A Mozgó Világ internetes változata

Tábori Zoltán

Nagyapáink háborúja

Nagyapáink háborújáról, az első világháborúról már egészen kicsi koromtól határozott elképzeléseim voltak. Kékesszürke egyenruhás, szürke páncélsisakos bakák, a derekukon töltényöv, vállukon kézigránátos tarisznya. Tábortűznél melegszenek, sebesültek kezét szorongatják, halott bajtársuktól búcsúznak, tüzérségi megfigyelőállásban gubbasztanak odafönn a lombok között, célra tartott puskával fekszenek a sáros lövészteknőben, hátrafeszülve nyeles kézigránátot hajítanak, rajvonalban magaslatot rohamoznak, kürtös hátrafordulva riadót fúj, az ellenség ágyút, puskát hátrahagyva, fejvesztve menekül. A főtisztek vörös bélésű szürke köpenyt viselnek, a nyakukban távcső, az oldalukon kard, a kezükben térkép és bot. Koronás, palástos királyok lovon.

Harctéri fantáziavilágom Kóber Leó 1917-es kártyaképein alapult. A kártyacsomagra az ódon ebédlőkredenc keskeny középső fiókjában bukkantam, ahol szüleim tucatnyi furcsaságot tartottak: kis fiolában Murából mosott aranyport, ezüst Horthy-ötpengőst (lehet, hogy alumínium volt), tenyérnyi fonott vassodronyt, gyöngyház berakásos brossokat, ezüstszürke zsebórát vésett vadászjelenettel a fedelén. Házunkban ez a „Hadisegélykártya" volt az egyetlen tárgyszerű utalás rá, hogy valaki a családból megjárta volna az első világháború poklát. Illetve hevert még egy fej nélküli, fél életnagyságú, kopott gipszkatona a padláson, amelynek ugyanolyan töltényöve, kulacsa és málhazsákja volt, mint a bakáknak a kártyákon, de ez a különös, rendíthetetlen gipszkatona mindvégig megőrizte a titkát. Sokszor felmásztam hozzá a padlásra, hitetlenkedve forgattam, borzongva néztem nyaka fehéren világító csonkját, és közben egyre több közös vonást fedeztem fel rajta a Hadisegélykártya kékesszürke zubbonyos katonáival. Például az övére akasztott szuronyt. A vállán lógó puskát. Lábán a lábszárvédős bakancsot. Lassan már arcot is tudtam képzelni hozzá: egészen biztosan bajuszos volt, mert megfigyeltem, hogy a Hadisegélykártya minden katonája bajuszt hord.

Kíváncsi lettem volna, honnan ez a nagy gipszkatona, mi célt szolgált, és hogyan került fel a padlásra, mégsem kérdeztem meg a ház urától, a nagyapámtól. Ha megkérdeztem volna, azzal elárulom, hogy odafenn jártam. Márpedig nagyapám szigorúan megtiltotta, hogy én vagy a bátyám vagy bárki felmenjünk a padlásra. Tele van fegyverrel, magyarázták a szüleim. Nagypapa nem venné a szívére, ha kiszúrnátok a szemeteket a kardokkal, vagy felrobbanna a kezetekben valami gránát.

Nagyapám puskaműves volt. „Lajkó József főfegyvermester", hirdette a réztábla az udvarra nyíló hátsó ajtón. Ezt sem értettem, hogy miért nem a főbejáraton van a tábla. A szüleim szűkszavúan csak annyit mondtak, hogy régen ott volt, de a nagypapát feljelentették, s ő jobbnak látta kevésbé hivalkodó helyre tenni.

A feljelentés a negyvenes évek végén történt, és nekünk, gyerekeknek százszor is elmesélték, hátha nem hallottuk. A maga idejében nagy esemény volt, az újság is megírta, hogy „a rendőrség fegyverarzenálra bukkant a kanizsai fegyverrejtegető, bizonyos Lajkó József padlásán. Két teherautó kellett a lefoglalt bűntárgyak elszállításához."

Akárhogy is történt, a rendőrség félmunkát végzett, mert én és a bátyám mindig elkerekedett szemmel jártuk körbe azt a félhomályos, fojtó porszagú padlást. Díszes kosarú párbajtőrök, kékes fényű puskacsövek, puskatusok hevertek a tetőhajlatban, a fekvő gerendák mögött. Nyitott ládákban závárzatok, kakasok, kardmarkolatok, a legkülönbözőbb kaliberű töltények és töltényhüvelyek, a pisztolyba valótól az ágyúba valóig. Különösen két tárgy dobogtatta meg a szívünket: egy vaskos acéldrótból font öreg vívósisak és egy tojásgránát. Csak messziről mertük nézni őket, félelemmel vegyes áhítattal.

Harminc év múlva ott a padláson találtam meg nagyapám iratait. Addigra a padlás már kiürült; voltak idők, amikor csak az nem járt fel, aki nem akart, volt egy házfelújítás is, és szép sorban eltűntek a kardok, a tőrök, a ládák a puskaalkatrészekkel. Csak a papírok nem kellettek senkinek, az elnyűtt, idejétmúlt tankönyveink, édesapánk Univerzumai és Élet és Tudományai, a papírból ragasztott Tupoljev bombázó, Mil helikopter és a Lenin jégtörő. Ott, a széthányt papírok között találtam rá az iratcsomóra. Levittem az udvarra, hogy átnézzem. Dombornyomású kitüntetéspapírokról, bizonyítványokról, kimutatásokról vertem le a port, elsőnek mégis egy kisebb, elrongyolódott papírlap keltette fel a figyelmemet:

 

Brandl Sándor és Fia

varrógép, kerékpár és írógép raktára

Nkanizsa 1915. máj. 30.

SZÁMLA

 

Tek. Lajkó József főfegyvermester úrnak

 

1 Waffenfabrik

„Spezial"

Kerékpár K 3200

előlegül lefizetett 1000

marad fizetendő 550 K 4 havi részletben 2200

 

Amennyiben a kerékpár 1915. aug. 1-ig kiegyenlítést nyer,
úgy K 100 engedményben részesül.

 

Brandl Sándor és Fia

NAGYKANIZSA

 

Álmélkodva forgattam a SZÁMLA szó cikornyáit leszámítva teljesen jelentéktelennek látszó papírlapot. A bicikli, a nagypapa biciklije! Hatalmas fekete jószág volt, bátyám és én csak „váz alatt" tudtuk hajtani, de amikor csak lehetett, mindig kihoztuk a műhelyből, és elkerekeztünk vele a Kiserdő felé. Egyikünk hajtotta, másikunk a csomagtartón egyensúlyozott. Sokszor elestünk vele, de a gép elnyűhetetlen volt. Különösen a lámpájára emlékszem: kerek volt, és mint egy töklámpás, akkora. Ez lenne hát az a bicikli? Ez kellett hogy legyen, mert erről az egyről voltak iratok, nagyapám a vásárlás napján máris megjelent vele a rendőrségen, és a következő hártyapapírra gépelt, levelezőlap méretű cetlit kapta „forgalmi engedély" gyanánt:

 

265.

