Békés Pál
Dr. Puszin tévedése
(Csikágó)
Özvegy dr. Puszinné Bordás Eta, a patika vezető gyógyszerésze egy reggel megemlítette munkatársainak, hogy néhai férje többször is szóba hozta: az az ember ott szemben - mert csakis így emlegette: „az az ember ott szemben" - talán madárijesztőként szolgálhatott a Csikágó felépítését megelőzően itt nyújtózó konyhakertekben. Vagyis a voltaképpeni Teremtés előtt. Még az sincs kizárva, hogy ő volt a viszonyítási pont, az origó, hozzá igazították a majdani István út és Nefelejcs utca kereszteződését, köré építették a városrészt. Negyedet. Kerületet. Környéket. Ki minek tekinti a Csikágó névvel illetett néhány utcányi kellemetlenséget.
Volt ebben az emberben valami időtlen. Mintha a járdából nőtt volna ki, és szürke aszfaltból, másra nem használható maradékból formálta volna a Teremtő. Már ha egyáltalán teremtették. A megfigyelőnek akár az a benyomása is támadhatott, hogy ottléte öröktől való, következésképpen marad, ahol van, az idők végezetéig.
A gyógyszerész asszony tekintélynek számított a környék kisebb-nagyobb nevezetességeinek ügyében, noha nem saját, hanem elhunyt férje jogán. Dr. Puszin Ábel, a szomszédos, nagy múltú közkórház kórboncnoka, később proszektúrájának vezető főorvosa ugyanis a nyugdíjaztatása és elhunyta közti években helytörténeti kutatásokkal foglalkozott. Szemet szúrt neki, hogy lakhelyéről fél bekezdésnyi sem olvasható a főváros történetét ismertető számtalan terjedelmes szakmunka egyikében sem, csupán egy sunyi gyakorisággal ismételgetett, gonosz félmondat: „az Erzsébetváros legsötétebb része". A Csikágó - a hetedik kerület Thököly út, Dózsa György út, Damjanich utca, Rottenbiller utca által határolt színtelen négyszöge - egyetlen épülettel, emléktáblával vagy szoborral sem szerepel a fővárosi nevezetességek listáján (noha ez utóbbi könnyen magyarázható: egyetlen szobra sincs). De még arra sem veszteget szót senki, hogy miért nevezik éppen úgy, ahogy: Csikágónak. Mintha nem volna se múltja, se története, következésképpen nem is létezne.
Dr. Puszin szívére vette a dolgot. Itt töltötte egész életét - ha a történelem által rárótt kényszerű távolléttől eltekintünk -, s csak most szembesült azzal, hogy lakhelye szinte nem is létezik. Márpedig ha lakhelye, azaz születésének, nevelkedésének, mindennapjainak kerete nincs, akkor voltaképpen ő maga sincs - fűzte gondolatait dr. Puszin, aki gyermekkora óta kedvelte a szofizmákat. Egyszeriben világosan látta feladatát. Fel kell tárnia, mintegy meg kell alkotnia szűkebb pátriájának történetét, ezáltal a nemlét homályából a létezés napvilágára emelni a szürke házsorokat. Nekilátott. Ómódi, kecskelábú íróasztalát elborították a hússzín cédulák, melyeket még volt munkahelyéről mentett ki, s így a lapok bal felső sarkában az állt: „Boncolási jegyzőkönyv". Figyelmét a munkába vett terület legkisebb részlete sem kerülte el, és nem csupán az ismertebb középületek históriáját adatolta, a jelesebb lakóházakat listázta, a fontosabb társadalmi mozgásokat rögzítette, a valaha itt lakott híres-hírhedt személyiségek ragyogó, illetve sötéten zavaros múltját tárta fel, nem. Éles szemét a színfoltok, a couleur locale meghatározó elemei sem kerülték el. Márpedig „az az ember ott szemben" ilyen volt.
Az ígéretes, egy majdani helytörténeti monográfia csíráit magukban hordozó kutatások végére egy ebéd utáni, a szokottnál talán valamivel erősebb feketekávé tett pontot. A szélütés teljes és visszafordíthatatlan volt. Néhány óráig még küzdöttek az orvos életéért a kórházban, de csak félszívvel; ha felgyógyul, magatehetetlen és beszédképtelen lett volna. A boncolást volt munkatársai és beosztottjai végezték, s míg dolgoztak, mindvégig az lebegett a szemük előtt, vajon munkájuk megfelel-e az elhunyt által támasztott magas szakmai követelményeknek. Úgy vélték, igen. A hússzín lapra írt jegyzőkönyv tartalmát ismertették az özveggyel, és tudomására hozták, hogy a halál tulajdonképpeni oka nem a feketekávé volt, hanem a bal agyféltekén detektált elváltozás: az arteria vertebralis két centiméteres szakaszának kóros szűkülete, valójában sorsszerű fejlődési rendellenesség, mely az elhunyt huszadik életéve körül, vagyis a testi fejlődés befejeződése idején véglegesült, és azóta fenyegetett - noha jelt nem adott - bármikor bekövetkezhető végzetes repedéssel.
A posztumusz megismert tények fényében a múlt újraértékelendő. Ez esetben a halál nem sorsszerű, gyászos véletlen. Viszont a szűkület kialakulása óta eltelt fél évszázad páratlan, becses ajándék. Annál is több: isteni kegy.
Özvegy dr. Puszinné igyekezett ebből a szemszögből nézni a dolgokat, és tisztázni magában a véletlen és a szükségszerű összetett viszonyát, ám minduntalan belezavarodott. Az elhunyt minden bizonnyal képes lett volna rá, ám nem állott módjában.
Az özvegy gyakran gondolt férjére, ápolta emlékét, és kezdeményezte, hogy avassanak emlékére táblát a proszektúra falán. Szeretettel lapozgatta az elárvult kecskelábas íróasztalon heverő cédulákat és a dossziékba gyűjtött följegyzéseket. Olykor a patikában - ha ügyfél nem háborgatta - beszámolt az olvasottakról.
Ma azonban az augusztusi szabadságolások miatt csupán egyetlen kollégájához intézhette szavait, Korner Annához, az orvosegyetem gyógyszerészkarának végzős hallgatójához, aki itt, a sarki patikában töltötte a kötelező nyári szakmai gyakorlatot. Korner Anna kinézett a kirakatüvegen, melyet bemaszatolt a hetvenes évek elejének egyenletes homálya, megigazította műanyag keretes szemüvegét - ekkoriban hajtották végre a modernitást megtestesítő műanyagok az avult szarukeretek halálos ítéletét -, hunyorgott kissé, és azt mondta: - Tényleg madárijesztő.
Özvegy dr. Puszinné Bordás Eta bólintott, hát hogyne, elholt férje tévedhetetlen volt, hasonlatai és metaforái éppoly pontosak, mint jegyzőkönyvei.
- Hogy hívják? - kérdezte Korner Anna.
- Laja.
- És a vezetékneve?
Az özvegy felvonta vállát, és futólag eszébe jutott, hogy délután talán belelapoz a dossziékba. Végül is kell hogy legyen vezetékneve annak az embernek ott szemben.
- Mintha soha el nem mozdult volna a sarokról - mondta a gyakornok, s ezzel visszamenőleg megerősítette dr. Puszin észrevételét, akinek valami azt súgta: nem csupán különös, hanem már-már természetfeletti a változatlanság, a Laját körüllengő, időmúlásra, évszakváltakozásra fittyet hányó állandóság. Van benne valami túlvilági, végzetszerű. Noha képtelen lett volna meghatározni, micsoda. A természettudományok, a tények és tárgyszerű igazságok embere kihívást látott e jelenségben, tekintetét igyekezett a télen-nyáron, homályos hétköznapon, verőfényes ünnepen, ostrom és forradalom idején mindig egyforma, nyakig zárt bőrkabát alá fúrni. Fölmerült benne az is, hogy a vásott bőrpáncél talán nem is emberi testet rejt, és egy alkalommal, munkába menet, rá egyáltalán nem jellemző módon elragadtatta magát. Míg fizetett a szokott reggeli lapért, azt morogta gonddal nyesegetett, vékonyka bajusza alatt: - Nem baj, téged is én boncollak majd. - Az újságos feltehetőleg hallotta a megjegyzést, ám nem reagált, és lám, helyesen cselekedett, hiszen dr. Puszin ezúttal tévedett. Méghozzá kétszeresen.
