Kun István
Képzeljük el, hogy Esztergomban a Suzuki autógyár mellé építenek egy másik autógyárat, amelyben ugyancsak Suzuki gépkocsikat gyártanak, egyetlen különbséggel: az új vállalkozás nem fizet közterheket. Nem fizet se személyi adót a foglalkoztatottak jövedelme után, se nyugdíj- vagy egészségbiztosítási járulékot, és még általános forgalmi adót sem, legföljebb a helyi önkormányzat nyaggatja az iparűzési adóval. És számlát se ad az értékesített autókról. Vajon mit szólna ehhez a mellette dolgozó és a közterhekkel vastagon megszórt üzem? Ha megpróbálná fölvenni a kesztyűt, azaz versenybe szállna riválisával, abba hamar belebukna, ezért inkább átvinné hozzá a termelést, ami aztán pillanatok alatt a költségvetés bevételeinek megcsappanásával járna. Az adókerülő eljárás nyomán a Suzuki autók ára zuhanna, a lakosság örvendezne, hiszen milyen jó is az olcsó gépkocsi. A következmények hamar felőrölnék az országot, hiszen a módszer minden ágazatban terjedne, a közterhek meg kit érdekelnek ilyenkor.
Elképzelhetetlen állapot? Talán igen, de azért tegyük hozzá: ma ez a helyzet a magyar mezőgazdaságban. A jelenség neve: őstermelés. Ki az őstermelő? AZ ŐSTERMELŐ az a 16. életévét betöltött, nem egyéni vállalkozó magánszemély, aki a saját gazdaságában a törvényben felsorolt termékeket - általában (de néhány kivétellel) mezőgazdasági árucikkeket - állít elő, és ennek igazolására őstermelői igazolványa van. A saját gazdaságon a termelést ténylegesen végző magánszemély rendelkezési jogosultságát kell érteni az eszközei, a termelés szervezése, illetve a termelés eredményének felhasználása felett, kivéve a bérnevelést, a bérhizlalást és a kihelyezett állat tartását. Van törvényi úton meghatározott mezőgazdasági kistermelő is, ez olyan őstermelő, akinek az évi bevétele nem haladja meg a négymillió forintot. Az ennél nagyobb bevételű gazdálkodók - a valódi őstermelők - választhatnak: tételes költség- és bevételelszámolást folytatnak-e, vagy átalányadózást. A négymillió alatti bevételű mezőgazdasági kistermelőknél pedig a vélelmezett jövedelem a növénytermesztési értékesítésük után annak 15 százaléka, állattenyésztés esetében hat százaléka. Ha jövedelemre tesz szert a gazdálkodó, nemcsak fizet némi adót, hanem járulékokat is fizetnie kell, egészség- és nyugdíjbiztosításit egyaránt. Az a minősítésem tehát, hogy adóelkerülő eljárás, túlzás, vagy inkább túlzás lenne, ha csupán a törvényi rendelkezéseket nézném. De hát egyik oldalon ott vannak a paragrafusok, a másikon pedig ott a való élet, és e kettő között jelentős eltérést tapasztalunk.
Az őstermelés eredete a háztáji gazdálkodásra nyúlik vissza. Jogi fogalmát - mert amúgy a közbeszédben létezett - 1997 elejétől vezették be a magyar jogrendbe, az eljárás szabályait az őstermelői igazolványokról szóló 228/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet határozta meg. Eszerint az őstermelők nyilvántartására - regisztrálására - a megyei földművelésügyi hivatalok jogosultak, ők állítják ki az igazolványokat, amelyek része a bevételek nyilvántartására szolgáló, az adóévre kiállított értékesítési betétlap is. Az értékesítési betétlapra aztán az őstermelő negyedévenként maga jegyzi be azokat a bevételeit, amelyek nem kifizetőtől származtak. A kifizetők javarészben nagyobb, elidegenedett szervezetek, és igyekeznek is pontosan rögzíteni az őstermelőktől származó árukat, következésképpen az általuk nyújtott ellenértéket is, hiszen másképpen nem tudnák elszámolni a költségeiket. E látszólag egyszerű szabályozás nagy bonyodalmakat okozott.
Az őstermelői igazolvány bevezetését - egyáltalán: a gazdálkodók regisztrálását - az akkori parlamenti ellenzékben lévő kisgazdák valóságos felhördülése követte, tüntetések, demonstrációk sora hullámzott végig az országon. Megalakult egy új érdekvédelmi szövetség, a METÉSZ, vezetői erős politikai támogatást kaptak a jobboldali ellenzéktől, s már egyáltalán nem csak a kisgazdáktól. A parlamenten kívüli MIÉP ekkor próbált kapcsolatot teremteni a falun élőkkel, és ez nem is volt teljesen sikertelen. Pedig látszólag érthetetlen a tömeg háborgása: az őstermelés olyan kedvezményeket kapott, amelyek a nemzetgazdaság más ágazataiban elképzelhetetlenek voltak. Csakhogy a zöm nem kedvezményeket akart, hanem teljes láthatatlanságot, amit jól fejezett ki egy tüntetésen a leghangosabban ágáló: „Az én zsebemben ne kotorásszon a kormány!" Mindenki más zsebében kotorászhat?! Mi indította ezt a csaknem az egész országra kiterjedő felzúdulást? Könnyű lenne a populizmusra fogni, meg arra, hogy volt itt tíz-húszezer olyan gazdálkodó, akik szerettek volna eltűnni az adóhatóságok szeme elől, és akik képesek voltak félreverni a harangokat.
Bárcsak erről lett volna szó! A gazdálkodóknak évszázadok óta jövedelemadót kellett fizetniük, a redemptiók, illetőleg a jobbágyfelszabadítás előtt a földesuraiknak is, a kincstárnak is. Így ment ez a 20. század hatvanas éveiig, mikor is az erőszakos téeszszervezés keserű piruláját csillapítani szándékozó kormányzat jelentős kedvezményeket adott a háztáji gazdálkodásnak, amely kedvezmények végül is kitágultak, senki nem ellenőrizte a kezdeti 150 ezer forintos bevételig terjedő adómentességet, lehetett valakinek a tízszerese is, annak se nyoma, se adókövetkezménye nem lett. A diktatúra itt aztán nemcsak puha és slampos, hanem kifejezetten trehány is volt, aminek azért inkább kedvező következményei lettek. Túl sok adót az immár kifejezetten árutermelő háztáji gazdaságoktól körülményes lett volna beszedni - arról ne is beszéljünk, mibe került volna mindez -, viszont a konstrukció a béketábor legjobb ellátását eredményezte, és nem mellékesen évi kétmilliárd dollár körüli agrárexportot tett lehetővé. Ami csak kisebb részben származott ugyan a háztáji gazdaságokból, de ha a háztáji gazdaságok nem lettek volna, a nagyüzemek erejét lekötötte volna a belföldi ellátás kiszolgálása. Amíg van mit ennie, magyar ember hátán fát lehet vágni - tartja a mondás.
Ámde a kisgazdaságok produktuma sem volt elhanyagolható. A hetvenes években például a csaknem teljes egészében háztájira alapozott nyúltenyésztés és méhészet olyan nagyságú dollárexportot bonyolított le - természetesen megfelelő külkereskedelmi cégeken keresztül -, mint a gyógyszeripar. Óriási teljesítmény volt! A gyógyszeriparra már akkor milliárdokat költött az állam, a nyuszikból és a mézből pedig felvásárlók ezrei éltek fényesen, feldolgozók, külkereskedők, holott oda semmiféle támogatás nem érkezett. Ugyanúgy a magánosok kitartó munkája nyomán jött létre például a sokáig viruló galambászat is. A feldolgozott fiókák szintén külföldre kerültek, méghozzá nem is kevés, egészen addig, amíg a követelmények nem nőttek. (Olyan húsgalambokra van szükség, amelyek vágható fiókái sokkal súlyosabbak a nálunk elterjedt fajtáknál, viszont a szülőpárok beszerzése irdatlan összegekbe kerülne.)
Kialakult a nagyüzem és a háztáji gazdálkodás kizárólag nálunk ismert szimbiózisa. A nagyüzemek sora szervezte és segítette a háztáji termelést, és jó okkal tette ezt. A bérszínvonal-gazdálkodás a Kádár-éra egyik csodafegyvere volt. Lényege, hogy bizonyos százalékos - ha jól emlékszem, évi 4-5 százalékos - átlagos bérszintemelkedés fölött büntetőadót kellett fizetnie a gazdaságnak. Ezt normális esetben mindenki szerette volna elkerülni. Csakhogy az üzemek termelése fejlődött, és növekedett a foglalkoztatás is. Alapesetben a nőknél a nyugdíjévhez évi 150 tízórás munkanap teljesítését követelte meg a törvény, a férfiaknál ez 230 munkanap volt. Addig, amíg egy üzemnek kevés állandó dolgozója volt, ez nem okozott gondot, legföljebb az év felét otthon töltőknek. Ám egyre nőtt az állattenyésztés, szakosított telepek sora kezdett működni, jókora tehenészeteket kellett ellátni, a sertésállomány 11 milliósra nőtt (ma ötmillió), virult a baromfitenyésztés... Mindez alaposan megváltoztatta a foglalkoztatást. Az állatgondozók gyakran 365 tíz- vagy tizenkét órás munkanapon serénykedtek a rájuk bízott állomány mellett, és mivel a bérezésükben az eredményesség is szerepet játszott, igen súlyos betegségnek kellett annak lenni, ha ők táppénzért álltak sorba az orvosnál, a szabadságidőt pedig rendszerint kifizették, nem pedig kiadták a tagnak vagy alkalmazottnak. A foglalkoztatás növekedésével eleve úgy nőtt a bérszínvonal, hogy a főkönyvelők izzadt homlokkal és álmatlanul forgolódtak éjszakánként. Ráadásul egyre növekedett a nyomás: van jövedelem, miért nem emelkedik a bérünk? Valamit ki kellett találni.