IGAZOLVÁNY

 

Igazolom, hogy Lajkó József Józseffőherceg utca 66 sz. lakos Waffenrad gyártmányú 91228 gyári számú szab.futó kerékpárját a nagykanizsai kapitányságnál bejelentette.

 

Nagykanizsa, 1915. évi május hó 30-n.

 

(olvashatatlan aláírás)

rendőrtanácsos,

a kapitányság vezetője

 

Nem is a biciklivásárlás érdekes, hanem a dátum. 1915 májusában, a világháború tetőfokán nagyapámnak az a legfőbb gondja, hogy biciklit vegyen magának? Micsoda optimizmus kellett hozzá! Tőle, az Osztrák-Magyar Monarchia hivatásos katonájától, és a kereskedőtől is, aki részletre odaadta! Hirtelen gyanakodni kezdtem: hátha nagyapám nem is volt kinn a fronton, és csak a hátországban, a laktonyában (mindig így mondta: laktonya) javította a puskákat? Hátha nem is tőle ered a régi levelek közt az a koszlott tábori képeslap 1916. március 13-i dátummal: „Most csak elküldöm a czár erdejében lévő puskás villánkat, mely előtt sütkérezve élvezzük a meleg napocskát..."

Aztán a kezembe akadt egy ismeretlen célból készült gépiratos igazolás, amely drámai tömörséggel összegezte nagyapám életútját:

 

Lajkó József fegyverszaki főmester

Bevonult 1898. október 6-án tényleges szolgálatra a 4. h.hu.ezredhez

Előléptetett őrvezetővé 1899. VI. 1. tizedessé 1899. X. 1.

Szabadságoltatott a két évi tényleges szolgálat után 1900. IX. 12.

Újból bevonult 1901. X. 8-án a központi fegyvertárba

Előléptetett III.oszt. puskaművessé 1902. VI. 1.

Előléptetett II.oszt. puskaművessé 1902. IX. 6.

Áthelyeztetett 1903. I. 21. a központi fegyvertártól a 6. h.gy.ezredhez

Kineveztetett 1903. II. 1. II.oszt. czim. I.oszt. fegyvermesterré

Házasságot kötött 1903. XI. 18.

Előléptetett 1907. XI. 1. I.oszt. fegyvermesterré

Kineveztetett 1912. IV. 1. II.oszt. főfegyvermesterré

Háborúba elvonult a 20. gyal.ezreddel 1914. VII. 14.

Előléptetett 1915. I. 1. I.oszt. főfegyvermesterré

Harctérről hazajött 1915. IV. 20. égés, gyomorbaj és hűlés

Harctérre elvonult 1915. VIII. 12.

Harctérről hazajött 1917. IX. 11. hűlés

 

A szöveg itt megszakad, a papírlap alsó fele hiányzik. Egy fontos kérdésre azonban választ ad: nagyapám a kérdéses időpontban, 1915. április közepétől augusztus közepéig odahaza, Nagykanizsán lábadozott. A gyomorbajon kicsit csodálkozom, mert gyomorbajnak még öregkorában sem látszott semmiféle tünete nagyapámon. Az „égésnek" viszont annál inkább: az arcbőre kilencvenévesen is olyan rózsaszín és sima volt, mint a csecsemőknek. És ez mindjárt más megvilágításba helyezte a bicikliügyet. Erről az egy dologról tényleg rengetegszer hallottam: nagyapám alatt felrobbant a lőszeresszekér, úgyhogy a nagy világégésnek köszönhette nagyothallása és kopaszsága mellett örök fiatalságát. „Másodszor születtem" - állítólag akkoriban ez volt a szavajárása. Hazajött betegszabadságra a frontról, és nagy eufóriájában a rákövetkező hónapban vett egy kerékpárt.

Nagyapám közel nyolcvanéves volt, amikor megszülettem. Szigorú, rendmániás öregembernek ismertem meg, akinek minden reggel úgy kellett köszönnöm, mintha verset fújnék: „Kezicsókolom, jó reggelt kívánok, nagypapa!" A műhelye rejtelmeibe beavatott, minden szerszámával megismertetett, de az életéről soha nem mesélt. Több mint negyedszázada halott volt, mire megtaláltam az iratcsomót, és korrigálhattam a halványan bennem élő képet arról a kerek képű, hófehér bajszú, kopasz és veszekedős öregemberről, akit gyerekfejjel megismertem.

 

Anyai nagyapám, Lajkó József Lajkó István földbirtokos és Kálózi Julianna gyermekeként született 1877. szeptember 23-án a Bács-Bodrog megyei Gomboson. Az anyakönyvi kivonatok tanúsága szerint mindkét ág gombosi kötődésű és római katolikus, a keresztszülők is gombosiak, és rokonságban állnak a családdal. A szülők lakhelye Gombos 125.

Nem tudom, mi késztette Lajkó nagyapámat, hogy hátat fordítson a tősgyökeres gombosi családnak, szülői háznak, és tizenhat évesen, 1894. március 17-én a Zólyomi Főszolgabíróságon munkakönyvet kiváltva iparostanoncnak álljon a Nagy-Magyarország túlsó végében fekvő Rimamurány-Salgó-Tarjáni Vasmű-és-részvénytársaság Ózdi hengergyárában. Magam elé képzelem a kiindulópontot, a Duna mellett fekvő, háromezer lelkes falut a múlt századfordulón: gőzhajók járnak a kertek alatt, gőzmozdony zakatol a folyón átívelő vashídon, és a földeken gőzgépek szántanak, csépelnek. A fiatal fiút talán magával ragadta az iparosítási láz, egy új kor teremtésének igézete, vagy talán csak kifogyott a Lajkók alól a föld, és a sokadik fiúnak nem volt maradása. Mindenesetre a munkakönyvében 1879-et adta meg születési évének, azaz két évet eltagadott, ami inkább arra vall, hogy több év késéssel, hirtelen elhatározásból indult neki az ipariskolának.

Az utolsó évéről fennmaradt a bizonyítvány:

 

IPAROSTANONCZI BIZONYÍTVÁNY

 

Lajkó József gombos-bogojevai születésű

született az 1877-ik évben, róm. kath. vallású s foglalkozására nézve esztergályos tanoncz, az 1896-97 iskolai évben az ózd-vasgyártelepi iparostanoncziskola előírt tanfolyamait kötelességszerűen bevégezvén, kilépéskor általános jeles osztályzatot nyert.