Ha a környék valamelyik távolba szakadt szülötte - voltak épp elegen, a korfordulók centrifugális ereje százával szórta a csikágóiakat is a négy égtáj felé - maga elé képzelte a Nefelejcs és az István út derékszögű randevúját, ott látta Laját minden időben. Bárki bármikor távozott is, az utolsó képen, melyet emlékezete úgy-ahogy megőrzött, ott volt a kemény bőrkabát. Ha álmában fölködlött a harmincas évek szerény puhakalapjainak, a tenyérnyi boltokból ide-oda szalajtott küldöncök sipkáinak, a közeli piacról odatévedt kofák fejkendőinek kavalkádja; az ostrom idején a nyílegyenes utcákon vívott tűzpárbaj; a troli indításakor a vezetéket az utca fölé feszítő munkások Sztálin születésnapjára tett felajánlásából következő hisztérikus rohammunkája; az ötvenhatban erre járőröző tankok lánctalpcsikorgása; a hatvanas években a szürkeségbe életet villantó miniszoknyák látványa - valahol a háttérben mindig feltűnt Laja. Mellékalak, aki nélkül érvénytelen az egész. Hitelesítő pecsét. Ott volt, akár a lámpa vagy a hirdetőoszlop. Odatartozott, mint a Tulipán piszkossárga cégére, a suszterüzlet, az élelmiszerbolt, a patikaportál. Nem kiáltozott, rikkancskodásig nem alázta magát. Némán árulta a polgári lapokat, a kormánypártiakat, ellenzékieket, később nyilasokat, majd demokratikusakat, végül a szocialista sajtótermékeket, mikor mi volt a kínálat.
Csak egyetlen emberrel beszélgetett, azzal is csak esőben. A dobozos Viciánnal, aki deréktól lefelé nem létezett. Egy Garay utcai asztalos készítette számára a fatokot, amelyben teste véget ért. Az alját megvasalta, hogy el ne kopjon a vonszolódásban. A kezére két merev kesztyűhöz hasonlatos faalkalmatosságot eszkábált, azzal tenyerelt a Vicián a kövezetre, és lendítette magát előre. Ha kellett, olyan gyors volt, hogy futva is alig lehetett utolérni, de ritkán kellett - hova rohant volna? Cipőfűzőt és Csillag cipőpasztát árult a közeli Bethlen téren.
Azt állította, hogy a háborúban lett oda a lába, Budán, a kitöréskor. Kerületszerte beszélték, hogy hazudik a szerencsétlen, mert az igazság a lába hiányánál is fájdalmasabb. Nyomorúsága kíméletet szült, és senki nem szembesítette azzal, ami amúgy köztudott volt. Sőt az őrült szerelem tébolya, a közös pusztulás démonának érintése glóriát font feje köré, mely a járókelők derekának magasságában ingott. Mert Vicián végzete a magzatelhajtást tiltó Ratkó-törvény volt. Bajba került ő meg a lány, úgy látszott, nincs kiút, és egy részeg hajnalon a Bethlen utca végén, a remíznél kéz a kézben vetették magukat a 46-os elé, amelyről a nóta azt mondta: „Negyvenhatos sárga villamoson sietek a babámhoz." De Viciánt üldözte a balszerencse - túlélte.
Esőben nem dolgozott, mert a doboza nem volt vízhatlan, olyankor a Tulipánban fröccsözött, közvetlenül az újságosstand mellett. Oda húzódott Laja is; viaszkosvásznat terített a sajtóra, és magára hagyta.
Nem tudni, miről beszélgettek, de az biztos, hogy Ratkó Anna, Rákosi Mátyás szövőlányból lett egészségügyi minisztere gyakran szóba került. Legalábbis ezt állította Vajnács Géza, aki a Tulipán pléh söntéspultja mögött mérte a fröccsöket azóta, hogy Murányi utcai szikvízüzeme tönkrement. Valójában az oldalkocsis Pannónia robogó lehelte ki lelkét - ez volt a vég kezdete. A motor és az üzem öszszetartoztak, egyik a másik nélkül nem létezhetett. Vajnács Géza a Pannónia romjai fölött keseregve visszaadta az ipart, és átigazolt a Tulipánba; könnyen tehette, hatalmas, olvatagon kövér lánya tótumfaktum lett a vendéglátóiparban, és puha, párnás keze mindenhova elért. Ha eleredt az eső, Vajnács Géza már nyúlt is a magas, vastag falú, mindig piszkos poharakért; mire a dobozos Vicián bevonszolta magát a Bethlen téri cipőfűző-árudából, és Laja letakarta az újságokat, már várta őket a savanyú fröccs és a még savanyúbb jelmondat:
- A bor szo-szo, a szikvíz ótvar.
Ha valaki, hát ő tudta, milyen az igazi szikvíz. És tudta azt is, mikor kell szabad folyást hagyni az eseményeknek, és mikor kell közbelépni. A verekedéskor is ő választotta el Laját és Viciánt.
Egy szemerkélő esőtől nyákos, novemberi napon történt, a hatodik fröccs után. Némán csépelték egymást; az újságos felülről ütötte a cipőfűzőárus fejét, az meg - mivel éppen ellenfele derekáig ért - megpróbálta lefejelni a tökét. Viciánt megvédte a bélelt ellenzős sapka, Laját a bőrkabát, így hát különösebb baj nem történt. Legalábbis szemmel látható. Amikor a Tulipán törzsvendégei a torzsalkodás okairól faggatták a csapost, azt felelte, fogalma sincs, de - és itt félrehajtotta mindig izzadságtól csapzott fejét - mintha a Ratkó nevet hallotta volna, és szó volt valami tartozásról is.
Az eset nem múlt el nyomtalanul. Egy évbe telt, míg újra összemelegedett Laja meg a dobozos Vicián.
Korner Anna még mindig Laját nézte. Nem tudott volna számot adni róla, mi az oka hirtelen támadt érdeklődésének. Gyerekkora óta a környéken lakott, ezerszer is látta az újságost, sőt lapot is vásárolt tőle, mégis mintha csak most vette volna észre. A sötét hajú, sötét szemű, vékony arcú gyógyszerészgyakornok úgy állt a kirakatüveg mögött, mint egy kényszeresen mozgó kirakatbaba; karcsú ujjai közt az ügyetlen szemüveget forgatta - csak nemrégiben kapta - hol fölvette, hol meg le.
A forró, nyomott augusztusi délután verejtéket sajtolt az arcokra, az elhaladó Trabantok, Wartburgok, Zsigulik benzinbűze még fojtogatóbb volt, mint máskor. Az égen felhők gyűltek, azután eloszlottak. A város a megváltó zivatarra várt, de az nem akart lezúdulni. Elég veszedelmesek az ilyen délutánok. Titokzatos megérzések cikáznak a levegőben, sejtések és érzületek, s még az is megeshet, hogy a különleges légköri viszonyok normális körülmények közt példátlan eseményeket csiholnak elő a semmiből.
A gyógyszerészgyakornok hunyorogva figyelte, ahogy az az ember ott szemben éppen ellenőrzi a bőrkabátjával egyidős sajtóvédő viaszkosvásznat, hogy ha jön az eső, rögtön cselekedhessék.
- Tényleg senki nem tudja a vezetéknevét?
A patika ajtaja kivágódott, a lompos Vajerné torlaszolta el a bejáratot. Megállt a küszöbön, szélesen, izzadtan, kezét halántékához emelte, szemét lehunyta, a karján függő bevásárlószatyorból két csomag hagyma hosszú zöldje hajolt elé szelíden. Arckifejezése akár a megfeszített Megváltóé - ha a hagyma zöldjét leszámítjuk -, ő maga volt az elviselhetetlen, mégis békével tűrt szenvedés.
