Rebarbara

Éppen arra gondoltam, hogy mikor és milyen körülmények között születtem, mikor befordult előttem a sarkon egy zöld Mercédesz, elhajtott, de dízel volt és a kelleténél büdösebb, majd amikor a grillhenteshez értem, a zöld Mercédesz megkerülte a háztömböt, és megállt a grillhentesnél. Elfogott a félsz, hogy tőlem akar valamit, az ilyen fiatal lányokat mindig elkapják, vagy a bátyám csinált valami hülyeséget megint, és rajtam verik el az adósságát, már szeretném mielőbb révben tudni a szüzességem, nehogy aztán áldozatul essen egy kártyaadósságnak vagy egy rosszul sikerült brokkolikrémlevesnek. Aztán már nyugodt leszek, nem mintha ez lenne az életcélom.

A Mercédesz vezetője berohant a grillhenteshez, akit török származása miatt, és mert a nagybátyja az Urál hegységben remetéskedett, Orosz-Girosznak hívtak, de ez tök mindegy, mert ezt a férfit még soha nem láttam, és én neveztem el grillhentesnek, különben Orosz-Girosz, gondolom, medvehúsból. Azért nem láttam soha, mert amikor délben jövök, és csak délben jövök erre, még olyan vastag a girosza, hogy nem látszik ki, csak a hasa, és baromi nagy hasa van, szerintem föl van fújódva, nyomja befelé a giroszt sült krumplival, hát ki látott már ilyet, nem egy reformkonyha. De hülyeség az egész, mert semmi nem ezen múlik, gondoltam, hanem min, kérdeztem. Válaszolni időm sem maradt, a zöld mercédeszes kirohant az Orosz-Girosztól, bevágódott a kocsijába, és villámgyorsan elhajtott, tán még a kéziféket se engedte ki, ahogy a bátyám szokta, ha nagyon siet.

Benéztem a grillhenteshez, hogy megnézzem az Orosz-Giroszt, de nem láttam semmit, akkora füst volt odabent, hogy méltatlannak véltem találgatni a formákat. A bátyám mondta, hogy tanuljak meg helyesen beszélni, úgy legalább húsz százalékkal jobb minőségű lesz az életem, de vigyázzak, mert a kifejezőkészség egy határon túl való művelése éppenséggel érthetetlenné teszi a beszédet.

Úgy hittem a bátyámnak, mint egy szentnek, aki hosszú botokat kötött a kezeire!!! Már anyám úgy volt bennem és a bátyámban is, hogy árvának születtünk, bár ő még ismerte az anyai águnkat, de amikorra én visszaemlékszem, már csak a bátyám van előttem, de az nagyon élesen. Ahogy leérettségizett, elment szakácsnak a kórházba, de annyira megszerette a szakmát, hogy eljött onnan, ráadásul hozott magával egy ápolónőt is, és ha kicsit öregebb lenne, elfogadnám anyámnak, bár így is betölti félig a státust, ingyen és bérmentve. A bátyám nagyon szereti, egyszer összeverette magát érte, de jól is tette, különben megerőszakolják valamelyiküket. Egy hibája van a bátyámnak, hogy néha elveszti az eszét, de ezt már megbeszélték az ápolónővel, különben Rebarbarának hívják, a bátyám nevezte el így, főleg éjszaka mondja neki, nincs rendesen becsukva az ajtó, és ezen röhögnek: Rebarbara, Rebarbara! Ha elveszti a bátyám az eszét, olyanokat csinál, hogy maga is megbánja, és hosszú napokig fél utána, hogy most mi fog történni, és kivel. Már rám is átragadt néha, szeretnék egy kis erőszakmentes életet. Rebarbara azt mondta, hogy ő belátja, hogy ilyen a bátyám, de azért esküvő nem lesz, bírja, amíg bírja, eléggé türelmes, és kedves is.