Magaviselete jó

Egyes tantárgyakban tanúsított előmenetele:

1. Hit- és erkölcstanban jeles

2. Olvasás- és a hozzáfűzött reáloktatásból:

a. Erkölcsi olvasmányokban jó

b. Földrajzban jeles

c. Történelemben -

d. Alkotmánytanban -

e. Természettanban jeles

f. Chemia- és technológiában jó

g. Közgazdaságtanban jeles

h. Egészségtanban jeles

3. Üzleti fogalmazásban jeles

4. Ipari számvetés- és könyvvitelben:

a. Számtanban jeles

b. Mértanban jó

c. Könyvvitelben jeles

5. Rajzolásból:

a. Mértani rajzban jó

b. Szabadkézi rajzban jó

Írásbeli dolgozatainak külső alakja: rendes

Tanév alatt mulasztott 7 félnapot; ezekből kimentett 7 félnapot; ki nem mentett - félnapot.

Kelt Ózd-vasgyártelepen, 1897. évi november 15-én.

(pecsétek, aláírások)

Egy éve van még, mielőtt - huszonegy évesen - behívják katonának. Először még északabbra, a Szepesség szívében keresi boldogulását, majd hirtelen fordulattal Budapestre jön, és a munkakönyvi bejegyzések szerint először az ötödik kerületi Schlick-féle Vasöntödében, majd a terézvárosi Magyar-Belga Fémipargyárban helyezkedik el mint vasesztergályos. Lakni az Andrássy úton lakik.

Nem tudni, mikor és miért döntött úgy, hogy hivatásos katonának, altisztnek áll. A két év katonai szolgálat után mindenesetre még két munkahelyi bejegyzés szerepel a munkakönyvében (előbb Tomola Ferencz gépiparosnál van alkalmazásban a Csáky uczában, ahol a munkabére naponta 2 korona 80 fillér, majd Graepel Hugónál a Külső-Váczi úton). A katonai pálya iránti érdeklődésének első jele egy öt hónappal a leszerelése után keletkezett, okmánybélyeges, pecsétes, kézírásos okirat, amelyet szülőfalujának jegyzője és bírája állított ki számára:

 

373

Kig 901

 

Községi bizonyítvány

 

Alulírott községi elöljárók ezennel hivatalból hitelesen bizonyítjuk, hogy Lajkó József 23 éves romai katholikus vallásu nőtlen gombosi illetőségű jelenleg budapesti lakos gépész erkölcsi tekintetben kifogás alá nem esik, és mint szorgalmas egyén községünkben mindenki által előnyösen ismeretes.

Gomboson, 1901. február 28.

 

(olvashatatlan) (György István)

jegyző bíró

 

Az igazolás nyilvánvalóan ahhoz a honvéd puskaművesi tanfolyamhoz kellett, amelyre rövidesen felvételt nyert, és amit az ősz folyamán el is kezdett.

A puskaművesi tanfolyam idejéről két dokumentum maradt fenn. Az egyik egy kemény fedelű, százvalahány lapos iskolafüzet, amelyben nagyapám részletesen feljegyzi a tudnivalókat az 1888 mintájú ismétlőpuskáról, 1890 m. ismétlőkarabélyról, a 70/74 m. lovas legénységi forgópisztolyról, a szálfegyverekről, a 67/77 m. Verndl puskáról, a 67/77 m. Verndl karabélyról, a 95 m. ismétlőpuskáról, a Kropatschek rendszerű tárkarabélyról, a 98 m. forgópisztolyról, a belövésről, javításról, tárolásról, számozásról és még ezer dologról. Szépséges dőlt betűkkel ilyesmikkel írja tele füzetét nagyapám:

 

A roppantó közepén egy gerendelyjel bír, melynek egyik vége a fedőben, másik vége a lobbantyú lemezben fészkel, ebből négyzetes vége kiáll. A roppantó egy biztosító s egy feszítő nyugaszszal és a láncz íz fészekkel van ellátva.

A láncz íz négy csappal bír, a roppantó és az ütőrugó öszszekötésére szolgál. A fedő a két fedőcsavarral a lobbantyú lemez belső lapjához van erősítve. Lemezen egy furat a roppantó gerendelye és egy furat csavar számára mely körül az agancs forgatható, ez utóbbin megkülönböztetjük az agancs orrt mely sárgára van mérsékelve, a billentyű részére az utóagy kékre van futtatva.

 

A másik egy nagyméretű, barnított fénykép a tanfolyam résztvevőiről. Az üveglemezre készült felvétel tökéletes tisztaságú. Középen az öt oktató ül: ketten kitüntetéseket viselnek a mellükön, a kezük hosszú, bojtos tiszti kardon nyugszik, hárman rövidebb utászkardot tartanak. Mögöttük két sorban állnak a hallgatók. Tíz honvéd, két őrvezető és egy tizedes. A két őrvezető szuronyos puskával a képet keretezi két szélről, fent középen tizedes nagyapám feszít mint osztályelső.

Ez az egyetlen korai katonaképem róla. Hetykén, felvetett fejjel, mélységes öntudattal, egyenesen a fényképezőgép lencséjébe néz. Ha ez a kép nem volna, nagyapám fiatalkori megjelenéséről csak annyit tudnék, amennyit a munkakönyve szűkszavúan megad: termete növésben, arcza kerek, szeme kékes, szemöldöke szőke, orra rendes, szája rendes, fogai épek, haja szőke, különös ismertető jelei --.

A kép előterében nagy rakás kézifegyver van odaszórva. A hátoldalon szöveg: M. kir. honvéd puskaműves tanfolyam, 1901/02.

Nézem az arcokat, és azon tűnődöm, honnan, milyen közegből jöhetett össze ez a tizenhárom ember. Inkább iparos, mint paraszti származéknak látszanak. Mit jelenthetett honvéd puskaművesnek lenni az ezerkilencszázas évek elején? Vajon hányan élték túl a világháborút? Az aláírásaik ott sorakoznak nagyapám füzetének utolsó oldalán. Ráérős, cikornyás, nagyra törő aláírások, de azért úgy-ahogy olvashatók. A kilencedik aláíró, Röcher Hermann a neve után még odaírta: Emlékül vizsga napján.

A vizsga napja valószínűleg 1902. május 18. Legalábbis ekkor kelt a „Puskaművesi eskü" szövege nagyapám füzetének 100-101. oldalán:

 

Puskaművesi eskü

 

Én ünnepélyesen esküszöm a mindenható Istenre, hogy felséges Fejedelmem és Uram, Első Ferencz József Isten kegyelméből ausztriai Császár, Csechország királya stb. és Magyar ország apostoli királya és hazánk szentesített törvényei iránt, hűséggel és hódulattal viseltetem. Esküszöm hogy Őfelségének, Őfelsége vezéreinek és minden egyebb elöljáróimnak is engedelmeskedem, őket tiszteletben tartom és védelmezem, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatba teljesítem, minden rám bízott fegyverigazítási munkát éjjel nappal és az ellenség előtt is teljes szorgalommal, kitartással és a legkisebb késedelem nélkül hűségesen végezek.