- Kombinált por - mondta a gyógyszerész asszony, s a magisztrális gyógyszerek polca felé indult, ahol a fejfájás elleni szert tartotta, valójában kizárólag egy-két megrögzötten konzervatív, idősebb kuncsaft kedvéért. A körülményes port, amelyet előbb vízbe mártott ostyába kell tekerni, majd a felpuhult, duzzadt csomagot külön e célra kifejlesztett technikával lenyelni - vagy ahogy Vajerné mondta: legigázni - már régen felváltották a gyári pirulák. Vajerné azonban esküdött rá, hogy kipróbálta az összes újdonságot, szemfényvesztés mind. Rajta csak a kombinált por segít. Egyedül az űzi el a minden időjárás-változáskor és különösen eső előtt halántékába hasító pokoli főfájást. Ám valami ködbe vesző babona okán (gyógyszer a háznál - betegség) nem tartott otthon egyetlen adagot sem, így azután ha rátört a fájdalom, rohant a patikába, vagy ha úgy alakult, az éjszakai ügyeletre.
Lassan ereszkedett a sarokban álló székre, amely mellett a tenyérnyi asztalkán egy kancsó víz és néhány pohár várta a rászorulókat. Ujját le nem vette a halántékáról; várta a megváltást.
Özvegy dr. Puszinné átnyújtotta a szert a pulton, Korner Anna elvégezte a szükséges műveleteket, ostya a vízbe, por az ostyába, és a lucskos holmit Vajerné kezébe nyomta - elvégre le nem nyelheti helyette.
Vajerné egy pillanatig a tenyerén egyensúlyozta a szert.
- Nincs is rendes neve - mondta, azzal legigázta a batyut.
- Kinek?
- Máskor ne áztassa el ennyire, aranyom, mert szétmállik, aztán belegebed az ember, olyan keserű.
- Annak ott szemben? - kérdezte a gyakornok, de válasz nem érkezett, a vastagocska ujjak újra a halántékon, a hagyma zöldje szelíden a széles ölben, és özvegy dr. Puszinné intett: békesség. Hadd pihenjen a szerencsétlen.
Zöld körök, sárga hullámok száguldottak Vajerné összepréselt szemhéja mögött, a tarka vonalak közt feltűnt Laja, a több mint húsz évvel ezelőtti, épp olyan volt, mint most, a bőrkabát viharvert, nyakig zárt, egy Bethlen utcai gang sötét szögletében állt, pénzt számolt Vajerné kezébe, aki akkor még nem volt Vajerné, és szélte is csak fele a mostaninak. Fémpénzt tett a bankjegyek tetejére és suttogott.
- Itt van még egy ötös, és olaj.
- Mi nem szoktunk - húzódozott a Vajerné, aki akkor még Somlai Ella volt -, külön van a szoba a konyhából...
- Szoba? Sufni!
- De mi nem szoktunk...
- Most szokjanak.
És Somlai Ella meg az anyja elmentek otthonról egy órára. Távozáskor a sötét lépcsőházban hiúzszemmel lestek körbe, hogy kitudják, kit visz az újságos a konyhából nyíló fáskamrába, vagyis az abból átalakított kéjzugba, melyben az ágy is éppen csak elfért, de a Keleti pályaudvar átutazóinak, akik egy-egy félórányi zóna adag örömöt vásároltak az érkezési oldal lányaitól, megfelelt. A helyszűkét elfogadhatóvá tették a mérsékelt árak, és senki nem állt elő olyan különleges igényekkel, mint most Laja. Somlai Ella meg az anyja hiába vizslatták a lépcsőházat, az újságos nője jól bújt. Egy pillanatra látták, vagy inkább sejtették csak. Ahogy elvillant mellettük, futó fény derült a gangos bérház homályos udvarára, aztán szoknyasuhogást hallottak - mintha nehéz, sűrű szövet lett volna -, és földerengett egy tarka kartonkendő.
- Talán a piacról - találgatta az öregasszony, de közelebb nem jutottak a megfejtéshez. A következő órában krémest ettek a Petrik cukrászdában, kis híján nyakára hágtak szobáztatásból származó illegális jövedelmüknek, és mire hazamentek, üres volt minden, kulcs a lábtörlő alatt.
Összesen négyszer számolt pénzt Laja a Bethlen utcai gangon, összesen négyszer súgta: - Még egy ötös, és olaj. - Utolsó alkalommal az öregasszony vette át a pénzt, és hirtelen ötlettől indíttatva azt mondta: - Nem, még egy tízes. - Laja egy lendülettel markolta vissza az egészet, az öregasszony meg sikkantott: - Nem úgy gondoltam! - És mentek a Petrikhez.
- Az a fejkendő - nyammogta bele Somlai Ella anyja a krémes sárgájába -, az a kendő. Pont mint a kofáké a Garayn.
- Egy újságos egy kofával? - kérdezte a lánya, mintha példátlan, szentségtörő mésalliance-nak vette volna hírét, ami még az olyan nyomorúságos vidékeken is elképzelhetetlen, mint a Loire völgye, hát még a Csikágóban. - Ugyan.
Laja nem jött többet. Idővel az öregasszony - mivel a Keleti környékén elég gyenge volt az üzletmenet - elküldte hozzá a lányát. A majdani Vajerné egy darabig őgyelgett a sarok körül, távolról nézte a bőrpáncélos embert, a patika mellől, melyet akkoriban még Mizsei úr vezetett, a régi tulajdonos, akit néhány évvel korábban álmában államosítottak - egy reggel arra ébredt, hogy semmi sem az övé, de megengedték, hogy tovább vezethesse saját gyógyszertárát.
A bőrpáncélos ember orra tövétől két hosszú árok futott majdnem az álláig, mintha megbénították volna mimikáját, arca kemény volt, akár a beton. Somlai Ella kibekkelte, míg egyetlen vásárló sem mutatkozik a stand körül, majd megvárta, míg elfújtat előtte a főváros büszkesége, a nemrégiben az utazóközönség szolgálatába állított, bumfordi, vörös trolibusz, és átsietett a túloldalra.
Laja tekintetéből nem derült ki, felismeri-e napfénynél, úgy pillantott rá, mint aki várja a rendelést: milyen lappal szolgálhat? A majdani Vajerné lopva körülpillantott, majd sietősen hadarta:
- Anya üzeni, a múltkor a tízessel az tévedés volt.
Laja nem rezzent. Végül azt mondta:
- A délutáni lapot még nem hozták.
- Öt se kell, elmegyünk otthonról, ha megállapodunk, jöhet bármikor.
- Nem, azzal sajnos nem szolgálhatok - felelte az újságos.
Somlai Ella egy pillanatig még nézte a bőrkabátost, és az a ködös benyomása támadt, hogy nem is ember áll előtte, hanem embernek látszó tárgy. Nem járt messze az igazságtól. Hátat fordított Lajának, a közelébe sem ment többé. Nem esett nehezére, mert újságot csak hébe-hóba vett a kezébe, akkor is Fürge Ujjak kötőmagazint, azt meg a Keletinél árulták, és ha a patikába igyekezett a kombinált porért, egyszerűen átnézett az áruson.
- De ha mégis hívni akarja valahogyan, aranyom - mondta Vajerné, miközben óvatosan leeresztette kezét a halántékáról, és áldotta a minden bajt feledtető kombinált port -, akkor nevezze csak egyszerűen trógernek. Vagy görénynek. Nagyot nem tévedhet.
- Miért? - kérdezte Korner Anna.
Vajerné fizetett, és a gyógyszerész asszony, bár tudta, hogy reménytelen, mégis megkockáztatta:
- Nem vinne haza néhány adagot?
- Jaj, dehogy. Gyógyszer a házban: betegség! Akkor azután biztosan elkap a migrén.
Sebbel-lobbal indult a nyomott forróságban verejtékező utca felé, kinyitotta az ajtót, s amikor Korner Anna utánadobta: - Miért tróger? Vagyis görény? - nem hallotta, mert az iromba vörös troli éppen átgördült a kereszteződésen, és a sivítás elnyomott minden zajt.
De ha meghallja is, válaszolni nem tudott volna. Sommás vélekedésének magyarázatát csak szállingózó pletykákra építhette volna, ezek azonban olyan képtelenek voltak, hogy még a pállott susmorgásokra szinte genetikusan fogékony Vajerné sem igen adott hitelt nekik. A Lajával történt utolsó találkozás után egyébként kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mi történik a bőrpáncélossal. Ekkortájt érkezett életébe a Vajer. Ha nem is fehér lovon jött, de azért mégiscsak 424-es gőzmozdonyon, egyenest a Keletibe, egy mozdonyvezető, egy vezér, egy hódító, aki egyetlen lendülettel bevette a Bethlen utcát, ám nem tudta pacifikálni a meghódított területet, hamarosan kókadtan visszavonult, és csak a nevét hagyta a gangos lakásban, meg egy gyereket, meg egy kilencvenszázalékos kedvezményre jogosító vasúti igazolványt, de idővel lejárt az is.
