolod... még egy teát?
Klasszikusoktól csak pontosan...!
„Mi a lófosz!? Még mocorogosz!"*-
mert görögül is tudni kell;
az igazán jól képzett ember
ilyen mondatban bukik el.
Pontosabban: csak vágódik előre,
derékszögben meghajtja önmagát;
lehetne ez a hódolat is egyben,
de inkább csak röhögés hatja át
a mozdulatot. Ilyen egy tiszta reflex.
Magától értetődően terem.
Beszélgessünk a macskákról, macskákkal...
a vágyról, hiszen hírből ismerem,
még éjszakákon itt zörög köröttem,
szeret, szeressem, szeretne - zavart
ragozásba kezd, hogy tudjam én is,
ha megbolygatjuk kissé az avart.
(Na, nesze neked! - jót tenne egy kávé.
Szégyen a húzás?, ja, de hasznos is;
kissé bolondos időszakot élünk -
a rím marad! Marad, akárhogy is
szisszen fel majd a drága túlvilág:
Orbán Ottó.)
...mea maxima culpa.
És vannak ott is, itt is tiszta elmék,
kik a zajban is rend-szerűen látnak,
becsomagoltak kristály készleteket,
ezüstkanalakat és ezüstvillákat -
örökség ez; etika, munka, móka.
Sine qua non az antikok óta.
...és este van, és fáj mindkét bokám,
így bicegek Ödipusz nyomdokán.
Örökségem: szakítani a múlttal.
Ha fáj, most fáj!
Fog ez még fájni jobban.
A fa választása
Rajzoljunk fát -
mondták a gyerekeknek.
Képzeljen el egy fát -
mondta a pszichológus
- ez lelkének tükre
tudja jól a páciens -
És míg üres papírok felett...
És míg zúgó aggyal...
Egy messzi ház ötödik emeletén
a frissen felmosott parketta felrepedezett,
és óriás gyökerek robbantak ki alóla
sorra, egymás után, míg a lombkorona
egy emelettel lejjebb
ringatózott.
rajtvonal
Hát ismered most már a beesett arcút,
a nőt, aki hosszú kendőt hajít
a hátadba egyenest.
Úgy tűnik jól megnézte magának a szíved,
lebernyegeivel körbe is tekerte,
s most húzkodja lassan kifele, nézd csak.
Szívós vagy, sokáig eltarthat, döntsd el
figyeled-e egy életen át, vagy rántasz
egyet a kendőn, lesz ami lesz
----
A szálló füstben ott maradsz,
őriz az utca szeglete,
borospoharad elmosom,
szobámban itt ragadt szavad,
rács árnyéka a tűzfalon,
egy ottsincs ember börtöne
éjszaka szembenéz velem.
Öt magyar tévesztés
1.
Csinom Palkó, Csinom Jankó,
csontos karabélyom.
Szép selymes holdingom,
dali pár pisztolyom.
2.
Ezernyolcszáznegyvenhatba'
el kell menni háborúba,
ha úgy vagyon fóliázva,
hogy elveszek a csatába'.
3.
Fekete föld termi a jó búzát,
sűrű erdő neveli a betyárt,
sűrű erdő a betyár lakása,
szép büfésné gondot visel rája.
4.
Az én lovam Szajkó,
magam pedig Jankó.
Mind a négy lábáról
leesett a szerkó.
5.
A bolhási kertek alatt, kaka,
de sok utak vannak arra, kaka.
Minden legény egyet csinál,
az ki a babájához jár, kaka.
Az e-mailező verse
Kapcsolat nélküli munka - talán
ez kéne nekem. Az életem
kiüresíteni: asztalán
papír legyen és toll legyen.
Az élet asztala! Én ülök
mellette, főztömet eszem,
de egyre inkább szédülök
az ízétől, s ha van eszem,
tovább nem eszem. Mi a sok: a só?
A méz? A bors? Nem is tudom.
Talán altató vagy untató
került bele? - mert hát: unom
s elalszom tőle. Így nem is lehet
folytatnom az írást ma már.
Megyek álmodni életet,
melyben kapcsolat nélküli munka vár.
Illumináció
kérdi a csecsbecsényi hölgy annak utána,
hogy eszméletlenségig leittam magam,
- phű, entellektüell a hadovája,
kiféle ön, csak nem hajléktalan?
mert ez előkelő negyed!
hogy én? - mondom - öreg gamin vagyok, madam,
és épp most nincsen mitévő legyek,
hát frászkarikázom az utcán,
ne szóljon érte meg kegyed
ily fránya kurta-furcsán
s ha lánya inni adna, persze nem vizet,
na és amíg esetleg meg nem únnám,
ha nincs egyéb strapája, félcsipet,
lehetne ön netán a kurvám
s a vője én, ha jól fizet
Mese a kékbegyről
egyszer volt, hol nem... mondta, hajnalpírra légy ott
és összeszedte égő konytvirágait,
hagyok a serpenyőmben maradékot,
zsalut behúzd, ha már a nap vakít
és elfutott a kerten át...
csak néztem - szél? - kinyílt a zizzenő csalit,
lapuk alól egy kékbegy épp kilát,
fürkészi őszi nászra szántan
az égbolt csintamániját...
tűnődöm, visz a lábam,
cigányfalu, sörsárga busz és pázsitok,
halk fűz tótágasul a délibábban,
ha nyakszegetten arra csámpítok
- a minapában is megálltam -
ki volt? egyszer... de hol?... titok
Ahmet téli álma
amikor aranyporát hullajtja
a nap a Jesil direhli ilidzse*
vizére
minap a hamamban futottam vele össze,
kum-kum laude még a sitten doktorált,
e fürdőt is - kacsintott - örökölte,
mint müezzin az ellopott koránt,
tücsökvillája csenevész
ugyan, de kertjében a hold ekéje szánt,
márvány a fal, toronysisakja réz,
boltíves tornácán a lámpa
az Aranyszarv-öbölre néz
- nem hallik föl a lárma -
estente másfélmillió tücsök zenél
- meghív egy borsos birkafar-piláfra
és táncot lejt majd ötven bajadér,
kilenc neje velem is hálna,
ölük - óh, menny! - akár a dél
*a Zöld oszlopos fürdő
Iá - iá - iá
egy másik színkép-tartományban kéne laknom
más fényben izzón - biborláng, ezer karát! -
magasból intve, mint egy égi balkon
vagy csapkodván a szamaram farát,
az tűnne föl csak, mint akár
egy ízeltlábú nőt rikoltozó plakát,
ha leszólítnám, jöjjön, mire vár,
tökéletes, tudom, a tampon,
sebaj, találkozunk a bár
előtt, addig se alszom,
tudom is én, mi lesz, mikor, ha - mondanám,
csak tréfaképp, de meddig érne hangom,
mit ér a szó e líra szamarán,
szomszédom hallja csak a gangon
s a buddyjának hisz talán...
* Az idézet lelőhelye: Orbán Ottó: Boreász sörénye (2001, Bp., Magvető)