KI LETT TALÁLVA. A téeszekben állandóan ment a vita: Nem tudjuk növelni a béreket. Vattaembereket alkalmazunk, akik évente csak 150-160 napot dolgoznak, de túlzásba ezt sem vihetjük, már így is sokan vannak, és megennék a nyereséget. Nincs is kivel növelni a létszámot. Lehetővé tesszük viszont, hogy a háztáji gazdaságból tagjaink és alkalmazottaink annyi jövedelemre tegyenek szert, amennyivel a családjuk képes megbirkózni. Ezt segítjük gépi munkával, szállítással, szerződésekkel, értékesítéssel, papírmunkával, agronómusaink ingyenes tanácsadásával, mindennel, mert elégedett embereket akarunk látni.
A háztáji segítése országos programmá lett. A tendenciát a minisztérium nem gátolta, sőt buzdított a további ötletekre. Ott is dolgoztak okos közgazdászok, akik marhaságnak tartották a bérszínvonal-gazdálkodást, mások olyannak, amivel a mezőgazdaságot sújtja a rendszer. Agrárius körökben általános volt a vélemény, hogy a kormányzat az iparban és kereskedelemben elkövetett tengernyi hibát a mezőgazdasággal akarja helyrehozatni, sőt kifizettetni, és ebben volt is valami. Végeredményként a háztáji gazdálkodás szárnyalt, az élelmiszer-ellátás olyan magas színvonalúvá és olyan megfizethetővé vált, hogy „örök és megbonthatatlan" barátságú testvéreink sandán irigykedtek ránk.
Következett a rendszerváltás. Most a kárpótlásról, a nagyüzemek létalapjának megrendítéséről, majd azok módszeres szétveréséről, a szövetkezeti törvény átgondolatlan - mondhatni dilettáns - módosításáról nem akarok elmélkedni, tény, hogy milliónyi kisbirtok keletkezett az országban. Egyelőre meg sem mondható, hogy mennyi, mert a földhivatalok még mindig óriási lemaradásban vannak a birtokrendezéssel. (Hogy miért? Az eredmény talány lehet mindazoknak, akik a helyzetet kevéssé ismerik. Mások törvényszerűnek tekintik az állapotot, és - mondják - amíg a hivatalvezetőnek három titkárnője van, viszont a tulajdonok bejegyzésével csupán egyetlen dolgozó foglalkozik, addig semmi sem fog változni.) Állítólag ma az átlagos magyar birtokméret 2,7 hektár, és ez a szám igencsak valóságos lehet. Miért érdekes ez? Azért, mert valahogy föl kellene mérnünk, milyen arányú a mezőgazdálkodás hazánkban. Miért kellene fölmérnünk? Nincs statisztika? Bizony nincs! Lassanként semmiféle statisztika nincs. Hiányzik a megbízható, az állami döntéseket megalapozó, a jövő formálásában erős pilléreket jelentő fundamentum. Hogyan lehet így élni? Becsléssel, kérem, hastáji saccimetriával!
Pedig nem kis dologról volna itt szó! Az őstermelői igazolványok bevezetése után a gazdálkodók bizalmatlansága miatt kevés regisztráció történt, legalábbis a valóságosan létezhetőhöz képest. (Becslésre kényszerülök magam is.) Később a torgyáni ravaszkodás - büntetés helyett támogatást ígért - meglendítette a bejelentkezők számát, és a kiadott őstermelői igazolványok száma három éve meghaladta az egymilliót. Egy érdekesség, amely azonban jellemző és figyelmeztető: ebből 150 ezret a legszegényebb megyénkben, Szabolcsban állítottak ki! Manapság körülbelül ez a helyzet a mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozók létszámában:
Főállású vállalkozó és alkalmazott 260 ezer fő
Őstermelő 966 ezer fő
Regisztrált őstermelő (éves bejelentkezés) 176 ezer fő
A 2001. márciusi összeírás alkalmával önmagát mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozónak jelölte meg 2 035 500 polgártársunk.
Itt valami nagyon nem stimmel! Először arra kellene választ adnunk, az őstermelőknek miért csupán ötöde-hatoda regisztráltatja magát évente. Talán nem termel? Dehogyisnem. Sőt az eredeti létszámnál is jóval többen vannak a piacon. Azért merem ezt mondani, mert az országos statisztikának egyszerűen nem kerül a látókörébe félmillió hazánkfia. Nekik se munkahelyük nincs, se munkanélküli-ellátásban nem részesülnek, se nyugdíjban, se rendszeres szociális támogatásban. Háztartásbeliek lennének? Ahhoz ez a szám túlságosan nagy, és - állítólag - csaknem a fele férfi. Tapasztalataim szerint ezek egészen nagy része ugyancsak mezőgazdasági termelő, ám nem érdeklik őket a támogatások piculái, a jövedelmükhöz képest azok elenyészőek, meg sem érné bejelentkezni miattuk. Sőt.
A közterhek azért csak-csak megtalálják az őstermelőket. Előbb az iparűzési adó, aztán személyi jövedelemadó meg a járulékai. Ezekhez képest mindenféle földalapú támogatás bagatell. Összességében bizonyosan meghaladja az egymilliót azoknak a száma, akik kilépnek a piacra, tehát értékesíteni kívánnak, és nem csupán önfogyasztásra termelnek. Ez utóbbiak egy malacka hizlalásához vagy a tyúkok, kacsák, libák etetéséhez szükséges kukoricát kapálgatják, törik le, a kertben krumplit, paszulyt, káposztát gondoznak, meg némi kényesebb zöldséget. Az önfogyasztásra termelők igazából az unió fejlettebb országaiban sincsenek elfogadva - ugyanis az ottani adóhatóságok szerint az így előállított termékek is jövedelmet hoznak -, de ez nálunk még nem lehet napirenden.
Tehát ha meghaladja az egymilliót a piacon jelentkező ős- és kistermelők száma - ami egyébként alacsony, de legalább biztosan igaz -, akkor válaszolni kellene rá, hogy miért csupán 176 ezer regisztráltatja magát. Kik regisztráltatják magukat? Akik jelentősebb mennyiségű árut adnak el olyan kifizetőhelyeknek, amelyek igénylik az érvényes őstermelői igazolványt. Kizárólag ők. Bár állítólag vannak olyan termékfelvásárlók is bőven, akiknek elegendő bemutatni a régit, nem vacakolnak a friss regisztrációval. Végül is nem az ő gondjuk, aztán meg a kutya nem ellenőrzi ezt náluk. Sokan nem is bajlódnak a papírmunkával, vételszámlával satöbbivel.
Kialakult viszont egy tarthatatlan helyzet. Az utóbbi két év - főként terméktanácsi - becslései alapján a következő rögzíthető a mezőgazdasági termelvények körében:
A megtermelt tej negyede szinte bizonyosan közvetlenül termelőktől fogyasztóhoz kerül. Tejterméket előállíthatna őstermelő is, ha az élelmiszertörvényben meghatározott módon létesített telephelye lenne, de ismereteim szerint ilyennel senki nem rendelkezik. Ha mégis, az kivétel. A piacokon mindenütt jelentős a termelői tejtermékkínálat: tejföl, túró, gomolya, néha vaj... Ez mégis a kisebb menynyiség. A nagyobbra jellemzőbb például Nyírtass helyzete, ahol már évek óta megszűnt a felvásárlás, a tejcsarnokot bezárták, viszont működik egy jelentősebb tehenészet, olykor húsz tehénnel, máskor többel - és a tejet a lakosság elhordja háztól. Meg kell jegyezni: nem tudok róla, hogy bárhol, bármelyik őstermelő bejegyezte volna az értékesítési betétlapjára a tőle reggelenként vagy esténként még melegen elvitt friss terméket.
A vágósertésnek mintegy egyharmadát feketén hozzák forgalomba. Ha valaki saját fogyasztására levág egy disznót, az nem ide tartozik. Sok a kis vágóhíd, bár némileg megszigorították a követelményeket, és állatorvos is ellenőrzi a közforgalomba kerülő húst, mindez azonban nem jelentette azt, hogy a malacka léte végül megjelenik a nemzetgazdasági mutatókban. Régebben falusi házaknál vágtak elmérésre sertéseket - meg kell mondani, hogy gyakran fölöttébb kontár munkát végző böllérekkel -, mert rossz volt a falvak húsellátása. Egyszerűen nem működtek a községekben húsboltok. A Kádár-érában azért, mert keretgazdálkodás folyt e termékkel, és oda nem osztottak volna tőkehúst, a rendszerváltozás után pedig azért, mert előbb a forgalmasabb helyeken nyitottak üzleteket az élelmesebb hentesek. De lassanként minden településen, a legszegényebb falvakban is találhatók hentesüzletek - most azok tulajdonosai folytatják az egykori „önkiszolgáló" gyakorlatot. Ismerek olyan hentest, aki maga is nevel száz-százhúsz hízót, és vásárol is, méghozzá elég sokat, de rendszerint két-három hónap múlva fizeti ki, és még sohasem tette ezt vételszámlával. Vágóhídon dolgozza fel (bérben), állatorvossal ellenőrizteti, a többi apróságot megoldja. A pénztárgépébe pedig befészkelte magát egy pókcsalád.
Hasonló a helyzet a baromfi forgalmazásával is, azzal a különbséggel, hogy a csirkék feldolgozásában sok a zugvágóhíd. A terméktanács becslése szerint a csirkeforgalomnak mintegy 30 százaléka fekete, és ezzel nem is becsült túl sokat. Amikor egy piacon a kereskedő kiírja, hogy háztáji csirkét, kacsát árul, arról szinte soha nincs számla. Furgonokból is számos helyen kínálják a friss vágású csirkét. (Nem számít se a benzingőz, se az út szálldosó pora.) A vízi szárnyasok esetében azért némileg bonyolultabb a helyzet - kisebb a termelői kör, a baromfiipar pedig jó áron vesz -, olyan is előfordult az utóbbi években, hogy egy békési „őstermelő" a hét csaknem minden napján bőséges árukészlettel jelentkezett a főváros Hunyadi téri piacán. Akik ismerték, tudták róla, hogy korábban ÁFÉSZ-felvásárló volt, a vonaton - vasutas házastársa révén - majdnem ingyen utazott, a pályaudvarról pedig taxival szállította a csirkéket és kacsákat a standra.
