Dalos György
Cohen úr ismerősei
Részlet a regényből
1995 júniusában bedagadt arcú, őszes, göndör hajú, elálló fülű, szemüveges férfi ült dr. Schmidbauer Frauenhofer Strasse-i fogorvosi rendelőjének várószobájában. Dühös volt magára, amiért nem jelentkezett be előre, noha tizenöt éve kezelik itt a fogát, és legalább két hete érzi ezt az ismerős, lüktető fájdalmat a jobb alsó zápfogában. Ráadásul mintha Schmidbauer doktor egész klientúrája éppen ezen a napon jött volna el a megbeszélt rendelésre, miközben a város szinte gőzölgött a hőségtől, és a zsúfolt várószobában alig lehetett levegőt kapni. Mi mást tehetett, ki kellett várni őket.
Néhány percig komoran bámult maga elé, majd szórakozottan lapozgatni kezdett az alacsony asztalkán szétterített magazinok között. A Spiegelnek egy régi számát találta, a Sternt valaki éppen olvasta, s így neki a legegyügyűbb bulvármagazinok jutottak, amelyek az európai és amerikai felső tízezer életéről közöltek színes riportokat.
Már a harmadik efféle tarkabarka nyomdaterméket lapozgatta, amikor észrevette, hogy népszerű egészségügyi folyóiratot tart kezében, s az adott szám a depresszióval, vagy mint a dagályos főcím jelezte, a „lélek napfogyatkozásával" foglalkozik. Középütt két oldalon pedig külön melléklettel, részletes kérdőívvel arra ösztökélték az olvasót, hogy magamagának adjon számot lelkiállapotáról.
No ezt megnézem, gondolta a férfi, annyival gyorsabban telik az idő. Kért egy filctollat az előszobában ülő asszisztensnőtől, és a szájüregében dúló heves fájdalom dacára szinte kedvvel látott hozzá a kérdőív kitöltéséhez, mintha rejtvényt fejtene, vagy titkot találna ki - saját hogylétének titkát.
Az egyes kérdéscsoportok 0-tól 3-ig terjedő skálán a kedélyállapot különböző fokozatainak megfeleltetett állításokat tartalmaztak, s az olvasónak annyi volt a dolga, hogy x-eket rójon a helyzetét szerinte leginkább jellemző számokhoz. A feladatmegoldás kezdetben látszólag egyszerűnek tűnt, csak önmagát kellett hozzárendelnie az egyes pontokhoz:
0 - Nem vagyok szomorú.
1 - Szomorú vagyok.
2 - Állandóan szomorú vagyok, és képtelen vagyok megszabadulni a szomorúságtól.
3 - Olyan szomorú és boldogtalan vagyok, hogy alig bírom elviselni.
Itt először az 1-hez írta az x-et, mert azt, hogy szünet nélkül szomorú volna, azért túlzásnak tartotta, mint azt az állítást is, hogy szomorúságát alig bírja elviselni. Hogyne bírná - mást se tesz az utóbbi két évben. Ugyanakkor van abban valami, hogy ha amúgy istenigazából nekikeseredik, akkor képtelen szabadulni ettől az érzéstől. Ebből a szempontból a 2-est látta pontosabb válasznak, s végül amellé rótta az x-et.
A következő kérdéscsoport az olvasó jövőbe vetett hitét boncolgatta:
0 - Bízom a jövőben.
1 - Nem sok reménnyel nézek a jövő elébe.
2 - Alig reménykedem a jövőben.
3 - Az az érzésem, hogy a jövő reménytelen, és hogy a helyzet nem fog jobbra fordulni.
Mi az, hogy az az érzésem, csóválta bosszúsan a fejét, micsoda baromság! Ez nem érzés, hanem helyzet. Nincs jövőm, és kész. Azzal a kérdéscsoport végére a maximális 3-as szám helyett egy 4-est írt be.
Valamivel elnézőbb volt maga iránt az öngyűlöletet vagy önértékelést firtató kérdéscsoportban. Dehogy gyűlölöm magam, állapította meg, és a 0 mellé helyezte az x-et. Ugyanígy egyetértett azzal az állítással (0), amely szerint „Úgy érzem, nem vagyok rosszabb másoknál." Ezzel szemben el kellett ismernie: „Úgy érzem, hogy emberként teljesen kudarcot vallottam" (2), valamint hogy „állandó bűntudat gyötör" (3). Az unalom mértékére vonatkozó kérdést pedig egyenesen a skálán nem szereplő 5-ös számmal értékelte. Ennél is többre taksálta azt az állítást, amely szerint „csúnyának érzem magam" - itt áthúzta a 3-ast, és 6-ot írt be helyette.
Maximális pontszámot ikszelt be az álmatlanság és a fáradékonyság tárgykörében, és ezt tette a testsúlyára vonatkozó kérdésnél is. Igaz, a kérdezők a nyolckilós fogyást jelölték meg a legmélyebb mélabú jeleként, márpedig ő ugyanennyi kilót hízott. Amióta munkanélküli, abbahagyta a rendszeres úszást és a diétát, ami pedig mindig együtt járt néhány kiló előnyös súlyveszteséggel. Egyáltalán, miért nem firtatják ezek a munkanélküliséget, akár ilyenformán:
0 - Örülök, hogy munkanélküli vagyok.
1 - Kicsit zavar, hogy munkanélküli vagyok.
2 - Utálom, megalázónak, embertelennek, rothasztónak tartom a munkanélküliséget.
3 - Úgy érzem, előbb-utóbb belepusztulok a munkanélküliségbe.
4 - Néha bombát szeretnék dobni a Munkaügyi Hivatal épületére.
Két kérdéscsoporttal szemben végképp tehetetlen volt. Az egyik az emberi kapcsolatokra vonatkozott:
0 - Továbbra is érdeklődöm más emberek iránt.
1 - Mostanában kevésbé érdeklődöm más emberek iránt, mint azelőtt.
2 - Jórészt elveszítettem érdeklődésemet más emberek iránt.
3 - Minden érdeklődésemet elvesztettem más emberek iránt.
Ezek hülyék - fakadt ki magában a kérdőív szerzői ellen. Pszichológus létükre eszükbe se jut, hogy az ember nem okvetlenül alkatilag vagy hangulatilag magányos, hanem mert a kutya se kíváncsi rá. Például ő néha egész nap rója a várost, leheveredik az Angol Kertben vagy az Isar partján, sörözik a Brauereiban, és későn jár haza abban a reményben, hogy legalább egy nyúlfarknyi hívást talál az üzenetrögzítőjén. Semmi kétség, a 6-os szám illik ide.
No és a testi szerelem!
0 - Semmi problémám a szexszel.
1 - Az utóbbi időben kevésbé érdekel a szex, mint azelőtt.
2 - Az utóbbi időben sokkal kevésbé érdekel a szex, mint azelőtt.
3 - Teljesen elveszítettem a szex iránti érdeklődésemet.
Még hogy elveszítettem? - pörölt magában a kérdőív szerzőivel. Ezek meg vannak veszve! Minden jobb női segg után megfordulok az utcán. Abszolút nemi nyomor, szükségállapot! Ha ez nem 7, akkor semmi se.
A számokat összeadva elégedetten konstatálta, hogy sikerült elérnie a 30 pontot, ami a kérdőív szerkesztői szerint kimeríti a rendkívül súlyos depresszió esetét. Ettől az eredménytől egészen felvidult, és félelem nélkül, már-már a fogfájásról is megfeledkezve, könnyedén pattant fel helyéről, amikor a hangosbeszélőn megszólalt az asszisztensnő: - Herr Cohen, kérjük a kettes szobába.
Amikor a fárasztó gyökérkezelés után feldagadt arccal és az éjszakára felírt fájdalomcsillapítókkal felszerelkezve belépett Cornelius Strasse-i lakásába, már az ajtóból látta, hogy villog az üzenetrögzítő. A display egyetlen hívást jelzett. No ez nem sok, morogta csalódottan, s megnyomta a „lehallgatni" gombot. Harsány női hang jelentkezett németül: „Tisztelt Cohen úr, itt az Intertrade Kft. titkársága. Von Ránky-Wallenstein úr kéri, hogy sürgősen hívja vissza a 0891/45033-as telefonszámon."
A Mogul, villant át Cohen agyán.
A legendásan gazdag Ránky-Wallenstein Ernővel, akit a pénzvilág és a bulvársajtó Mogul néven emlegetett, Cohen 1981-ben ismerkedett meg. Akkor még külsősként dolgozott a Rádiónál, és interjút készített vele a „Magyarok a nagyvilágban" című műsor számára. S minthogy a vele folytatandó beszélgetést hetvenedik születésnapjára időzítették, s azóta tizennégy esztendő telt el, az öregúr mostanában nyolcvannegyedik évét taposhatja.