A majdani Vajerné tehát nem látta, amint egy vastag szoknyás és tarka kendős lány, bizonyos Galla Erzsi megáll az újságosstand előtt. Meglehet, sokan voltak tanúi a kora délutáni jelenetnek, de senkinek sem szúrt szemet, bár a Garayn satnya zöldségeiket kínáló őstermelők meg a hátukon fonott vesszőkosarakkal közlekedő kofák csak különös okkal távolodtak el ennyire életük színterétől, a piactól és a pályaudvartól.
Galla Erzsi félrehajtott fejjel, várakozón állt Laja előtt, aki talán szólt volna, talán nem, ám mielőtt kiderülhetett volna, mi a szándéka, történt valami.
A sarkon befordult Vicián. Szinte szaladt. Hosszú, vékony lábai voltak, szapora léptekre valók, és ki is használta adottságát. Hírt hozott; jót. A Damjanich utcából hozta, a Munkás Sakk-kör helyiségéből, ahol a Kéményseprő Sakk-kör éltáblásaként gyakorta játszott az Egészségügyi Dolgozók Sakk-körének másodvonalához tartozó dr. Kánával, különösen mostanában, hogy közeledett a Budapest-bajnokság, és városszerte folytak az előkészületi mérkőzések. Dr. Kána a kórház nőgyógyászatán dolgozott, és elvállalta, amire Vicián kérte, egy bajba jutott ismerőse, illetve annak - ahogyan mondta - hozzátartozója nevében. Dr. Kánának nem ez volt az első esete. Éppen tíz abortuszt végzett azóta, hogy a Ratkó Anna-féle szigorú tilalom életbe lépett. Mind a tízet a lehető legveszedelmesebb helyen - nem kevés fatalizmus szorult belé -, odabent, a kórházban, késő délután, vizsgálatnak álcázva, valamennyit sikeresen, és az egyre nagyobb rizikó miatt egyre növekvő összegen túl mind a tízért könnyes szemű hála volt a jutalma. Dr. Kána lassanként új Semmelweis Ignácnak, az anyává nem lenni kívánó nők jótevőjének látta magát, állását, karrierjét, diplomáját kockáztató hősnek, az asszonyok érdekében minden veszélyt vállaló talpig férfinak.
Másodika volt, fizetésnap, Vicián a délelőtt átvett fizetésborítékot a sakktábla mellett odacsúsztatta dr. Kánának, aki zsebre gyűrte, majd egy szobaszámot és egy időpontot súgott a kéményseprők éltáblásának. Az elnézett a levegőbe, memorizált, és két lépésben kíméletlenül megmattolta a kutyaütő nőgyógyászt.
- Biztos, hogy megjegyezte? - kérdezte néhány perc múlva Galla Erzsit, aki zavarában kibontotta, majd újra megkötötte kendőjét, és szapora pislogással jelezte, hogy egy életre a fejébe véste, amit kellett. - Egészen biztos? Na jó. De aztán pontosan, mint a halál.
Vicián Lajára pillantott, akinek arca mély árkaiban sötétség honolt, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy egy ilyen csinos lány hogyan adhatta magát ehhez a csikágói Frankensteinhez, de a kéményseprők éltáblása lenyelte a kikívánkozó megjegyzést, és csak azt morogta: - Mi meg ahogyan megbeszéltük. - Az odavetett mondat egy összegre vonatkozott, kerek összeg volt, épp ötszöröse annak, amit a sakktábla mellett odacsúsztatott a szicíliai védelemmel reménytelenül kísérletező nőgyógyásznak, ám ezzel a számtani művelettel igazán fölösleges lett volna Laját traktálni.
Vicián ruganyosan ringatódzó alakját elfödte a sarok.
Laja és Galla Erzsi magukra maradtak, a lány arra gondolt, hogy két vonat indul haza, Sülysápra, az egyik most, a másik késő este, az elsőt már lekéste, a másikat eléri mindenképp, tehát elmehetnének még egyszer a Bethlen utcába, most már úgyis mindegy, akkor meg miért ne? Levette a kendőjét. Szinte fölragyogott az utca. Ám Laja zsebre vágta a kezét:
- Na, most már mindent tudsz.
Galla Erzsi semmit nem tudott, legfőképpen azt nem, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Nem tehetett mást: bízott ebben a kemény bőrbe burkolt városi emberben, aki - maga sem értette, miért - delejes hatással volt rá; ha Laja azt mondja, hogy a Bethlen utca foglalt, és a legközelebbi szabad sufni az Északi-sarkon van, akkor kérdezősködés nélkül ballag a nyomában a jégkunyhóig. És bízott Laja láthatólag dörzsölt barátjában is, remélte, hogy kikeveredik ebből a lidércnyomásból, és szerette volna, ha megfogják, de legalább megérintik a kezét.
Épp Laja felé moccant volna, amikor felvisított a troli, majd csattanás. A vörös kocsi megállt a kereszteződés kellős közepén. Az áramszedő leugrott a vezetékről, a vezető szitkozódva sietett hátra, hogy a hosszú csáklyával helyére horgássza a rudat, de útközben megállt, a házfalra meredt, és hátralépett. A sarokház oldalába eresztett vaskapocs, amely a kereszteződés fölött imbolygó vezetékhálót tartotta, félig kilógott a falból, és azzal fenyegetett, hogy kiszakad egészen. Most látszott, milyen eredményes volt a Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára felajánlott rohammunka, mellyel a 70-es troli vezetékeit nemrégiben kifeszítették a Csikágó utcái fölé.
- Na menjünk innen, emberek - tanácsolta a vezető barátilag. - Ha az ott kijön a falból, nyakunkon a drót a hatszáz volttal, és akkor hamvasztás se kell.
- Menjünk? - kérdezte Galla Erzsi.
- Nem hagyhatom itt a lapokat - felelte Laja.
Nemcsak a majdani Vajerné nem volt tanúja ennek a beszélgetésnek, de Vicián sem, aki akkor már elszökellt hosszú lábain, és Vajnács Géza sem, akinek szikvízpalackos farekeszekkel megpakolt Pannóniája épp ekkor hördült a kereszteződésbe. Vajnács káromkodott, aztán fordult, hogy másfelé kanyarodva kikerülje a lerobbant trolit és veszedelmes környezetét.
És nem volt tanúja a beszélgetésnek dr. Puszin Ábel sem, aki ez idő tájt a kórház igazgatóságán tartózkodott. Ő maga jelentkezett be. Rövid, tárgyszerű mondatokban hívta fel a vezetőség figyelmét arra, hogy az intézmény környékén gyanúra okot adó események zajlanak. Távol álljon tőle, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le a tapasztaltakból, de a kórház oldalbejáratán, melyen a proszektúra munkatársai közlekednek, délutánonként illetéktelen személyek szivárognak be, s a kórboncnokok udvarias érdeklődésére immáron többedszer is azt felelik: a nőgyógyászatra igyekeznek, csak elvétették a bejáratot. Dr. Puszin a leghatározottabban visszautasította, hogy a tapasztaltakat írásban is rögzítse. Azt mondta, nem följelentő alkat, hanem a rend híve. A törvények megtartását és megtartatását mindenek fölött valónak tartja, úgy véli, az egyén kötelessége, hogy alávesse magát a többség számára haszonnal bíró rendelkezéseknek, a többségnek pedig joga, hogy a kisebbséget alkalmazkodásra bírja. Például amikor őérte nyúlt a hatóság, igaztalannak tartotta ugyan, hiszen nem volt zsidó, hanem tetőtől talpig keresztény, mélyen hívő ember, csupán csak egy kicsit román. Apja Pitestiből keveredett Budapestre, és mindig maradt valami zavar állampolgársági iratai körül, és tessék, ez az apróság elegendő volt egy év munkaszolgálathoz. Ukrajnai búzamezőkön szedte az aknát, ásta az árkot és temette a halottakat, de nem zúgolódott, némán vetette alá magát a sors rendelésének. Ezt várja mástól is. A törvény: sors. Add meg a császárnak, ami a császáré.