A zöldség-gyümölcs kétharmadáról nem készül számla. Ám az arányt csupán a még mindig jelentős mennyiségű zöldborsó, a zöldségnek számító - és tízezer súlyvagonokra rúgó - csemegekukorica, továbbá néhány olyan gyümölcs javítja, amit a konzervgyárak és a fagyasztók hajlandók fölvásárolni, és az ár többet nyújt, mint amennyiért oda lehet szállítani. Ez 2002-ben a meggyre nem volt érvényes, de erre még visszatérünk, mert végtelenül jellemző a termelői kudarcokra. Hogy a többi miként? Nemcsak a kispiacokon nem adnak az eladók se nyugtát, se számlát, hanem az éjszakánként sok tízmilliós forgalmat lebonyolító nagybani piacokon - az országban kéttucatnyi működik - sem divat az ilyesmi. Ott soha senki nem kérdi: ki vállalkozó, ki őstermelő. Oda nyugodtan szállíthat naponta olyan gazdálkodó, akinek a személyi igazolványán kívül csak autóvezetői jogosítványa van, mert a lényeg: fizesse ki a helypénzt.
A nagybani piacokon még olyan ellenőrzést se tartottak soha - így kereskedő ismerősöm -, mint amilyent például a halottak napján krizantént árusítgatókkal: aki nem adott nyugtát, azt megbírságolták. Mert a virág megint egy külön téma, és forgalmának legalább harmada - egyesek szerint fele vagy még több - feketén bonyolódik. Nem sorolom tovább: az a ritkaság, ahol a nemzetgazdaság tudomást szerez valamiképpen az őstermelők tevékenységéről. Ezért jutottak szakértők - például Varga Gyula akadémikus - olyan eredményre, hogy a piacképes termékek 70-80 százalékát nem a kisgazdaságok, hanem a még létező nagyüzemek állítják elő, az őstermelés létét pedig gazdasági abszurdnak tekinti.
MIUTÁN ÍGY FELVÁZOLTUK a gyakorlatot, áttekinthetjük részben az indító okokat, vagyis azt, hogy tömegesen miért úgy folytatják a munkát a gazdálkodók, ahogy, végül pedig a helyzet hatásait kell vizsgálnunk. Fontos például, hogy miért van hazánknak kétmillió olyan állampolgára, aki mezőgazdasági tevékenységből kíván jövedelmet elérni. (A fejlett országokban a foglalkoztatottaknak 2-5 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, tehát nem 40 százaléka, mint mostanság nálunk.)
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig az agrárfoglalkoztatottak száma 850 ezer fő körül alakult, ma 600 ezerrel kevesebb. Ez összefügg a téeszek szétverésével - és sok állami gazdaság tönkretételével -, a kárpótlással, a tulajdonok nevesítésével és a többi, valójában teljesen kontár intézkedéssel. Ugyanakkor a korábbi, szocialistának nevezett ipar falusi dolgozók tömegeit szívta föl. A változás viszont gyors bajjal járt: elsőnek az ingázókat küldték el, például egyedül Szabolcs megyében a kilencvenes évek elején 26 ezret. Az utazás egyre drágább lett, a falusi emberek munkavállalási esélyei egyre romlottak. Meg kell jegyezni: ma ezek az esélyek (egyelőre?) nagyon bizonytalanok, olyannyira azok, hogy családi jövőt építeni nem lehet rájuk.
Mindehhez járult egy hitegetésből kotyvasztott politika. Elhitették tömegekkel, hogy a két kezük munkájára támaszkodhatnak. Jó volt ezt elhinni, hiszen kapaszkodó a megélhetéshez. Ráadásul kaptak néhány hektár földet a téeszből vagy állami gazdaságból, hát megpróbálták. Csakhogy a gazdálkodásnak elemi feltételei hiányoztak: se gépeik nem voltak, se forgóeszközökkel nem rendelkeztek, műtrágyával, vetőmaggal, növényvédő szerekkel, és a termeléshez szükséges elemi tudással sem. (A magyar termelők 1,5 százalékának van felsőfokú végzettsége, a dán farmeroknál ugyanez a mutató 95 százalék.) Mindezek tetejébe sorra szűntek meg a téeszek. A bizakodók már nem kapták meg a korábbi segítséget, ami a háztájiban megszokottá vált, hiszen a gépeket széthordták a majorokból, az agronómusok saját életüket élték, a korábban sokat szidott iroda sem működött (Minek ücsörögnek ott annyian!), és senki sem akadt, akitől egy szekér szalmát lehetett volna kérni, hogy télen ne fagyjanak meg az épp megszületett kismalacok. És az átlagos magyarnak nem volt például szerződéskötési gyakorlata sem. De még egy levelet sem tudott megírni. Gyakran az eladott termékei után járó vételárat sem volt képes megfelelően kiszámolni, ezért nem egy felvásárló piszok módon becsapta. Kiderült, hogy a nagyüzemi támasz nélkül mennyire esendők a kisgazdaságok.
A kétmilliós agrártömeget tehát két tényező hozta létre: a falusi kényszer és a támogatással hitegető politika. E tényezők ma is hatnak, és segítőjük az a körülmény, hogy az ország a slampos diktatúrából átcsúszott a slampos demokráciába, olyan terepet nyitva e részben dekadens, részben társadalmon kívüli populáció számára, amely terep az Európai Unióban elfogadhatatlan, és ennek már előzetesen következményei vannak. Ha 2004-től tagok leszünk, akkor kezdetben az uniós mezőgazdasági támogatásoknak csupán negyedét kapjuk - és tíz év fokozatos növelése után válunk teljes jogú tagokká -, és az unió alkotmányával ellentétes hátrányos megkülönböztetés egyik legfontosabb indoka, hogy az unió a pénzbőséggel nem kívánja konzerválni a korszerűtlen termelési viszonyokat az új tagoknál. Nálunk sem.
A lezajlott mezőgazdasági összeírás bizonyos tényeket felszínre hozott, de érintetlenül hagyta az emberi hátországot. Itt van kétmillió magyar. Milyen szándékaik vannak, mit szeretnének a jövőben, mik a céljaik, mire van lehetőségük, milyen eshetőségekkel számolnak, saját erejük mire elegendő, hogyan képzelik a gazdálkodást a következő években? E kérdésekre ma csupán tapasztalati válaszok vannak, statisztikailag korrektek nincsenek, ami valószínűleg soha nem érdekelte a kormányosokat. Pedig ezek a válaszok már ma is társadalmi jelentőségűek! És holnap még inkább azok lesznek! Mind az uniós tagságunkat, mind a magyar falu jövőjét érzékenyen érintik, és meghatározóan befolyásolják!
Úgy vélem, az fontos tény, hogy az őstermelői igazolvánnyal rendelkezőknek csupán ötöde-hatoda regisztráltatja magát egy újabb évre. A többiek is folytatják a termelést, mert abbahagyni nagyon kevesen hagyják abba, van igazolványuk, de a hivatalok számára megszűntek adóalanyok lenni. Egyetlen oka lehet a magatartásuknak: átmentek szürkébe vagy feketébe, mert szeretnének kikerülni a hatóságok látóköréből. És ki is kerülnek mindazok, akik ezt egyáltalán megtehetik. Ez az elsődleges cél, vagyis az, hogy ne kelljen adót és más közterheket fizetni. Ha ez néhány termelővel fordulna elő, a kutyát nem érdekelné, de hát legalább 800 ezer érintett van! Már ha azt a 2-300 ezer gazdálkodót nem számítjuk, akik eleve nem váltottak ki őstermelői igazolványt sem, és ezen az állapoton mostanáig nem tartották érdemesnek változtatni.
Tapasztalataim szerint az őstermelők túlnyomó többségének az a törekvése, hogy kiegészítő jövedelemre tegyen szert. Ez meghatározóan fontos magatartás, és nem hallgatható el, hogy az Orbán-kormány még a családi gazdaságok olykor cinikusan versenyellenes támogatása során is hangsúlyozta a kiegészítő jövedelem elérésének kormányzati megcélozását. Tehát valamilyen más jövedelem mellett a mezőgazdálkodásból is jusson a családnak.
Az a kérdés, méghozzá megizzasztó kérdés, hogy falun fő jövedelem miből lesz. Az aktív korúak munkavállalási esélyei - láttuk - egyelőre nem sok reménnyel biztatnak. (Ha az aprófalvakból való napi ingázást költségvetésből támogatnák, amire van javaslat és esély is, akkor az fölérne egy szerényebb ipartelepítéssel, és a helyzet megváltozna az elesettebb végeken is.) A községekben alig él szociológus, de a lakosság minden ilyen irányú fölmérés nélkül is tudta, hogy valahová menekülnie kell. Ilyen menedék lett a nyolcvanas évek utolsó harmadától a rokkantsági nyugdíj. Az exodus eredménye 2001 januárjában így nézett ki Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében:
Öregségi nyugdíjas 58 345 fő
Korbetöltött rokkantsági nyugdíjas 24 491 fő
Rokkantsági nyugdíjas 37 347 fő
Forrás: KSH - 2000
Ekkorra már az a nemzedék, amelyik a kezdetben nem látott más kiutat, mint a leszázalékoltatást, betöltötte a nyugdíjkorhatárt is, de a számok világosan megmutatják, hogy ebben a különösen érzékeny megyében több a rokkantsági, mint az öregségi nyugdíjas. Kétségtelen, hogy a falvak népe egészségileg eléggé elhasználódott a szabadságok, pihenések, nyaralások nélkül évtizedeken át végzett iszonyúan kemény munkában. (Kitérő: E sorok írója megpróbálta pihenésre késztetni a legjobban teljesítő téesztagokat, és beszereztetett számukra üdülőjegyeket. Az ingyenesen megkapott lehetőségnek mindannyian örültek, ám az üdülőből a legtöbben néhány nap után hazaszöktek. Szükséges volt változtatni: külföldre kellett őket küldeni, lehetőleg repülővel és jó messzire, különben a pihenési cél továbbra is meghiúsult volna.)