Most albérletben lakunk a harmadikon, nagyon magas, azt mondta a bátyám, egész este erről beszéltünk akkor, hogy el kell adni a családi örökséget, a lakást, nincsen más megoldás az életünkben, különben nincs miből megvenni ezt a kis éttermet, ahol a bátyám a szakács, Rebarbara pedig a pincér és mindenes, én is mondtam, hogy beszállok segíteni, de nem engedték, azt mondta a bátyám, hogy szeretné, ha boldog lenne a gyerekkorom, ráérek még elrontani a munkával, játszszak, örüljek az életnek, majd ő rántja a karajokat, Rebarbara pedig viheti a kólákat meg a fröccsöt.

Annyit engedélyezett a bátyám, ha elunom magam, beülhetek a presszó bárpultjához, és figyelhetem a munkájukat, figyelhetem az embereket, és ha valami okát látom, szóljak nyugodtan Rebarbarának. Amikor megvettük az éttermet, a magam módján elsirattam a családi lakást, nem kötött hozzá ugyan semmi, mégis az járt a fejemben, hogy ez volt az a lakás, ahol nem láttam anyámat, apát meg főleg, és ettől mindig szomorú lettem, de megálltam a sírás határán, ez nagyon rossz volt, úgy éreztem, szétázik belül a fejem, de könny az nem jön ki egy se. Apáról soha nem esett szó, a család egy titkos rekeszében lakott, azt se tudtam, hol van eltemetve, vagy hogy meghalt, nekem már ez se biztos, a bátyám nem hajlandó beszélni róla, pedig lehet, hogy egyszer addig verem a porszívócsővel, amíg el nem mondja, persze ha nagyobb leszek, ő pedig fáradt a munkától, talán akkor lesz esélyem, és plusz a Barbara nincs otthon. Próbálok vele is szót érteni mint nő a nővel, de a testi higiéniás ügyleteken túl nem jutunk messzire, mintha féltékeny lenne, vagy nem is tudom, mi, mert azt hiszi, hogy annyira összetartozunk a bátyámmal, hogy ő már nem jöhet szóba harmadiknak. Még nem biztos, de ha elmondom, lehet, hogy talán éppen ez az oka, hogy ezt gondolja, különben simán belefér.

Ott ültem a bárpulton, ahogy a zöld Mercédesz után ide jöttem, lekönyököltem, megtámasztottam a fejem, sokan néztek egyszerre, de álltam a szemüket, halkan szólt a zene, olyan andalító volt, hogy aludhatnékom lett. Rebarbara hordta a kólákat, és én fejben számoltam, hogy mennyivel lesz több a pénz, mert megígérte a bátyám, ha egy mód van rá, visszavásároljuk a családi lakást, el is hittem meg nem is, mert ha rájött az a valami a bátyámra, Rebarbara sírt, hogy ezért járkál az asztalok közt, és fáj a lába, hogy ő, a bátyám elverje, mármint a pénzt, Rebarbarához soha nem nyúlna, és kicsit ilyenkor belém is hasított a fájdalom, hogy talán a bátyám boldogtalan, és én tehetetlen vagyok, itt az albérlet, Rebarbara, a munkája, itt az üzlet, itt vagyok én is, és ez mind nem ér neki semmit, csak napra nap, aztán bizakodunk, mert ő ugyan soha nem mondaná, hogy ne bizakodjunk. Az első lépés az lesz, mondta, hogy elutazunk egy hétre, és ha azt is megengedhetjük magunknak, akkor már haladunk, de értsük meg, mondta az ajtóban, amikor indult kártyázni, hogy neki részt kell ezen venni, különben nem fogadják el az éttermesek, neki be kell igazodni, jó, elismeri, hogy szeret is kártyázni, de szívesebben hagyná abba, ha ezen megvehetné a lakást vagy egyhetes dubrovniki utazást a kedvezményes szezonban. Rebarbara megint sírt, én meg néztem, milyen jó neki, de azt mondta, hogy ilyenkor minden álma hullik szét apró szilánkokra, és mire összeszedi és összesöpri és kirakja belőle megint, akkor a bátyám már megint zsugázni indul, és hogy szereti ő, de az ő alkata erre rá fog menni, mármint a Rebarbaráé. Simogattam és vigasztaltam, elvitt fagyizni, még akkor sírt, bele a fagyiba, úgy nézett ki, mint akinek az arcán visszafelé folyik az olvadt krém.

