Sipos Balázs
Ebben a tanulmányban azt vizsgálom, hogy a választási kampány időszakában Magyarországon milyen mértékű volt a kommunikációs szabadság. Ez többféle szabadság vagy másként fogalmazva: a kommunikációs szabadság többféle tartalmának, azok érvényesülésének tanulmányozását igényeli. Elemezni kell például a szólásszabadság állapotát - a kifejezés és a befogadás szabadságaként egyaránt -, miként a sajtószabadság kérdését is, ami az újságírók jogát a szabad sajtóra és a befogadók jogát a szabad (és felelős) sajtóra egyformán magában foglalja. Ha azt kívánjuk vizsgálni, hogy a választási kampány során a politikai aktorok átlépték-e a demokrácia „határait", megsértették-e az úgynevezett európai etikai normákat, akkor ezeknek a szabadságoknak a határait együttesen szükséges szemlélni. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a kommunikációs szabadság nem tökéletesen megvalósítható, elérhető valami, hanem - miként a neves angol politikai gondolkodó, John Keane írta - „egy folyamatos program végső megoldás nélkül".1 Úgy is fogalmazhatunk, hogy a demokrácia lényege az állandó vita - többek között éppen magáról a demokráciáról és a kommunikációs szabadságról. E vita alapja annak belátása, hogy nincs egyetlen igazság e témák kapcsán se, azaz a vitázó felek érveit az „igazsághoz" vagy a közjóhoz való viszonyuk alapján nem lehet rangsorolni. Ebből következően ha egy politikai szereplő kétségbe vonja a vita létjogosultságát, leggyakrabban úgy, hogy a tőle eltérő véleményt képviselőket kiszorítja a legitim vitapartnerek státusából, akkor átlépi a demokrácia és a kommunikációs szabadság határát.
Meg kell viszont különböztetni a „határsértést" a politikai aktorok szólásszabadsága közötti konfliktustól. Erre a legjobb példa az egymás ellen folytatott negatív kampány (a politikai ellenfél hibáinak bemutatása, a róla szóló negatív vélemények ismertetése), amely nem ellentétes a demokratikus normáikkal. Nem azért, mert a Magyarországon jól működőnek nevezett demokráciákban is gyakran alkalmazzák, hanem azért, mert a negatív kampány nem jelenti feltétlenül a manipulációs technikák, például a dezinformálás alkalmazását. Nem a választás lehetőségének ilyenfajta korlátozása jellemzi, hanem ellenkezőleg: információkat és véleményeket biztosít a döntéshez.
A kommunikáció ugyanis (egy lehetséges felfogás szerint) „a probléma felismeréséhez és a probléma megoldásához szükséges releváns felkészültség elérhetőségét" jelenti.2 A negatív kampány pedig segíti-segítheti a problémák megoldására való felkészülést, mert az egyik politikai aktorról olyan információkat tartalmaz, amelyekhez tőle - értelemszerűen - nem lehet hozzájutni. Amikor például a Fidesz vezetői azt mondták, hogy az MSZP nem szavazta meg a minimálbér emelését, segítették a szavazó felkészülését a választásra. Amikor a szocialista politikusok a kormány tevékenységéről „Tények és hazugságok" címmel sajtótájékoztató-sorozatot tartottak, olyan információkat biztosítottak, amelyek a Fidesz és az MDF által kiválasztott célok és eszközök megítélését segítették. A két esetben tehát se a Fidesz, se az MSZP nem vonta kétségbe a vita jogosultságát, mert a másik politikai aktort egyikük sem kívánta kiszorítani a vitapartner státusából. Ezzel szemben ha egy politikai szereplő például azt mondja: ő nem válaszolhat folyamatosan „a kákán is csomót kereső vagy az élő fába is belekötő támadásokra vagy a politikai epeömlésekre, mert ugye ezek nem politikai vélemények, hanem dühkitörések", akkor átlépi a demokrácia határait, mert azt állítja: nincs helye a politikai vitának. Ráadásul nem valamely konkrét probléma kapcsán teszi ezt, hiszen kijelentését általános érvényűnek tekinti (mintha azt mondaná: a parlament működik az ellenzék nélkül is).
Ugyanígy „határsértő" az is, aki azt fejtegeti: „Ha valaki ok nélkül rossz hírét kelti hazájának vagy tudatosan valótlanságot állít külföldön, az bizony ne csodálkozzék azon, ha nemzetárulónak nevezik." Vagy az, aki egy olyan „emberfajtáról" értekezik, amely „árt az országnak", amelynek „Magyarország nem az otthon, nem a haza". És ennek megfelelően az is antidemokratikus cselekvés, ha valaki arról beszél: vitapartnerétől meg kell védeni „hazánkat".