Dr. Puszinnak elengedték az írásbeli jelentéstételt. Természetesen nem volt jelen a letartóztatás foganatosításakor sem. De ha látta volna, talán elismerően veszi tudomásul, hogy dr. Kána szó nélkül hajtja fejét a törvény igájába, és egyetlen hangos szóval sem tiltakozik az elvezettetés ellen.
Galla Erzsi ezzel szemben tiltakozott. Két nappal később, amikor Vicián utasításait követve megpróbált beosonni a kórház oldalbejáratán, nem csupán a főbejárattól áttelepített portás várta, hanem két fiatalember is. A portás használhatatlan volt, depresszióval kezelték a pszichiátrián, és a napi három kék tabletta eredményeként úgy mozgott, mintha lassított filmből lépett volna elő. Cserében állandóan mosolygott, és depressziójának eredeti oka, hogy tudniillik felesége terméketlen, és soha nem fogja utóddal megajándékozni, annyira sem zavarta, mintha légy szállt volna az orrára. A két civil ruhás azonban friss volt, fiatal, erős, izzott bennük a vadászszenvedély, és amikor Galla Erzsi futni próbált, még tetszett is nekik, egy kicsit cicáztak vele - a sima ügyek olyan unalmasak.
A hatósági vizsgálat megállapította azt, amit mindenki tudott: Galla Erzsi várandós. Közölték vele, hogy mivel a történtek után fennáll a tiltott magzatelhajtás szándékának alapos gyanúja, őt és leendő gyermekét ellenőrzés alá vonják. Havonta köteles jelentkezni a Sülysáp körzetében illetékes nőgyógyászaton. A magzat apjáról nem kérdezte senki.
Vicián a Munkás Sakk-körben értesült a történtekről, egy műtőstől, akit hirtelen benyomtak dr. Kána helyére az Egészségügyi Dolgozók Sakk-körének csapatába. Egy susztermattal lelépte a bamba tartalékot, azután Lajához sietett a hírekkel - csak az orvosról tudott, a lányról nem. Laja meg sem rezdült, mintha semmi köze sem volna a dologhoz. Vicián nem értette, de talán nem is akarta. Terpeszbe állt az újságos előtt, és a két kezét zsebre vágta.
- Ami jár, az jár - mondta.
- Nyista meló, nyista lóvé - felelte Laja.
- Hát tehetek én arról, hogy...
- És én? - vágott közbe az újságos. - Én tehetek róla?
- Agyonverlek.
- Próbáld.
Vicián nem próbálta. De elvermelte magában a pillanatot. Nem marad ez anynyiban.
Néhány nappal később megtudta, hogy bajban van ő is. A vörös felszolgálónő a villamosremíz melletti presszóból, akivel éjszakánként a Ligetbe jártak, remegve ült mellé a záróra után. Azt súgta: harmadik hónap. Vicián elbődült: miért nem szólt előbb?! Megittak három rumot, egymás hajába bújtak, és kimentek a Ligetbe újra. Kívülről nézve igazán nem tűnt a dolog tragikusnak. Legalábbis Vajnács Géza nem látta annak. A Damjanich utca és a Dózsa György út lámpátlan sarkán, rézsút a Sztálin-szoborral, Joszif Visszarionovics óvó tekintete alatt reszelte a Pannónia besült dugattyúit, és irigykedve nézett a hosszú lábú, cingár kéményseprő után; ez a vizesnyolcas bezzeg tud élni, ennek bejön mindig, miért ilyen igazságtalan az élet, miért? Aztán ráförmedt a járdaszélen ácsorgó pattanásos kamasz lányára: - Tartsad azt az elemlámpát! - És tisztította a dugattyút tovább.
Mindezek a régmúlt történések a hetvenes évek elejének fülledt augusztusi délutánján már nem jelentettek semmit. Azóta temérdek lassú őszi eső és sok tucatnyi hirtelen támadt zápor - amilyen most is készülődött - mosta bele a múltat a rácsos csatornanyílásokba. Az eseményeknek vagy nem maradt, vagy soha nem is volt tanúja, a semmiségek belevesztek a hétköznapokba, és mi sem jelezte, hogy egyszer még következményük lesz.
- Miért tróger? Vagyis görény? - kérdezte újra Korner Anna.
- Mit érdekel ennyire?
- Csak úgy.
A lány egyre gyakrabban lesett a túloldalra; hát nem sül meg abban a bőrkabátban?
- Csinálj valami hasznosat - mondta a gyógyszerész asszony.
A gyakornok elővette az elkészítendő recepteket. Meg kellett bolondulni ezektől a medicinális macskakaparásoktól. A rendelő és a kórház orvosai mintha vetélkedtek volna abban, hogy melyikük kergeti sötétebb kétségbeesésbe gyógyszertári kollégáit. Abban azonban közmegegyezés volt a patikusok közt, hogy dr. Kána, a nőgyógyászat vezető főorvosa viszi a pálmát: övé a legvisszataszítóbb kézírás.
Korner Anna tanácstalanul vont vállat a rovátkák láttán.
Odaát Laja az eget vizsgálta; vajon készítse-e már a vízhatlan viaszkosvásznat, mely az idők során itt-ott elvásott ugyan, de ravasz hajtogatással most is el lehetett érni, hogy megóvja a lapokat. Éppen így leste a gyülekező felhőket akkor is amikor egy délután ismét elé lépett Galla Erzsi. A piacról jött, de sem a bő szoknya, sem a tarka pruszlikféleség nem rejthette már a hasát. Hónapok óta nem találkoztak. Azóta átment mindenen, amit csak Sülysáp egy megesett lánynak nyújthat: apja nem szólt hozzá, anyjának eleredt a könnye, ha ránézett, volt udvarlója kiköpött előtte a vegyesbolt ajtajában. Galla Erzsi rendszeresen járt a hatósági ellenőrzésekre. Azt mondták, minden rendben, erős, mint a vas. De ő nem úgy érezte. Arca megereszkedett, haja megfakult, sötét szeméből eltűnt a csillogás, ami fél évvel ezelőtt derengő fénybe borította a Bethlen utcai gangos udvart.
Szótlanul nézte az újságost. Az tárgyszerű volt, és udvarias.
- A Szabad Nép elfogyott.
- Én csak...
- De van Szabad Föld.
- Te meg...
- És Irodalmi Újság.
Galla Erzsi lehajtotta tarka kendős fejét, és a cipője orrát bámulta. Úgy beszélt, mintha a ronda lábbelihez szólna, lassan, tagoltan, enyhe ízzel. Azt mondta:
- Elevenen süljé' meg, mocsadék. A pokolban égjé' el. Csontod se maradjon.
Azzal hátat fordított, és elment.
Ha a két merev árok engedi, talán moccant volna Laja arca. De hát nem engedte.
Aznap hajnalban Vicián és a vörös felszolgálónő kitámolygott a presszóból. Nem jártak már a Ligetbe, túlságosan előrehaladott állapotban volt a lány. Esténként, a presszó zárása után ott maradtak az üres, sötét helyiségben, a Damjanich utca lámpáinak ablakon át beszivárgó fényénél. A jövőről beszéltek, hogy hogyan is lesz majd a gyerekkel, noha Viciánban felködlött a gyanú, hogy nem lesz jövő. Minden éjjel hat-nyolc rumot ivott, az előző héten egy Szinva utcai tetőn csak kollégája reflexei mentették meg az ötemeletnyi zuhanástól, és a sakk-körben sem állt jól a szénája, állandóan veszített, a minap már a letartóztatott nőgyógyász helyébe állt műtős is megmattolta, és a sakk-kör-vezető közölte, hogy átszervezi a csapatot, az éltáblát felejtse el.
- Nem árt a rum a gyereknek? - kérdezte Vicián.
A vörös a fejét rázta, és felhajtotta az utolsót.
Amíg a nagy hasú lány a zárral babrált, Vicián lehúzta a redőnyt, és az járt rumgőzös fejében, hogy egyetlen pillanatnyi kéjnek mekkora az ára, de ha ez a rohadt kurva idejében szól, talán még lehetett volna csinálni valamit, hiszen akkor még a helyén volt dr. Kána.
- Mehetünk - mondta a lány.