Szívesen maradtam egyedül, ha Rebarbara abbahagyta a sírást, magára lehetett már hagyni, volt egy barátnője, ahhoz ment, beszéltek valamiről, aztán hazajött, és cipőstül elaludt, becsukta az ajtót, mint aki nagyon egyedül akar lenni. A bátyám csak hajnalban jött haza, általában részegen, másnap zárva tartott, büfögött a fürdőszobában, aztán elaludt a vécén, én vittem be, hogy Rebarbara ne lássa, fölmostam, és befújtam a citromos légfrissel. Másnap Rebarbara főzött, néha csak kukoricát, azt ebédeltünk, a bátyám meg húst akart, este kapott melegszendvicset, nem nagyon szóltak egymáshoz, a bátyám néha megsimogatta, lassan engedett Rebarbara, ilyenkor kérdezett valamit, hogy van-e még bent az éttermi jegesben őzcomb vagy vaddisznó, mert most jól megy a vad, úgy érzi, és ettől a bátyám fölengedett, hogy végül is ez a közös jövő.

Este nyolc elmúlt, ahogy kigyúltak a lampionok a kerthelyiségben, a bátyám dolgozott, száz keze volt, láttam a szúnyoghálón át a konyhát, ha kedvük volt, egy-egy rendelés között csókolóztak Rebarbarával, annyira szerették egymást, ha minden jól ment. Én meg néztem tovább a sült húst, a Holstent, hogy mennyi része épül bele a családi lakásba, aztán ezt elfelejtettem, egyszerűen csak az látszott, olyan furcsán, hogy mennyivel többet képesek fizetni az emberek, ha nem otthon a szokásos helyen esznek, vagy nem a boltban vesznek meg egy kólát, hogy ez, ahogy Rebarbara mondta, perverzió szintű ételfogyasztás, és bízzunk benne, mondta a bátyám, hogy nincsen rá gyógymód. Ahogy kigyulladtak a lámpák, jött a hír, a virágoslány mondta suttogva a konyhán, csodálkoztam is, hogy egyből a bátyámhoz megy, hogy megölték az Orosz-Giroszt, kifüstölték egy gázzal, fölakasztották a kezénél fogva, hogy ne szökjön el, és megfulladt. A bátyám fél óra múlva becsukott, egy papírt meg az egész pakli kártyát a szemétbe darabolta a konyhakéssel, és azt kezdte mondani, hogy tudod, kis húgom, most jött el az idő, hogy elmenjünk Dubrovnikba, és mondta, mondta, mint egy útikönyv, de láttam az arcán, hogy nem örül neki, Rebarbarát meg az ablakból láttam futni a táska ruhájával, rángatta a vállán a kardigánt, soha nem hordta, ahogy láttam, és lépésenként viszszanézett az ablakunkra, hogy észrevesszük-e. Nem tudtam eldönteni, hogy jobb lenne-e a bátyámnak vagy neki, ha szólnék, hogy ott megy Rebarbara, vagy nem, és végre elkezdtem sírni, úgy potyogott a könnyem, hogy csodálatos volt, mire a bátyám elővett egy térképet, és azt mondta, na jó, kis húgom, ha félsz a dubrovniki medvéktől, bökj oda, ahova menni akarsz, és én elviszlek, de csak ketten megyünk, úgy döntöttem, nem kínozom szegény Rebarbarát, csak még nem tudom, hogy mondjam meg neki. Szó nélkül fölálltam, kimutattam az ablakon, Rebarbarát a busz már elvitte, a bátyám nézett, jól van, mondta, akkor északnak megyünk.