Megtérek id
„Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek."
(Vas István)
Megtérek időm
vétlenségébe, hozzád
igyekszem talán,
anyánkat kereste
s ránk omolt az este,
kávéztunk reggeli után,
s a tavat néztük, hogy ragyog
benne az ég, fent madárrajok,
s akárha bennünk lenne folytatása
leng a hattyúk sárga szárnycsapása;
hogy kabátban jössz -
tavasz volt - s én ingujjban,
s mint mélybe esne
hull reánk az éj,
és mintha minden kútban
minket keresne.
Ének utolsó időkből
Bőröndjébe hajtogatta
a kora-nyári ég harsány
vásznait, s alatta
szél ellen feszülő madarak
röptét a víz felől, s a part
görbe fáit, sárga bokrokat.
Nevettünk is, sokat;
s most a végső idő
költözik a fénylő
ablakok mögé, s anyám kalapban
sétál üres allén az alkonyatban.
Fiam, ez lesz velünk.
Elalszunk majd, vagy felébredünk.
Ahogy talajra
„Utánad micsoda létrát eresszek,
hol induljak meg, micsoda nyomon,
hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?"
(Jékely Zoltán)
„ALAPOSAN BOR OTVALK JOVOÖK FEL KOZBEN MELYKUT
GOÖDR DEPREC EZ MA TIZENEGYEDIK NAP NAP L JAV. 11:!"
(Tandori Dezső)
Ahogy talajra nem találhat,
kifeszítve a lábad,
az ágyék szimmetriája és a szív egymagában,
s csak az Isten helyetti némaság van.
Mint Kosztolányi, sírtam, nevettem az uton,
nevedet se tudom;
szemgolyók mögötti vakság
idegtengelyén a vak vágy
ül, ülök,
nem-elveszíthető létben,
Lázár szagosodik értem,
ülök, fekszem -
miért keresed a holtak közt az élőt,
lábfejeimre Bábel tornya épült:
sorsod, hogy élni kényszerülsz.
Most zavartan ülsz e kincsen.
Puha, fehér tenyerébe
szorítja szíved az Isten,
s mintha gyulladt szájból fogat kiránt,
kúszunk, vak mutatók, éjfél iránt.
Gottfried Benn emlékére
I. Felaprózódó örök
Felaprózódó örökkévalóság
minden-egy pillanat,
minden Egy, és szertehull: bakarózsák,
kovászos uborkák, s a hallgatóság
a szónok pörölyszavai alatt.
A felaprózódó: örök. S öröklét
csak apróján lehet.
Az óra mutatójával pörölsz még,
és minden messzi-vágyad már fölösség,
az Örök csak ez: nincs több lehelet.
II. Késő
Oly soká késik, hogy aztán a Késő
marad belőle, késél ez, sehol.
És az emlékezet csak visszavéső
igyekezet, mint egy kutya, lohol,
s az egész terebélyesség csahol;
némul. Mint egy fa, terebélye, intés,
de oly teljes, hogy semmit sem jelent,
és a jelentés csak kiteljesítés,
semmi Értelme se alant, se fent,
s a Büntetés mint Megkönnyebbülés jő.
Végszókeresés
„Mert végül semmise marad." N. N. Á.
Mi-végre-szétcsapások?
Mibe-össze-csapások?
Szép-arca-hazugságok,
És közelítések reménytelen.
A végszó keresése
Egy végpontig: a három
Pontig a mondat végén,
Odáig jut. És vissza.
Nincs: „Mondat: ki ne mondjam!"
„Ezt a fejtát utálom!"
A fej-fajtát, igen;
A toleranciával
- Fürdővízzel kefe -
Kiöntődött, ami
Koszvadtságot sikálna,
Vesszük a mindig-ultrát,
A mindig-moderátót,
Veszettül mérsékelten,
Mérsékelt veszettséggel,
Össze- és visszaszéjjel.
És akivel, szólott a Csodaország
Mókja, nem és nem, hát csak látszat azzal.
Pont: tőlem. Angyalok se,
És lovak se maradnak.
Marad: ez-az-emléke,
Mi szent, marad reményte-
len minden közelítés;
Átjárhatatlan: ez nem
Egy-szál-bél tényező,
Megvan az jellegek közt,
Főleg-azon-szakmában,
Soknak a szép jövőben,
Jön, ingesen-gatyásan.