Ám a leszázalékolás körül országosan is gondok adódtak, és némelykor fölvetődött a korrupció gyanúja. Végül megszigorították. Ma már az orvosi bizottságok csak teljesen biztos esetben állapítanak meg 67 százalékos munkaképesség-csökkenést - ennyi kell a rokkantsági nyugdíj megállapításához -, sokkal gyakoribb, amikor a munkaképesség csökkenését ötvenszázalékosra minősítik. Orvosok véleménye szerint ennek „elérése" nem nehéz, gyakorlatilag minden falusi embernek vagy a dereka fáj, vagy a térde, vagy ha egy-két éve nincs munkája, akkor számításba jön a depresszió. Az ötvenszázalékos munkaképesség-csökkenés feljogosítja az állampolgárt, hogy rendszeres szociális járadékot kapjon, amelynek összege 16-17 ezer forint. Ilyen polgára Szabolcsnak 2001 januárjában 35 829 fő volt; megjegyzendő, hogy a nők aránya majdnem ötven százalékkal több, mint a férfiaké. Orvosok szerint a járadék megszerzése ma már fiatalok számára is cél, ami enyhén szólva kétségbeejtő tendencia. Összességében a megye 570 ezres népességéből 189 696 fő kapott nyugdíjat vagy valamilyen nyugdíjszerű ellátást.
Jobb anyagi körülmények között élnek, akiknek főállásuk van, de mindegyik rétegre jellemző, hogy ha mezőgazdasági tevékenységgel is foglalkoznak, akkor annak jövedelme rárakódna az egyéb bevételeikre. 2002 januárjáig a nyugdíj után ugyan nem kellett adózni, azonban a hozzászámítandó más jövedelem adója nem a nulla sávból indult volna, hanem a nyugdíj éves összege által meghatározottból. Azaz az adó tetemesre rúgott volna, ha az őstermelő nem titkolja el. Emiatt a gazdálkodók óriási többsége nem ragaszkodik mereven a bevételeinek szakszerű nyilvántartásához. Egyénileg érthető szándékok ezek, csupán az a kérdés, hogy mit jelentenek társadalmi szempontból.
Milyen törekvések jellemzik az őstermelőket? Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, szét kell választanunk a látszólag egyöntetű populációt. Az őstermelők milliós tömegében - ideértve az igazolvány nélkül gazdálkodókat is - van egy 20-30 ezres létszámú réteg, amely fejleszt, és bármikor képes lenne egyéni vállalkozóvá válni, most csak azért nem teszi meg, mert minden vállalkozókat is megillető kedvezményt megkap, meg még valamivel többet is. Ez a társaság a legértékesebb része az őstermelők hadának, s mint említettem, a fejlesztés különbözteti meg őket a többiektől. A korszerűsítés kiterjed az eszközökre, és kiterjed a szellemi haladásra is, amely utóbbi a többség esetében csaknem kizárható. Köztük és a többi között olyan jelentős a minőségi különbség, hogy a jövő iránt nyitottakat nem is szabad átlagos őstermelőként kezelnünk.
Az átlagos őstermelő ugyanis nem fejleszt. Az nem ritkaság persze, hogy traktort vásárol, néha újat, néha használtat, de minden esetben a legkorszerűtlenebb keleti típusokból. Ennek az az oka, hogy részben nincs pénz jobb erőgépre, részben nem akar nagyobb kockázatot vállalni, és már az is meglepő, ha hitelt vagy lízinget vesz igénybe - bár ez utóbbi fehér holló. (A lízingcégek kevéssé bíznak az őstermelőben.) Az így munkába állított traktor akkor is óriási jövőbeli ballasztot képvisel, ha a masina vadonatúj. Attól ugyanis 10-15 évig egyszerűen nem lehet megszabadulni. Ez idő alatt falja a gáz- és kenőolajat (a korszerű gépek fajlagos felhasználásának rendszerint csaknem másfélszeresét), alkatrész- és javítási igénye nagy, működése bizonytalan, összességében drágán dolgozik, és a tulajdonosának minden terméke magas önköltségű lesz a többiekéhez képest. Ráadásul a tulajdonos olcsó munkagépeket vásárol, aztán van olyan típusú kukorica, napraforgó meg hasonló terményekben dolgozó vetőgép, amelyik igen elterjedt nálunk is, de gyatra minősége miatt évente képes tízmilliárdos károkat okozni a gazdálkodóknak. Korábban Torgyán miniszter úgy rendelkezett, hogy a legrégebbi traktorok felújításához jelentős támogatást ad a költségvetés. Hadd működjenek még évekig! Nehogy megszabadulhassunk tőlük! Szerencsére ezt a legnagyobb kisgazda bukása után gyorsan megszüntették.
A gépberuházások támogatása azonban továbbra is elfogadhatatlan, átgondolatlan és társadalmi szempontból fölöttébb kártékony. A hazai traktorpark több mint 90 százaléka típusa szerint agrármúzeumba való, és továbbra is ezen gépcsaládból fogy a legtöbb - mert ez a vételkor a legolcsóbb. Egy pár évvel korábbi akció hasonló célokat követett a kombájnok esetében is: nem valami korszerű, de legalább olcsó... Ismereteim szerint ez kudarcba fulladt, és ma már kizárólag high tech aratócséplőt lehet beszerezni. Ami viszont olyan drága, hogy csupán a legjobb nagyüzemeknek futja rá, emiatt aztán folyamatosan és aggasztóan öregszik a kombájnpark, és minden évben rosszabb helyzetbe kerül az aratás. Elhúzódik, sok a veszteség...
A GÉPPARKUNK CSŐDJE TERMÉSZETSZERŰ. Az őstermelő a fejlesztésben azért is óvatos, mert a nagyobb beruházások csak növekvő jövedelemből valósíthatók meg, ami növekvő közterheket is jelent, márpedig ő nem azért akar dolgozni, hogy adót meg járulékokat fizessen. A túlnyomó többség gépi bérmunkával műveli a földjét. Ezt részben vállalkozók végzik, részben géptulajdonosok, ám a módszer ugyanaz: számlát itt senki nem készít. Egy hektár föld művelése a szárzúzástól a szántáson (ritkán: műtrágyázáson), vetőágykészítésen, vetésen, gyomirtó vegyszerezésen át az aratásig és a termény elszállításáig minimum 40 ezer forint. Nem lehet tudni, hogy a hatmillió hektárnyi hazai szántóból mennyit művelnek bérmunkában, de egymillió hektárt biztosan. (Inkább kettőt.) Ennek ára 40 milliárd forint - és belőle csak az általános forgalmi adó négymilliárd. Lenne. Összességében az így vázolt magyar Bermuda-háromszögben becslésem szerint 300-400 milliárd nemzeti össztermék tűnik el adóstól, járulékostól, mindenestől.
A valóságos, az innovatív fejlesztések hiánya jellemzi az őstermelők légióit. Meglepő is lenne, ha másképpen alakulna a helyzet, de hát ez a tömeg egy dekadens réteg, a hanyatlás minden jegyével.
Az őstermelést gyakorta nevezik kényszervállalkozásnak. A kényszer többnyire igaz, a vállalkozás kevésbé. Mindez azt fedi, hogy a gazdálkodónak nem volt más esélye a jövedelemszerzésre, mint a nagyüzemekből kapott vagy a kárpótlás során szerzett föld megművelése, és/vagy az állatok gondozása. A még talpon álló téeszek zömmel kisbirtokosoktól bérelt földeken munkálkodnak, ami kétféle szempontból is vizsgálható. Az egyik, hogy a bérleti díj nem jelentős tétel egy család életében, igaz viszont, hogy biztosan számítani lehet rá. Két-három átlagos minőségű hektár szántó esetében a haszonbérlő juttat annyi kukoricát, hogy a következő karácsonyra ismét vidám disznótor tervezhető belőle. Ha saját maguk művelnék ugyanazt a földet, több lenne ugyan a kukorica, de olyan borsos áron, hogy gyakran érdemesebb lenne megvenni. A másik szempont se utolsó: van-e a környéken bérletre váró vállalkozás? Bérlő biztosan kerülne, de az már nem biztos, hogy a bérleti díjat is kifizetné. (Tapasztalataim szerint hiába helyezték kilátásba a büntetést a be nem jelentett haszonbérletekkel kapcsolatban, a magánbérlők szinte sosem készítenek szerződést. Ők maguk ennek megfogalmazására rendszerint képtelenek, ügyvédhez meg nem mennek, mert annak a munkája pénzbe kerül.) A bérbeadók olykor három-négy évet is várnak a bérleti díjra, mert szinte esélyük sincs a bérlővel vitázni. Pontosan kizárólag a nagyüzemek fizetnek, de ilyenek olykor járásnyi területeken sem találhatók.
A földdel tehát valamit kezdeniük kellett, mert a parlagon hagyást - jó magyar szokás szerint - ugyancsak büntették. (Kitérő: Az ágazatban az utóbbi évtizedben legalább annyi volt a gazdaságon kívüli kényszer, mint a Kádár-érában, ráadásul ez az arány az Orbán-kormány idején tovább nőtt. A termelők ezt nem szeretik, hiszen alapjában idegen a gazdálkodástól. A kormány képtelen volt életképes termelési viszonyokat teremteni, annál inkább büntetéseket kilátásba helyezni tucatnyi vétek miatt. E szabályok azonban jobbára csupán arra jók, hogy a tájékozottabbak tisztában legyenek vele, milyen paragrafusokat nem tartanak meg.) Itt ugrott be a hitegetésre alapozott politika: a családi gazdaságokat támogatjuk, teljes mellszélességgel, minden erővel, kedvezményekkel, juttatásokkal, előjogokkal - még azt is megtiltjuk, hogy bármilyen társaság vagy szövetkezet földet vásárolhasson. (És nyolc éve külföldi állampolgár sem szerezhet tulajdont a termőföldre: nincs is annak se piaca, se ára! Sikerült. Dörzsölhetik a markukat a nadrágos spekulánsok.)