A sötét, üres Damjanich utcáról a még sötétebb és még üresebb Bethlen utcába kanyarodtak, a remíz fala mentén, amikor csikorogva kikanyarodott az ívelt vaskapun az első járat, és Vicián maszatos hangon dünnyögte-dúdolta: „Negyvenhatos sárga villamoson sietek a babámhoz."
Laja kopogó, súrlódó zajt hallott, lepillantott.
- Még nem esik - mondta.
- De fog - felelte a dobozos. - És aztán jön, mint az istennyila.
Odabent a Tulipánban Vajnács nekilátott, hogy elkészítse a fröccsöket.
Mostanában egyre ritkábban jutott eszébe a Pannónia, de ma valahogy megképzett előtte - talán a fülledtség tette. Látott egyebet is. Margit nénit a Dembinszky utcából, isten nyugosztalja. A lányát pattanásos kamaszkorából - ki gondolta volna akkor, hogy ilyen tehén lesz belőle? Ottó bácsi zsebben hordozható, felpattintható fedelű és zárható ezüst hamutálkáját. Végül a Pannóniát. A nikkelezett kormányt, az olajba fulladó szelepeket. És tisztán hallotta a mindig betegesen hörgő dohogást. A Pannónia olykor nagyot zöttyent a macskaköveken, míg Vajnács Géza a szikvízüzemből házhoz szállította a megrendelt üvegeket, és előfordult, hogy bármilyen gondosan rögzítette is a spriccfejes palackokat tartalmazó farekeszeket, egy-egy üveg önállósította magát, és kiugrott. Ilyenkor rettentő durranás hallatszott, szilánkok repültek szanaszét, noha inkább csak riadalmat okoztak, sérülést szerencsére soha.
Így történt azon az őszi késő délutánon is, amikor Galla Erzsi mégis összeszedte magát, hogy újabb látogatást tegyen Lajánál. Nem tudta, miben reménykedik, de elindult a piac sarkáról a Cserhát utcán, hogy majd az István útra fordulva előbb-utóbb eljut a standig. A kilencedik hónapban járt, négy-öt lépésenként megfogta a derekát, szusszant egyet. Úgy gondolta, a szülésig már nem jön a városba.
Nem tudott volna számot adni magának arról, mit akar. Szembesítést? Vagy azt remélte, hogy a bőrbevonatú ember meginog, térdre ereszkedik, és megkéri a kezét? Esetleg arra gondolt, hogy a köténye zsebében hordott bicskát, amelyet a retek- és hagymacsomagok madzagolásához használt, belevágja?
Talán ha eljut a standig, minderre fény derül. De közbejött a szikvíz. Vajnács aznap ugyanazt az utat választotta, mint Galla Erzsi, a háta mögül robogott elő, sietett, remélte, hogy még eléri a Bástya-Dózsa mérkőzés közvetítését. Élesen vette a kanyart balra, az István út felé, éppen csak annyira lassítva, hogy megbizonyosodjék róla, nem közelít-e a troli. Az oldalkocsi beledöccent egy hiányzó macskakő helyén támadt lyukba, nagyot ugrott, a zökkenés kivetett a legfelső rekeszből egy palackot. Hármat pördült a levegőben, vastag üvegén megcsillant az őszi nap. Mire földet ért, Vajnács Géza már túl volt a kanyaron, észre sem vette, hogy elveszített valamit, és a motorzaj a Galla Erzsi lába előtt robbanó palack durranását is elfödte.
A lány rémületében az arcához kapott, vastag szilánkok záporoztak körötte, térde megroggyant, lépett volna, de a két láb összeakadt, ő meg teljes testtel, hordóhasával előre le a kövezetre.
Vajnács elrobogott a stand mellett, lazán üdvözlésre emelte kezét - ma először látta Laját. A bőrkabátos visszaintett.
Körülbelül ugyanekkor Galla Erzsi elveszítette az eszméletét. Azt még látta, hogy emberek veszik körül, néhány ismerős is, árusok a piacról, de hamarosan összefolytak az ismeretlenekkel.
A mentőautó szirénázva robogott el az újságos mellett, egyszer oda, néhány perc múlva vissza, de Laja föl sem nézett; aki kórház környékén dolgozik, annak olyan a mentőkocsi, mint másnak az autóbusz - mit nézzen rajta?
Mire a mentő a nőgyógyászatra érkezett, az orvosok hazamentek mind. Az ügyeletes, dr. Kövecses egy éppen megindult szüléshez öltözött - veszélyeztetett terhesség, farfekvés, a kismama hetek óta bent feküdt, várta a pillanatot, és a pillanat eljött.
Egyetlen szabad nőgyógyász volt csak a kórházban: dr. Kána. A szülőszoba előtti padon ült, bilincsben.
Mellette egy egyenruhás. A másik a jegyzőkönyv hitelesítéséhez szükséges tanúk után szaladgált. Dr. Kánát helyszínelésre hozták vissza munkahelyére a vizsgálati fogságból, noha mindenki tudta, hogy a procedúrának semmi értelme, ő pedig könyörgött: ne tegyék ezt vele. Együttműködött, elmondta a tiltott műtétek legapróbb részleteit is - minek a helyszínelés? Hiába kunyerált, reggeltől délutánig őrizet alatt, bilincsben ült a folyosón, inkább a kollégák számára szolgáló elrettentésül, semmint a nyomozás érdekében. A kollégák pedig elfordították a fejüket, vagy halkan, orruk alatt motyogva köszöntek, hogy senki meg ne hallja, lehetőleg ők maguk sem. Dr. Kána magába roskadva ült a pellengéren, borostás volt, büdös, undorodott mindentől, mindenkitől, elsősorban önmagától.
Hordágyon hozták Galla Erzsit, futva. Az ügyeletes kisietett a szülőszobáról, két kezét magasra emelte, hogy semmihez hozzá ne érjen; látta, mekkora a baj. Látta dr. Kána is.
Dr. Kövecses, aki egész nap ravasz trükkökkel kerülte valahai évfolyamtársa és az egyetemi kézilabda-válogatottban alkalmi csapattársa pillantását, most a szemébe meredt.
- Megpróbálod? - Választ sem várva az őrhöz fordult, állával a bilincsre bökött: - Nyissa ki.
- Azt nem lehet.
- Beleírom a jelentésbe, hogy a maguk lelkén szárad az anya is meg a gyerek is! - üvöltötte az ügyeletes. - Bele én!
Az egyenruhás a bilincskulcsért kapott, leejtette, pattant a fém a kövezeten, az őr négykézláb kereste a pad alatt, az őrizetes előzékenyen felemelte a lábát.
Galla Erzsi menthetetlen volt. A császármetszés sikerült, de az újszülött nem akart felsírni. Dr. Kána nem adta fel, bevetett mindent, és az utolsó utáni pillanatban, a sokadik paskolással kombinált Schulze-féle lóbálás eredménnyel járt: köpködő-fuldokoló nyivákolás hallatszott.
Ha annak idején dr. Puszin közbe nem lép, most élne Galla Erzsi. Viszont a gyerek nem. Persze szülést vezetni sokkal felemelőbb, mint küretet végezni. De nem így.
Dr. Kána információk híján minderről nem elmélkedhetett.
Alig lépett ki a szülőszoba ajtaján, máris újra kezén volt a bilincs.
- Kösz - mondta az ügyeletes.
- Te is ezt tetted volna.
Dr. Kánát elvezették, és a folyosó vége felé, ahol már nem látta senki, az őr oldalba vágta: - Most azt hiszi, hogy kevesebbet fog kapni, mi? Hát nem!
Az előcsarnokon át vezették a bilincsnél fogva. Aki látta, két lépést hátrált. Csak a gördülő hordágyon arra haladó Vicián nem tért ki. Állig lepedő takarta, az amputáció után szokásos utókezelésre tolta egy betegszállító. Dr. Kána a földre meredt, Vicián a mennyezetre, kis híján összeütköztek a sakkpartnerek, mégsem vették észre egymást.
- Ez itt Hydrocortison? - kérdezte Korner Anna, és özvegy dr. Puszinné Bordás Eta elé tartotta a receptet.
A gyógyszerésznő habozott: - Azt hiszem... De ezt a Kánát vissza kéne küldeni az elemibe, hogy tanítsák meg írni. Vagy a börtönbe. Ott is van írástanfolyam.
