Kósa József
Wiener Blues
Kálváriám a mandarinfával még azelőtt kezdődött, hogy Bécsbe költöztem volna. Valahányszor beszéltem telefonon anyámmal, ez volt a második mondata:
- Ott vagy Pesten, igazán elmehetnél a Füvészkertbe, és hozhatnál nekem mandarin-oltóágat.
Ráadásul a hangja máris sírósra váltott.
Csak átmenetileg laktam Pesten, azt se tudtam, hol van a Füvészkert, meg hát ezer dolgom volt, könyvtárakba kellett járnom, úgyhogy elég hosszú időbe telt, mire rászántam magam, és utánajártam a dolognak. Megtudtam, hogy egy bizonyos Flórián urat kell keresnem a szaporítóházban. Legalább tucatszor kerestem telefonon, sosem volt benn, és ettől az örökös elérhetetlenségtől, meg mert folyton „Flórián urazták", már-már mitikus alakká nőtt a képzeletemben. Igazi nagyvállalkozónak véltem, aki szivarozik, kalapban jár, évente két új öltönyt vesz magának, és folyton úton van a Fiat Csinkvecsentójával. Mint elég gyakran megtörténik velem, jókorát tévedtem. Rossz szokás, mégse tudok lemondani róla: az emberekről pusztán a nevük, a hangjuk meg a foglalkozásuk alapján mindig alkotok egy előzetes képet. Aztán amikor találkozom velük, többnyire látják a meghökkent kifejezést az arcomon.
Nyilván Flórián úr is látta. Alacsony, vézna és kancsal fiatalember volt, amolyan hivatalsegéd-féle. Nem is értettem, hogy a kollégái miért nem mondták inkább Flórián kartársnak. Szemlátomást zaklatott volt, és két szúnyogcsípést vakargatott felváltva: az egyiket az arcán, a másikat a csuklóján. Rögtön azzal kezdte, hogy nem áll módjában oltóágat adni, hozzak be inkább egy fiatal citromfát, a szára legyen legalább ceruzavastagságú, és majd ő beoltja. Teljesen úgy viselkedett, mint egy gyerekkereskedő, aki gyanút fogott. Be sem engedett a szaporítóházba. Ott álltunk az ajtóban. A tejüvegen át - vagy csak koszos volt? - még csak be se láttam. Mellettünk polcokon akváriumok sorakoztak, vasvázukon megfeketedett a rozsda. Dzsungáriai törpe hörcsögöt, botsáskát, foltos szalamandrát véltem felfedezni az akváriumok mélyén az alomban vagy a beszórt, korhadófélben lévő galylyakon. Valamennyi állat dermedten aludt.
- Oltóágat kiadni szabálytalan - szögezte le Flórián úr. - De ha behozza azt a citromfácskát, szívesen megcsinálom. Ezért vagyunk.
Az akváriumokat néztem, és magamban már azt fogalmazgattam, mit mondok anyámnak, miért nem akarok egy cserepes-dézsás citromfával vonatozni kétszáz kilométeren át a kanizsai gyorson. Azon tűnődtem, nem tudnám-e valahogy mégis kimozdítani sündisznóállásából a szaporítóház őrét.
- Ezek az állatok eladók? - kérdeztem.
Flórián úr elnézett mellettem.
- Nem árulunk állatokat - mondta. - Ezek itt üres, régi vitrinek.
Anyám világéletében megrögzött arborétumjáró volt. Amikor nyíltak a rododendronok, minden májusban elment Jelibe. Martonvásárba a mocsárciprusok földből kiálló, orgonasípokhoz hasonló léggyökerei miatt járt. A Zirci Arborétumba valami cserjefélék miatt zarándokolt. Leginkább azonban a citrusokért rajongott. Volt egy-egy szépséges citrom- és narancsfája, és szeretett volna melléjük egy mandarint. Hitt a dolgok szent hármasságában; gyereket is hármat szült. Elmondtam neki, mire jutottam Flórián úrral, mert azt hittem, ezzel nyerek legalább két évet. Anyám bármilyen gyorsan ültessen is el egy citrommagot, mire az kihajt, és a fácska ceruzavastagságú lesz, eltelik két év. Ki tudja, addigra talán Flórián urat is elmozdítják a helyéről, és nekem nem kell öltönyben, utazótáskával, karácsonyfa méretű citromfával a hónom alatt ingáznom Budapest és Nagykanizsa között.
Nagy meglepetésemre anyám közölte, hogy két növendék citromfácskája is van, akár mind a kettőt vihetem.
Visszagondolva nem értem húzódozásomat. Az ember hajlamos rá, hogy ugorjon, és készséggel segítsen az útjába kerülő ismeretlennek, a hozzá legközelebb állók kérését pedig meg se hallja. Persze jobban szeretünk jó benyomást kelteni, mint a rég meglévőknek megfelelni. Mindenesetre riadtan kutatom magamban az okokat: nem játszott-e közre Bécsbe költözésemben a mandarinfa ügye? Lehetséges, hogy tudat alatt a mandarinfa-cirkusz elől is menekültem?
Akárhogy is, anyám rövidesen az országhatáron túlról is ugyanazt a kérést intézte hozzám:
- Ott vagy Bécsben, igazán elmehetnél a Botanikai Intézetbe, és hozhatnál nekem mandarin-oltóágat.
Ha az ember Bécsbe költözik, egy kicsit biztosan jobbra fordul a sora. Egy év múlva autót vehettem magamnak, és leszoktam a vonatozásról. Havi-kéthavi rendszerességgel Nagykanizsára, a szülői házba is ellátogattam. Rögtön az elején, talán a második vagy a harmadik utam során történt, hogy amikor vasárnap délután kezdtem bepakolni a kocsiba, egy újságpapírba csavart, furcsa, kúpszerű csomagot találtam a hátsó ülésbe támasztva. Alakjáról és méretéről ítélve teljesen abszurd módon az a gondolatom támadt, hogy anyám megajándékozott egy tízliteres pezsgővel. Bécsben lépten-nyomon látni ilyeneket, bár ott sincs igazán ok ilyen fokú ünneplésre.
- A növendék citromfa - mondta anyám csendesen. - Légy szíves, vidd be a Botanikai Intézetbe.