Annyiban az őstermelők jókora része vállalkozónak tekinthető, hogy maguk rendelkeznek a 2-3 vagy olykor 15-20 hektáros szántó fölött. (A zöldség- és gyümölcskertészetben mások az arányok. Fényesen meg lehet élni négy hektár gyümölcsösből - példa rá a Dél-Tirolban működő gazdaságok sora -, ha megfelelő körülményeket teremtünk hozzá, és virágzó zöldségkertészet alakítható ki akár két hektáron is, csak be kell fedni és minden szempontból intenzívvé tenni.) Ők döntik el, hogy búzát vagy kukoricát, netán csicsókát termelnek-e benne, hogyan művelik, és a terményt miként használják föl, vagy ha eladják, kinek és mennyiért hajlandók eladni.
Előfordul más is. Például a 20-25 hektáron dohányt termelők nem napszámosok munkáját használják, hanem - papíron - őstermelőkkel ültetnek, kapáltatnak, töretnek. A napszámot persze elszámolják. Nagy almáskertek tulajdonosai „béreltetik" a fákat őstermelőkkel. A bérlők metszenek és szüretelnek, a gazdálkodó végzi a talajmunkát és a növényvédelmet, majd neki kell elszállítani és értékesíteni is a termést. Ez azért is kényelmes, mert a végén számolnak el. Kevesebb forgóeszköz kell - egy hektár alma metszése és szürete ritkán jön ki 200 ezer forintból -, emellett a gazda eladja a gépi munkáját, szinte kizárólag számla nélkül. Az így szerződött őstermelő sincs regisztrálva, tehát csak igazolványa van, amúgy mintha nem is dolgozna.
Ugyanakkor az mégsem igazán vállalkozás, amelyik láthatatlanná akar válni. Márpedig itt legalább 800 ezer ilyen gazdaság működik, ha az őstermelői igazolványt soha ki nem váltott 200-300 ezret figyelmen kívül hagyjuk is. Nevezhetjük fantomcégeknek őket, vagy bárminek, de a vállalkozás fogalmát nem kellene minden alkalommal ilyen gátlástalanul lejáratni.
Még valami. Egy vállalkozás munkahelyet teremt. Legalább egyet, magának a vállalkozónak. Az őstermelés soha, semmilyen formában nem teremtett munkahelyet. Senkinek. Magának az őstermelőnek se. A kormány abban az illúzióban élt, hogy ha az alkalmi munkavállalók (magyarán: napszámosok) esetében leegyszerűsíti a társadalombiztosítási bejelentéseket, akkor majd erre tömegesen ugrani fognak a napszámosokat alkalmazók. Hát nem ugrottak. Se tömegesen, se egyenként. Újabban Kiss Péter miniszter frissíti a régi csalódást, enyhíteni kívánván a napszámosok járulékain, hogy „kifehérítse" a feketemunkát. Noha nem szeretem a jós szerepét, most jelzem: nem hiszek ennek a sikerében. Az őstermelő nem azért őstermelő, hogy bármilyen közterhet meg akarna fizetni. Az elképzelés téves, a megoldás máshol keresendő.
Ami a munkahelyeket illeti, az őstermelők inkább áldozatok. Az ország ide, ebbe a kategóriába dugott el több százezer munkanélkülit. Az őstermelő ugyanis nem jogosult se munkanélküli-járadékra, se jövedelempótló támogatásra, és nem lenne alkalmazható közmunkásként sem. (Oda egyébként nem is pályázik.) Ha egyszer valamelyik kormány venné a fáradságot, és eloszlatná a hazai agrár termelési viszonyokban dúló káoszt, akkor kiderülne, hol is tartunk. Hogy a hazai munkanélküliség nem 4-5 százalék, hanem a háromszorosa vagy a négyszerese. Ha nem több! A nyugdíjasokat nem lehet munkanélküliként számba venni, és - jeleztük - a falun élők jókora része rokkantsági nyugdíjba menekült a kilátástalanság elől. Őstermelő viszont így is lehet, öregségi nyugdíjasként is, kereső foglalkozás mellett is, tényleges vállalkozás mellett is, bármiként.
Az őstermelés létének azonban másfajta hatása is van. Tekintsük lélektaninak, hogy a gazda úgy véli, önállósította magát, és attól kezdve semmiféle alkalmazotti munkát nem vállal, napszámot különösen nem. Ennek következtében az a furcsa helyzet állott elő, hogy a mezőgazdaság a legszegényebb vidékeken is munkaerőhiánnyal küzd. Kik jöhetnek számba napszámosként, dolgozóként? A leépült alkoholisták nem, mert ők már gyöngék a munkavégzéshez, pedig igen népes társaság. A romanép még jobban, de szertelenek, kiszámíthatatlanok, és a hiányos táplálkozás következtében fizikailag meg sem közelítik a kívánatosat. Szerencséje van annak, aki megbízható cigányokra akad, mert őrájuk lehet építeni.
Önmagában mindez kevés. Sorozatban hallhatók olyan vállalkozói panaszok, hogy „pénzes termékek" termesztésébe - amihez sok kézi munkaerő kell - a retardált térségekben sem mernek belekezdeni, mert főként a kényesnek számító betakarításhoz nem kapnak elegendő napszámost. Ha mégis belefognának, a termés egy része ott rohadna a földön. A közmunkás nem hajlandó elmenni, mert napszámban akár ezer forinttal is többet kaphatna ugyan, de azért a gazda kemény munkát követel, ami közmunkán - mivel a falusi önkormányzatok semmiféle jelentősebb szervezést nem tudnak végrehajtani, de állítólag városokban sem gyökeresen más a helyzet - elképzelhetetlen. A közmunkásság igencsak kényelmes és korántsem megerőltető állás. (Kitérő: Megítélésem szerint a közmunkaprogram a mai állapotában a gazdaság fejlesztésének akadálya, így a mezőgazdaság fejlesztésének is. Föltétlenül szükséges volna a változtatás. Képtelenség a falusi jövőt költségvetésből fizetett pótcselekvésre alapozni. Ugyanakkor az is ellentmondásos következmény, hogy e bizonytalan eredményű programmal tízezrek munkavállalási motivációját tesszük kétségessé, azokét a tízezrekét, akik az évtizedes munkanélküliség után most is hadra foghatóak lennének.)
Csakhogy még van a kérdéskörben egy további csavar is, az méghozzá, hogy az őstermelők egy része - önmagát munkanélkülinek tekintve, amiben egyébként föltétlenül igaza van - szinte követelően lép föl a politikával szemben: munkahelyeket kell teremteni falun! Ez egyelőre megvalósíthatatlan ugyan - örülnénk, ha a centrális helyeken volna pénz kiépíteni ipari parkok sorát, ahová valóban letelepedhetnének jelentős számú munkaerőt foglalkoztató vállalkozások, és azok a szükséges létszámot képesek is volnának feltölteni, ami egyáltalán nem könnyű -, ám a követelés damokleszi kardként ott lebeg a politikai erők feje fölött.
ÁRBOTRÁNYOK ÁLLANDÓSULTAK a mezőgazdaságban. 2002-ben az első ilyen a sertésfelvásárlásban keletkezett, aztán a nem túl jelentős nemzetgazdasági tételnek számító szamóca ára omlott össze, tetézve a tejgazdaságbeli bajokat, végül a meggy fejezte be az első félévi cirkuszt, ez legutóbbi viszont főként a feldolgozóiparnak sok ezer tonnás exportját jelentheti. Két éve kilónként háromszáz forintot is megadtak érte, tavaly ez a harmadára csökkent, az idén pedig 80 forintról indult, onnan süllyedt ötvenre, majd a szezon végén egy picit emelkedett. Eközben a piacokon kétszázötventől ötszázig kértek a híradások szerint a „spanyol meggyért". (Ilyen meggy már rég nincs, Pándy meggy is csupán elvétve, de ez utóbbi minőségét erősen megközelítik az új öntermékeny fajták.) Meggytermesztők rázták az öklüket, és joggal tették, különösen Szabolcsban, ahol az ország legnagyobb kiterjedésű meggyültetvényei vannak, és e térségben terem a legtöbb: évente átlagosan 13-14 ezer tonna. Itt tízforintos kilónkénti árcsökkenés 130-140 millió forint bevételkiesést jelent a gazdáknak, a százforintos pedig ennek a tízszeresét. Egy kitűnő nyírmeggyesi termesztő szerint az lenne a legjobb, ha mindig 100-120 forint lenne a meggy felvásárlási ára, akkor lehetne tervezni. Most az önköltség kilónként hatvan forint körül van, és annak legnagyobb tétele a szüret, mert a szedés kézi munkát igényel. (Kitérő: Néhány évvel ezelőtt olvastam egy német gyümölcstermesztő nyilatkozatát. Így hangzott: Nem értem a magyar parasztokat, miért adják oda olyan olcsón a meggyet. Nálunk az önköltség kilónként három márka, tőlük meg negyven pfennigért veszik meg. - Akkoriban a három márka négyszáz forintot ért, és Németországban a meggy piaci ára stabilan áll a kilónkénti hat márkán. Most - állítólag - ott is összezuhant az ára.)
Megkérdeztem a hat évvel ezelőtt alakult Meggytermesztők Szövetkezetének elnökét, a nyíregyházi Mónus Bertalan agrármérnököt, hogy mi a helyzet velük. Az elnök szerint oszlóban vannak, mert ő éveken át ingyen dolgozott, fizetni meg senki nem akart nekik. És hogy a szövetkezetnek milyen hatása volt a felvásárlási árakra? Semmilyen hatása nem volt - így szólt a válasz.
Összességében ez a jellemző. Más alkalommal már írtam róla (Válaszúton a vidék, Mozgó Világ, 2002/1), hogy a termelői értékesítő szövetkezetekről szóló jogszabály - copyright by Torgyán József - úgy rossz, ahogy van. Egy jogi fércmunka, egy olyan elme szüleménye, amelynek halovány fogalma sincs a világban végbemenő szövetkezeti tendenciákról.