Cohen jobban emlékezett ama régi interjú mellékkörülményeire, mint a tartalmára. A téma különben is adva volt: miképpen sikerült e hazánkfiának a nemzetközi pénzvilág elismert szaktekintélyévé válnia, akinek tanácsára öt kontinens politikusai és közgazdászai hallgatnak. Ránky-Wallenstein erről alig mondott többet, mint amit az irodája szerkesztésében megjelent színes brosúrában bárki elolvashatott, vagyis hogy eredetileg az amerikai megszálló hadsereg gazdasági tanácsadója volt, később a gazdasági minisztériumban dolgozott, majd önálló tőzsdeügynök lett. Arra az interjúkérdésre pedig, hogy mi légyen a gyors meggazdagodás titka, szintén a propagandafüzetben fellelhető szólammal válaszolt: „Jelen kell lenni a nagy pénzek születésénél. A nagy pénzek pedig ugyanott születnek, ahol az eredeti gondolatok."
Hetvenévesen szálfaegyenes, pirospozsgás, karcsú öregember volt, és Cohen röstelkedve állapította meg magában, hogy homlokán és szeme körül kevesebb a ránc, mint az övén. Könnyed mozgásából és gyors reflexeiből legalább hatvan esztendei rendszeres sportolásra lehetett következtetni, és az interjút követő ebéd közben fel is sorolta, hogy hányféle testgyakorlással foglalkozott ifjúkorában: vívott, lovagolt, kitartóan úszott, síelt, no és persze golfozott. A napi futást már bele se számította a sportolásba, mert, mint mondotta, nem egyéb az, mint szapora légzési gyakorlat.
Az ebédet a legfelső emeleti kis vadászteremben szolgálták fel. Mögöttük egy-egy inas állt, aki minden kívánságukat leste, az ásványvizet, a vörös- és fehérbort rendre utántöltötte, a harmadik pedig a soros fogásokat hozta be, szinte másodpercnyire időzítve ahhoz a pillanathoz, amikor az előző fogással végeztek. Körös-körül a falakon a nemesi ősökről készült festmények - a felvidéki és az erdélyi Ránkyakról, ám a Wallenstein-nemzetség tagjairól is, középütt Schiller drámájának hőséről. Cohen különösen a hírneves zsoldosvezérre meredt áhítatos csodálkozással. A Mogul észrevette ezt, és részvétteljes gúnnyal jegyezte meg fényévnyi távolságból lepillantó, nyakig páncélozott-rostélyozott rokonáról: - Nagy balek volt az öreg. És halványlila dunsztja sem volt a pénzről. - Majd égszínkék szemének pillantását vendégére vetve megkérdezte: - Mondd, kérlek, már megbocsáss, te zsidó vagy?
Cohen, kezében a borospohárral, összerezzent. Egyszerre lepte meg a kérdés és a tegező forma.
Bólintott, és zavartan hozzátette: - Mármint hogy zsidó származású. - Ne érts félre, kérlek - mentegetőzött a Mogul -, csak kíváncsiságból kérdem. Tisztelem a zsidókat. Tehetséges fajta. Lám, a Soros is milyen sokra vitte. - Mélyet hörpintett a borospohárból, és hozzátette: - Különben is mindjárt szimpatikus voltál nekem.
Ezután részletesen kifaggatta Cohent az életéről. Cohen főleg otthoni ellenzéki tevékenységét, 1971-es röpke börtönélményét, disszidálásának politikai hátterét ecsetelte, ám az öreget meglepően hidegen hagyta a téma; udvariasan, de láthatóan unottan hallgatta, és újra meg újra visszatért Cohen zsidóságára, rokonainak sorsára az üldöztetések és a világégés közepette. Részvétteljesen, de még mindig fél füllel figyelt az áldozatokra, s vendégének csak arra a mondatára neszelt fel, hogy a családból jobbára a fővárosiak maradtak meg - őket megkímélték a deportálástól.
- Hát persze - csillant fel a Mogul szeme -, mert a Kormányzó Úr azt nem engedte. Mert a Kormányzó Úr talpig úriember volt, csak hát a környezete... - És ennél a megjegyzésnél keserűen legyintett. Majd merően szembenézett Cohennel, és nekiszegezte a kérdést: - No és te, úgy is, mint zsidó, miként ítéled meg a Kormányzó Úr tevékenységét? Mondd ki bátran, öcsém, ami a szíveden fekszik.
Cohen érezte, hogy itt valami nagyobb titok lappang, mint azok a szakmai trükkök, amelyeket az Öreg önreklámozó brosúráinak szóvirágaival leplez, hogy ne kösse őket irigyei és vetélytársai orrára. Sejtette, hogy fölöttébb kényes témát érint, és ösztöneire hagyatkozott, mint azelőtt a nőügyeiben.
- Engedelmével - válaszolta -, mindenekelőtt nem mint zsidó, hanem mint magyar nyilatkoznék. - A Mogul szeme kékjének villanásából látta, hogy ezt a kezdő mondatot elvárta tőle. - A Kormányzó Úr - és Cohen itt szinte fizikailag küzdött az ellen, hogy ne egyszerűen „Horthyt" mondjon, elvégre Kádár nevéhez sem szokta hozzábiggyeszteni az „Első Titkár elvtárs" megszólítást -, szóval a Kormányzó Úr komoly hibákat követett el. Azt a kiugrást például botrányosan rosszul szervezte meg. Ha egy fővezér parancsot ad a Nemzeti Hadseregnek - Cohen ennél a kifejezésnél is nyelt egyet, mert életében először használta idézőjelek nélkül -, hogy forduljon szembe a németekkel, akkor annak a fővezérnek nem a Várban, hanem a harcoló csapatoknál van a helye. No és hogy a Kormányzó-helyettes Urat - ifjabb Horthy Miklósnak Cohen már szemrebbenés nélkül adományozta a korabeli rangot - csak úgy szőnyegbe csavarva el lehetett rabolni... És jöhetett Szálasi...
- Ez az! - pattant fel a Mogul, az asztalra vágva a borospoharat. - Fején találtad a szöget, öcsém! - És arcát két tenyerébe temetve élte újra az akkor majdnem négy évtizedes tragédiát. Azzal szavalni kezdett, Cohen pedig hallgatta, mint valami régi, zörejes Törzs Jenő-hangfelvételt:
Buda várán újra német zászló.
Hallod, magyar, mit suttog a szélbe?
Országunkból egyetlenegy német
S németszolga ne menjen ki élve!
Mire várunk, görnyedő magyarság?
Hogy az orosz jöjjön és letépje?
Megteszi, de milyen fényt vet ez majd
Ezeréves, büszke múltú népre?
Néhány másodperc múlva már fölemelte az imént indulatosan lecsapott borospoharat, és így szólt:
- Ex. És mostantól nyugodtan szólíthatsz Ernő bátyádnak. Vagy Mogulnak. Ahogy tetszik.
Tizennégy évvel később a Mogul a könyvtárszobájában fogadta Cohent. Külsőleg alig változott valamit, mindössze arcbőre lett vékonyabb, pergamenszerűbb, és helyenként kis rozsdabarna foltok jelentek meg rajta. Gazdagsága és híre a nyolcvanas években tovább növekedett: megszorult kormányfők, bankvezérek és iparbárók kérték ki a tanácsát. Úgy jártak hozzá kisebb-nagyobb bajaikkal, ahogyan az orvoshoz szokás, és mindenki készséggel meghallgatta erős magyar akcentussal előadott javaslatait. A Mogul ahol lehetett, segített, akár ingyen is, egyetlen jó szóért és persze a cége jó híréért. A kliensek pedig gyakran kizárólag azért fordultak hozzá, hogy eldicsekedhessenek vele mint tanácsadójukkal.
Az Intertrade Kft. presztízsének tökéletesen megfelelt a kastély földszintjén kiépített óriási előcsarnok, amelyben több száz személynek lehetett fogadásokat rendezni. Miközben az egyenruhás portás telefonon bejelentette a titkárságon, Cohen, akárcsak tizennégy évvel ezelőtt, az építményt bámulta. Az ovális csarnok fölött kétemeletnyi körfolyosó kanyargott; itt voltak az irodák, amelyekben több mint hatvan munkatárs teljesítette mindennap zajtalanul és gyorsan a kötelességét. A munkaszobákat vagy az afgán szőnyeggel borított lépcsőházon, vagy pedig az alig feltűnő oldalsó páternoszteren lehetett megközelíteni. A kupolává keskenyedő harmadik emeleten volt a könyvtár, valamint a ház urának fogadóterme és magánlakosztálya. Ide külön jugendstil felvonón lehetett feljutni. Az előcsarnok közepén ráccsal körülkerített hatalmas glóbusz állt, amelyen tucatnyi villogó lámpa mutatta mindazon földrajzi pontokat, amelyekre a Mogul gondoskodó jó tanácsai kiterjedtek.
Cohen már az interjú előkészítése közben hallotta, hogy a Mogulról bizonyos kevéssé hízelgő pletykák kerengtek. Egyebek között illegális fegyverkereskedésről suttogott a fáma. A hatvanas években állítólag egyszerre látta el szovjet Kalasnyikovokkal a ciprusi törököket és görögöket, a fegyvereket pedig afrikai országoktól szerezte be potom áron. Mindazonáltal a dolog után szaglászó újságíróknak nem sikerült perdöntő bizonyítékokat felmutatniuk. A Mogul pedig, valahányszor egy bulvárlapban vagy tévéadásban háborús nyerészkedéssel gyanúsították, ezzel a büszke mondattal vágta ki magát: - Mutassanak nekem valamirevaló vagyont, amely szeplőtlen fogantatás útján jött létre.