A bécsi Botanikai Intézet úgy nézett ki, mint a H. G. Wells regényeiben annyit emlegetett londoni Kristálypalota. Borult idő volt, ám a hatalmas üvegház fogadótermeiben árnyéktalan, tompa ragyogás honolt. Édeskés virágpor- és nyirkos földszag terjengett. A bejárat mellett beléptető automata: nyomógombjai körülbelül ötven választást tettek lehetővé. Erősen emlékeztetett a modern áruházakban használt gyümölcsárazó mérlegekre.
Némi keresgélés után megnyomtam a „Citrusnemesítés" feliratú gombot. A gép kiadott egy kis cédulát. Megnéztem: Christine Teimelhez lettem irányítva, XVII-es terem, 8-as stand. Várakozók száma: 0.
Teimel kisasszony fiatal kínai nő volt. Erősen púderezte magát, és erőst igyekezett kedvesnek látszani. Megkérdeztem, honnan származik, és ő azt felelte, Csöntang tartományból. Emlékezetem szerint ilyen tartomány nincs és nem is volt Kínában, úgyhogy nem forszíroztam a dolgot. Kiemeltem a szatyromból a kis citromot.
- Szóval mandarin. - Teimel kisasszony nem vette el a kezemből a fácskát, hagyta, hogy letegyem eléje az asztalra. A rosszul kiégetett, mállékony falú cserépre pillantott, és a mosoly egy pillanatra lefagyott az arcáról. - És milyen mandarinfajtára gondolt?
Körülnéztem. A földön kettős sorokban mandarinfák álltak. Ágaikon, a haragoszöld lombok közt a legkülönbözőbb méretű, formájú, héjú mandaringyümölcsök lógtak.
- Mindegy - mondtam. Majd hozzátettem. - Olyat, amilyen Csöntang tartományban terem.
Kis csönd lett.
- Oké! - Hirtelen elfordult, aztán még utoljára rám mosolygott, és a számítógépe elé pördült. - Háromszáz schilling lesz. A cserepet lecseréljük?
- Muszáj?
- Nem muszáj.
- Akkor maradjon.
Anyám boldog volt. Fél évig nem is kérdezett semmit. Aztán minden átmenet nélkül újrakezdte.
- Mikor hozod el már a mandarinfát?
- De anya, majd szólnak, ha mehetek érte.
- Csak nincs valami baj? Már olyan rég bevitted!
És ez így ment hónapokon át. Esténként, anyámmal vívott egy-egy telefon után megpróbáltam magam elé képzelni a citromfát, amit a XVII-es terem 8-as standjának munkaasztalára letettem. Lehetséges, hogy a szára mégsem volt ceruzavastagságú? Hátha Ausztriában más méret számít ceruzavastagságúnak!
Végül felszívtam magam, és telefonáltam Christine Teimelnek.
- Kérem a sorszámot! - mondta. A hangja felhőtlenül vidám volt.
Megmondtam.
- Kis türelmet!
Vártam, és közben arra gondoltam, hogy azok a tömpe kis ujjak most biztos utálkozva forgatják a fagymarta, csorba virágcserepet.
Hallottam, ahogy a papucsa kopog a betonon. Aztán a zörgést, ahogy a kagylót újra felemelte.
- Még nem eredt meg!
- Mégis mikor érdeklődjek?
- Nem szükséges! Majd szólunk, ha kész lesz!
- És az körülbelül mikorra várható?
- Rövidesen meglesz, Kósa úr, rövidesen!
Nem tudom, emlékezett-e rám. Szerintem igen. Elképzeltem, ahogy a körmével próbálgatja a málló peremet, amely már olyan állagú lehet, mint a táblakréta. Piros táblakréta. Épp mint Csöntang tartományban, gondoltam.
És akkor hirtelen, mintegy búcsúzóul, valami egészen furcsát mondott:
- Egy fánál mások az időléptékek, Kósa úr.
Anyám kétségbe volt esve. Hogy nem hiszi el, hogy Nyugaton így mennének a dolgok. Hogy így megvárakoztatnák a kedves vevőt. Hogy egy ismerősének, akivel a Vácrátóti Arborétumban rendszeresen összefut, Pesten két hónap alatt csináltak grépfrút fát, ami a következő nyáron már gyümölcsöt is hozott. A kiskanizsai kertészetben pedig a Feri bácsi a szeme láttára, egy szál bicskával, rafiával, igaz, az nem citrusféle volt... A végén már meggyanúsított, hogy reménybeli mandarinfáját egyszerűen kihajítottam a kocsiból félúton.
Rossz érzés volt végighallgatni a szemrehányásait. Gondoltam, egy kicsit én is továbbadok a keserű pirulákból Teimel kisasszonynak. Megpróbáltam kihozni a sodrából, hátha elárulja magát, mert akár igaza is lehet anyámnak, és valami baja esett a 60532-es számú tételnek: felborult, összetört, levelét a kecskék lerágták, gyökerét a lótetvek kiették, az egész ál-Kristálypalota leégett mindenestül. Teimel kisasszony azonban maga volt a rendíthetetlen nyugalom. Úgy beszélt a telefonban, mint egy orvos.
- Egyelőre semmi változás. A reményt nem szabad feladnunk.
Egy ízben még hozzátette:
- Ha kívánja, visszatérítjük a háromszáz schillinget.
Többet nem hívtam. Az az igazság, el is feledkeztem a dologról.
Anyám ugyanis időközben meghalt.
Úgy két évvel később, egy hétfő este, amikor nálunk mindenki mindig későn ér haza, telefonüzenet várt a rögzítőn: „Készen van, lehet jönni érte. Christine Teimel."
Először elképzelni se tudtam, mi van készen, és ki az a Christine Teimel. Ráadásul az egész család hallotta, és látták a zavarodottságot is az arcomon. Szerencsére a feleségem cseppet sem volt gyanakvó természetű. Odalépett mellém, és könynyedén megriszálta magát.
- Mi van, kedvesem? Csak nem ékszert készíttetsz a házassági évfordulónkra?
- Komolyan mondom, fogalmam sincs, mi ez - hebegtem. - Szerintem mellétárcsázott az illető. Még életemben nem hallottam ezt a nevet.