A Torgyán vezette minisztérium fel kívánta eleveníteni a Hangya Szövetkezeteket, ami részben sikerült is, hiszen - állítólag - több száz ilyen alakult az országban, az utolsó általam ismert hír szerint háromszáz. Az a kérdés, hogy mit végeznek e közös beszerző és értékesítő szervezetek. A beszerzéssel nincs gond, vagy legalábbis nem lehet, mert kínálat mindenből van, csupán pénz kérdése a vásárlás, és a nagyobb tételben vevők rendszerint árengedményt kapnak. A gubancot az értékesítés jelenti, főleg akkor, ha valamelyik termék piaca összeomlik. Ilyen krízis a szilva esetében például minden évben bekövetkezik, a főbb zöldségeknél is visszatérő jelenség. Az alma kivétel, mert ott évek óta változatlanul sanyarú sors vár a termelőkre.
Tapasztalataim szerint nincs az országban olyan szövetkezet, amely valamely mezőgazdasági termék piacára meghatározó lehetne, és meg kell mondani, hogy például az említett meggytermesztőknek nemcsak sírdogálás lenne a dolguk, nemcsak öklök rázása, fogak csikorgatása, hanem szerveződni is kellene. Ésszerűen, céltudatosan, higgadt fejjel. Ez a fejlett világban már alaposan kidolgozott módszer, és fölöttébb eredményes. Az exportőrök és a feldolgozók - továbbá a nekik beszállító felvásárlók - mindent megtesznek, amit megtehetnek, amíg az ellenérdekű fél gyönge alkupozícióban van. Ez alól csak a rendkívüli időjárási tényezők tehetnek kivételt, például ha Németországban virágzás közben elfagy a meggy, és a kiesés következtében nagy a termék iránti kereslet. Akkor itt is versenyhelyzet alakul ki a nyersáru beszerzésében, és a termelő azt hiszi, hogy minden rendben, szép árat kapott a termékéért, és ez eztán mindig így lesz.
De vajon miért nem alakulnak nálunk is olyan hatékony szövetkezetek, mint amilyenek léteznek a Lajtától Kaliforniáig? Csak a kormányzati hülyeség tolta volna el a paraszti összefogás jövőjét? És van-e remény, hogy változzon a helyzet?
Nincs remény. Egyelőre nincs. A Meggytermelők Szövetkezete nem kivétel, hanem törvényszerűen bekövetkező kudarc. Amíg létező fogalom hazánkban az őstermelés, addig ütőképes szövetkezetek nem fognak megalakulni. Az őstermelő eredendően szervezhetetlen. Miért? Ezt meg kellene indokolnom.
Elsőnek az ismeretek hiánya miatt. Egyszerűen nem ismerik, mi zajlik a világban. (Sem ők, sem a kormányzat, mert a termelői értékesítő szövetkezetek jogi szabályozását is úgy kellene átalakítani, ahogyan azt a fejlett világban bejáratódott és eredményes szövetkezetek példázzák.) Sem a múlt nem érintette meg őket - hol van már Boldizsár Iván kötete a dán mezőgazdaságról, az 1938-ban kiadott mű: A gazdag parasztok országa? -, sem a jelen. És hát kolhozoztak meg komcsiztak itt annyian, hogy a „szövetkezet" szó szitokszó lett a családok ezrei számára. De van más is. Számtalan gazdálkodóval beszéltem az elmúlt években - voltak köztük egyetemet végzettek is -, tátott szájjal hallgatták, hogyan szövetkeznek mások, mit érnek el az összefogással, mennyiben javul a gazdaságuk helyzete, miért nő a jövedelmük, miért kerülnek biztonságba, milyen szaktanácsadói hálózatok alakultak ki, mire jók ezek, és mire jók a közös bemutatók és viták... Hát igen - mondták páran -, ott így van. Nálunk ez sose lesz. Hogy miért nem bizakodnak? Például azért, mert az utóbbi évtizedben harsány politikusok próbálták a falusi ember fejébe verni azt is, hogy a „zöld bárókat" nem szabad eltartani. Márpedig, ha szövetkezünk, akkor valahonnan „zöld báró" is kerül, ki vezethetné más a közöst. És - fájdalom, igazat szólva - sokszor hozzátették: Annak meg saját maga felé hajlik majd a keze! Van tehát bizalmatlanság!
Az is fontos, hogy jó szövetkezetet csak erős gazdaságok képesek létrehozni, ilyenek pedig nagyon kevesen vannak. Mellettük ott a rengeteg pengeélen táncoló őstermelő, akik se nem akarnak, se nem képesek befektetni egy szövetkezeti üzletrésznyit sem, viszont akik már annyiért is odaadják az árujukat, amennyiért nem szabadna. Ez tökéletes káosszal jár egy csomó termék piacán. Kezdetben az olcsó sertésárak a szó szoros értelmében sanyargatták a legjobb minőséget előállító szakosított telepeket, miközben a vágóhidak megvették a kistermelői vágósertést. Ma már ez kevésbé zavaró, mert a kétféle állat között oly rikító a különbség, hogy - ha különös kényszer nem adódik - a vágóhidak a kistermelői disznókat nem veszik át. Olcsóbban se! De hát a sertés csak egyetlen ágazat, termék meg rengeteg.
Az őstermelő azért is szervezhetetlen, mert ő nem vételi számlára szeretne értékesíteni, hanem mindenféle papír nélkül. Ezt a mi slampos demokráciánkban vígan megteheti. Ha viszont egy szövetkezetnek tagja lesz, és vállalja, hogy a termelvényeit azon keresztül adja el, akkor valamelyik szándéka sérül, és ő a jövedelmének eltitkolását, vagyis az adózás elkerülését fontosabbnak tartja, mert miféle szörnyűség is az, hogy a bevételeiből még osztoznia kelljen az állammal? És amíg ez a szándéka, addig nincs az a csábító kooperáció, amelybe ő jó szívvel belépne. És ő nem fejleszteni akar, nem tanulni, tájékozódni, hanem annyi mellékes jövedelmet megszerezni, amennyit csak sikerül. Amíg lesz magyar őstermelés, addig nem lesz magyar szövetkezés, bármit mond erről az Európai Unió. Márpedig a szövetkezés, a világban kifejlesztett szövetkezeti modellek átvétele és hazai alkalmazása a hazai agrárium létkérdése. Amíg ebben nem képes lépni, minden partnere azt csinál a termelővel, amit akar. Az áruházláncok az ujjuk köré csavarják, a terményfelvásárlók, a konzervgyárak és hűtőházak a sárga földig leverik az átvételi árakat, és rendkívüli helyzetek kivételével a gazdálkodóknak felkopik az álluk. Az állam sokat segíthet a garantált árakkal, az exportpiacok segítésével, miegyébbel, de az képtelenség, hogy gazdák tízezrei a minisztériumtól várjanak mindig megoldást olyasmire, amit kizárólag ők rendezhetnének el. A piaci harcot a miniszter sem képes helyettük megvívni. A többi kiszámítható.
VAN-E HELYÜNK A VILÁGBAN? Továbbá: az őstermelők milyen mértékben járulnak hozzá a magyar mezőgazdaság versenyképességének növeléséhez, milyen jelenségek mutatnak rá, hogy az uniós - és egyébként globális - kihívásoknak az alapvető élelmiszertermelő ágazatunk a jövőben képes lesz megfelelni? Rögzítenünk kell: nem a nulláról indult a hazai agrárium. A hatvanas években elkezdődött egy szerves fejlődés, a technológiák fejlesztése. Az állami gazdasági vonalon ennek Bábolna állt az élére Burgert Róbert vezetésével, a termelőszövetkezetek körében pedig a Szabó István elnökölte nádudvari Vörös Csillag Tsz, ahol létrejött a máig irányt mutató KITE.
Mi volt ezeknek a lényege? Csináltak egy huszárvágást, és azt mondták: veszünk korszerű gépeket, a legkorszerűbbeket a világon, és azoknak árát pár év alatt a kukorica többletexportjából törlesztjük. Nagy szó volt ez a külkereskedelmi monopóliummal rendelkező állammal szemben, még nagyobb a keleti blokk megszokott rendjét felrúgva, de végül a két - nem sajnálom a minősítést - agráróriásnak sikerült. Jöttek a szakembereik, és rendszerbe foglalták a termelést. Ez teljesen új gondolat volt a földkerekségen, ez egy magyar szellemi termék, amely előtt fejet kell hajtanunk emberöltő után is. Egy John Deere traktorhoz és kombájnhoz meg a munkagépekhez - mondták az agronómusok - 600 hektár kukoricának kell tartoznia, és akkor a munka termelékenysége jó, a gépek kihasználtsága is, de a kukorica eddigi termésátlagát minden üzemben meg kell növelni egy-két tonnával, hogy jusson a gépek árára. Jutott. Volt olyan gazdaság, ahol három év többlettermése se kellett a méregdrága masinák kifizetéséhez.
Laboratóriumok vizsgálták a tervezett kukoricatáblák talaját, tápanyag-szolgáltató képességüket, meghatározták a szükséges műtrágya fajtáját és mennyiségét, a kukorica fajtáját - például azt is, hogy rövidebb vagy hosszabb tenyészidejűt érdemes-e oda vetni -, lényegében egy technológiai javaslatot tettek a helyiek elé. Amit azok aztán végre is hajtottak. Hogyne tették volna! Akkoriban a kukorica- termésátlagaikkal verték az egész világot! És micsoda csodálatos gépekkel! Azokkal külön öröm volt a munka. És az országra is kezdtek odafigyelni, méghozzá nemcsak keletről, hanem a legfejlettebbek felől is. Mit odafigyelni? Bámult a világ!