Itt a könyvtárszobában nem az ősök portréi, hanem a világ nagyjainak hálás dedikációval ellátott arcmásai díszítették a falakat. A Mogulnak minden klienséről volt valamilyen története, pontos dátummal és számadatokkal, tökéletesen tisztában volt a dollár, a márka, a jen napi árfolyamával és tucatnyi ország gazdasági helyzetével. Amikor Cohen belépett a szobába, éppen egy munkatársnak diktálta be telefonon fejből a Bank of Hongkong alapítási adatait, majd bekérte a salétrom világpiaci árát a chilei választások előtt és után, továbbá a Ruhrgas és a moszkvai Gazprom tárgyalásainak állásáról tudakozódott. Közben némán hellyel kínálta Cohent.
Még mindig elefántemlékezete van, gondolta Cohen, és hamarosan meggyőződhetett arról, hogy ez a memória rá is kiterjedt. Amikor ugyanis a telefonbeszélgetés befejeztével „Ránky-Wallenstein úrnak" szólította a Mogult, az fejcsóválva figyelmeztette: - Hát nem megállapodtunk a múltkor, hogy tegeződünk?
A múltkor - azaz 1981-ben. Az aggastyán agyában tizennégy év szemlátomást nem számított komolyan veendő időnek. Múltként legföljebb a háború utáni ténykedése vagy magyarországi élete jöhetett számításba. Most épp a múlt miatt kerestette meg Cohen Tamást.
- Nézd, öcsém - mondta neki -, hamarosan nyolcvannégy éves leszek. Szeretnék írásos emléket hagyni az életművemről és a nagyobb vállalkozásaimról. Odalent - az irodahelyiségek felé mutatott - már hónapok óta dolgoznak ezen. Okos emberek, lelkiismeretesek, de magyarul nem értenek, és a történelemről halvány fogalmuk sincs. Pedig most nyíltan szeretnék beszélni néhány dologról, amit kényes üzletemberi mivoltomban eddig nem mondhattam el. Ha úgy tetszik, legyen a dolog gyónás, nem exhibicionista vallomás, de okvetlenül igaz és meggyőző. - A Mogul közben fel- s alá járkált a könyvtárszobában, megállt az ablaknál, és kinézett. - Na, ehhez kellene a segítséged. Pénz nem számít.
Az utolsó mondatnál az öreg torkát köszörülte, mintha valami túl sima vagy éppen kulturálatlan mondat csúszott volna ki a száján. - Nézd, öcsém - tette hozzá magyarázólag -, mindig a tettek embere voltam, a fogalmazás nem erős oldalam. Márpedig úgy gondolom, hazámnak és Európának a teljes igazsággal tartozom. Először arra gondoltam, megbízok egy újságírót, akár baloldalit is - ne hidd ám, hogy azok között nem akadna önkéntes krónikás! -, hogy írja meg az életrajzomat. Másfelől nem sok értelmét láttam ennek, a kommunistáknak pedig egész életemben a szagát sem állhattam. Különben is, amit az ember maga mond, az meggyőzőbb. Szóval mindent összevéve, jobban bízom benned, mint bármelyik bajor zsurnalisztában. Mert te, amennyire tizennégy éve ismerlek, jó magyar vagy, és ugyanakkor világpolgár. Nekem meg pont erre van szükségem.
Cohen megbűvölten hallgatta, és egy szempillantás alatt felfogta, mekkora esély van ebben az ajánlatban. Most végre hasznossá teheti magát olyan tevékenységgel, amely semmiképpen sem kompromittálja, ráadásul értelmes. Ez a feladat alkotó szellemet igényelt, vagyis ösztökélte őt, kellemes kihívás volt. Semmi mást nem kellett tennie, csak belehelyezkedni ennek az aggastyánnak a gondolatvilágába, és amit ott talál, óvatos és pontos szavakba ölteni. Végre rendelkezésére bocsáthatta fogalmazási képességét valakinek, akinek mindene megvan, csak éppen eszméit nem tudja kellőképpen kifejezni.
Az anyagiakban gyorsan megegyeztek: Cohent szabályos munkaszerződés kötötte az Intertrade Kft.-hez, amely állta a szociális, egészségi és nyugdíjbiztosítását, és havonta kétszer annyi juttatást folyósított neki, mint amennyi az utolsó fizetése volt a Rádiónál.
Ezzel vette kezdetét Cohen és a Mogul maratoni interjúja Ránky-Wallenstein magyarországi és németországi életéről. Technikailag a munka elég egyszerű volt: Cohen a kastélyban magnóra vette az aznapi interjút, és otthon legépelte. Erre a célra a Mogul vadonatúj laptopot ajándékozott neki. A szöveget, amennyire lehetett, megszerkesztette és kinyomtatta. Másnap a Mogul átnézte a szerkesztett változatot, és tovább folytatták a beszélgetést.
Tartalmilag valamivel bonyolultabb volt a feladat. Nem csak azért, mert hetven évet s benne több korszakot kellett rekapitulálni, hanem mert a Mogul azért mégiscsak tekintettel próbált lenni jelenlegi helyzetére, és semmiképpen sem akart válogatás nélkül mindent kifecserészni önmagáról. Külön becsvágya volt, hogy emlékiratainak majdani magyar kiadása is sikerüljön: az otthoni közönségnek semmiképp nem szabad őt afféle hideg üzletemberként megismerni, de az se volna helyes, ha a potenciális szponzort látnák benne, akit bárki bármikor megpumpolhat. Elég, ha nemzetközileg sikeres magyarként mutatkozik be, aki közben egy pillanatra sem feledkezett meg hazájáról. Ezenkívül régóta gyötörte egy titok, amelyet most, röviddel halála előtt hazájával kívánt megosztani. És már mondta is a történetet Cohen mikrofonjába:
„Abban az időben, 1944 októberében fiatal repülőtiszt voltam, és sok némettel voltam jóban (torokköszörülés), együtt biliárdoztunk a tiszti kaszinóban. Hát jön egy ilyen tiszt, mondjuk ezredes, és közli (hosszú szünet), a nevét nem mondja meg, hogy mindenről pontosan informálva vannak, vagyis hogy a Kormányzó Úr vasárnap akarja kihirdetni a fegyverszünetet a Szovjettel. Na már most ezek a disznók a kormányzó úr fiát, nem az Istvánt, mert az előzőleg Oroszországban lezuhant a gépével, isten nyugosztalja, különben az is gyanús história volt (köhögés), hanem a Miklóst, a kisebbet, el akarják rabolni, hogy megakadályozzák a fegyverszünet bejelentését. És hogy a szarházi nyilasok készen állnak rá, hogy átvegyék a hatalmat. Na és a zsidókérdést (nyögés), szóval a szerencsétlen zsidók sorsát, hogy is mondjam (torokköszörülés), azt végleg meg fogják oldani. Egyszer és mindenkorra. Mert a zsidók - azt persze, hogy sose voltam antiszemita, nem kell külön mondani -, szóval azok nagyon körülveszik a kormányzó urat, és ki akarják verni a fejéből a végső győzelmet. Na hiszen... végső győzelem! Az ő csodafegyverükkel. (Felkacag.) Mit mondjak, elállt a lélegzetem. Valamit tenni kell. Viszont aznap este kutyául berúgtam, mint egy malac. (Sóhaj.) És amikor másnap szombaton mindent jelentettem a szárnysegédnek, késő volt. Mea culpa, mea maxima culpa!"
Te jó ég, sopánkodott magában Cohen, hogy csináljak ebből elfogadható szöveget? Mi az istennek issza ez le magát egy ilyen történelmi pillanatban? Azzal nekiveselkedett, és ezt írta:
„Az Adolf Hitler elleni sikertelen merénylet után, ám különösen Románia elestét követően néhány német puhatolózni kezdett a szövetségesek irányában. Hogy erről meggyőződjem, elég volt néhány beszélgetés a tiszti kaszinóban vagy a Moulin Rouge-ban. Budapest egyébként is pletykák és rémhírek fővárosa volt, amelynek mondén hangulatán az sem változtatott, hogy mindenki számára világos volt: a teljes összeomlás percek kérdése. Ezzel magyarázható, hogy október 13-án este a Wehrmacht egyik ezredese, anélkül, hogy a szokásos német udvariasság jegyében bemutatkozott volna, egyszer csak félrevont a kaszinóban, és teljes részletességgel közölte velem, hogy aljas tervet dolgoztak ki: eszerint elrabolnák ifjabb Horthy Miklóst, hogy ezzel megzsarolják az apját, mielőtt még az fegyverszünetet kötne az oroszokkal.