Aztán persze beugrott. Épp borotválkoztam, merthogy én esténként borotválkozom. Egy kicsit meg is vágtam magam. Aztán csak ültem a fürdőkád szélén, és vártam, hogy elmúljon a szédülés.
Van abban valami, hogy az ember azt tudja igazán megbecsülni, akit már elveszített. Másnap elmentem a mandarinfácskáért, hazahoztam. Ha tudtam volna, hogy ezzel micsoda terhet veszek a nyakamba, akkor is vállaltam volna.
Teimel kisasszonnyal azonban nem találkoztam. A beléptető automatán volt egy olyan gomb - mindjárt az első -, hogy „Elkészült tételek átvétele". Az elkészült tételek pultjánál egy idős, ősz férfi teljesített szolgálatot. A haját vagy frissen mosta, és aztán elfeküdte, vagy munkába jövet a sapkáját húzta indokolatlanul szorosan a fejébe. Mindenesetre a bal halántéka fölött hosszú csíkban kilátszott a rózsaszín fejbőre.
Az ősz árukiadó mögött a polcon egyből felfedeztem anyám citromfáját. Illetve most már mandarinfát. Igazi csúf torzszülött volt. Az egész egyetlen karhosszúságú ág, természetellenesen nagy, szinte tenyérnyi levelekkel; még csak egyenesen sem állt. Ahol a hajdani citromfa törzséből kisarjadt, két kis keskeny gyűrűt vetett a szürke kéreg. Olyan volt, mint egy kifordult térdízület. Mégsem merült föl bennem egy pillanatig sem, hogy elcserélték volna. A cserepéről ismertem fel. Porózus, hámló (ahogy anyám mondta volna: pirlő) oldalával éppen olyan volt, mint egy kelet-európai bérházhomlokzat.
- Határidőn túl készült el - böngészte a kísérő iratot az ősz árukiadó -, úgyhogy a teljes díjat visszafizetjük. Majd szíveskedjék a pénztárhoz is odafáradni.
Kaptam egy nagy, hasas nejlonszatyrot BOTANISCHES INSTITUT WIEN felirattal. Ahogy utánanéztem a szatyor mélyében eltűnő mandarinfának, az árukiadó megérezhette rajtam a csalódottságot, mert azt mondta:
- Majd meglátja, jövő tavasszal mekkorát nő. Különösen, ha jól sikerül a teleltetés. Azon múlik minden.
- Maguk nem vállalnak teleltetést? - kérdeztem.
- Mi mindent vállalunk - jelentette ki az ősz öregúr. - Ha úgy gondolja, hozza be októberben. A teleltetés súlyra megy. Grammonként huszonöt groschen. De hát biztos talál valahol egy napos, hűvös helyiséget, ahol nyolc-tíz foknál soha nincs több.
Tudtam, hogy nem találok. Anyám a citrusait télen a pincében tartotta, ahol ideális körülmények uralkodtak: az udvarra néző két pinceablakon kora délelőttől délutánig beragyogott a nap, és a hőmérséklet kis ingadozással télen-nyáron alacsony volt. A több ládányi növény fel- és lecipelésében anyám elsősorban rám számított, lakhattam Pesten, Zalaegerszegen, Bécsben vagy akárhol. Az ablakok alatti fénykörben mindig a citrom- és a narancsfa állt, majd mögöttük, tisztes távolban a többi meleget nem tűrő növény, és a legbelső, homályosabb sarkokban a rengeteg muskátli. Tavasszal mindegyik az udvarra került, de a muskátli szétdörzsölt bogártetemekéhez hasonló szaga kiszellőztethetetlenül megült a boltívek alatt.
Bécsben, ahol laktunk, nem volt se pince, se lépcsőház, de még egy előszoba, gardrób, mosókonyha vagy közlekedőfolyosó sem, ahová a mandarinfámat, ezt a különös anyai örökségemet nyugodt szívvel elhelyezhettem volna. Ezek a helyiségek mind ablaktalanok, jó esetben félhomályosak voltak, talán az egy lépcsőház kivételével, de ott meg nem lett volna biztonságban. Maga a lakás szóba se jöhetett: kisgyerekeink voltak, a lakószobákat annyira felfűtöttük, hogy telente még a melegkedvelő növényeink is kipusztultak. Ráadásul viszonylag friss áttelepültként barátaink se nagyon voltak, akiknek tágasabb lakásába-házába a kis citrust bekönyöröghettem volna.
Október közeledtével a feleségemnek feltűnt, hogy egyre többet körözök a gangon álló mandarinfa körül.
- Add be az Intézetbe! - mondta. - Ezen nem érdemes spórolnunk. Vagy vegyél az agyagcserép helyett műanyagot. Az pár dekával mégiscsak könnyebb.
- Nem tehetem - morogtam. - Az olyan, mintha bedugnám a szociális otthonba. Bevisznek mindenféle citromfát... Tele lehetnek pajzstetűvel.
- Ja, ha szenvedni akarsz vele, hát szenvedj.
Kálváriának tényleg kálvária volt, ahogy a nyakamba vettem a várost, hogy találjak egy nyugodt zugot a mandarinnak, ne kelljen rábíznom senkire. Valahogy úgy fogtam fel, hogy anyám utolsó akaratát teljesítem.
A helyzetnek mindazonáltal némiképp örültem is. Végre volt valami indokom, hogy bebarangoljam Bécset. Imádtam ebédidőben a zegzugos óvárosi utcákat járni, vagy délután hazafelé nagy kitérőket tenni az ódon hangulatú városrészek felé, amelyek olyanok voltak a budapesti utcaképekhez szokott ember szemének, mint egy középkort idéző, kihajtogatós képeskönyv aprólékos műgonddal megfestett lapjai. Némi babonától hajtva még azt is mondogattam magamban, hogy most édesanyám szemével nézem a házakat, vajon ő rábólintana-e: igen, itt jó helye lesz a mandarinillatú fának.