Szolgálati alkalmazásomtól és rendeltetésemtől hűtlenül el nem távozom. Az anyagok feldolgozását a legnagyobb takarékossággal pontossággal kezelendem. Egyáltalában minden tehetségemet arra fordítom hogy a nekem munkába adott fegyvereket a lehető legrövidebb idő alatt és legjobban helrehozzam, munka közben és azon kívől is hanyag nem leszek, hogy fegyvereket szándékossan meg nem sértem az anyagokat eszközöket s egyébb kincstári javakat el nem hurczulom és mindezt mások által tenni sem engedem, hanem ha ilyesmit észre vennék, arról kellőképpen jelentést teendek. Az ellenséggel soha a legkissebb egyetértésbe sem ereszkedem, s magamat mindig derék honvéd kézműveshez illő módon viselem s így becsülettel élek és halok. Isten engem úgy segéljen.

Ámen.

Budapest 1902 év május hó 18 án.

 

A fénykép oktatói közül ezt az esküszöveget hárman is láttamozták. Ezek a nevek már végképp kibetűzhetetlenek.

Olvasom a Puskaművesi esküt, és igencsak kételkedem, hogy nagyapám a hódolattal kapcsolatos ígérvényeit megtartotta volna. Se a háza, se a szobája a császár iránti tiszteletnek semmi jelét nem mutatta. Nem voltak ferencjóskás csészék, poharak, képek, amelyek az első világháború alatt és után az országban olyannyira elszaporodtak. Se császárportrét, se apostoliságot emlegető feliratot nem tűrt meg a házban. Kitüntetései díszes okleveleit sem akasztotta ki a falra - annál is kevésbé, mert német nyelven íródtak. Magukat a kitüntetéseket pedig egy ócska bádogdobozban tartotta a műhelyablak sarkában. Máig emlékszem ámulatomra, amikor kisgyerekként a szegecsekkel, csavarokkal, fúrókkal, poncolókkal teli sok-sok bádogdoboz közt a műhely homályában rábukkantam erre a kitüntetéses dobozra. Mintha olaj és vasreszelék közé rejtett kincs volna, vörös fénnyel égett a zománcberakás, csillogott, fénylett az ezüst. Vagy tucatnyi medált tartalmazott az a doboz, koronás ezüst érdemkeresztet, vitézségi érmeket: kisezüstöt, nagyezüstöt, bronzot, szolgálati kereszteket, csapatkeresztet, csapatjelvényeket.

Nagyapám nagy császártagadó és nyakas negyvennyolcas lehetett. A szellemiséget a szabadságharc alatt felcseperedő apjától szívhatta magába. Emlékszem, szobájában blondelkeretben két hatalmas olajnyomat lógott: az egyiken Kossuth az országgyűlésben, a másikon az aradi tizenhárom. Gyerekkoromban órákig el tudtam bámulni őket. A fekete körszakállú Kossuth, amint a szószékről megszavaztatja a honvédzászlóaljak felállítását. Ahogy egyenként szemügyre vettem a nagy gonddal megfestett jelenlevőket, a felugró, kardjukat kirántó képviselőket az ülésteremben, fokról fokra rajtam is erőt vett a lelkesültség: „Megadjuk!"

És szemben, a túlsó falon a tizenhárom vértanún cseppet sem látszott, hogy vértanúk volnának. Nem is igazán értettem, hogyan kerülnek így össze. Csatára készülő büszke tábornokoknak látszottak, háttérben impozáns seregükkel. Máig emlékszem rájuk: balra lovon Kiss Ernő és Nagysándor József látható, az utóbbi leveszi a kalapját; előttük Lázár áll, Schweidel és Dessewffy fogják egymás kezét; középen lovon Damjanich, mögötte Szűz Mária; jobbra egy asztalnál a térképet tanulmányozza Vécsey, Knézics, Török, Aulich, az asztalnál gróf Leiningen-Westerburg ül. Láhner és Poeltenberg is ott kellett hogy legyenek, de már nem emlékszem, hol.

Lehet, hogy a kevély negyvennyolcasság nem hagyta felszínre jutni a világháborús harctéri emlékeket. Hiszen még a nagykanizsai 14-18-as hősi emlékmű bronz szoborkompozícióján is Petőfi buzdítja a kézigránátot hajító katonát! Ez is olyasmi volt, amit soha nem értettem: hogy kerül oda Petőfi, miért magasodik a világháborús baka fölé, és tényleg Petőfi az? Nem lehet az, okoskodtam, hiszen Petőfi korában még nem volt kézigránát.

Gyerekkoromban gyakran elsétáltunk a másik első világháborús szoborhoz is, a nagykanizsai 20-as gyalogezred emlékművéhez. Abban az ezredben szolgált nagyapám is, ő is ott volt köztük, akik, a felirat tanúsága szerint „dalolva mentek csatáról csatára", de még ott, a szobor tövében, a puskatust lengető, szuronyt szegezve rohamozó bakák árnyékában, abban az áhítatos légkörben sem jött szóba egyetlen világháborús emlék sem, pedig emlékszem, barátaim, iskolatársaim rendre felidéztek egy-egy nagyapai anekdotát, ha velük mentem ki valamelyik szoborhoz. A senki földjén, a szögesdrót akadályokon rothadó emberi testekről, szuronydöféstől kifordult belekről szóltak ezek a történetek, ám nagyapám nemhogy rémtörténeteket nem mesélt, még azt se tette szóvá, hogy azt a puskát a katona kezében vagy amazt a kézigránátot jól mintázta-e meg a szobrász.

Pedig annyi bizonyos, hogy Lajkó nagyapám nagyon értett a fegyverekhez. Bármilyen szúró- és lőfegyvert megjavított, sőt ő maga is készített puskákat, revolvereket. 1932-ben, ötvenöt éves korában sikerült rokkantnyugdíjaztatnia magát a világháborúban szerzett idült hörghurutjával, tüdőtágulatával, szívmegnagyobbodásával, de még közel negyven éven át majd kicsattant az egészségtől, és javította az ország minden részéből hozzá vitt vadászpuskákat. Kinevezett törvényszéki fegyverszakértőként is működött; a zavaros időkben állítólag nem egy orvvadász az ő szakértői jelentésének köszönhette az életét. Híre akkora volt, hogy a második világháború után a megszálló szovjet csapatok székesfehérvári parancsnoka személyesen látogatott el hozzá, vitte magával kedvenc vadászpuskáját, hogy javítaná meg nagyapám. Ezt az anekdotát is rengetegszer hallottam gyerekkoromban. A dolog nem sokkal a híres „padláslesöprés" után történt, és nagyapám igencsak megrémült, amikor egyszer csak megállt a háza előtt a nagy fekete autó, és szállnak ki belőle, jönnek a kovácsoltvas kapuhoz az állig felfegyverzett orosz katonák. Mondják, a sikeres fegyverjavítás után viszont annál nagyobb lett a mellénye, lépten-nyomon a tudományával kérkedett. Ettől függetlenül valami óvatosságra inthette, mert a halála után húsz évvel, szőlőlugas telepítése közben az udvar végében édesanyámmal egy olajos rongyba csavart, töltött forgópisztolyt fordítottunk ki a földből. Ki tudja, hány ilyesmit találunk még, ha felássuk a házhoz tartozó egész telket.