Ez az információ azonban sajnos túl későn jött. Amikor másnap felmentem a Várba, és minderről jelentést tettem a Horthy szárnysegédjének, az csak legyintett: »Hagyd, fiam - mondta az öreg -, mindennek vége. Tájékozva voltunk az akcióról, de megakadályozni nem tudtuk, csak úgy hemzsegnek körülöttünk a náci ügynökök...« És a fiút valóban elrabolták, a kormányzó úr pedig vasárnap délelőtt a rádióban bejelentette a kiugrást, de estére a nyilasok átvették a hatalmat, ami egyben a magyar zsidók tragédiáját jelentette. A szegény szárnysegéd pedig golyót eresztett a fejébe. Jóllehet személyesen nem vagyok bűnös a Magyar Királyság elveszejtésében, mindmáig szemrehányást teszek magamnak, hogy talán megakadályozhattam volna. És mint sok magyar, aki azokat az időket megélte, elmondhatom: Mea culpa! És erről tudnia kell az utókornak!"
A Mogul el volt ragadtatva ettől a változattól. - Igazi tehetség vagy, öcsém - dicsérte ghostwriterét a soron következő kastélybeli ebéd közben. - Minden szó szerint úgy történt, ahogy leírtad! Micsoda buta vénember vagyok én, hogy ilyen rosszul emlékszem fontos mellékkörülményekre! - Azzal kibontatott egy 1968-as évjáratú tokajit.
A másik kínos történet inkább a német közönséget érintette, s a Mogul eleinte vonakodott attól, hogy egyáltalán elmesélje. Cohennek előbb meg kellett őt győznie:
- Tisztelt Mogul, ha szabad tanácsot adnom egy ekkora tekintélyű tanácsadónak, mint te vagy, akkor azt javaslom, hogy semmiképp se hagyjuk ki a történetből azt a fegyverügyletet. Épp elég ellenséged van, aki csak arra vár, hogy elhallgasd vagy szépítgesd ezt a történetet. Ha viszont megemlítjük, azzal kifogjuk a szelet a vitorlából.
A Mogul először olyan képet vágott, mint aki savanyú almába harapott. Hosszan csóválta a fejét, majd vállat vont, és annyit mondott: - Hát, ha úgy gondolod... - Aztán hozzátette: - Ebből is látszik, öcsém, ne vedd rossz néven, hogy zsidó vagy. Jó előre berendezkedsz arra, hogy megtámadnak. Ez pedig bölcs tulajdonság. - Azután mesélni kezdte a fegyverügyet, Cohen pedig azonnal bekapcsolta a magnót:
- Úgy 1964-ben, na várj, az Öreg* még kancellár volt, szóval 1962-ben, hát persze, nem sokkal a kubai válság után Bonnban megkeresett egy görög diplomata. Azt kérdezte, közvetítenék-e egy üzletet, amely segítségére lenne a ciprusi népnek egy esetleges török támadással szemben. Egy bizonyos néger állam - tudod, voltak akkor ezek a néger kommunista rendszerek Maliban, Guineában, Ghánában - meg akart szabadulni néhány ezer Kalasnyikovtól. Alaposan kifaggattam a diplomatát, hogy valóban védelmi célokra kell-e az a fegyver, nem pedig az enoziszhoz, tudod, a görög anschluss-tervhez. Mert a cipriótákat mindig is becsültem, ugyanúgy harcoltak a szabadságukért, mint mi, magyarok, és különösen tiszteltem Makariosz érseket, aki jól helybenhagyta a briteket. Viszont a törököket ma sem szívelem - végül is 150 évig rabsorban tartották a hazámat -, azonkívül nem tudtam úgy kilépni az utcára Münchenben, hogy ne jött volna szembe velem egy ilyen kanaka**. Szóval a görög a becsületszavát adta. Erre közvetítőkön keresztül megüzentem a négereknek, hogy kivel csináljanak üzletet, s azzal már benne se voltam az ügyben.
Rég el is felejtettem az egészet, amikor néhány hónap múlva egy török diplomata kopogtatott nálam, és ugyanilyen közvetítésre kért. Amilyen udvariasan csak lehetett, elutasítottam, ő azonban értésemre adta, hogy többet tud a dologról, mint szeretném. Először is, mondtam, ilyenféle tranzakciókkal nem foglalkozom, másodszor pedig, miért nem fordul direkt a négerekhez. Azonkívül - de ez maradjon köztünk - kicsit megkentem, ami ellen egyáltalán nem tiltakozott. Az összeget ne kérdezd, öcsém (sóhaj) - csak annyit mondhatok, pénzügyileg ez az üzlet semmit sem hozott a konyhára, sőt.
A bulvársajtó azonban mégis kiszagolta, hogy Cipruson a törökök ugyanolyan Kalasnyikovokkal gyakorlatoznak, mint a görögök, állítólag még hiteles fotók is voltak és hogy az egész arzenál tőlem származik - igen, a Ránky-Wallenstein a ludas a világ összes háborúságában, vér tapad a kezéhez. Ilyen aljas hazugság (nagyon hangosan), még ma is orcámba kergeti a vért. (Nyugodtabban.) Bizonyíték persze nem volt egy fikarcnyi se, különben is az az érzésem, a rohadt szovjetek voltak a dolog mögött. Ludwig Erhard*** azonban nem ismert tréfát, és már ez az alattomos Spiegel-ügy**** is betett neki. Úgyhogy búcsút kellett vennem a tanácsadói poszttól, pedig az Öreg különben nagyon megbecsült, de hát vennem kellett a kalapomat. Egyszóval öcsém, nagy fasz voltam. De hát okosabb emberek is meg-megbotlanak néha, még az én öreg cimborám, Franz-Josef is elkövetett végzetes hibákat. Tudod, a Strauss - nem ismerted? Na, sok mindenről lemaradtál. Szó, ami szó: még ő se volt csalhatatlan. Én azonban ettől kezdve hozzá nem nyúltam semmihez, aminek akár távolról is puskaporszaga volt.
Hát ez így nem valami meggyőző, gondolta Cohen, miközben a monológot másolta a szalagról. Ráadásul nem volt biztos abban, hogy jótevőjének hosszú pályafutása során ez volt az egyetlen kétes üzlete. Mély lélegzetet vett, és maga csodálkozott legjobban, amikor a laptop képernyőjén a Times New Roman betűk mintha maguk rakták volna össze a leginkább elhihető változatot:
„Jóllehet azokról az emberekről, akiknek sok pénz megy át a kezén, gyakran azt tartják, hogy rendkívül erős és sebezhetetlen személyiségek, e tekintetben kénytelen vagyok csalódást okozni olvasóimnak. Az úgynevezett gazdag emberek gyakran csupán naiv szolgái az emberi becsületről és üzleti korrektségről alkotott elképzeléseiknek. Ha pedig ráadásul fennköltebb eszményeik vannak, akkor nagyon sokszor tönkre is teszik magukat. Kis híján velem is ez történt, amikor a hatvanas évek elején teljesen gyanútlanul belebonyolódtam egy sötét fegyverüzletbe.
Előre kell bocsátanom, hogy Ciprus szigete, amelyről okkal tételezik fel, hogy a Jóisten annak idején ott hozta létre Éden Kertjét az első emberpárnak, s ahol felejthetetlen napokat töltöttem boldogult hitvesemmel, Dagmar von Altötting grófnővel, szóval ez a sziget és lakossága egészen a szívemhez nőtt. Később megtudtam, milyen veszélyek között él ott a görögség, egy nemzet, amely oly sokat tett az európai kultúráért, és attól kezdve nem maradhattam közönyös. Amikor valaki megkért, hogy támogassam a hellén hősöknek ezeket az utódait, akiknek nincs hatásos önvédelmi eszközük, nem sokat tétováztam.
Igaz, szerény segítségem egyetlen telefonhívásra szorítkozott, de meg voltam győződve róla, hogy e fegyverszállításnak köszönhetően, amelyen én egy garast sem kerestem, a derék ciprióták már egyedül e tűzeszközök elrettentő ereje révén valamivel nyugodtabban alhatnak.
Sajnos nem így történt. A ciprusi háború alighanem magasabb hatalmak érdekében állt, és az értelmetlen szembenállás tragikus eredménye végül is a sziget kettészakadása lett, egy nyomasztó állapot, amelyet a németek nagyon is jól ismernek saját tapasztalatukból. A sziget szomorú sorsához képest egyenesen banális és kínos azokkal a meg nem érdemelt támadásokkal előhozakodnom, amelyekben mit sem sejtő, sőt botor beavatkozásom folytán részesültem.
Az akkori helyzetben veszítettem el olyan férfiak bizalmát, mint amilyen Ludwig Erhard volt, és ki voltam téve a bulvársajtó féktelen és alantas támadásainak. Ez a rendkívül súlyos időszak nem kis mértékben hozzájárult szeretett nőm, Dagmar megbetegedéséhez, majd korai elhunytához. Ártatlanságom öt perben bizonyosodott be, még sincs okom rá, hogy egész pályafutásom e legnagyobb ballépését eltitkoljam. Mert még a legkellemetlenebb igazság is jobb a kényelmes hallgatásnál vagy a cinikus hazudozásnál."
- Lenyűgöző a szöveg, kedves öcsém - mondta a Mogul -, magam se tudnám jobban összefoglalni. És az a legszebb, hogy szemernyi hazugság sincs benne!