Ezek az idézetek Orbán Viktortól, az ő tanácsadójától, Tóth Gy. Lászlótól, párttársától, Kövér Lászlótól és ismét csak Orbán Viktortól származnak. És az utolsó kivételével nem 2002-ben hangzottak el. Ami viszont azt jelenti, hogy a demokrácia határát nem a választási kampány során lépte át néhány politikus, hanem már évekkel korábban. Akkor, amikor először alkalmaztak pszichológiai erőszakot, amikor először alkalmaztak ilyenfajta kényszerítő módszereket - azért, hogy a politikai közösségben egyedül maradjanak meg. Ám nem arról van szó, hogy néhányan alkalmanként átlépték a határokat, hanem arról, hogy a Fidesz-pártkormány határsértési akciói egységes manipulációs stratégiává álltak össze, amihez az úgynevezett polgári politikusok a kormányzati erőforrásokat éppúgy felhasználták, mint (ezzel szoros összefüggésben) a magyar média bizonyos műhelyeit is. További problémát jelent, hogy itt szélsőjobboldali és jobboldali radikális szerkesztőségekről is szó van, például a Magyar Fórumról, a Magyar Demokratáról, a Vasárnapi Újságról vagy A Hétről, amelyeknek bizonyos anyagait is felhasználták rá, hogy a vitapartnereiket kiszorítsák vitapartneri státusukból (az úgynevezett csonka kuratóriumok kapcsán például Györgyi Kálmánról a volt miniszterelnök Csurka István hetilapjában megjelent információkat osztott meg a Magyar Rádió hallgatóival). Ugyanígy, már 2002 tavasza előtt, általában számíthattak a Magyar Televízió és a Magyar Rádió segítségére, ami a kampány során olyan plusz erőforrást jelentett, amellyel a többi küzdő fél nem rendelkezett. Ez pedig - finoman szólva - sértette a választási esélyegyenlőséget, amit az EBESZ megfigyelőinek jelentése szintén rögzített, miként azt is, hogy a kormányzati hirdetések feltűnő hasonlóságot mutattak a Fidesz reklámfilmjeivel (a Médiagnózis adatai szerint 2002-ben listaáron több mint egymilliárd forintot fordítottak erre).3
*
Nézzük meg kicsit közelebbről, miként lehet a vita megszüntetésére tett erőfeszítésekkel talán legfontosabb pontján kikezdeni a demokráciát!
A manipulátor első lépésben leegyszerűsíti a valóságot, leggyakrabban úgy, hogy megteremti az egyetlen ellenséget. A politikai ellenség retorikai konstrukciója ugyanis azt a célt szolgálja, hogy bizonyos aktorokkal ne kelljen és ne lehessen politikai vitát folytatni. Ezzel nyilvánítja ki „a másik fél normalitáson és morálon kívüliségét, veszélyességét, destruktív természetét - írja Szabó Márton egy tanulmányában, és hozzáteszi: - Maguk a kimondott szavak a politikai cselekedetek."4
A manipulátor tehát - mint látjuk - második lépésben eltorzítja a tényeket. Azt állítja például, hogy az ellenség „kártékonyabb, mint a természeti katasztrófák", ha életében egyszer igazat szólna, bele is betegedne. Vagy azt, hogy „jobb sorsra érdemes energiákat" von el a kormányzástól.