Korner Anna szerette volna megkérdezni, pontosan hogyan is volt ez. Apja mesélt ugyan a nőgyógyász hányattatásairól, de az öreg éppen akkortájt halt meg, amikor az orvost kinevezték annak az osztálynak az élére, ahonnan valaha elvitték, és fájdalmai közepette a hír hallatán csak egy-egy nehézkes hümmögésre futotta tőle: „lám-lám", meg „na nézd már".
És özvegy dr. Puszinné Bordás Eta szívesen válaszolt volna. Ha sor kerül rá, akkor nyilván a „mostantól érvényes változatot" ismerteti, úgy, ahogyan férje még életében meghagyta. A dr. Puszin Ábel által alkalmazott meghatározás, a „mostantól érvényes változat" akkor lépett életbe, amikor dr. Kánát jó magaviselete miatt harmadolt büntetésének letöltése után, némi próbaidő elteltével visszahelyezték a kórházba. A kórboncnok azzal szembesült, hogy noha nem dolgoznak együtt, mégis bármikor összeakadhatnak a folyosón, valamilyen összorvosi értekezleten vagy csupán az oldalbejáratban. Ez feszélyezte. Közérzetjavító intézkedésként - a saját közérzetén szeretett volna javítani - félrevonta dr. Kánát, és elmondta neki, hogy annak idején, amikor felvetődött a tiltott műtétek gyanúja, őt, dr. Puszin Ábelt is kifaggatták, hogy tud-e valami terhelő adatot. Benne azonban - noha erkölcsi alapon ellenzi az isteni szándékok küretkanállal végrehajtott korrekcióját - felülkerekedett a kollegialitás, és feddhetetlen kollégaként jellemezte dr. Kánát.
- Köszönöm - mondta dr. Kána.
- Te is ezt tetted volna - felelte dr. Puszin.
Ezt követően több kollégának is elmesélte a nehéz időkben tanúsított korrekt magatartásának hiteles történetét, s így a „mostantól érvényes változat" szájhagyomány útján terjedt tovább, és vitathatatlan evidenciává nemesedett. A proszektúra magányában egyszer-egyszer felébredt ugyan benne a kétely, hogy vajon a múltbeli események „mostantól érvényes változatok" által való korrekciója erkölcsi alapon elfogadható-e, de úgy döntött, igen, e különleges esetben, vagyis az ő esetében feltétlenül. Hiszen nem csupán a sors rendelését, olykor kegyetlen csapásait kell belenyugvással tűrni, hanem azt is, hogy ami visszamenőleg megváltoztatható, az a dolgok természete szerint meg is változik. Ha pedig az utólagos beavatkozás révén megváltozott, akkor úgy kell tekinteni, hogy megtörtént, ha pedig megtörtént, bele kell nyugodni. Tiszta sor. Dr. Puszin rajongott a szofizmákért mindhalálig.
Korner Anna tehát kérdezett volna, és özvegy dr. Puszinné Bordás Eta válaszolt volna, ám minderre nem jutott idő, mert odakint megdördült az ég. A távoli, fenyegető morajra mindenki fölkapta a fejét, és elhallgatott.
- Na, ez már elég? - kérdezte Vicián. A Tulipán bejárata felé lendítette testét, a doboz alja nagyot koppant a kocsma küszöbén.
Laja az újságokra hengergette a viaszkosvásznat, és követte.
- A bor szo-szo, a szikvíz ótvar.
Laja a kétszintes állópulthoz vitte az italt, a saját poharát a felső, Viciánét az alsó polcra állította. Némán emelték, és intettek egymás felé. A Tulipán sarkig tárt ajtaján át épp a túloldali patika bejáratára és kirakatára láttak.
Egyetlen csepp sem esett még, csak a levegő lett mind sűrűbb, nyomottabb. Levegőért kapkodtak a járókelők, a Nefelejcs utca csenevész akácai, Vajnács Géza benyúlt inge alá a nedves, borszagú konyharuhával, és izzadó mellét törölgette.
Újabb dördülés, majd moraj, ezúttal közelebbről.
- Netene - mondta Hold Simon boncmester.
- Nézze meg, mi történt - szólt dr. Puszin, miközben az asztalra terített tetemet vizsgálgatta.
A boncmester a szuterénbe szorított proszektúra ablakához tolt egy széket, és felállt rá. Térdmagasságig látta a járókelőket, néha egy-egy szoknya ingerlően lebbent előtte. Oldalt pillantott - a kórház külső falán dolgozó festők éppen felállították az imént elzuhant létrát.
- Semmi különös - mondta Hold Simon -, egy létra. - Lemászott, visszatért a hússzín formanyomtatványhoz, melynek tetején az állt: „Boncolási jegyzőkönyv".
- Írja. Placenta-ruptura. Ha végzett, csináljon rendet - intett dr. Puszin Ábel Galla Erzsi szerveire. Kezet mosott, és ebédelni indult.
Körülbelül ugyanekkor a kórház portása feszengve kopogott a szülészet orvosi szobájának ajtaján. Dr. Kövecses az adminisztrációba mélyedt. A portás akadozva, a depresszióját kordában tartó nyugtatókkal küzdve elmondta, hogy nem magától jött. A felesége küldte. De az asszonynak igaza van. Mert hát, ugye, itt maradt ez az anyátlan gyerek. Őnekik sajnos nincsen. Mert sajnos nem lehet. Itt meg van egy fölösleg. Egy szó mint száz, az lenne a jó, mégpedig mindenkinek, ha ő ezt itten levihetné a szolgálati lakásba.
- Nem megy olyan könnyen, Misi bácsi.
- Nem vagyok én bácsi, kérem szépen. Decemberben leszek negyvenhárom.
- Aha - mondta dr. Kövecses. - És hogy is hívják magát pontosan?
- Korner Mihály.
- Meglátjuk, mit tehetünk.
- Hálás lennék, doktor úr.
- Még csak az hiányzik nekem - legyintett dr. Kövecses, és talán volt kézilabdacsapat-társára gondolt, aki körülbelül ekkor állt fel a tárgyalóteremben, hogy meghallgassa az ítélet indoklását: - A Magyar Népköztársaság nevében!
Korner várt.
- Nem ígértem semmit - rázta a fejét az orvos.
De azért megtartotta. Galla Erzsi lányára senki nem tartott igényt Sülysápon, sem sehol másutt a világon. Az orvos megszervezte, hogy a gyereket a szülészetről egy gyermekvédelmi intézetbe szállítsák, onnan hozta el Kornerné. Még a kórházban sem sejtette senki, hogy a portás új, fogadott gyereke valójában a Garay téri kofa lánya. Sőt dr. Kövecses azt is elintézte Korneréknek, hogy tőle magától is megszabaduljanak. Fél év múlva Debrecenbe nősült, s ekként eltávolította az egyetlen tanút, aki tud a kislány származásáról. Jó cselekedetei azzal tetőztek, hogy további hat év múlva az őrizetlen határon át Ausztriába, majd Ausztráliába távozott, végül a Pápua Új-Guineában fekvő Port Moresby határában elnyelte a dzsungel.
Lajának néha eszébe jutott Galla Erzsi. Egyszer-egyszer a kíváncsiság is feltámadt benne, vajon mi lett vele és a gyerekkel - az ő gyerekével. Megfordult a fejében, hogy lemegy Sülysápra, és körülnéz egy kicsit. Azután elhessentette a gondolatot. Bármi történt is, úgy kellett történnie. Mindenki a maga sorsának kovácsa.
Ha belebotlott a Bethlen téren ugrókötelező sápadt, fekete hajú-szemű kislányba, miért akadt volna meg rajta a szeme? Olyan volt, mint a többi gyerek. És ha a gyereket újságért szalajtotta apja, a kórház portása - Népszavát kért mindig -, ugyan miért figyelt volna föl rá?
Laja előtt nagy ritkán felrémlett Galla Erzsi konok alakja, ahogy a csámpás, ronda cipőjét nézi, s mintha annak mondaná: - Elevenen süljé' meg, mocsadék. A pokolban égjé' el. Csontod se maradjon. - A francba. Kinek kell ez? Miért akarna az ember ilyesmire emlékezni?