Keresztül-kasul bejártam postát, bankot, gyógyszertárat, közszolgálati hivatalt, üzleteket és üzletközpontokat. Néhol úgy találtam, hogy az adott hely talán megfelelő, sőt itt-ott igazi nagy citromfákat is láttam beállítva a világosabb, hűvösebb sarkokba, ám elég volt egy pillantást vetnem a személyzetre, és rögtön láttam az arcokon, hogy itt idegen fácskának nem lenne maradása. Ez azonban cseppet sem keserített el. Szép, enyhe októberünk volt: nem éreztem úgy, hogy sietnem kellene a döntéssel.
Ahogy egyre távolabb kerültem a városközponttól, felsejlettek Bécs kopottabb részei. Nem mintha bántam volna. Szerettem a Rigglergasse omladozó homlokzatait, a Parnhof lassan elmorzsolódó kőlábazatait, és a mulandóságra emlékeztető többi helyet. Különösen egy a Wachtringerstrasséra nyíló, neve sincs, keskeny átjáró fogott meg. Körülbelül száz méter hosszú volt, de nem lehetett átlátni rajta, mert enyhén kanyarodott. Épp csak olyan széles volt, hogy az arra járó, ha mindkét karját kinyújtotta, megérinthette kétoldalt a falat. A fal téglafal volt, háznyi magas, de abból a szűk átjáróból fölnézve jóval magasabbnak látszott. Két meredek tűzfal. Nem nyílt rajtuk se ajtó, se ablak, egyetlen szellőzőrés sem. Pucolatlan volt mindkettő, és a téglák bennük, különösen nedves, nyirkos időben, mintha gyurmából lettek volna, képlékenynek látszottak, a színük pedig tompa volt, fénytelen; tégla és tégla közt alig árnyalatnyi eltérés látszott. Budapesten egy ilyen sikátor húgyszagot lehelne, de itt olykor-olykor legfeljebb halvány gombaillatra emlékeztető szagot éreztem. A két fal megszűrte a zajt: mintha nem is nagyvárosban lettem volna. Nagyon megragadott ez a különös átjáró. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.
Az átjárón átkelve, a Wachtringerstrassén balra fordulva figyeltem fel Moll János szobrászműhelyére.
Legalább tíz alkalommal elmentem előtte, mire rászántam magam, hogy benyissak. Nem tudnám megmondani, hogy miért vártam ilyen sokáig. Talán nem akartam hinni a szerencsémnek: déli fekvés, óriási kirakatablakok, és - amennyire beleshettem a polcokon és posztamenseken álló, önmagukban is hívogató műalkotások között - fűtőtestnek nyoma sincs. Vagy talán a tulajdonos, Moll János figurája riasztott meg: ahogy öles léptekkel jár fel-alá műtermében, hevesen gesztikulál, néha az arca is eltorzul. Magas, szakállas, medveszerű ember volt. Egyszer megfigyeltem, hogy a nagy csapkodás közben egy szobrot véletlenül lesodor a polcról, és az darabokra törik a padlón. Többnyire volt nála valaki, akihez intézte kirakatüveget rezegtető szavait, de nem állt távol tőle a magában való káromkodás művészete sem. Hogy miért mentem be mégis hozzá, ha már a finom modorú bankfiúk, látszólag udvarias postatisztviselők társaságától is féltettem a mandarinom? A válasz egyszerű. Moll János magyarul káromkodott. Moll János magyar volt.
Vagy legalábbis azt hittem. A cégtábláján ugyanis ez állt: János Moll. Nem Janosch, ahogy más cégéreken láttam, hanem János. De mint később kiderült, a szülei voltak magyarok. Ő már itt született Bécsben. Magyarul csak törve tudott.
Talán őhozzá se nyitottam volna be, ha az idő nem fordul komorabbra. Úgy képzeltem, hogy majd kis csengőt fog megütni az ajtó sarka, de semmi ilyesmi nem történt. Moll János a műterem legbelső sarkában állt, és egy fiatal nővel veszekedett. A perlekedés kedvéért valami nagy munkát szakíthatott meg, mert agyonmosott, szürkésfehér köpenye fölött még egy bőrkötényt is viselt. A fiatal nő talán a modellje lehetett, mert nagyon csinos és formás volt, és a belépésemkor elharapott félmondatból ítélve épp kérette magát. A testét kicsit hátradöntötte, az arcát megemelte, mintha azt akarná vele jelezni, milyen méltatlan számára ez a környezet. Kell hogy legyen valahol egy másik műterem, gondoltam, mert egy ilyen földszintes üzlethelyiségbe, ahová bárki bármikor benyithat, egy modell mégsem vetkőzhet le csak úgy.
Moll János szobrász futó pillantást vetett rám. Bozontos, görögösen telt képén olyasféle álmélkodó kifejezés jelent meg, mint amilyent én is szoktam vágni, ha különösen dühös vagyok.
- Nézzen körül! Egy perc, és jövök! - vetette oda, és modelljével együtt eltűnt a feltehetően az udvarra nyíló hátsó folyosón, mint aki örül, hogy végre talált valakit, akire rábízhatja műhelye felügyeletét.
Körbesétáltam a helyiséget. Látszólag a polc- és posztamenslabirintuson különösebb rendszer nélkül elhelyezett szobrokat, kisplasztikákat, domborműveket, öntőmintákat mustráltam, de valójában arról az előzetes megfigyelésemről igyekeztem megbizonyosodni, hogy nincs radiátor. Csak ezután kezdtem képzeletben helyet keresni mandarinfámnak a karcsú kő-, fa- és fémtestek között. Egy festett, ám napfakította Nepomuki Szent János-szerű szobrocska mellett épp meg is találtam ezt a polcsarkot, amikor a szobrász visszajött.
- Csak schillingekkel ne lenne soha dolgom! - Magasból leejtett két tenyere nagyot csattant a bőrkötényen. - Nem Michelangelo kell nekik, hanem széklábfaragó.
Nem tudom, milyen arcot vághattam, mert hozzátette:
- Bocsánat, ezt a kiszólást ön nem értheti. Tudja, én félig-meddig magyar vagyok.
Nem voltam biztos benne, hasznára válna-e terveimnek, ha elárulom, hogy én is az vagyok. Úgyhogy inkább semmitmondón bólogattam. Ha majd feltűnik neki az akcentusom, még mindig mondhatom, hogy amerikai vagyok. Vagy olasz. Esetleg litván.