Lobog, itt, itt lobog.
Nehezen-mondhatód
Se mond többet nehéz-nél.
Kosztolányink, lenéznél?
Rím-ajtót becsapok,
Durr...elhal...hallgatok.
Maradok
a magam történeténél.
Egy 24 óra
Tegnap a metsző szélben sétáltunk
Tomival. Fölhajtottam a gallért, de
azon is átcsapott. Balra a Tisza
zavaros vize, hullámok és ör-
vények szántották egymást a föl-
gyorsult folyón. Mielőtt vissza-
fordultunk, sapkát húzott, azt
mondta, nem fázik.
Éjjel álmomban valaki répát
karfiolt és paradicsomot termelt
a felesége földes sírján. Reggel
kiwit és banánt hoztam a piacról.
Délre termált beszéltünk meg
de Tomi nem jött el. Két órán át
áztam a forró barna vízben. Már
reggel éreztem, a tegnapi szél hasítja
a fejem. Csak akkor enyhült valamit
mikor a termálból kifelé a folyosón
megmutattam egy férfinak
hogyan kell a hajszárítót használni.
Időtúllépés
Visszafelé írok
ahogy a sarkon a csillagok
már kanyarodnak
Visszafelé mondom a nyelvet
mióta biztosan
be nem telhet
Beszélni avittul
Síngörgők után rács a térden
Valahogy ezt mondom
mi visz erre rá
jobbra statisztikai talány
balra mérőón
...a föld kerekét
„eza" ritmus olyan
mintha soha-egyszer lenne szél
nem lenne nap, kábítófény
hegyek vonulata, dombok
szőletőkék, nem lenne deszkaabrosz.
Van, ami nincs.
Tovább se.
- ...
Szó szóba öltve
Karitatív hallgatás
Nem lenne szél, se fény
vagy nem lenne állásod.
Semmilyen.
Telik-e az idő? Máról holnapra.
Késztől a készig.
Mire vagy ma? (Mivégre?)
Talál rád a nap a reggel
vagy rád talál?
Ott vagyok ahol hagytál.
Négy ponttyal a völgyben
zsáknyi keszeggel.
Micsoda viszmajor:
az életet balanszírozni
gyerekekkel.
Majd szólok, ha jól vagyok
odaát: se én, se sírom vissza.
Átkozottul jól vagyok.
Mozart a sírotokban.
Ruhák választása
Megvettem-e már azt a ruhát
amiben?
Megvan-e már az a zokni
ing zakó alsónemű
amiben?
Vagy még tágulva vár az idő
hogy a vállfák közt megfogjam
azt a ruhadarabot?
Ott, akkor fog betelni velem?
Ki fogja eldönteni
mit adjanak rám?
Tudni fogja
szerettem-e azt a ruhám?
Vagy készítsek össze mindent
mint akkor egykoron
mikor anyám a szülésre várt.
Egy tragikus költő naplójából
Megírt tragédiáim közül egyik se illik
a világ színpadára, vagy bármilyen
mocsárba. Leplezetlen derűvel
sokan tragédiáznak a jól leírt szavakban.
De mindent visszajátszva, azt látom,
hogy a színpad üres előterében, ahol
a főhős állna, mégsem folyt el a vérem.
Az őszi erdő szerelme
Farkasok, Ősszel
Hajnal előtt gyerünk és
menjünk vadászni őzre,
őzszemű barna lányra,
lányszemű barna Őszre.
Ne zavarjon komor láp,
mocsárszagú komornák,
akár egy sárga pille
hulljon a rőt avar ránk;
és lassuljon le gyorsan
az éjszakák futása,
mint egy nesztelen lépés
legyen a meztelenség,
ahogy vetjük magunkat
az Őszre, tájra, lányra,
míg átvillan a felhők
között a hold bokája.
Mert félrelép a lány és
déren jár a szarvas,
tűnik az őszi holddal
vadászatok szabálya,
az erdő szélein túl
a síkvidéki falvak,
és meglebben a sorsunk
terepszínű kabátja.
Vaddisznó, jobbra el
Vaddisznó sétál jobbra el,
előtte férfiszépség
a homokágyon úgy hever:
istennő sem támasztja fel,
se semmi égi kékség.