Húsznál is több év múlt el azóta, és ezalatt Vicián, az események egy töredékének ismerője csak egyszer kérdezte, hogy mi történt Galla Erzsivel. De az az egy kérdés is több volt a kelleténél. Megszegte a megállapodást, a kettejük viszonyát szabályozó törvényt: csak a Ratkó Annáról, minden gonosz forrásáról eshet szó. Ő tehet mindenről. A többi: tabu. A piac, a presszó, a sufni, a sín - minden. Értették egymást, fölösleges a beszéd, csak árt. Vicián soha nem mondta el, hogy pontosan mi történt a remíz fala mentén futó síneknél. Laja is hallgatott arról, milyen volt az utolsó találkozás a lánnyal a standon. Hat fröccs után a dobozos mégis nekiállt kérdezősködni, sőt piszkálódni. Hát csak megszületett közben az a gyerek, nem? Olyan nincs, hogy bent maradt! Annyit se tudni róla, hogy fiú-e vagy lány?
Laja úgy harapta össze a fogsorát, mintha szájzárat kapott volna.
- Nem is érdekel? - böködte Vicián, majd felnyúlt alulról, és megfogta a nyakig gombolt bőrkabát szegélyét: - Aztán mit tartasz ebben, mi? Aszfaltot? Vagy szart?
Akkor jött a verekedés. A végén az újságos nem volt hajlandó fizetni, a csapos a dobozoson hajtotta be a tizenkét fröccs árát, és Vicián gondolatban hozzáírta veszteségét Laja régi tartozásához. Mert azt azért számon tartotta, fillérre, kamattal, húsz évre vissza, abból nem engedett.
Lassan fakult Galla Erzsi képe. És talán ma is csak azért bukkant föl Laja előtt, mert a levegőben szikrák pattogtak; tényleg veszedelmesek az ilyen délutánok.
- Meg kell itt dögleni - nyögte Vajnács.
Az újságos a pléhpultra csörrentette az eddigiek árát.
- Előre fizetsz? - kérdezte a csapos. - Beteg vagy?
Laja kibámult a sarkig tárt ajtón. A túloldalról, a patika kirakatának homályos üvegén át egy nő nézett vissza rá, az arcban volt valami ismerős, de a pillanat elmúlt, a nő szemüveget biggyesztett az orrára, és kettejük közé csikorgott a troli.
- Mégiscsak jó lenne tudni a nevét - mondta Korner Anna a főnökének, az pedig leplezetlen csodálkozással nézett vissza a beosztottjára.
- Ha annyira érdekel, miért nem kérdezed meg?
Korner Anna szégyenkezett. Tényleg, mit okoskodik? Tizedszer tér vissza arra az emberre ott a túloldalon. És fogalma sincs, miért. Mintha delejes kíváncsiság vonzaná valami közönséges apróság, egy KRESZ-tábla vagy a trolivezeték felé. Miért nem azzal törődik, hogy ma ér véget a szakmai gyakorlat, holnap indul a busz, megy a fél egyetemi csoport, hét nap, bolgár partok; huszonkettedik évének nyarán először látja a tengert. Korner Mihály, akit a hirtelen ölébe hullott gyerek sem hozott ki többé a depressziójából, mindig a tengerhez vágyott. És mindig fogadkozott: „egyszer majd". És a végén azt morogta a lányának: nézze meg helyette is. A Föld és a Hold közt nincs akkora távolság, mint a Csikágó és a tenger közt.
- Akkor megkérdezem - mondta a gyakornok.
- Áruld már el, minek neked a neve? - kérdezte özvegy dr. Puszinné Bordás Eta.
- Nem azt kérdem.
- Hát?
Korner Anna kilépett a patika elé. Őrjítő volt. Mintha egy óriás súlyos, lilásszürke fedőt borított volna a Csikágóra, és nyomná, egyre nyomná lefelé, míg csak össze nem lapít vele mindent, mindenkit.
- Essél már, az anyád istenit - nyögte Vajnács a túloldalon, s a hóna alatt matatott a borszagú konyharuhával.
Vicián a Tulipán küszöbén a kezére eszkábált faalkalmatosságra támaszkodva fürkészte az eget.
- Nem ilyen szokott lenni - mondta, és kicsit hátrafordult, Laja felé, igazolást várva: ugye, hogy a Csikágó fölött normális körülmények között nem ilyen az ég, ronda, flaszterszínű, aszfaltszagú, de nem ilyen, következésképpen ezek itt nem normális körülmények, igaz-e?
Laja Vicián mögött állt, a lányt bámulta a patika előtt, aki újra levette szemüvegét; sötét volt a haja, sötét a szeme is, de olyan fény táncolt benne, ami akár egy gangos bérház udvarát is képes fénybe borítani.
Korner Anna még csak emelte a lábát, hogy lelépjen a járdáról, amikor az óriás egy utolsó erőfeszítéssel utcaszintig nyomta a fedőt.
Mintha a lilásszürke ég egy óriás akvárium feneke lett volna, az üveg összetört, a víz az utcára dőlt. A vízzel érkező szél vastag ágakat tört a Nefelejcs utca akácairól, két ablak bevágódott, tetőcserepek, üveg és vakolatdarabok hulltak, Lajának mégsem jutott eszébe, hogy mi lesz a viaszkosvászonnal és a lapokkal. Talán életében először történt, hogy baj esetén másra gondolt. A lányt nézte. A fehér köpeny csuromvizesen tapadt a kislányos testre. Mintha meztelen volna, úgy jött a vízen át. Egyenesen a Tulipán sarkig tárt ajtaja felé tartott, és éppen az úttest közepén járt.
Ekkor adta meg magát a vaskapocs. Az, amelyik a sarokház oldalába kapaszkodva tartotta a kereszteződés fölött feszülő vezetékeket. Kiröppent a falból. A dróthálózat megereszkedett, a szél nagyot rántott rajta, a szálak összegabalyodtak, a troli két párhuzamos vezetéke elszakadt. A hálórendszer romjai féloldalasan csüngtek odafönt, a magasfeszültségű drótszál kígyózva, tekeregve csapdosta a patakká változott utcát az özönlő esőben. A szél ide-oda vágott a sok száz voltos ostorral, a járdát, a falat, az úttestet korbácsolta - mintha most bűnhődne a Csikágó mindenért.
Korner Anna sikoltozott. Az elszabadult trolivezetékek körbesziszegték, arcán forróság, combján összevegyült a víz és a vizelet.
Mindez annyi idő alatt történt, amíg az ember kettőig számol. És mire háromig jutott volna, már a lány mellett állt a Laja. A vásott bőrkabát itta a vizet, a lyukas bőrcipő vedelte, az arc mély árkai elvezető csatornák.
Talán arra gondolt, hogy majd felkapja Korner Annát, és kiviszi. Vagy legalább ellöködi az úttest közepéről, a sistergő ostor közeléből. Ha gondolt egyáltalán valamit.
A szélcibálta drótszálak csak erre vártak: fémes sziszegéssel lendültek nyílegyenesen a lány felé.
Laja csak egyvalamit tehetett. Elkapta a vezetéket.
Még egy pillanatig látszott, amint ott áll az úttest közepén, a zivatarban, bokáig vízben, két kezében a sok száz voltos drót.
Utoljára az ismerős, sötét szempárt látta; fény csapott ki belőle, nem csupán egy gangos udvarhoz, hanem a Hold túloldalához is elegendő.
A lány sikoltva menekült vissza a gyógyszertárba.
A kocsma ajtajából a dobozos Vicián és Vajnács Géza, a patikáéból özvegy dr. Puszinné Bordás Eta és Korner Anna meredtek az úttest közepére. Csak ők látták, mi történt az újságárussal: megsült elevenen, csontja sem maradt.
Tíz perc múlva véget ért a vízözön. Elektromosok érkeztek, rendőrök, mentők, és elvitték, amit elvihettek.
A tévedhetetlen dr. Puszin szinte mindenben tévedett. Lám, nem ő boncolta Laját. És ha megéri, akkor sem tehette volna: nem maradt boncolnivaló. Sosem derült ki, mi volt a bőrkabát alatt.
Idővel a dobozos Vicián lassan, szinte félálomban megitta a fröccs maradékát, ösztönösen pénzért nyúlt a zsebébe. De Vajnács Géza leintette:
- Fizetett.