Ettől a naptól kezdve Cohen már-már magántitkári szerepkörbe került Ránky-Wallenstein mellett. 1996 januárjában elkísérte az öreget a davosi évi gazdasági világtalálkozóra. Vadonatúj BMW-n utaztak, amelyet egy kuvaiti olajmágnás ajándékozott az Öregnek, miután a Mogul az öbölháború óta gyümölcsözően kezelte a részvényeit. A kocsi hátsó felében négy fotel és egy íróasztal állt, rajta telefonkészülék és laptop, úgyhogy útközben dolgozni is lehetett, a minibárban pedig jófajta italok és szendvicsek álltak rendelkezésükre. Cohen kivett egy üveg ír whiskyt a bárszekrényből.
A könyv már majdnem kész volt, de Cohennek furcsa hiányérzete támadt, és ebben a kötetlen hangulatban előhozakodott gondjával: - Kedves Ernő bátyám, nagyjából minden rendben van ezzel a művel. Hangulatosan mesélsz a gyerekkorodról, részletesen ábrázolod a háború zűrzavarát, plasztikusan írod le pályád főbb állomásait, és az életfilozófiád is kiviláglik a sorok mögül. De hát volt neked egy vidám fiatalságod Budapesten, és nyilvánvalóan romantikus szerelmi ügyekbe is belebonyolódtál. Azt hiszem, egyenesen vétek volna, ha ezektől az emlékektől teljesen megfosztanád az olvasót. Főleg a magyarok vennék zokon ezt a túlzott szemérmességet.
Az öreg ravasz és félénk pillantást vetett Cohenre, és szinte szemrehányóan tette fel a kérdést: - Hát Dagmar? Mármint Dagmar emléke? És a fiaim? - Ugyan, ez oktalanság, Mogul! - replikázott Cohen, akinek nyelvét megoldotta a whisky. - Hiszen ezek a szerelmi ügyek jóval Dagmar előtt történtek. Azonkívül annyi szépet és jót mondasz róla, hogy egyáltalán nem róhat fel neked semmiféle figyelmetlenséget. Ellenkezőleg: szerintem ül a felhőn, és örül. A fiaid pedig amúgy is egészen más korszakban nőttek fel, s egyenesen büszkék lesznek, hogy édesapjuk, úgyszólván zöldfülűként, hölgyszíveket hódított. Na, bekapcsolhatom a magnót? - Ránky-Wallenstein bólintott, és Cohen hosszú ismeretségük óta először látott sugárzó mosolyt az arcán - az egykori rutinos szívtipró mosolyát.
Ezen az úton, majd Davosból visszafelé született meg annak a fejezetnek az anyaga, amely - természetesen Cohen alapos munkája után - valóságos tűzijátékként villantotta fel a háború előtti Pest kaszinóit, orfeumait, színházait, bárjait, báljait, egész éjszakai életét. Az elbeszélésben boldogtalan házaséletű grófnők, sváb parasztlányok, színésznők, táncosnők váltották egymást, ám a történet középpontjában egy életvidám fiatal katonatiszt állt, akinek könnyelmű hedonizmusa mögött mégiscsak mély dilemma rejlett. Az ifjú Ránky-Wallenstein még rangjához illő nőhöz sem akarta lekötni magát. Kitörőben volt a háború, bármikor behívhatták, és a behívót azonnali menetparancs követhette. Minden egyéb a csillagokban állt, és a fess fiatalember nem szeretett volna síró özvegyet és árvákat hagyni maga után. Azonkívül, mondotta Cohen szavaival, talán egyenesen szerencse volt, hogy érett fejjel és Németországban házasodott, mert valóban Dagmar von Altötting volt az első asszony, akivel hajlandó lett volna együtt megöregedni. „Míg a halál el nem választ", hangzott a fejezet utolsó előtti mondata, amelyet borongós zárómondat követett: „Sajnos hamarabb választott el bennünket, mint szerettem volna."
Néhány nappal a készülő és a sajtóban jó előre beharangozott könyvbemutató előtt, emlékezéseinek végleges változatát fésülgetve, a Mogul megkérdezte tőle:
- Mondd, öcsém, milyen kapcsolatban vagy te a magyar kormánnyal?
- Konkrétan semmilyenben, Ernő bátyám, de újabban sok régi barátom van az egyik kormánypártban. Miért kérdezed, Ernő bátyám? - Hát - szólalt meg hamiskásan az öreg -, talán lehetne velük valami üzletet csinálni. Nincs ott valami szanálnivaló? - Az egész ország az - vágta rá Cohen. - Mindig az volt - jegyezte meg a Mogul alig titkolt büszkeséggel a hangjában. És ennyiben maradt a beszélgetés.
Ránky-Wallenstein könyvét az Intertrade előcsarnokában prezentálták. A Mogul természetesen őt is meghívta az eseményre, és jó előre figyelmeztette, hogy nyomattasson magának névjegyet a titkárságon, mert az ilyen országos pofaviziteken a legkülönbözőbb kapcsolatokra tehet szert az ember. Cohen persze nem hitte, hogy éppen az ő személye iránt érdeklődnének a potenciális vizitkártyagyűjtők, de azért rendelt egy ötszázas szériát a müncheni adataival, és a neve alá jobb híján a „kulturális munkatárs" rangot biggyesztette. Munkája nem volt hiábavaló. A grandiózus, hoszszú beszédekkel és tósztokkal kísért fogadáson és banketten, amelyen a bajor és a német közélet szinte minden kiválósága megjelent, Cohen - mint utólag kiszámolta - százhetvenhárom vizitkártyájától vált meg, s nagyjából ugyanennyinek került a birtokába. „Vanitas vanitatum", morogta magában, amikor a Cornelius Strasse-i egyszobás lakásában a tengernyi névjegyet tanulmányozta, amelyben a műfaj teljes választéka képviseltette magát: a gót betűs komortól a rózsaszín posztmodernig.
Nem sokkal az emlékezetes esemény után Ránky-Wallenstein Ernő tüdőgyulladást kapott, és néhány napi betegség után, 1996 novemberében egy augsburgi magánklinikán jobblétre szenderült. A céget legidősebb fia vette át, aki Svájcból érkezett a temetésre.
1997 januárjában az Intertrade ügyvédje felhívta Cohent, és közölte vele: a Mogul kilencszázezer márkát hagyományozott a magyar kultúra támogatására vagy népszerűsítésére azzal a kikötéssel, hogy a pénzt Cohen Tamás kezelje, és az öszszeget kizárólag Bajorországban szabad elkölteni.
Ennek a csekknek másolatával indult el Cohen 1997. április 22-én hajnalban Audiján Budapestre.
Cohen Tamás csütörtök délután hat óra tájban érkezett meg a hegyeshalmi határátkelőhelyre, zakójának bal belső zsebében a magyar, a jobban a német útlevéllel. Jóllehet már Salzburgnál véglegesen és visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy a főkonzul által személyesen átnyújtott vadonatúj, kék úti okmánnyal lép majd be Hegyeshalomnál, mihelyt Nickelsdorfot elhagyva megpillantotta a Magyar Köztársaság címerével ékesített „Willkommen in Ungarn" feliratot, egy pillanatra elbizonytalanodott. Miután pedig a szürkéskék Audit bekormányozta a személygépkocsik sávjába, szokásának engedve jobb zsebébe, a Reisepass felé nyúlt, és már a határőrbódé előtt állt, amikor elröstellte magát, és mégis a magyar passzust vette elő. Azaz csak elővette volna, mert a fiatal határőr figyelemre sem méltatta, hanem unott karmozdulattal terelte az ország belseje felé.
Mielőtt az autópályára ért volna, az út kifelé vezető bal oldalán magyar csemegékkel, paprika- és hagymafüzérekkel díszített üzletsorra látott, jobb felől pedig élő áruk kínálták magukat - fedetlen combú, színes rongyokba öltözött nők, zömmel cigánylányok és szemlátomást fiatalkorúak. Tízméterenként komor tekintetű, bőrdzsekis férfiak álltak őrt az út szélén, a lányok gazdái, s valamivel beljebb sebtiben felhúzott házikók vendégcsábítónak szánt felirataikkal: „Borneo", „Las Vegas" vagy „Paradiso". Otromba gyárépület következett, amelynek falfelületét szinte teljes egészében német és angol nyelvű szállodareklámok töltötték ki. A ház homlokzatán halványan kiolvasható jelszó utalt az építmény eredeti rendeltetésére: „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga."
Utoljára 1992 őszén, édesanyja temetésekor járt Magyarországon, egy hetet töltött otthon, és Dani bácsiéknál lakott a Júlia utcában. Könnyek nélkül állta végig a katolikus gyászszertartást a pilisvörösvári temetőben, és udvarias közönnyel vette át Brandhubertől, anyja második férjétől jelképes örökrészét: egy gyerekkori fényképcsomót. A képeket Münchenben nézte meg. Különösen az utolsó családi fotón döbbent meg, amelyet 1955 októberében, tizedik születésnapja alkalmából rendeltek meg a Mosoly Albumánál. A kép a Hernád utcai lakásban készült, az asztalon ünnepi torta, rajta tíz gyertyával, Anyus és Apus kétfelől védőn hajolnak fölé, ő pedig kezében konyhakést tartva csücsörített szájjal várja, hogy elolthassa a gyertyákat - lehetőleg egy fújással mind a tízet. Micsoda hazug ikon, gondolta. Még egy esztendő, Apa megszökik Izraelbe, szétesik a család, és vele az egész gyerekkor.