Odakinn az utcán felbőgött egy autó motorja. Nem néztem ki, mégis biztos voltam benne, hogy a modell hajt el épp valami flancos sportkocsival.
- Nos, körülnézett? - kérdezte a szobrász. - Vagy van valami konkrét elképzelése?
- Egy papírnehezékre lenne szükségem - mondtam. - Tudja, rengeteg papírral dolgozom. Cetlikkel, amiket néha elvisz a huzat. Vagy a ventilátor.
- Á, levélnehezék! - Ahogy ezt kimondta, látszott rajta, ahogy gyűlik benne az indulat, ám ezúttal pozitív irányban. Már a kezét is emelte, de csak hogy elégedetten a levegőbe sújtson. - Végre egy épkézláb kérés! Bronzból?
- Bronzból.
Amilyen gyorsan jött a lelkesedése, olyan gyorsan le is lohadt. Az arca elkomorult, a válla megereszkedett.
- Na de mit ábrázoljon?
- Azt magára bízom. Látom, szép dolgokat csinál.
A másodperc töredéke alatt szinte felrobbant. Mint egy bűvész, akinek minden mozdulata mögött rejtett szándék van, ugrott egyet, hogy mire földet ér, álarcot cseréljen.
- A kurva életbe! - kiáltotta tiszta magyar kiejtéssel, aztán németül folytatta, ugyanolyan ihletetten. - Hogy miért nem tud minden schilling ilyen lenni?! Hát te nem tudod, micsoda dilikkel szoktak előhozakodni! Na, én olyan szépet fogok neked csinálni, hogy amikor majd fölkerülsz a mennyországba, a Hofburgba kell lekukucskálnod, hogy újra láthasd a levélfogódat!
Ezt később többször is megfigyeltem, amikor nála ültem: ha egy megbízást elfogadott, és az üzlet nyélbe üttetett, rögtön átváltott tegezésre.
Így ismerkedtem meg Moll János szobrásszal. Pár nap múlva már a mandarinfám is ott állt a polcon, Nepomuki Szent János szobra mellett. Mollnak közönségre volt szüksége, hogy előadhassa különös színeváltozásait, és meg volt győződve róla, hogy kimondottan az ő társaságát keresem, a túlfűtött művészemberét, amikor hetente egyszer-kétszer eljárok hozzá. Holott igazából egyetlen dolog szabályozta látogatásaim gyakoriságát: a locsolási menetrend. Ültem egy posztamensen, többnyire a saját gondolataimba merültem, a szobrászi dörgedelmekre oda se figyeltem. Néha a mandarinfa felé pillantottam, és elégedetten nyugtáztam, hogy a fácska él, és szemlátomást jól érzi magát a szobrok között. Jövőre már biztosan gyümölcsöt is hoz.
Hetek teltek el, mire odáig jutottam, hogy a szobrok közt jobban körülnézzek. Moll sokféle stílusban dolgozott. A szobrok többsége azonban formai megoldástól függetlenül egyetlen anyagból, valami különös, fénylő kőből készült. Felálltam a posztamensemről, és odasétáltam az egyikhez. Hideg és síkos volt az érintése.
- Nem jössz rá, ugye, hogy miből van? - kérdezte Moll.
- Tényleg nem - feleltem. - Valami különleges márvány?
A szobrász nevetett.
- Beton! Nekem a kedvenc nyersanyagom a beton! Úgy formálom, ahogy nekem tetszik! És amikor lecsiszolom, mintha életre kelne az anyag! Hogy az ördög baszsza meg!
Káromkodni természetesen magyarul káromkodott. Aztán különösebb átmenet nélkül folytatta.
- És mit gondolsz, miért jutott eszembe pont a beton?
- Nem tudom - feleltem udvarias mosollyal. - Talán a szobrászatban is az a menő, aki valami új technikát tud kisütni. Ismertem egy festőt, aki attól lett híres, mert ő festett először kottapapírra.
- Nem, nagyon tévedsz, faszikám! - Ezt a „faszikám"-at is magyarul mondta. - Ez a schillingek módija, ne keverj össze velük.
Letette a vésőt, és biztos lehettem benne, hogy pillanatokon belül verni fogja az asztalt. Amúgy nem volt igazi munkaasztal, csak a kávéfőző állt rajta.
- Azért, mert ez az egyetlen törékeny nemes anyag! Az egyetlen, amit nem tudnak felhasználni újra! Üss a homlokodra! Az egész művészettörténet csak tönkretett korábbi műalkotások átlényegülése! Amikor fogsz egy darab aranyat, nem tudhatod, hogy micsoda ősi ékszerek teteme rejtőzik benne! Hány meg hány aranykincset olvasztottak újra meg újra! Vagy ugyanez a helyzet az ezüsttel, a bronzzal! Nézz ide! Látod ezt a gyűrűt? Ebben a gyűrűben egy csipetnyi mezopotámiai diadém van! Abban a bronz kisplasztikában pedig egy kelta üst antropomorf fogantyúja! Nem látod? Hát ez az! Nem látod! Mindent beolvasztanak! Érted? A schillingek mindent beolvasztanak, az anyjuk picsáját! De még a vasat is összeszedik, viszik a kohóba! Hiába dolgozol bármivel, a schillingek megkeresik! Kitúrják a föld alól is, és ha nem tetszik, és ugyan miért tetszene nekik, csinálnak, csináltatnak belőle bóvlit! A retkes faszukat nekik! Hát ezért csinálom én a szobrokat betonból! Azt próbálják meg újrahasználni! Így járnak, ni!
Azzal megmarkolta a kalapácsot és a vésőt, és odavágott az egyik betonszobornak. Az imént még sellőt ábrázoló szobor abban a pillanatban darabokra tört. Néztem a szilánkokat a padlón, és arra gondoltam, hogy ugyanennek a jelenetnek, némajáték formájában, egyszer már tanúja voltam.
- Én vagy maradandót alkotok, vagy megsemmisülök! - kiáltotta Moll János. - De nem vagyok hajlandó részt venni az alkotóművészet ilyen förtelmes, tolvaj körforgásában! Ezért alkotok betonból! Mint senki más!
És a mellére csapott, csak úgy döndült.