A házat az akkor József főherceg utcában közvetlen a világháború előtt építette, addig az utca túloldalán, a József főherceg laktanyában lakott a családjával. Alig egy évvel azután nősült, hogy előléptették másodosztályú puskaművessé, és Nagykanizsára helyezték. Egy Sárospatakon végzett református tanító, de a tanítást rühellő, és inkább ispánkodó, intézősködő, csődgondnokoskodó borsfai vadászember lányát, Rekettye Máriát vette el feleségül. A házépítésbe tíz év múlva fogott, miután a feleségével, a két kislányával és a kisfiával kinőtték a szolgálati lakást. Anyám, a harmadik lány - apja katolikus, anyja református, a keresztszülei izraeliták - már az új házban született, szemben a sárga homlokzatú, diadalíves, klasszicista laktanyával.

A ház nagyméretű, színezett tervrajza fennmaradt, itt függ üveg alatt a dolgozószobám falán. „Tek. Lajkó József úr lakóház tervezete. Tervezte Godán Károly okleveles kőművesmester. Nagykanizsa, 1913. július hó 17-én." Szép, háromszobás ház, utca hosszat a legmagasabb. Alatta végig boltíves pince húzódik. Az udvarra veranda nyílik.

A felépülő ház azonban nem mindenben követi a tervrajzot. Nagyapám valószínűleg rájött, hogy kell egy műhely az udvarra. És ha már műhely van, oda esetleg szekérrel hoznak dolgokat, szűk lesz az egyszárnyú kapu. A homlokzat két szobájából tehát csak egy marad, és az udvari sertésól mellé felhúzzák a műhelyt.

Ez a műhely volt nagyapám igazi birodalma. Számomra hatalmas, sejtelmes kamra volt, tele régi időkből eltett holmikkal. A bádogdobozokon, már ha volt rajtuk egyáltalán, a címkék rég elkoptak, és az olajszagot lehelő, homályba burkolózó polcokon, falakon mint az inkvizíció félelmetes és titokzatos eszköztára, fura szerszámok lapultak. Villany itt sose volt, és a tyúkólra néző, nyithatatlan műhelyablak mind a tizenkét üveglemezének sarkába az évtizedek során beült a permetlé, rézgálic, fegyverzsír, gépolaj, petróleum és a forrasztósó gőze. Itt minden gép kézi hajtású volt, az eszterga, a köszörű, a fúró. Nagyapám már közel kilencvenéves volt, mire felnőttem annyira, hogy a műhelyébe beengedjen. Addigra már rég hátat fordított a fémnek, és mániájává vált az utolsó szegecsig mindent fából gyártani: kerti kocsikat készített (csak a kerekük kapott egy-egy vékony vasabroncsot), szüreti darálókat, préseket. Olyan lett, mint a bal oldali baka az ezrede emlékművén, aki már csak a fában bízik: a puskatust emelve harcol tovább. Egykori fémmegmunkáló szerszámaiból csak a gyönyörű szám- és betűbeütő készleteihez volt szerencsém, a többinek a nevét se tudtam, csak most, hogy megtaláltam a füzetet, benne a „Kimutatás"-sal, miféle szerszámok szükségesek „a fegyverek megvizsgálásához és kijavításához a csapat puskaművesnek":

 

Nevezetesen

 

3 m/m gömbölű pad átverő

3.7 m/m " retesz

3.2 m/m " billentyű rugó

2.7 m/m " billentyű

Rugós szorítóbádog

14 c/m hoszszú nyeles csavar húzó

Ásvány csiszoló kő

55 c/m hoszszú bőrcsiszoló

Kúpdad csupvágó

24 c/m hoszszú harapófogó

15 c/m " laposfogó

Lakatos vasfúró fogó

Nyél nélküli 5. 6. m/m csiga fúró

2 m/m 2.5 m/m 3 m/m 4 m/m 5 m/m fúróhengerhez való fúró

Fúróhenger mellydeszkával együtt

32 c/m fémfűrész

Nyeles pergető ív

Nyeles kis fa kalapács

Nyeles 1 kgr. vas kalapács

" 0.6 " " "

" 0.6 "vörös réz kalapács

Kis és nagy aczél huzal kefe

Lobbantyú kefe

Olajkő

Készülék 3 m/m nagyságú kölyűbetű

" " " " számjegy

Lapos köszű

Kulcscsal felszerelt köszű

Szárnycsavarral felszerelt köszű

Toló mérték

Reszelő nyél

Vonó penge

Lapos padponcz

30 c/m félgömbölű fa rázspoly

16 c/m hoszszú lapos nagyoló reszelő

16 c/m" félgömbölű " "

16 c/m" három szögletes " "

15 c/m" lapos simító reszelő

15 c/m" félgömbölű " "

 

Mesélik, pályája csúcsán a nagyapám olyan nagy úr volt, hogy ketten is dolgoztak a keze alá, és ha nem a nyelével feléje nyújtották oda neki a kért szerszámot, földhöz vágta. Erre én is emlékszem gyerekkoromból. „A nyelivel!", „a nyelivel!", hajtogatta, és tapasztalatból tudom, milyen természetellenes dolog, mondjuk, egy fakalapácsot a fejénél fogva levenni a szögről; az ember ösztönösen is a nyelénél fogja meg, hogy aztán odanyújtsa. Nagyon tudott ezért haragudni, de ma már inkább úgy hiszem, csak előzékenységre akart tanítani.

Az ablak előtt állt a nagy satupad: az egyik sarkán a hatalmas vassatu, a másikon a jókora üllő volt. Ezen az asztalon én is dolgozhattam, hajóács munkásságomhoz igénybe vehettem a gyalukat, vonókéseket, ráspolyokat, rókafarkú és más fűrészeket, vésőket, tűreszelőket és mellfurdancsokat, sőt az amerikánert is. Mindig leteremtett, ha a köszörűkövön észrevette, hogy gépesített fareszelőnek használom. Meg ha nem oda tettem vissza valamit, ahol a helye volt. „Mindent a helire, kisunokám, a helire!", örökké ezt hajtogatta. Érdekes, ízes nyelvet hozott Bácskából. Az „elipszilon"-t mindig sima „l"-nek mondta. Királ, szabál, karabél, kálha. Édesanyánk hívta fel rá a figyelmünket: „Ha tollbamondásnál bizonytalanok lennétek, hogy valami sima j-e vagy ly, gondoljatok rá, hogyan mondja a nagypapa. Ha elnek, akkor biztosak lehettek benne, hogy elipszilon."