Akkoriban még nem volt övé az Audi, csak egy-egy alkalomra kapta kölcsön volt barátnőjétől, Brigittétől, és főleg hajnali műszakokra vagy Münchenen kívüli utakra használta. Időközben szívéhez nőtt a kocsi, érteni vélte a motorházból olykor kiszűrődő rekedtes hangokat, a kerekek panaszos csikordulását, és néha azon kapta magát, hogy motyogva beszél hozzá, nyugtatgatja, már csak kilencven kilométer, mondja neki, vagy: hallom, öreg, korog a gyomrod, mindjárt kapsz enni, a következő benzinkútig tarts ki, ha pedig szervizbe vitte, úgy vigasztalta, mint a gyereket szokás: megyünk a doktor bácsihoz, fiacskám, szimpla kivizsgálás, maximum abronccsere, nem fog fájni.
Mintha maga az Audi is kiismerte volna őt, egy-egy ideges fékezését, szeszélyes sávváltását, meggondolatlan bekanyarodását sohasem hagyta megjegyzés nélkül: Cohen úr, hallatszott ilyenkor a motorház felől, tudom, hogy gyatra éjszakája volt, krónikusan alacsony a vérnyomása, depresszió, gyomorsav, érszűkület, korral járó miegymás, de azért icipicit vigyázhatna, semmi kedvem beleszaladni abba a Mercedesbe, sem árokban landolni, és őszintén megmondom: ez a negyven kilométeres kerülő Plochingen és Feldafing között úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra. E gunyoros, de tisztelettudó bírálatnál élesebbet Cohen legföljebb akkor hallhatott ki a veterán jármű legbelsejéből, ha rendkívüli ostobaságot követett el: például egy Szovtranszavto kamiont előzött, miközben szemben útszűkületet jelző lámpa villogott, vagy ha éjszakai vezetés közben elbóbiskolt, és felriadván pánikszerűen fékezett. Cohen úr, hallotta ilyenkor, Ön engem Ulbricht-kori Wartburgnak néz, és útvonalamat összetéveszti a Drezda-Hoyerswerda sugárúttal. Vagy személyes éllel: Brigitte azért sohasem bánt volna így velem. Ha szabad kérdeznem, min ment tönkre az a szép kapcsolat? S ha már így kellett történnie, miért nem keres másik nőt? De ha lehet, olyat, aki tud vezetni!
Ha nappalra osztották be, Cohen gyalog vagy villamoson járt be a St. Kajetan Strasséról az Angol Kertbe, ahol a Rádió székháza volt. Ezek az útjai 1993 kora nyarától szomorkás töprengéssel teltek. Ekkor már tudta, hogy az amerikai főnökség kitűzte az X-napot - október 31-én este lesz az utolsó magyar nyelvű adás, afféle hangképekből szőtt, ironikus, nosztalgikus visszatekintés a hőskorra.
Ahogy ez a nap közeledett, Cohen mind erősebb nosztalgiával gondolt a Rádiónál töltött éveire - életének egyetlen olyan időszakára, amelyben egyszerre élvezhette az anyagi biztonság és az értelmes munka előnyeit. Otthonosan mozgott a telexhelyiségben, ahol tucatnyi hírügynökség készülékeiből ömlöttek a német, angol, francia, olasz és orosz nyelvű jelentések, amelyekből bemondásra kész szövegeket kellett fogalmaznia. Megkedvelte a kis szerkesztői szobát, amelyet Presserrel osztott meg, s kedvelte magát az öreget, a Kárpátaljáról származó békebeli újságírót és makacs agglegényt is. Presser, bár bypasszal és pacemakerrel működtette szívét, rendületlenül szivarozott és pálinkázott. Közben szidta az amerikaiakat, mint a bokrot, mert okkal-ok nélkül mérsékelték, szelídítgették a Romániával foglalkozó szövegeket, lévén, hogy akkor még elsőrangú kapcsolatot tartottak a Conducatorral. Ha a szokásosnál többet ivott a rejtélyes csempészutakon beszerzett kárpátaljai házi szilvából, akkor már magát az enyhülési politikát csepülte, Reagant, Busht, Kohlt és Mitterrand-t a Kreml seggnyalóinak titulálta, de azért maradt benne annyi humor, hogy a végén keserű mosollyal hozzátegye: - Ne hallgass rám, Tamáskám, én már, tudniillik, csak egy hidegháborús őskövület vagyok - közben rágyújtott az orvosilag szigorúan tiltott szivarra -, de ez a bűzrúd előbb-utóbb úgyis mindent megold. Megszabadultok az örökös bajkeverőtől.
A Rádiónál felfigyeltek Cohen politikai tudására, elemzőkészségére és magyarországi tapasztalataira. Először kommentárokat írattak vele, amelyeket Kemény András néven olvasott be a stúdióban, majd 1986-tól hetente egyszer külön műsort kapott „Kézfogások" címmel, amelyben a szovjet érdekszférához tartozó kisebb országok közös gondjait és esélyeit latolgatta lengyel, cseh, román és baltikumi kollégák bevonásával. A „Kézfogások" lett Cohen újságírói névjegye. Valahányszor belépett a stúdióba, az az örömteli érzés töltötte el, hogy van kihez szólnia. Az otthoniak lassacskán felbátorodtak, leveleket küldözgettek, és még gyakrabban mondták véleményüket a Rádió üzenetrögzítőjére. Egyszóval szépnek, izgalmasnak ígérkeztek a nyolcvanas évek Münchenben.
Cohen Tamás mindazonáltal tisztában volt életének alapvető rendezetlenségével. Brigitte is ezért hagyta el őt: nem alkalmi félrelépéseit vette zokon, vagy ha igen, akkor ezt az indokot gondosan elhallgatta a férfi előtt, elvégre diákmozgalmárként nőtt fel, lakóközösségekben töltötte fiatalkorát, és nem ijedt meg a „promiszkuitás" szótól. Azt sem lehet mondani, hogy a világnézeti különbségek választották volna el őket egymástól. Cohen olykor eltréfálkozott azon, hogy a nő merő szolidaritásból issza a nicaraguai kávét, amit ő még a Jacobs Krönungnál is rosszabbnak talált. A nő is átvette a frivol hangot, ha Cohen munkájára került a szó: - Na, holnap meddig tart a hidegháború? Nálam alszol, vagy megint megcsalsz a CIA-val? - Ellentéteik sohasem vezettek nyílt összecsapáshoz, és Cohennek el kellett ismernie, hogy ebben Brigittének több érdeme volt, mint neki: a nő precízen megvonta érdekeik határvonalát. Külön laktak, és hogy mikor mennyi időt töltenek együtt, azt alkalomról alkalomra beszélték meg. Hogy Cohen egyébként kivel találkozik, társalog vagy éppenséggel szeretkezik, azt Brigitte sohasem kérdezte meg tőle.
Szőke, hosszú hajú, magas homlokú, sudár nő volt - az első, akivel disszidálása után megismerkedett. Cohen az első hónapokat Nyugat-Berlinben töltötte, onnan hívták be a müncheni központba bemutatkozó beszélgetésre. A repülőjegyet a Rádió fizette - világos volt, hogy majdani munkatársuk friss disszidensként bajosan kelhetett volna át a „zónán", ahol már Nyugat-Berlin határában belefutott volna a Stasi karjaiba. Berlin és a bajor főváros között akkoriban a British Airways gépei közlekedtek. A sors egymás mellé ültette őket. Megismerkedtek, és Cohen azt az éjszakát már Brigitte Werneck Strasse-i lakásán töltötte. S miután Münchenbe költözött, a nő a közeli Georgen Strassén szerzett neki olcsó albérletet.
Akkoriban kezdő tanárnő volt, egy murnaui gimnáziumban oktatott irodalmat és angol nyelvet, vagyis államilag garantált állása volt, és szerette a hivatását. Kettejük életformája szinte alig érintkezett egymással.
Kezdetben Cohen megpróbálta bevonni saját életébe. Egyszer, 1982-ben - Cohen akkor még külsős volt - magával vitte Brigittét Presserhez a szokásos traccspartira. Be akarta bizonyítani neki, hogy kollégái nem hidegháborús szörnyetegek. S valóban: oldott hangulatú este volt. A magyarok leginkább Pestről hallott új politikai és disznó vicceket meséltek, amelyeket azután Cohen rendre elmagyarázott Brigittének. Pátosztalan, majdnem cinikus politikai eszmecsere folyt az afganisztáni háborúról és a Jaruzelski-puccsról, bármiféle szélsőséges megjegyzés nélkül. Brigitte mégsem volt elégedett a magyarokkal.