- És a márvány? - kérdeztem. - Az miért nem felel meg erre a célra? Az is van ilyen törékeny...
- Nagy tévedés! Hát hány meg hány kőszobrot újrafaragtak! Mert a márvány érték! Nézd meg a középkori templomkertek sírköveit! Nézd meg a szarkofágokat! Talán nem az derül ki, hogy római sírkövet, római szarkofágot faragtak újra? Hát az a római sírkő? Meg a szarkofág? Túlságosan sokan farigcsáltak már rajta, hogy észrevegyük egy még korábbi kor művészének a keze nyomát! Ebben biztos lehetsz! Ahogy abban is, hogy ez nem történik meg veled, ha amihez folyamodsz, az szimpla, hétköznapi beton! Az összes anyag közt a legmaradandóbb!
A haja csapzottan tapadt a homlokába. A szakálla horgasan meredező szőrszálain verítékcseppek himbálóztak. Szívesen mondanám, hogy meredten bámult rám, de az az igazság, hogy közben, valószínűleg a szemébe csorgó veríték miatt, komikusan nagyokat pislogott.
- Figyelj, mennyi vagy most? Negyvenöt? Ötven? - kérdeztem csendesen. - Ha minden ilyen hülyeség miatt felhergeled magad, elvisz a szíved. És akkor mi lesz a két gyerekeddel?
- Hülyeség? Azt mondod, hülyeség? - Fogta, félreszórt az útjából mindent, és a bejárat mellett álló íróasztalához sietett. - Na várj csak, mindjárt mutatok neked valamit!
Túrni kezdett az íróasztala fiókjában. Papírok repültek szerteszét. Aztán a következő pillanatban megint ott termett mellettem. Egy nagyméretű katalógusból kihasított lapot tartott a kezében.
- Láttad már valahol ezt a képet?
Rápillantottam.
- Nem - feleltem, és futólag beleolvastam a szövegbe. - De nincs az a hispániai ezüst misetál, ami egy infarktust megérne.
- Na jó. - Nagyot fújt, és kissé lecsendesedett. - Nézd meg jobban. Mi furcsát látsz rajta?
A reprodukció szépen kidolgozott, lapos ezüsttálat ábrázolt. A közepén Nagy Theodosius ült a trónuson, istenekkel, héroszokkal és fegyveres testőrséggel körülvéve. A tál alsó részén a bőség és az erény különböző jelképei látszottak.
- Na?
Tudtam, hogy mire akar kilukadni, de valahogy nem akaródzott az iménti leckét felmondani. Csak álltam, vonogattam a vállam, és néztem a tálat. Ketté volt vágva. Az egyik felének kicsit más is volt a fénytörése, mint a másiknak.
- Ezt a tálat két spanyol paraszt fordította ki a földből Madrid közelében - mondta ünnepélyesen Moll János, a szobrász. - Aztán, merthogy ketten találták, az ásójukkal mindjárt el is felezték. Nézd meg, elvágni se tudták tisztességesen.
Csak találgathattam, mire gondol. A vágásnyom egészen durva volt. Látszott rajta, hogy izgalomtól remegő kézzel végezték, többször is odasújtva. Ugyanakkor a felezés sem volt pontos. Az a fél, amelyre Nagy Theodosius fő alakja jutott, nagyobb volt.
- Látod? Látod, hogy mit csináltak? Ezek a gazemberek? Ezek a schillingek?
Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy amikor előhozakodott a Nagy Theodosius-féle tállal, már nem az alkotói körforgás ördögi köréről beszélt, hanem valami egészen másról.
Máskor másról szónokolt, de ugyanúgy bele tudta lovalni magát.
- Utálom ezt a várost! Tele van arabokkal, négerekkel, kínaiakkal! Már nem tudsz lépni tőlük! Jövök a földalattival, a hármassal, és azt látom, hogy ilyen jampi négerek, mellényben, csokornyakkendőben, jó, hogy nem sétapálcával ugrálnak fel a szerelvényre! És szalad ki a rendész, felszól nekik, hogy most azonnal kihívja a rendőröket! Azok meg csak nevetnek! És nagy hangosan vonulnak végig a szerelvényen. Téged, schilling vagy, vagy nem vagy schilling, ugyanúgy félrelöknek! Mit nekik rendész, mit nekik rendőr, mit nekik te! Nem tudom, mi volt az egész előzménye, de mindegy. Fekete leszel a feketéktől, karattyolós a karattyolósoktól, hunyorgós a hunyori szeműektől!
- Figyelj, te se vagy száz százalékig bécsi - próbáltam csitítani.
- Jó, félig magyar vagyok! És akkor mi van? Az én őseim védték Bécset! Lehet, hogy száz-kétszáz kilométerrel odébb, de védték! És ha jól meggondolom, tőlük! A hozzájuk hasonlóktól!
- Te művészember vagy. Te tudod a legjobban, hogy nem lehet általánosítani.
- Én csak annyit mondok, hogy tíz évvel ezelőtt ez a város még nem volt ilyen koszos - hajolt vissza a munkája fölé. - És ezt még csak nem is képletesen mondom.
Bármit is gondoltam róla vagy magamról, a mandarinfa, s benne talán anyám lelkének egy darabkája, vitathatatlanul jól érezte magát Moll János szobrászműhelyében.
Egy decemberi nap arra érkeztem, hogy a műhely előtt munkások sürgölődnek, leereszthető, flexibilis acélrácsot szerelnek a kirakatablak paneljei elé. Rosszkedvűen mentem be, fogtam a locsolókannát, indultam a mandarinfácska felé. Biztosra vettem, hogy Moll barátom rövidesen idegenellenes kirohanásokra ragadtatja magát.
Nem is tudom, tévedtem-e vagy sem. Egész nap csak ült az íróasztalánál, és félhangosan, minden létező nyelven káromkodott. Elnéztem azt a tenyérbe temetett, szenvedő arcot, ahogy a szakálla eltűnt a keze, az ujjai alatt. Pár percre, pár órára megcsupaszodott: szakáll nélkül jó tíz évvel fiatalabbnak látszott. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy nem is a kínaiakra, arabokra, négerekre haragszik igazán. Valami más bántja.