Ami a kukoricában elkezdődött, folytatódott a búzával, az ipari növényekkel, sorra készültek el a zárt technológiák, ragyogó eredményeket produkálva mindazoknál, akik azt alkalmazták. A hatalmas termékmennyiség lehetővé tette az állattenyésztés gyors fejlesztését, s a hetvenes évek elejétől a hazai ellátás veszélyeztetése nélkül nyugodtan exportálhattunk belőle a fizetőképes piacokra. Ez idő tájt azonban a KGST-ben már rubellal sem tudott számos ország fizetni - nem is nagyon forszíroztuk odafelé az élelmiszerexportot -, viszont létrejött a dollár alapon elszámolandó energiát élelmiszerért program a Szovjetunióval. Más kérdés, hogy két évtized alatt annyi tartozásuk gyűlt össze, hogy mindmáig nem fizették ki teljesen.
A magyar mezőgazdaság virágzott. Mindez három körülménynek volt köszönhető: (1) a politika nem (nagyon) akadályozta a fejlődést, (2) volt kidolgozott technológia és korszerű géppark, (3) volt a technológiák átvételére fogadóközeg. Bárhogy zöldbáróztak, bárhogy kolhozoztak, bárhogy szidták a kommunistákat, ezek az eredmények már történelemnek számítanak. Viszont a rendszerváltozás után az ország meg sem tudta közelíteni őket. Sőt egyre távolodunk, vagy legalábbis egyelőre még mindig távolodunk az akkor megszokott módszerektől, amelyekre az agrárértelmiség jókora része kimondottan büszke volt. A termésátlagok visszaestek, a technológiák összetörtek, minden mutatónk romlott (egyedül az egy tehénre jutó tejtermelés nőtt), a termelési rendszerek már csupán néhány üzemben meghatározóak, vannak ugyan kiváló teljesítményű gazdaságaink, de az átlagot meghatározó zöm valahol a múlt század húszas évei színvonalán gazdálkodik. Nem azért, mert ezt tanulta az apjától vagy a nagyapjától, hanem mert így alakult. A magyar csoda véget ért. Pedig a mezőgazdálkodásunk élhető jövőjét a leghaladóbb technológiák alkalmazása és a korszerű géppark ismételt létrehozása jelentheti, semmi más!
Ma már nem a világ legkorszerűbb gépeivel próbálják fölszerelni a mezőgazdaságot, hanem ötvenéves konstrukciójúakkal, amelyek fölött nagyon, de nagyon eljárt az idő. Akkor is, ha újak. Hosszú évtizedekre ezek lesznek a meghatározóak! És nincs egyetlen Burgert Róbert- vagy Szabó István- (noha ez utóbbi még él, tartsa meg az Isten sokáig) kaliberű agrárpolitikusunk, aki képes lenne visszaemelni a lovak közé dobott gyeplőt, és kedvező irányba fordítani az ország sodródó szekerét.
Szaktanácsadók tömegét nevezték ki, listájukat rendszeresen újraközlik. A próbálkozások csaknem fölöslegesek. Azok, akikre legjobban ráférne, semmiféle szaktanácsot nem igényelnek. Miért? A tét miatt.
Az egyéni vállalkozóknak legalább havi 30-40 ezer forint különféle közterhet akkor is be kell fizetniük, ha hónapokon át semmiféle bevételük nincs. Ám ha a minimálbérnél magasabb jövedelemre tettek szert az előző évben, akkor a jelzett összegeknél jóval magasabbak a kötelezettségeik. Náluk tehát jókora kockázata van a gazdálkodásnak. Az őstermelők többségénél ez a kockázat úgy jelentkezik, hogy lesz-e valamennyi adómentes bevétel vagy nem lesz. Az őstermelő nem igényel szaktanácsot, az ilyesmiért nem hajlandó fizetni (mert már nem ingyen van, de nem ám!), és ha megkapná is, nem tudna vele mit kezdeni. A gazdálkodás korszerűsítése törvényszerűen pótlólagos ráfordításokat igényel, s ez az, amit a gazda végképp nem szeretne. Ő se nem akar, se nem tud a termelésbe fektetni. Mert fél a növekedéstől, neki elég a megszerezhető pótlólagos jövedelem, a háta borsódzik a hatóságokkal való érintkezés gondolatától, különösen, ha az APEH kerülne szóba.
Az őstermelők zöme tehát nem szeretné növelni a termelését. Henry Ford autógyáros csaknem száz évvel ezelőtt, a világ első futószalagjának megindításakor elmondott egy korszakos mondatot: Amelyik üzem nem fejlődik, az sorvad. A megállapítása ma is érvényes, a magyar őstermelőkre is igaz. Amíg lesz őstermelés, addig a magyar mezőgazdaság versenyképessége nem teremthető meg, mert milliós tömegnek van ellenérdekeltsége.
GARANTÁLT EGÉSZSÉG? Lányaim még kiscsoportos óvodások voltak, amikor betyárosan megfosatta őket néhány szem őszibarack. Megmostuk, persze, de a felszívódó (úgynevezett szisztemikus) növényvédő szereket se lemosni nem lehet, se hámozással eltávolítani. Attól kezdve kereskedőtől egyáltalán nem vettünk őszibarackot (egyik sem tudja, melyik termelőtől származik az áruja, hiszen számlát nem kapott, igaz, nem is kért), és ha a piacon mégsem bírtunk ellenállni az illatozó gyümölcsnek, akkor azt mondtam az árusnak: - Vennék a barackból, ha nem permetezte egy héten belül. Ez esetben a személyi igazolványából fölírnám a nevét és a címét. (Nyugodtan ideadhatja, hiszen a permetszer nem okozhat bajt. Ha viszont a napokban permetezte, azt azzal titkolja, hogy nincs nála az igazolványa.)
Ötből négynek nincs nála. Ez a folyamatosan gyakorolt magánakció csupán azért jutott eszembe, mert az Európai Unióban egyre szigorúbb szabály, hogy az élelmiszertermékek útját pontosan követni kell tudni egészen a fogyasztóig. Tehát ha valaki vásárol egy szelet rostélyost, arról is meggyőződhet, hogy ki nevelte a növendék bikát, ki vágta le, ki forgalmazta. Ennek jele, hogy a gyümölcsöket például olyan - egyébként végtelenül esztétikus - papírdobozokban forgalmazzák, amelyekre rákerül valamennyi eredetre vonatkozó információ. Ha a laboratórium szermaradvány-vizsgálatot végez, nyomban ki tudja deríteni, honnan ered a szállítmány.
Nálunk mindez az álmok világába tartozik. Nálunk semmilyen termékről nem deríthető ki, honnan származik. Hogy miként leszünk képesek megfelelni e fontos népegészségügyi követelményeknek, ma még rejtély, de az áldatlan helyzet korántsem véletlen, annak szervi okai vannak.
Néhányan már rájöttek, hogy a mezőgazdasági termékek piacán túl sok a szereplő, de némelyek meglehetősen későn. Például Raskó György agrárközgazdász, az Antall-kormány Földművelésügyi Minisztériumának egykori közigazgatási államtitkára is, aki korántsem vétlen sem a kárpótlás megoldásában, sem a téeszek szétverésében, sem a mostani lehetetlen birtokviszonyok kialakításában - tehát a piaci szereplők számának indokolatlan megnövelésében sem. Szanyi Tibor, a Medgyessy-kormány Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumának politikai államtitkára pedig vette a bátorságot, és állította, hogy öt éven belül megfeleződik az agrárnépesség (Magyar Hírlap, 2002. június 29.). Ez a kijelentés nagy merészségre vall. Ilyet korábban hazai politikus nem mondott.
Az a kérdés, hogy a magyar mezőgazdaság kibírja-e épségben az ötéves időszakot, vagyis nem lesz-e túl lassú az átalakulás. A piaci szereplők közt az a különbség, hogy miközben az egyéni vállalkozók - és a társaságok meg a szövetkezetek - kötelesek az értékesítéseikről számlát vagy nyugtát adni, az őstermelők nem. Ez a magyar adórendszer abszurdja. (A kifejezést Varga Gyula professzortól kölcsönöztem.) Ha - elvileg - adót és más közterheket is fizetnie kell az őstermelőnek, mi indokolja, hogy ne legyen számlaköteles? Mi indokolja, hogy ne lehessen ellenőrizni? Mi indokolja, hogy ne kelljen nyilvántartásokat, könyvelést vezetnie, mint minden más vállalkozónak?
Az talán, hogy a tevékenysége veszteséges? A mezőgazdaság éppen olyan vállalkozás, mint a többi, csak mások a kockázatai. A többi vállalkozót a deficit sem menti föl a pontos elszámolás kötelezettsége alól. Talán az játszhat szerepet a túlzottan szabados követelményekben, hogy a politika kedvezményekben kívánja részesíteni ezt a réteget? Rendben van, részesítse, de ne a többiek, s ne a közegészségügy kárára. A kedvezmények akkor igazán kedvezmények, ha precíz nyilvántartáson alapulnak. Ez most hiányzik.
Miért és hogyan alakult ki ez a helyzet? Az Antall-kormány kizárólag a magángazdálkodásban bízott, és úgy vélte, hogy egy új földosztással megalapozhatja falusi elfogadottságát. Meggyőződéssel hitte, hogy a nagyüzemek csak azért voltak képesek fönnmaradni, mert állami támogatásokat kaptak, az egyéni gazdálkodóknak erre nem lesz szükségük. Az élet mindkét reményt gyorsan szertefoszlatta, de közben a mezőgazdaság ötven évet visszafejlődött, és ezt a körülményt keservesen megsínylette az egész ország.
A Horn-kormányban volt olyan szándék, hogy legalább a kormányzás alapvető igényeihez megismerje az amúgy töksötét falusi helyzetet. (Statisztika? Ugyan. Az csak a kolhozokban volt szokás.) Ezért próbálta bevezetni az őstermelői igazolványokat, és azokon keresztül megismerni a gazdálkodók tevékenységét. Óriási ellenállás bontakozott ki, és a kormány meghátrált. (E demonstrációkról soha, egyetlen percre se feledkezzünk el, mert mind indoka, mind formája, mind politikai jellege ezután többször is megismétlődik majd.) Mi volt ez a meghátrálás? Gyávaság? Az bizony! Megmagyarázhatatlan gyávaság! A visszalépéssel az a minimális eredmény is eltűnt, amit a szabályozás egyébként tartalmazott volna, és amit egyébként túlzottan kevésnek kellett minősíteni.