Furcsák vagytok ti, kelet-európai férfiak - jegyezte meg már otthon, a Werneck Strasse-i lakásban. - Majdnem összeverekedtek azon, hogy melyikőtök segítse fel a kabátot a hölgyekre, s közben egész este egyetlen nőt sem hagytok szóhoz jutni. A vicceitek pedig, ne haragudj, fröcsögnek a nőgyűlölettől. - Máskor, ha Cohen egy csokor virággal állított be hozzá, Brigitte megköszönte a lovagias gesztust, de nem állta meg szurkálódás nélkül: - Fogadni mernék, hogy nem tudod, miféle virág ez. - És igaza volt: Cohen még a rózsát és a tulipánt is alig különböztette meg egymástól, és a találkára sietve a virágboltban az első egyencsokorra bökött rá.
Voltaképpen mindmáig nehezen fogalmazta volna meg, miféle szálak fűzték őket három évig egymáshoz. Brigitte vezette be őt a német világba, amely sok rádiós számára zárva maradt. Fontos apróságokat tanult tőle: például hogyha művészfilmet akar látni, ne a soktermű, csillogó filmpalotákban bámészkodjék, hanem járjon a kopott Kommunales Kinóba. A Hertie ruhaosztályán szemléltető oktatást tartott neki arról, mi a különbség a tévében agyonreklámozott bóvlik és a használható áruk között. Ha Cohen tévénézés közben elragadtatással nyilatkozott egy különösen jó svádájú bajor politikusról, Brigitte elmagyarázta neki, hogy az illető a helyi közélet egyik legkorruptabb szereplője, és fél lábbal a börtönben van.
Óva intette attól, hogy a német nettséget összetévessze a jósággal, és minden udvarias meghívást valóságosnak tekintsen. Egy tanártársaságban többen őszinte szánakozásuknak adtak hangot Cohen emigránssorsa miatt. - Tudod, mikor hidd el nekik? - kérdezte Brigitte már odahaza, amikor Cohen hálásan idézte fel a részvétteljes szavakat. - Majd ha egy pakisztánit ugyanúgy sajnálnak, mint téged. Te Edelflüchtling* vagy.
Brigitte az ágyban is másként viselkedett, mint a legtöbb nő, akivel Cohennek eladdig dolga akadt. Nem volt sem lágyan odaadó, sem keményen követelődző: lassan, mondhatni gondosan szeretkezett, finom, alig észrevehető mozdulatokkal irányította a férfit, s ha túlságosan célratörőnek találta, olyankor fékezte. - Nyugi - suttogta -, ne dolgozz, élvezz.
Bizonyos helyzetekben elhárította Cohen közeledését. Különösen rossz néven vette, ha a férfi előre bejelentette, hogy estére feljön, de otthon akar aludni. - Akkor inkább ne gyere - mondta nyersen a telefonba. - A szerelemhez reggel is kell. - Máskor meg annyit mondott: - Ma nincs kedvem a szexhez. De azért egy teát megihatsz nálam. - Cohen azelőtt sohasem hallott efféle mondatokat, s eleinte sértették a hárítások és elutasítások, de lassan megértette, hogy valami nagyon jó is van bennük: Brigitte ugyanazt a szabadságot igényelte magának, amit tőle, Cohentől sem tagadott meg.
Ám éppen a rendkívüli tolerancia, az érdekkörök pontos elválasztása lehetett az oka, hogy a majdnem eszményi kapcsolatból nem lett nagy szerelem. Hiányzott belőle valami feltétlenség, netán őrültség, egymásba való belezuhanás, külön engedély nélküli átkelés a másik életbe. Ehhez persze sokkal nagyobb szabadság kellett volna, mint amit a nő életformája egyáltalán lehetővé tett. Brigitte életritmusát azonban hivatása szabta meg, s Cohen helye többé-kevésbé szabatosan ki volt jelölve a napok egymásutánjában, egészen pontosan a pihenés rovatban.
Brigitte tanév közben rengeteget dolgozott, és többnyire déli tengerpartokon pihente ki fáradalmait. Cohent ezekre az utakra sohasem invitálta. A férfi ezt éppoly nyugodtan vette tudomásul, mint azt, hogy sohasem esett szó közöttük a jövőről, az együttélésnek valamilyen határozottabb, netán családszerűbb formájáról. Pedig Cohen élete stabilizálódni kezdett: a Rádió 1984 januárjától belső munkatársként alkalmazta, és szolgálati lakást biztosított neki a St. Kajetan Strasse-i lakótelepen.
Brigitte az 1983-as karácsonyt és szilvesztert Kréta szigetén töltötte. Münchenbe visszatérve felhívta Cohent a Rádiónál. Azt mondta, még aznap beszélniük kell, de furcsa módon nem a lakására, hanem a belvárosi Dom Caféba hívta találkozóra. Ott kerek perec elmondta neki, hogy Krétára nem egyedül, hanem Horsttal, az NDK-ból kiebrudalt rajztanár kollégájával ment. Egyszóval együtt mentek Krétára, s hazatérve úgy döntöttek, hogy együtt is maradnak. S mielőtt a férfi bármit kérdezhetett volna, Brigitte szelíd mosollyal hozzátette: - Nagyon kedvellek, Tamás, csak nem vagy a perspektívám. De azért barátok maradunk, ugye?
Ez utóbbi ajánlatát korántsem merő udvariasságnak szánta. Horsttal már Kréta szigetén közölte, hogy „Tamás a familyhez tartozik", és ő semmiféle kakasviadalt nem fog eltűrni maga körül, Cohent pedig esze ágában sincs elzavarni magától. Mire Horst vállat vont, és megnyugtatta: két csődbe jutott NDK-beli házassága után semmi sem áll tőle távolabb, mint a féltékeny férj szerepköre. Hamarosan összeköltöztek Brigittével.
Cohen pedig, amikor az Albatros moziban először találkoztak, spontán rokonszenvet érzett a kék szemű, szőke, magas, karcsú férfi iránt, s úgy gondolta, képtelen volna féltékeny lenni rá. Ha a trió együtt jelent meg valamely társaságban, a külső szemlélő számára fölöslegesnek tűnt a kérdés, hogy hármójuk közül ki kihez tartozik, de világos volt, hogy együvé tartoznak.
Cohen lelki egyensúlyát az is erősítette, hogy ezekben az években mindig akadtak hosszabb-rövidebb kapcsolatai; előbb az Agnieszka nevű lengyel titkárnő, majd Natasa, az orosz adás egyik vezetőjének unatkozó felesége - noha ezek a nők meszsze nem nyújtottak akkora biztonságot, mint Brigitte, de ennek nyilván így kellett lennie. Egyik nő sem tehetett arról, hogy Cohen életének harmincötödik és ötvenedik életéve között képtelen volt bárkihez is kötődni.
Az otthon hagyottak közül kizárólag Dani bácsi és Vilma néni váltott ki belőle fájdalmas, bűntudattal teli hiányérzetet. Végtére is, amikor 1956-ban apja disszidált, s anyja idegösszeomlással feküdt a kórházban, ők fogadták be magukhoz, és még felnőtt korában is gondoskodtak róla. Vilma néni szordínós leveleiből apránként tudta meg, hogy az öreg majdnem belehalt disszidálásába, és mindennap emlegeti a rosszcsont unokaöccsét, akit fiaként szeretett. „Mindig arról sír nekem - írta Vilma néni 1980-an nyarán -, hogy meg fog halni, mielőtt viszontláthatna Téged. Mert Te, ugye, a sok munkád miatt egyelőre nem jöhetsz haza, az pedig bizonytalan, hogy ő, így, nyugdíj előtt, a jelenlegi egészségi állapota mellett oda ki tudjon utazni. Egyedül különben sem engedném el a vérnyomásával meg a gyönge szemével." Cohen elértette az aláhúzott szavakat: ő mint a Rádió munkatársa egyelőre be nem teheti a lábát Magyarországra, Dani bácsit pedig nyugdíjaztatása előtt bajosan fogják kiengedni Münchenbe. A levélből azonban kiderült, hogy az öreg, ha rajta múlna, már holnap vállalkozna erre az útra.
Végül 1985 nyarán - kevéssel azelőtt, hogy Kemény Dániel nyugdíjba vonult - sor kerülhetett a nagy találkozásra. Hogy miként, azt már a pályaudvarhoz közeli garniszállóban mesélték neki könnyek között, izgatottan, egymás szavába vágva: Hát persze, Ajtai Sándor állt érte jót, az ő régi, illegális harcostársa, aki most igen nagy becsben van a pártnál. És hogy otthon nagyobb a szabadság, mint bármikor, a kabaréban mindent el lehet mondani, több nyugati film megy a mozikban, mint szovjet, egymás után jönnek létre kis magáncégek, de hát a gazdaság, az sajnos sanyarú állapotban van.
Az öregek meglehetősen zavartan tébláboltak első nyugati útjukon, Vilma néni egyik ájulatból a másikba esett az árukínálat láttán, és még Dani bácsi is elismerte a maga kényszeredett kádernyelvén: - Hej, Tomikám, nagyon föl kell kötnünk ám a lenge magyart, ha veletek akarunk versenyezni. - Különösképpen az Adalbert Strasse-i Vobis bolt fax- és komputerkínálata bűvölte el: - Na erről külön beszámolok Ajtai Sanyinak, akinek ezt az utat köszönhetem, ne gondolja, hogy az ő régi elvtársa egy hálátlan kutya. - És szorgalmasan körmölte kis jegyzetfüzetébe az újdonságokat műszaki adataikkal együtt.