A műhelyében csak a jelenlétében tartózkodhattunk. Egyébként gondosan lelakatolta. Gyakran elment hazulról, mert szeretett kocsmába járni, mi több, nyolcvanvalahány évesen is a szoknyákat hajtotta, és nagy sikerei voltak, kicsit talán annak a ránctalanító társzekérrobbanásnak köszönhetően is. Halála előtt nem sokkal bátyámmal rájöttünk, hogy ha az ablak alatt a falban a téglákat kibontjuk, az asztal alatt simán bejutunk. Meglehet, hogy ezzel az önkényeskedésünkkel akaratlanul is hozzájárultunk a műhely későbbi kifosztásához.

Így utólag azt hiszem, hogy számára ez a műhely volt a front. Neki csata volt minden megreparálandó puskacső, megforrasztandó szurony. Az utolsó fennmaradt bejegyzés abban a bizonyos kemény fedelű füzetben így szól:

 

Barnítószer vadászfegyverhez

 

Egy liter menynyiségű barnítószerhez:

1 súlyrész sublimátom

3 " borszesz

2 " vasklorid

2 " sósav

3 " kénsav

2 " salmiáksav

100 " desztilált víz

Ez a bejegyzés ceruzával íródott. Mellette nagyapám ferdén keresztbefutó, fekete tintával írt megjegyzése látszik:

 

Rainer ajánlotta

de már zavart elmével

 

Nem tudom, ki volt ez a Rainer, de úgy képzelem, egy katonatársa a nagy háborúban, akinek nem adatott meg, hogy a Piave, Isonzó, Doberdó poklát, megannyi srapnelesőt, légnyomást és társzekérrobbanást újrahasznosítható emberként élje meg.

*

 

Pontosan ugyanazon a napon, amikor Lajkó nagyapám „háborúba elvonult a 20 gyal.ezreddel", másik nagyapám kétszáz kilométerrel arrébb nevezetes haditettet követett el, melyet a korabeli lapok is megörökítettek. A birtokomban lévő színes újságkivágás jellegzetes lábszárvédőjű és töltényövű, zöldeskék uniformisú frontkatonát ábrázol, aki egy kitámasztott fedelű fekete versenyzongora előtt ül, és lehunyt szemmel, nagy átéléssel veri a billentyűket. A puskája az ablakdeszkának van támasztva, az ablakon túl feltűzött szuronyú katonák vonulnak. A grafika jobb alsó sarkában a következő szöveg olvasható:

„Egy 44-es baka mint sabáci zongorista. Mint ismeretes, augusztus 14-én a somogyi 44-es bakák keltek át legelőször a Száván gyilkos puskatűz közben. Ezek között volt Trabalka Imre kaposvári városi hivatalnok is. Reggelre már Sabácban jártak a magyar bakák, és amikor meggyőződtek arról, hogy az ellenség kitakarodott a városból, végigvonultak a magyar századok az utcákon. A polgármester lakása előtt masíroztak a derék somogyi legények, mikor az egyik káplár, Trabalka Imre kivált a sorból, és hirtelen beugrott a kitárt ablakon. A katonák egy kicsit hüledezve bámultak utána, de a következő pillanatban elmosolyodtak, mert a nyitott ablakon át zongoraszó hangzott: »Fel, fel vitézek a csatára!« - zengett a magyar riadó, és a katonák odakint lelkesen folytatták."

Ezt a nagyapámat, Trabalka Imre majdani kaposvári aljegyzőt csak hírből és dokumentumokból ismerhettem: két évvel születésem előtt meghalt. Emiatt is, meg azért is, mert nem az ő egykori környezetében nőttem fel, világháborús részvételéről való ismereteim többé-kevésbé ki is merülnek ebben az egy újságcikkben.

 

Dédapámnak, a gálosfai kántortanítónak, akit szintén Trabalka Imrének hívtak, három fia és két lánya volt. Amikor 1914-ben kitört a világháború, mind a három fiú önként jelentkezett katonának. A hírt a család megdöbbenéssel fogadta. Az ő szemükben valahogy még mindig kölykök voltak, és baljós előérzettel mondogatták: „Az a két megátalkodott csirkefogó biztos megússza, de szegény Béla alighanem odamarad."

A két „megátalkodott csirkefogó" Imre nagyapám és Tibor bácsi volt, akik minden rossz hírük ellenére szépen meneteltek felfelé a hivatali ranglétrán: az egyik a kaposvári városi hivatalban, a másik a városi rendőrségen. Mesélik róluk, hogy egyszer együtt boroztak Gálosfán, a szőlőhegyen, amikor Imre nagyapám hirtelen kíváncsi lett rá, milyen is az, amikor megbilincselik az embert. Tibor elővette hát a kézibilincset, és rákattintotta a csuklójukra. Aztán amikor le akarta venni, akkor jött rá, hogy a kulcsot otthon felejtette. Unokaöccsüket kellett elszalasztani érte a szőlőhegytől tizenkét kilométerre fekvő Kaposvárra. Órákba telt, mire visszaért, de azok ketten még mindig ugyanolyan békésen borozgattak, mint ahogy hagyta őket. A két csirkefogó megtalálta a poharat összebilincselt kézzel is. Dehogyis akartak ők jogvégzett emberek lenni! Imre például szobrásznak vágyott, és gyönyörű kis meggyfa büsztben meg is örökítette azt, aki művészi ambícióit keresztbe törve hivatali pályára adta: apját, a gálosfai kántortanítót.

Béla, a legkisebb, a szelíd, vékonypénzű fiú valóban odamaradt a háborúba. Az orosz fronton esett el 1915-ben. Haslövést kapott, és a kórházbarakkot, ahová a végzetes sebbel került, lerohanták az előretörő oroszok. A gálosfai első világháborús márványtáblán az ő neve az első a másfél tucatnyi egyszerű honvéd között:

trabalka béla önkéntes tizedes 1915 oroszország

Van róla néhány fényképem, és őrzöm a Magyar Királyi Államvasutakon félárú jegy váltására jogosító igazolványát. 1910. december 31-én állították ki, és 1914-ig minden évben meghosszabbították. Az 1915-ös év már üres.