A Horn-kormány tervezett egy földtörvény-módosítást is. Sajnos, eléggé későn, megbízatásának vége felé. Ez ellen ugyancsak demagóg támadás indult az ellenzék részéről, még népszavazást is kezdeményezni akartak, amitől aztán a kormány annyira megrettent, hogy levette napirendről az ügy parlamenti tárgyalását. Arra pedig szükség lett volna!
Közben megpróbáltak szakmai konszenzusra jutni az agrárügyekben. Létrejött a Nemzeti Agrárprogram, amely indokolt tervezetei mellett egészében egy MSZMP-s központi bizottsági határozatra emlékeztetett. Itt javítunk két-három százalékkal, ott csökkentjük a terheket öt százalékkal, elősegítjük, fejlesztjük, kibontakoztatjuk... És így tovább. Kapitális hibája volt, hogy minden érdeket érvényesíteni hagyott, legalábbis papíron. Ez elképzelhetetlen. Kormányozni így nem lehet. És kivel akart konszenzusra jutni? A kisgazdákkal?! A Torgyán vezette kisgazdákkal?! Mekkora tévedés már a szándék is!
A Fidesznek nem voltak, és ma sincsenek agrárszakértői. (A kisgazdáknál voltak ilyenek, habár elfogadhatatlan, retrográd indítékokkal és nézetekkel). Az Orbán-kormány idején emiatt szó sem lehetett a mezőgazdaságban való káoszoszlatásról, inkább az a tendencia folytatódott, hogy körüludvarolják az őstermelőket. A kisgazdák uralta minisztérium éveken át arra törekedett, hogy e dekadens réteget kedvezmények sorával magához kösse, várván, hogy a következő választáson majd milyen hálásak lesznek. Az eredmény ismeretes.
A Fidesz agrárprogramja egyetlen értelmezhető mondatból állott: „Támogatjuk a családi gazdaságokat." Értse mindenki úgy, ahogyan akarja. Hogy aztán négy év alatt miként sikerül ebből kisütni egy cinikus klientúraépítő programot, azt láttuk, tény viszont, hogy a mezőgazdaságunk tapodtat sem jutott előre a versenyképesség növelésében, és bizony a legrosszabb esélyekkel várja az uniós csatlakozást. Úgy látszik - és ezt korábban e lap hasábjain többször leírtam -, hogy az Orbán-kormánynak egyszerűen nem volt célja, hogy az ágazatot fölkészítse a várható kihívásokra, pedig kezdettől fogva világos, mekkora kockázat ez a mulasztás az ország jövője szempontjából. Az agrárgondok kormányzati kezelése arra vallott, hogy a Fidesz nem veszi komolyan az uniós csatlakozásra való felkészülést.
Nem valami biztató a Medgyessy-kormány agrárius indulása sem. Elsőnek az riaszt, hogy a választási program szerint további adókedvezményeket akarnak adni az őstermelőknek. Ez lenne a megoldás a mezőgazdaság bajaira? Ha ebből a vásári licitálásból nem képes kiszállni a kormány, az a legrosszabb jövőváltozat megvalósulását prognosztizálja. Aggasztó az is, hogy címzetes államtitkári minőségben az irányítás egyik fontos alakja az a Benedek Fülöp, aki - a Horn-kormány közigazgatási államtitkáraként - már egyszer részese volt az MSZP kudarcokkal teli és bukásra vezető agrárpolitikájának, és az eddigi jelek szerint ebből nem vonta le a kötelező konzekvenciákat. Az pedig egyenesen ijesztő, hogy mindenáron konszenzusra akarnak jutni a követendő agrárpolitikát illetően. Kivel akarnak közös platformot? Az ellenzékkel?! Azzal az ellenzékkel, amelyiktől az ország megvonta a bizalmát? (Hogy a smirglisebb minősítéseimet elhallgassam.)
Mit takar ez a konszenzusigény? A tanácstalanságot? A félelmet a kormányzás óhatatlanul népszerűtlen intézkedéseinek meghozatalától? Szanyi Tibor a jelzett interjúban elmondta, hogy tisztában vannak vele: a mezőgazdaság felkészítése az uniós csatlakozásra mindössze öt százalékon áll. Idő nincs. Vagy él a választóktól kapott felhatalmazással a kormány, és elkezdi ennek az agrárkásahegynek a gyors eltüntetését, vagy katasztrofális következményekkel járnak számunkra a globális kihívások. Ez itt most a tét. Ám csak a kisebbik.
Ha a vállalkozásokat és dolgozóikat nem számítjuk, akkor minden nyolcadik magyar őstermelő vagy kistermelő, igazolvánnyal vagy igazolvány nélkül, azonban piaci részvevőként. A mai helyzet számukra kényelmes, és semmi kedvük semmiféle változáshoz. Bármilyen mozdulás szándékát gyanakodva figyelnék, és körükben gyors sikereket tud elérni a legotrombább demagógia, a nyálas populizmus, mert céljuk a láthatatlanság állapotának fenntartása. És ezt tudják is mindazok, akik e hullámokon akartak lovagolni, s akarnak ezután is. Itt van például a MAGOSZ, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének vezetősége. A MAGOSZ állítólag érdekvédelmi szervezet. Korábban élesen szemben állt a Horn-kormánnyal, az Orbán-kormánynak azonban minden lépését mosolyogva tolerálta, végül stratégiai szövetséget kötött a jobboldallal, és azt a körülményt, hogy ki vehető nyilvántartásba családi gazdaságként, ezen egyesület helyi szervei igazolták. A nyilvántartásba vétel nyomán kedvező hatósági intézkedésekre, különféle kedvezményekre nyílott lehetősége a gazdának. Most akkor mit végzett a MAGOSZ? Érdekvédelmet, vagy hatóságként lépett föl?
Hosszú évek óta figyelemmel kísérem elnökének, Jakab Istvánnak minden megnyilvánulását. Állítom, hogy a magyar mezőgazdaság szempontjából jelen pillanatban nincs olyan szervezet, amely retrográdabb és haladásellenesebb nézeteket képviselne, mint amilyet Jakab István vezet. Ráadásul a milliós őstermelői réteg mozgósíthatóságára számítva harcias és támadó. (Nem volt az, amikor Torgyán miniszter saját vállalásait is megszegte!) 2002. július elején - amikor e sorok írását befejezem - már demonstrációt helyezett kilátásba a még meg sem szavazott földtörvény-módosítással szemben. A földtörvény módosítása arra irányul, hogy az Orbán-kormány által a családi gazdaságok részére szóló szinte nemesi előjogokat lefaragja, és nagyjából versenyegyenlőséget teremtsen a termőföldek haszonbérletében, mert ha a belföldi gazdálkodói alkotmányellenességet nem szünteti meg, nem teremti meg a föld tulajdonlásának lehetőségét a gazdálkodás minden hazai szereplője számára, így a társaságok és szövetkezetek számára sem, akkor a föld piaca és a termőföld ára továbbra is pangani fog - de a MAGOSZ nem kevesli a változtatásokat, hanem sokallja. Az általa is igazolt előjogok elvesztése miatt akarja az utcára vagy az utakra vinni a gazdálkodókat.
És oda fogja vinni. Ha nem ezért, ha nem ekkor, akkor másért, máskor. A MAGOSZ-nak igazolnia kell a megkötött stratégiai szövetséget, a saját szövetségesi hűségét. Azt hiszem, a baloldali kormányt továbbra is gyávának tekinti. (Az Orbán-kormány úgy félt a demonstrációktól, mint a tűztől, és hogy elkerülje őket, mindig mindent megígért. Más esetekben pedig a megfélemlítés sem hiányzott.) Arra számít a MAGOSZ, hogy a kistermelői tömeg alkalmas médium a populista szöveggel történő felhergelésre, amitől aztán a kormány mindig meghátrál. Tudom, hogy a megfontolt mezőgazdasági vállalkozók között egyre inkább terjed az igény, hogy a kormány hagyja végre handabandázni az MTZ-centuriók demonstrálóit, ne hagyja magát befolyásolni, viszont kormányozzon.
A választások falusi eredménye pedig jókora rejtély. Egy mély válságba jutott mezőgazdaság, sorvadásos tüneteket felmutató kis- és nagyüzemek sora, elvesztett munkahelyek tízezrei mellett ott álltak az Orbánék fedezte kisgazda panamák. A politikai madárjósok e jelenségekből protesztszavazatok tömegét prognosztizálták, és semmi esélyt nem adtak volna a jobboldalnak. Nem így történt. A községeket és kisebb városokat felölelő választó kerületekben többnyire a Fidesz-MDF-közös jelölt győzött. Ennek sokféle magyarázatát adták, például azt, hogy a falvak népe leginkább csak az m1 tévét tudja fogni, továbbá a Magyar Rádiót, és ezek a régi moszkvai agitpunktokhoz hasonló pártossággal hallelujáztak az Orbán-kormánynak és a Fidesznek. Az iránytű nélküli falvak lakossága, a tájékozatlan emberek jó célpontjai a mindenféle propagandának akkor is, ha a saját életük mást mutat. Ezt jó lenne nem elfelejteni. Kemény időknek nézünk elébe a végeken is. A kistermelők tömege könnyen befolyásolható demagóg célok érdekében, és mivel sokan vannak, krónikus veszélyt jelenthetnek az ország politikai jövőjére. Ma még nem tudható, hogy ez a populáció hogyan voksol majd az uniós csatlakozásunkat eldöntő népszavazáson, hiszen legkésőbb azzal az aktussal befejeződne a mostani kényelmes állapot, és az sem tudható, hogy a jobboldal mire akarja fölhasználni a láthatatlan magyarok rétegét. Jó célokért, a haza és a haladás érdekében még sosem támaszkodott rájuk.