Cohen kinti szerepléséről nem esett szó közöttük, bár Dani bácsi nyilvánvalóan hallgatta a Rádiót. Mindössze a Hauptbahnhofon, búcsúzkodás közben ejtett el egy gyöngéd célzást: - Tomikám - suttogta a vonat lépcsőjén állva, miközben Vilma néni már a fülkében rendezgette a csomagokat -, mit mondhatnék én neked, felnőtt embernek? Keress magadnak egy rendes asszonyt, és ne menj el túlságosan jobbra.
Túl a nosztalgiákon és a szerepvesztés okozta félelmen Cohent 1993 októberében közvetlen egzisztenciális gondok foglalkoztatták. Hogyan és miből fog élni, ha megszűnik a Rádió által garantáltan kivételezett státus és a biztos jövedelem? A két probléma, a „hogyan" és a „miből", meglehetősen szorosan függött össze egymással. Lengyelnek, magyarnak, szlováknak vagy - neadjisten! - ukránnak, fehérorosznak lenni a kommunizmus kimúltán többé nem számított automatikus előnynek, pozitív számlakivonat híján féléves tartózkodási engedélyre sem volt elegendő indok a Fremdenpolizei szemében - végtére is szabadság van odaát, ma már nem csupán a Themze hídja alatt van megengedve az alvás, hanem a Károly híd, a Margit híd, sőt, némi fenntartással a Krimszkij Moszt alatti föveny is legitim hálóhelynek tekinthető.
Volt persze olyan, mondhatni természetes állampolgárság, amelyre Cohen bármikor szert tehetett, s amely megkímélte volna a hontalansággal és a menekültstátussal járó hátrányoktól. Származásából következően Izrael Állam bármikor befogadta, ráadásul 1956 óta ott élt az apja, aki az első években erősen kapacitálta, hogy költözzön Eilatba, lakás, szociális segély biztosítva lesz. „A te híres nyelvérzékeddel - írta neki 1980 februárjában - két hónap alatt perfektül fogod beszélni az ivritet, és nyáron már turistacsoportokat vezetsz nálunk jó pénzért. Bevándorlási kérelmet bármikor benyújthatsz a Szochnutnál."
Cohennek jólesett apja gyors gondoskodása, az ötezer dollár, amelyet nem sokkal kiérkezése után vehetett fel a Bajor Banknál, kivándorolni azonban, legalábbis egyelőre, nem akart, mert a Rádió akkor már leadta a vele készült első interjút („Újabb magyar máskéntgondolkodó választotta a szabadságot"), és alkalmi munkákkal kecsegtette. Akkoriban kezdődött kapcsolata Brigittével. Így azután alighogy felmerült benne az alija gondolata, már le is mondott róla.
Ebben kétségkívül az is közrejátszott, hogy a huszonnégy év utáni viszontlátás nem vezetett apa és fiú természetes összeborulásához. Zürichben adtak egymásnak találkozót, ahol az öreg az El Al gépéről átszállt a New York-i járatra - üzleti ügyeit intézte az Államokban. Cohen Tamásnak első külföldi útja volt ez a friss, ropogós menekültpasszussal. Három szabad órájuk volt a tranzitban. Cohen Jakab kissé leereszkedő tárgyilagossággal faggatta ki fiát arról, milyen volt az otthoni élet a kommunizmusban, és leginkább azt szerette volna hallani tőle, hogy lám, mennyivel jobb a szabad világ, még Németország is, jóllehet ő a „történtek után" nem lett volna hajlandó oda betenni a lábát.
Cohen Tamás elnézte ezt a fehér hajú, izmos és egészséges arcszínű öregembert, és némi bűntudattal vallotta be magának, hogy az égvilágon semmit sem érez iránta. Néhány - amúgy sem egyértelműen kellemes - gyerekkori emlékkép kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átsegítse őket a szokványos társalgáson. Kapcsolatuk meg is maradt ebben a keretben - levelezgettek, és olykor Zürichben találkoztak, ha az öreg útja megint az óceánon túlra vezetett.
Talán egyik utolsó beszélgetésük során, 1993-ban Cohen Jakab fia dilemmáit hallgatva lelkétől látszólag idegen, de fölöttébb praktikus ötlettel hozakodott elő. - Ha már annyira szereted azokat az Übermenscheket - tanácsolta fiának -, nézz körül a levéltárakban. Dédnagyanyád Schapiro lány volt, a család Badenből települt át Budapestre, márpedig Baden tele volt Schapirókkal. Úgyhogy én egész gyerekkoromban német szót hallottam. Nézz utána a dolognak, szerintem, ha nagyon igyekszel, összehozhatsz magadnak valami német talajgyökeret. Ha már azok a csirkefogók gázba küldték szegény Noémi mamát, legalább a dédunokáját kárpótolják valamivel.
A koblenzi Szövetségi Archívumból beszerzett iratok valóban csodát műveltek, és a kérelmező makulátlan német beszéde sem vétette el hatását a hivatalnokokra: készségesen továbbították a kérvényt, és 1994 végére Cohen mint „népi német" megkapta a szövetségi állampolgárságot. Maradt a kérdés, miként lehetne a sötétzöld Bundespasshoz tűrhető német életszínvonalat biztosítani.
Hát igen, Magyarország. Ez volt az igazi, gyógyíthatatlan seb Cohen életében. Az, hogy jószerivel lehetetlen hazamenni. Korántsem a szó anyagi értelmében. Ez a nettó tizennyolcezer márka végkielégítés éppenséggel elég lenne ahhoz, hogy Pesten vegyen magának egy garzonlakást, miközben Münchenben is fenntartja a Cornelius Strassét, hogy a két város között pendlizve havonta hozzájuthasson a munkanélküli-segélyhez. Sokan csinálják így, és havi ezerhatszáz márkából egyelőre meg lehet élni odahaza.
Megélni: persze hogy lehet. De vajon miféle élet lenne az? Nem várja őt ott semmi és senki, vagy ha igen, az még rosszabb: a múltja várja - elhagyott hozzátartozói, szerelmei, barátai, megannyi ember, akinek bánatot, csalódást okozott, s akiket távozásával mintegy kiölt az életéből; kopár gyerekkora, félrecsúszott fiatalsága köszön majd vissza, jövője pedig az a tisztes szegénység lesz, ami itt Németországban már most megilleti, no meg a magány, amelyért szintén nem érdemes hazatelepülnie.
Igaz, volt egy rövid idő, amikor még komolyan gondolt rá, hogy hazatér, mondjuk, ha megfelelő munkát talál, és akár újságíróként, akár eredeti szakmájában, tolmácsként szolgálhatja az új demokráciát. Valamikor 1990 tavaszán, az első választási forduló előtt a Rádió akkor már Budapesten működő stúdiójában interjút készített Csató Ákossal, aki a liberálisok jelöltjeként indult a választásokon. Miután kikapcsolta a magnetofont, félénken feltette a kérdést: nem gondolja-e Csató, hogy a pártnak valamilyen szinten szüksége lehetne az ő munkájára.
A történész órájára nézett, mert a kampánycsönd előtt még egy vidéki városban kellett beszédet tartania. Azután így szólt: - Nézd, Tamás, most csütörtök van. Ha vasárnap este győzünk - amiben én nagyon bízom -, máris mehetsz vissza Münchenbe, és csomagolhatsz. Tárt karokkal várunk. Persze nem ígérem, hogy külügyminisztert csinálunk belőled, de annyi munkád lesz, hogy csak bele ne szakadj.
Nem győztek, és Cohen a múló évekkel egyre vigasztalanabbnak látta jövőjét. Úgy érezte, hogy - túl a várható anyagi gondokon - vele már semmi sem fog történni, sőt ami eddig történt vele, az is értelmét veszti, hiszen kit érdekel manapság akár Nyugaton, akár otthon az ő dicső múltja, özönvíz előtti ellenzékisége, az antivilágban szépen hallgatott műsora, ha ő maga kimarad a jelenből. Akkor nem marad más hátra, mint kivárni a magányos öregkort és azt a banális betegséget, amely többé-kevésbé kegyetlenül végez vele.
Mihelyt magyar földre ért, ezeket a sötét gondolatokat mintha örökre elfújta volna a langy áprilisi szellő.
E könyv írása közben sokat gondoltam Klaus Schlesingerre (1937-2001). Valamennyi fő- és mellékszereplő a képzelet szüleménye.
A regény eredeti címe Seilschaften. Ó DuMont Literatur und Kunst Verlag, Köln, 2002.
*Konrad Adenauer - 1949-től (Nyugat-)Németország szövetségi kancellárja.
**A külföldiek gúnyneve Németországban.
***Ludwig Erhard - az NSZK gazdasági minisztere, 1963-tól 1966-ig szövetségi kancellár.
****1962 őszén - egy bíráló cikk miatt - katonai titkok közzétételének gyanújával őrizetbe vették a Spiegel hírmagazin főszerkesztőjét. A gyanút nem sikerült megalapozni, és az eljárást kezdeményező Franz-Josef Strauss hadügyminiszter hamarosan kénytelen volt lemondani.
*Kb. első osztályú menekült.