Az imént barátomnak mondtam Moll Jánost. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a levélnehezéket nem csinálta meg. A levélnehezékről soha többé szó nem esett. Talán attól félt, hogy ha elkészül a nagy művel, többé nem látogatom meg alkotói magányában. Vagy talán ráérzett, hogy a nehezék csak ürügy. Hogy nincs is rá szükségem. Talán azt is tudta, hogy engem csak egy dolog érdekel az egész Wachtringerstrasséból: a mandarinfácska, amelynek szívességből helyet adott Nepomuki Szent János oldalán, már ha egyáltalán Nepomuki Szent Jánost ábrázolta a szobor.
Igen, a barátja voltam, mert hiába fordultak meg sokan a műhelyében, hiába veszekedett másokkal is, senkinek nem nyílt meg úgy, mint nekem. Sem az időnként betévedő kollégáknak, akikkel erőltetetten nevetgélt, snapszozott, vagy a hébe-hóba felbukkanó, modellnek látszó két lánynak, akikkel a hátsó folyosón súgott-búgott, s akik talán egyáltalán nem is voltak modellek. Az ügyfeleknek meg pláne nem nyílt meg. Nekem igen, de talán csak azért, mert megsejtette, hogy nem is én ülök ott, hanem egy növény, egy fa, aminek mások az időléptékei.
Kezdeményezni csak egyszer kezdeményeztem. Nem sokkal a halála előtt történt. Január volt, és mint egyre gyakrabban megesett, csak ült az íróasztalánál, és nem dolgozott. Pontosabban ezúttal egyvégtében telefonálgatott. Nem lehetett nem meghallanom, hogy a lakását akarja kisebbre cserélni. A műteremlakását, amelyre, ezt az időnként elejtett megjegyzésekből tudom, igen büszke volt.
- János - szólítottam meg végül. - Elment az eszed? Miért akarsz elköltözni onnan, ahol mindig is jól érezted magad?
- Valamiből el kell indítanom a két kölyköt - felelte két alkudozós telefon között. - Ha már egyszer csináltam őket.
Soha nem voltam nála a műteremlakásban, de tudtam, hogy valahol magasan van, a padlástérben, ahonnan rálátni Bécs kéményerdejére. Eső után, ezt ő mesélte egyszer, olyanok odafentről a samott kéménykürtők, mint egy-egy szimbolista szobor.
- Megbeszélted te ezt a feleségeddel? - kérdeztem.
- Meg. Nincs más választás. Hacsak nem akarom, hogy mindkét lányom schillingek markában végezze. Lehet, hogy már elkéstem, de meg kell tennem. Ennyivel tartozom a lelkiismeretemnek.
Még párat telefonált, aztán félrelökte a készüléket.
- Micsoda egy rohadt világ lett! - mondta, és a mandarinfámat nézte. - A sok egybedarált por megmérgezi a lelkeket.
Ezeket a hangulatait nem szerettem.
- Igyunk meg egy kávét! - javasoltam.
- Igyunk.
Felállt az asztaltól, ment a csaphoz, töltötte a vizet, megtömte kávéval a gépet, alátette a kiöntőt. Aztán leültünk, néztük az előcsorduló fekete erecskét, szívtuk a frissen főtt kávé illatát.
Természetesen a szíve vitte el. Többnapos késéssel szereztem tudomást a haláláról. Valószínűleg nem számított jelentős alkotónak a szakmában, mert az újságok, legalábbis amiket olvastam, meg a tévé, legalábbis a csatornák, amiket néztem, egy szóval sem említették. Mire legközelebb locsolni mentem, már el is temették.
Mindezt a közelben működő műkörömépítőtől tudtam meg. Fiatal lány volt, festett vörös hajú. Nem ismertem, de egy kicsit olyan típus volt, mint a modellek, akik Mollhoz jártak. Kijött hozzám, amikor látta, hogy tehetetlenül téblábolok a leeresztett acélrács előtt.
- Meghalt. - Ennél persze jóval többet mondott, de a lényege ez volt.
- Maga is modellkedett Jánosnak?
Fogalmam sincs, miért pont ezt a kérdést tettem fel. A lány nem válaszolt, csak a vállát húzkodta. Kicsit mintha meg is sértődött volna.
Hazamentem, és csak másnap hasított belém, hogy a mandarinfát nem locsoltam meg. Felhajtott gallérral, komótosan sétáltam végig a városon, keresztül a tűzfalas sikátoron, majd balra be, a Wachtringerstrasséra. Úgy éreztem, ennyi jár Moll János szobrász emlékének.
Az acélrács most is le volt eresztve. Bár már este volt, az üveg mögött, a félhomályban tisztán látszott a mandarinfa.
Benyitottam a műkörmöshöz.
- Cserepes mandarinfa? - nézett rám elkerekedett szemekkel. - Hát azt elég nehéz lesz onnan kihozni. Tudja, János két lánya az örökös, és azok elég rosszban vannak.
- Na de kinél van a kulcs? Valaki csak jön egyszer, hogy kinyissa! Nekem fél perc se kell, hogy a mandarinomat kihozzam.
A vörös hajú lány féloldalt fordította a fejét, a körmeit nézegette. Mintha apró tükrök volnának, és most kényszert érezne rá, hogy megnézze magát bennük.
- A rácskulcs az egyiknél van, az ajtókulcs meg a másiknál. Azért, hogy egyik se tudjon a másik nélkül bejönni. De hogy mikor fognak együtt megjelenni, nem tudom. Nincsenek beszélő viszonyban egymással. Hát tudnék mesélni róluk! Akarja?
Megszégyenülten hallgattam. Ez az egyszerű manikűröslány a harmadik szomszédból többet tudott Moll barátom életviszonyairól, mint én, aki fél éven át ott ültem mellette a műteremben. Pedig így visszagondolva János még csak nem is titkolta előlem élete nagy keserűségét. „Az ördög tudja, mi ütött beléjük - fakadt ki egy ízben. - Állítólag valami fiún vesztek össze. De én azt hiszem, nem ez az igazi ok. A fürdőszobában a szárítóról lelopkodták egymás gönceit, ebből lett a nagy ereszd el a hajam."
Az vesse rám az első követ, aki ebből kihallotta a tragédiát.