Azt álmodja: csúszik le-fel
a test repedt mezőin,
és szörnyű súlyokat emel
mint mindent elbíró hím.
Én álmodom a súlyokat,
a senki, aki voltam,
vaddisznó sétál jobbra el
az álmatag homokban.
Jónás Tamás
aki mindent lát
csontos ujjakkal a megtévesztett ember
rajzol ilyen köröket
tájakat
múltat
korhadó hittel oltogatja magát
lassan elfelejti dolgos éveit
tárgyakkal méri a végeredményt
mindenki tengerpartról indul
a víztömeg sokáig kíséri még
zúgással suttogással
a kóborolni indulót
és jaj annak aki nem talál szerelmet
vagy nem tér vele vissza
mert sír utána az asszony
habzik megőrül háborog
és hatalmas hullámtenyereivel csapkodja a partokat
s míg új fiat nem szül
átkozza az elbukottakat
a hűtleneket
kigombolja lassan a fényt az űr magán
tétova kába a fény
tárgyak között
bukdácsol elénk
szánkon szelídül
szemünkben szelídül
hajszálaink rengetegében szédül
s mellünkön csorogva ölünkön józanul
a szerencsés házak fellobognak estelente
parazsuk fájdalmas fáradtság éjszaka
kihűlt hamu a reggeli csontmerev mosoly
a boldogtalanok háza erős
komor ablakaikban nem táncol árny se fény
tűzbiztos ágyaikban hiába az arcmelegközel
kifogásokat keresünk
mint más az arcát
szívünk érzékeny propellerét
elasszonytalanodott gondolataink
állítják le újra meg újra
és haragszunk ha szerveink
ellenünk szerveződnek
túlforrósodnak
s nyeljük nyeljük a jéghideg
önfeláldozást
szörnyű kínunk van:
soha el nem tévedünk
utunk egyenes mint haragos tekintetek
s mint mágnes körül a vasreszelék:
el van rendezve sorsunk
a pontos éjszakában elveszítjük
hogy a pontatlan reggelekben megtaláljuk egymást
hűtlenek leszünk
egymásra találunk
elhagyjuk magunk
a biztos-megbocsát-ha-van félelme kimerít
ahogy önnön képét kút vizéből a nap
átsietünk az úton
átballagunk az életen
szédelegve az örömtől
vagy könnyektől maszatos arccal
az égre pillantunk
izzanak a meg nem érthető rend
neuronjai
kényesedik a szív
keményedik az elme
a jár-ami-jár igazságán túl
a megváltás a kegyelem
se biztos
kényesedik az elme
keményedik a szív
minden magunkraeszmélés után
csörömpölés
az ég tükre ránk zúdítja önmagunk
fuldoklunk a kétszeri létben
el nem végzett munkánk pihenőidejében
egek feletti világról álmodunk
csónakon jött a szárazföldeken
néma volt
szeméből múlt öntötte el a világot
özönvízre várt
szomorúan válogatott az emberek között
műhold-türelemmel figyelünk pusztulást
életünk vaskos ezüstforintjait
engedjük
gurulni szabadon
s figyeljük ahogy már hanyatt zuhanva
tehetetlenül
verik sikongva
vissza a fényt
mindent tudok rólad
de vagy-e már egyáltalán?
horpadt ég dobogtatja a bukó napot
idegen lobogással táncol hajam a fák között
hátamon bogarak huszonkilenc évem
kigyulladnak tágra nyílt szemeim
gyógyulni nem tudó sebek
süket fülekbe könyörgök
szégyentelenül
hol van a jutalom
bárcsak más fogyasztaná
más emésztené
adminisztrációs hiba
vagy csalás miatt
de a szelekbe szagolok
és nem érzem illatát
csendsav marja az élőt
a hallgatást
pislantásaim vulkánkitörései
megtörik
leszáll hozzám dühében
aki mindent lát
Sétálj keresztül rajtam, és nyugodtan
kavard fel sárgás, őszi földemet,
egy ágat hajlítok az arcodig,
ha súrolna is, nem kell észrevedd.
Gombákat találsz, mohos törzseket,
szemed előtt csordul le az akácméz,
a tisztás szélén patak csörgedez,
nem én vagyok a farkas, aki rádnéz.