Béla, a legkisebb fiú tanító volt a Zala megyei Nován, és arra készült, hogy idővel majd átvegye apja kántortanítói hivatalát a Trabalka család ősi fészkében, Gálosfán. Nézem az arcképet az igazolványban: látni való, hogy szelíd, jóravaló fiú volt. Még a kackiásan felpödrött bajuszkája is egészen törékeny. Mégsem gondolta egy pillanatig sem, hogy ebből a háborúból neki jobb volna kimaradnia.

Sőt: szerintem a három fiú közül ő volt az, aki leginkább forszírozta ezt az önkéntes hadba vonulást.

Ezt arra alapozom, hogy első volt a névváltoztatásban is. Nagyapám például csak 1934-ben, mint elismert városi aljegyző magyarosított. De bármi olvasható is a gálosfai márványtáblán, az ifjú novai tanító 1910-ben kiállított igazolványában már a Tábori Béla név szerepel.

A három Trabalka fiút nyilván feszítette a bizonyítási vágy, hogy ők a nevük ellenére igaz magyarok. A család valamikor a 19. század első felében vándorolt be Somogyba az Árva vármegyei Usztye faluból; a legidősebb Trabalka Imre, az első világháborús zongorista hős apja már Gálosfán született 1860-ban. Elsősorban kántorként vívott ki nagy elismertséget. (Portréjét megfestette Kunffy Lajos.) A gálosfai „Trabalka"-hegyen, a pincéje előtt, a diófa tövében egy kancsó bor mellett gyönyörű halottbúcsúztató énekeket írt. Élete végéig sérelmezte, hogy a temetésért járó honoráriumot, a frissen leütött sírkeresztre terített két asztalkendőt mégis a pap tette el. (Legalábbis többnyire. Mert legalább egy ilyen asztalkendő fennmaradt.) Nem biztos, hogy a pap egyszerűen csak kapzsi volt. Hogy jogot formált mind a két asztalkendőre, abban az is közrejátszhatott, hogy a Trabalkák Gálosfán a 19. század végén még valószínűleg jöttmentnek számítottak. Hogy az ükapám Usztyén született, azt a leszármazottak keresztleveleibe inkább be se íratták. A rubrikában csak egy vízszintes vonal van.

Usztye szlovák falu, Felső-Magyarország legfölső csücskében fekszik, pontosabban csak feküdt. Nemrég jártam ott. A falucskát immár fél évszázada elnyelte az Árva folyóból duzzasztott mesterséges tó. Megmaradt azonban a domboldalon az egykori temető, benne tucatnyi, még úgy-ahogy olvasható Trabalka-sírkővel. Stefan Trabalka, Zofia Trabalka, Michal Trabalka. A keresztnevek néhol már kibetűzhetetlenek, de mindenütt megelőzik a vezetéknevet. A sírfeliratok se nem magyarul, se nem latinul, hanem egytől egyig tótul vannak. A családba a múlt század elején beházasodó egyik oldalági rokon csak úgy becézte hitvesét: „tótom". Hiába jelölik meg a keresztlevelek néptanítónak már az Usztyéból kivándorló legöregebb Trabalka Imrét is, kérdés, hogy eredetileg tudott-e magyarul. Annak a fanyar, századelőtti hangulatú usztyei temetőnek a békéje valahogy mégis azt sugallja, hogy mindegy, milyen nyelven vésik a kőbe a feliratot.

Akárhogy is, a három Trabalka fiú hazájának vallotta ezt az országot, és kész volt meghalni a zászlaja alatt. Az ő ezredük, a 44-es „rosseb" gyalogezred emlékművéhez is mindig elvittek egy főhajtásra, amikor gyerekkoromban néhány napot két tanév közt Kaposváron nyaraltam. A szobor csak kőből volt, és ágyékkötős ifjút ábrázolt, amint puszta kézzel küzd az oroszlánnal. Nem tetszett. Valahogy nem illett össze azzal a képpel, ami a mostohanagyapám elbeszélései nyomán kibontakozott a 44-es kaposvári bakákról, akik „csak előre, rosseb, rosseb, csak előre" énekszóval törtek előre rendületlenül. A szobor talapzatán, igaz, volt néhány csatadombormű, Sabac, Horozanna Wielka, Montello, Krupiec, Ceremha, de ezeket már kikezdte az idő. Jóval kevesebb volt kivehető rajtuk, mint a hadikártya-képeken. Viszont mindig elégedettséggel töltött el, hogy a talapzat oldalába vésett, a 44. gyalogezredet dicsőítő hadparancs-szöveg szerzőjét, Frigyes főherceg tábornagyot a számomra mérvadó kártyacsomagból nagyon jól ismertem.

Trabalka nagyapám a kutya szerb zongora mellett véghezvitt haditette után ebben a háborúban többé nem hallatott magáról. A nagy nekibuzdulásban még előléptették, de érmet, kitüntetést nem szerzett, hadparancs egyszer sem említi a nevét. Mindenesetre becsülettel végigharcolta a világháborút, amit egy családi anekdota is bizonyít. Ezt a történetet két változatban ismerem. Az a lényeg mindkettőben, hogy Trabalka nagyapám 1918. november 28-án szőrösen, szakadtan végleg megjön a frontról, és megy haza a Hunyadi János utcába. Az egyik változat szerint Eta nagyanyám, aki erdészeti igazgató lányaként született egy Zágráb melletti kastélyban, majd Triesztben tanult, mielőtt Kaposvárra vitték volna férjet keríteni a számára, ahol ki is vetette a hálóját a fess Trabalka fiúra, szóval a százéves fotók alapján igencsak vagány Trabalka Imréné szül. Kundráth Etelka Karolina Hajnalka épp az ablakban könyökölt, amikor férje előkerült a háborúból, és ha már előkerült, ott helyben leteremtette: „Nem szégyelled magad? Hogy mersz ilyen borostásan megjelenni?!"

A másik változat az olasz anyanyelvű, olaszos temperamentumú Eta nagyanyám másik közismert szokására teszi a hangsúlyt. A pörölésnél ugyanis csak trécselni imádott jobban. E változat szerint tehát az utcán áll, és a többi feleséggel beszélget, amikor rég nem látott férje befordul a sarkon. Látja, de csak beszélget tovább. Trabalka nagyapám pedig megy a házba, behúzza maga után a kaput.

Még az is lehet, hogy azért nem mesélt annyit a háborúról, mert beléfojtották a szót.