Nem könnyen, de megszereztem a Moll lányok telefonszámát. Természetesen két különböző számról van szó. Egy-egy mondat is elég volt, hogy megállapítsam, ez a két lány soha nem fog megférni egy fedél alatt.
- Mi? Hogy adjam oda a kulcsot? Hülyének nézel? Hát honnan tudjam, hogy nem annak a ribancnak a palija vagy, aki nem szégyelli a testvéremnek nevezni magát, és most ezzel a trükkel akarjátok rátenni a koszos mancsotokat a jussomra?!
A végén már befogtam a fülemet. Nem is igazán a szöveg miatt, hanem mert annyira visított.
- Nem lehetne megbeszélni egy időpontot, amikor mindketten eljönnétek, és én elhozhatnám a citromfámat? - próbálkoztam, miután nagy nehezen szóhoz jutottam.
- Mondom, hogy nem vertek át! Ismerem én a fajtátokat! Ho-ho-hó, mandarinfa! Azért annyi eszem még van, hogy az igazi értékek a műteremben vannak! Nem fogtok lépre csalni!
- Nincs aki megöntözze - mondtam elszoruló torokkal. - El fog pusztulni.
- Szarok rá!
És levágta a kagylót.
Gyanítottam, hogy a másikkal sem járok jobban, de azért tettem egy kísérletet.
- Te nekem ne emlegesd ezt a nevet, mert előttem olyan, hogy Lilian Moll, nincsen! Az ilyen nem ember! Hulla, erkölcsi senki! Egyszerűen nincsen! Nem vagyok hajlandó találkozni vele, ha egyszer nincsen! Nincsen! Mikor fogjátok már fel végre, hogy nekem nincs is testvérem?!
Delente, az ebédidőmben fel-alá járkáltam a műteremkirakat előtt, hátha történik valami. Pénzt adtam a manikűröslánynak: ha azt látná, hogy kinyitják a szobrászműhelyt, rohanjon, mentse ki a mandarinomat. Szegény fácska, láttam az üvegen, flexibilis acélrácson át, már fonnyadásnak indult. Megszámoltam rajta a leveleket. Hét volt, de naponta-másnaponta egy lehullott. Néztem az üveget, nem tudnám-e betörni. Vagy pisztollyal átlőni. És a lyukon keresztül vizet bespriccelni. De sajnos nem volt pisztolyom.
Nagy nehezen megszerveztem egy találkozót a lányok ügyvédjeivel. Azt nem sikerült elérnem, hogy közvetlenül a szobrászműhely előtt randevúzzunk, de azt igen, hogy az ügyfelük birtokában lévő kulcs elhozatalára mindketten ígéretet tegyenek. Kicsit titokzatoskodtam. Gondoltam, ha már a helyszínen leszünk, valahogy majdcsak kisírom, hogy be is menjünk.
- Ez egy nagyon kényes ügy - tájékoztatott a kisebbik Moll lány ügyvédje, keskenyre húzott szájú, magas, szőke, filigrán asszony. - Szabad az iratait? Nem szeretném, ha a sajtó ráneszelne.
Fél perc múlva megjelent a másik lány ügyvédje is. Középkorú, fekete nő volt, az arcából még nem veszett ki minden melegség.
- Bár még nincs itt az ideje a leltár felvételének, talán egy ilyen sürgős esetben kivételt tehetünk - mosolygott először rám, majd a kolléganőjére. - Ha már ennyire életbevágó a dolog.
Azt hittem, minden rábeszélőképességemre szükségem lesz az akcióhoz, de meglepetésemre készséggel átültek a kocsimba, és elhajtottunk a Wachtringerstrasséra. Az úton egy árva szó nem hangzott el.
A szobrászműhelytől nem messze leparkoltunk. Kiszálltunk. Láttam, ahogy mindkét ügyvédnő elővesz a táskájából egy borítékot, és a borítékból egy kulcsot.
Ekkor követtem el a hibát. Elkapott valami irracionális lelkesültség, talán ahhoz hasonló, amit Moll János szobrász érezhetett, amikor egy arra érdemtelennek magyarázott, és a kirakat elé érve, mintegy az igazamat bizonyítva, rámutattam a fonnyadó mandarinra.
- Látják? Itt van. Már majdnem elszáradt.
A két ügyvédnő először hátrahőkölt. Aztán olyan közel hajoltak a kirakatüveghez, hogy az orruk hozzáért a flexibilis acélrács szögletes redőnyeleméhez. Majd lassan, egymás után kiegyenesedtek. Előbb a szőke, aztán a fekete.
- Azt akarja mondani, hogy de facto csak egy mandarinfáról van szó? In vivo? - meredtek rám.
- Hát persze - hebegtem. - Láthatják, itt van, ha most azonnal nem vehetem ki, nem jut vízhez, elpusztul...
A fekete hajú ügyvédnő most megmutatta, hogy tud a lágynak tetsző vonásain keményíteni is.
- Egy cserepes növény miatt bolondított ide bennünket? Ez minden?
- Ez minden? - bámult rám hitetlenkedve a szőke is.
Távolabb voltam a kirakattól, mint ők, mégis én éreztem sarokba szorítva magamat. A fácskát néztem, mintha én meg tőle várnám a választ.
Pár másodperc elteltével a szőke azt kérdezte:
- Beszél franciául?
Végképp elbizonytalanodtam.
- Ez egy régi adósságom... Sajnos franciául...
Abban a pillanatban átváltottak franciára, és vitatkozni kezdtek. Fél perc alatt végeztek.
- Kaff, kaff - mondták (valószínűleg az auf wiedersehen helyett), és felszegett fejjel, dacosan elvonultak. Még láttam, ahogy pár háztömbbel odébb leintenek egy taxit.
Néha elmegyek a hajdani Moll János szobrászműterme előtt. A flexibilis acélrács ma is le van eresztve. A szobrok a helyükön állnak, s a mandarinfácska pontosan olyan szürke, mint Moll János betonszobrai. Ha most eljönnének az ügyvédnők, és rápillantanának, fel se merülne bennük, hogy az a valami ott Nepomuki Szent János mellett nem egy ugyanolyan elárvult szobor, mint a többi.