 

 

Múzeumi pályafutásom alatt rengeteg első világháborús emlékkel találkoztam különböző gyűjteményekben, publikációkban, a visszaemlékezők személyes környezetében. Tulajdonképpen hálás vagyok mindkét nagyapámnak, hogy nem fabrikáltak maguknak mementót töltény- meg ágyúhüvelyből, repeszdarabokból, gombból, drótból, gyufaszálból, fedezékek faanyagából, muszka konzervdobozból, és ezzel nem kényszerítettek rá, hogy szánalmas megnyilvánulásait őrizzem a lövészárokba hajtott kisember unalom szülte alkotóvágyának. Ez a tárgyi hiátus számomra többet mond mindennél. Annál makacsabbul őrizgetem halálközeliségük áttételes bizonyítékait. A hősi pózban zongorázó hivatalnok nagyapám képe már rég nem a jól végzett szuronyroham utáni jól megérdemelt ünnep képét idézi, hanem a hallgatásét. Nem volt több zongoraszó, nem volt több hecc, mert rá kellett jönnie, hogy a katonák nem fognak hazamenni, mire lehullanak a falevelek. És innentől kezdve Trabalka Imre tartalékos hadnagyon már csak az segített, ha összeszorította a fogát.

Valami ilyesmire jöhetett rá puskaműves nagyapám is, amikor felrobbant alatta a lőszeres szekér. Az ő hallgatása a szörnyűségekről számomra abban a nagy, fekete, szabadonfutós bicikliben testesül meg, amelyet két frontszolgálat szünetében egy zsidó kereskedő részletre odaadott neki, és ő részletre kifizetett.

Ez a két ember az életük végén találkozott. Addigra már sok keserűségen mentek keresztül, és még több várt rájuk. Lajkó nagyapám kisfia, Józsika négyéves korában, torokgyíkban meghalt. Mondják, nagyapám ekkor kezdett inni. Három lányát azért sorban férjhez adta: az elsőt egy hentes és mészároshoz, a másodikat egy tűzszerész altiszthez, aki hősi halált halt a Don-kanyarban, a harmadikat pedig - édesanyámat - egy Don-kanyarból visszatért tüzérzászlóshoz. Rátarti ember lévén nagyapám valószínűleg mésalliance-nak élte meg mindhármat. Aztán már jóval az élete delén túl hosszú évekre megvonták tőle a nyugdíját, elutasították még a vezetékes rádió bevezetésére irányuló kérelmét is, és amikor a dolgok már épp kezdtek volna rendeződni, kisajátították a kertjét, hogy tömbházakat húzzanak fel két utca hosszat a gyümölcsfái helyére. De semmi nem törte meg, legföljebb egy kicsit még többet ivott. „Az a rendes iparos, aki mindig italos, és sohasem részeg" - ez volt a nótája. „Hatvanhét unokám volt", szokta még mondogatni, ami azt jelentette, hogy hat van, hét volt, mert egy meghalt. Másik szavajárása a „két hét múlva száz leszek" volt, lévén hogy 1877-ben született. Tényleg úgy nézett ki, hogy gond nélkül megéri a százat, aztán egyszer télvíz idején kalap nélkül ment el a kocsmába, meghűlt, ágynak esett, és karácsonyra meghalt. Kilencvenöt éves volt.

Trabalka nagyapámnak két fia született, majd a válása után egy lánya. Mindkét fiából végül tisztviselő lett, a lányából pedig fizikus, ami nem is olyan furcsa, ha hozzászámítjuk, hogy ő maga - a díszes oklevél tanúsága szerint - rendes tagja volt a Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak. A negyvenes évek végén azonban elbocsátották jegyzői állásából, és famunkákból élt. Mint mondják, nagyon szép, különleges pipákat faragott; egy ördögfejes szipkát őrzök is tőle a fiókomban. Egy levelében hosszú betegeskedés után felépülve arról lelkendezik, hogy barcsi fésűs barátja harminckét szarut küldött: „vannak olyan darabok, melyekből még 4 drb. pipaszopóka is lesz. Most meg rózsafagyökerem nincs. Majd el fogok menni az erdőbe, és magam fogok szedni."

„Hát az én kedves Jóskám hogy van? - folytatódik a spirálfüzetből kitépett lapra írt, megsárgult levél. - Jó volna, ha együtt dolgozhatnánk. Segítene nekem pipákat készíteni. Összedolgoznánk."

Ez a „Jóska" az én Lajkó József nagyapám, aki több ízben is leutazott Gálosfára, hogy ellesse a násza bognártudományát. Kis szekereket készítettek együtt, ötven kiló tűzifát lehetett bennük elszállítani. Az ilyesmi nagy kincs volt falun a háború utáni időkben. Csak most tudatosult bennem, hogy főfegyvermester nagyapámat a másik nagyapám, a volt városi jegyző tanította meg, hogyan kell ezeket a gyerekkoromból jól ismert kis szekereket gyártani, melyeknek mindenki csodájára járt.

Az összedolgozásból nem lett semmi. De mielőtt Trabalka Imre meghalt volna, még néhány tisztelgő látogatást tett egymásnál az egykori hivatásos és az egykori önkéntes katona. Biztos élvezték egymás társaságát, és a jó borok mellett nagyokat hallgattak. Nem hiszem, hogy szó esett volna fegyverekről, vagy ha igen, legföljebb had- és jogtörténeti tudásukat fitogtatták finom iróniával:

„Na és azt tudod-e, hogy Nagy Károly uralkodása alatt törvényileg kifejezetten meg kellett tiltani, hogy a hadba vonulók mindössze egy szál furkósbottal jelenjenek meg?!"

 

Az első világháború idején elterjedt az a szokás, hogy a katonák tenyérnyi sodronyhálót viseltek a zubbonyuk alatt, hogy az felfogja a szívüknek szánt golyót. Ez a sűrű szemű acélfonat túl sok életet nem menthetett meg, de a beléjük vetett hit egyre erősödött. Ott, az emberi vágóhidak poklában talán meg se lehetett lenni babonátlan.

Amikor még kisgyerekként az ebédlőkredenc keskeny középső fiókjában egy ilyen sodronydarabot találtam, sokáig tűnődtem, mi lehet az. Végül arra a gondolatra jutottam, hogy valami bizarr kis női retikül maradványa. Azóta ennek a sodronydarabnak ugyanúgy nyoma veszett, mint a Hadisegélykártyának és annyi másnak a régi házból. Már soha nem fogom megtudni, hogy kié volt. Lehetett Lajkó nagyapámé, Trabalka nagyapámé vagy a másik csirkefogóé, Tibor bácsié, vagy akár a mostohanagyapámé, Leutnant Julius Dömötöré, vagy a második világháborúban apámé, anyám volt vőlegényéé vagy akárkié, még az is lehet, hogy Trabalka Béla önkéntes tizedesé.

Lajkó-album

Lásd 39. o., 5. bek.

40. o., 5. bek. 41. o., 6. bek.

42. o., 1. bek.

 

 

 

46. o., 7. bek.

Trabalka-album

44. o., 4. bek.

44. o., 7. bek.

45. o., 4. bek.

46. o., 3. bek. 46. o., 2. bek.

47. o., 2. bek.