Ezen a ponton azonban felmerül a kérdés: legalább ellenség-e az ellenség? Nem inkább „kirekesztett politikai idegen-e", aki még az ellenség státusára is méltatlan? Például azért, mert csak akadályozza a „hatékony működést" (gondoljunk csak a „jobb sorsra érdemes energiákra"). Vagy azért, mert morális okok miatt méltatlan rá, hogy tagja legyen a politikai közösségnek (például „kiiratkozik a nemzetből", mint az MSZP Kövér László szerint a státustörvény kapcsán).5 Ez utóbbi állításra hivatkozva a manipulátor úgy kísérli meg kirekeszteni az idegen-ellenséget, hogy megpróbálkozik a bűnbakképzés gyakorlatával. Ráhárítja a felelősséget a népet gyötrő bajokért, mint tette azt Orbán Viktor a két forduló között, amikor a visszatérőben lévő kommunisták 1989 előtti uralmával magyarázta az alacsony nyugdíjakat, vagy Áder János, amikor a kőbányai büntetés-végrehajtási intézet lakóinak szocialista pártszimpátiájáról beszélt. Ezzel önmaga erényességét is kiemeli - jegyzi meg Murray Edelman a Politikai ellenség konstruálása című dolgozatában. „A forgatókönyv megalapozza az ellenség, illetve az áldozatmegmentő identitását azáltal, hogy utóbbit egy ártatlan múlt örökösének tekinti, akinek az a küldetése, hogy az ellenség szennyétől megtisztított, vonzóbb, jövőbeli világot segítsen létrehozni."6
Milyennek mutatta a két forduló között a Fidesz az „ellenség szennyétől" meg nem tisztított jövőt? Az egyetemistáknak tandíjat kell fizetniük, a könnyű drogokat legalizálják, a család nem lesz érték, a magyar föld idegen kézre kerül, a liberális közbiztonság eredményeként a külföldi szervezett bűnözői csoportok ismét megjelennek Magyarországon, amnesztia lesz - és mindezt a pénztőke érdekeit kiszolgáló kormány teszi majd velünk.
A felsorolt hét állítás közül az első négyet és az utolsót a volt miniszterelnök úr a két választási forduló közötti, áprilisi vidéki turnéján is elmondta. Tette ezt a manipuláció harmadik főszabályának megfelelően. Eszerint ugyanis a deformált tényeket addig szükséges ismételni, amíg a befogadók reakciója automatikus nem lesz. Amíg az ellenzék szó hallatán nem azonnal gondolnak az alvilágra vagy a nemzetárulásra.
A Fidesz-kormány azonban - ismételném meg - nem a választási kampány alatt lépte át a határt, nem ekkor élt először a manipuláció lehetőségeivel. És nem ekkor használta először a Philippe Breton által „legerőteljesebb manipulatív beállítási technikának" nevezett dezinformálást se, hanem 1998-ban, amikor a megfigyelési ügyet megkonstruálta. Annyi történt csupán, hogy a párt a két választási forduló közötti majdnem két hétben mindazt megismételte, amit a megelőző négy évben, csak sokkal intenzívebben.
A manipulációt használók a kommunikációs szabadságok közül a szólásszabadságot sértették meg. Ez ugyanis nemcsak a véleménynyilvánítás szabadságát jelenti, hanem a befogadás szabadságát is. A manipulált beszéd címzettjei pedig nem szabadok. A manipulátor célja pontosan az, hogy megszüntesse a választás lehetőségét. Azzal, hogy pszichológiai erőszakot alkalmazva megkísérli elfogadtatni: csak „mi" vagyunk, és az ellenséges idegen. Továbbá erőszakkal kísérli meg elfogadtatni célközönségével nemcsak azt, hogy az ő érdekeit képviseli, hanem azt is, hogy egyetértés van kettőjük között. A nemzet és a polgár szavak ismert módon való alkalmazása ugyanis nemcsak a választás lehetőségétől fosztja meg a manipuláció áldozatait (az MSZP és az SZDSZ nem a nemzeti oldalán áll, a Fidesz igen, és közülük lehet „választani"). Amennyiben azonosulni kívánnak nemzetükkel és polgártársaikkal, akkor el kell fogadniuk képviselőjüknek az áldozatmegmentőt (a nemzet és a polgárok egyetlen vezetőjét). Ekkor viszont előáll az Erich Fromm által leírt állapot: „az ember olyan helyzetbe kényszerül, hogy »saját« gondolatai és mondanivalója nagy részét mindenki más gondolja és mondja". A szólásszabadság ugyanis megszabadított bennünket a régi kényszerektől, de egyúttal újfajta kényszereket „kínált" helyettük.7
*
A szólásszabadság demokratikus funkcióit azonban nem csak a manipuláció tette semmivé. A marketing és a PR alkalmazását is a veszélyek közé sorolom.
Philippe Breton írja egy helyütt Manipulált beszéd című könyvében: „a média sokszor a manipuláció elsőrendű hordozója, ahelyett, hogy dekódolásának lenne aktív résztvevője".8 Aminek az az oka, hogy a PR és a marketing sokszor megoldhatatlannak tűnő kihívás elé állítja a zsurnalisztákat - persze akkor, ha elfogadják (például mert nem ismerik fel), hogy kiszolgáltatottak lettek információforrásuknak. Csak az a kérdés, hogy ez a cenzúra új fajtája-e (mint Kean állítja), vagy a demokratikus újságírás hiánya (miként Michael Kunczik gondolja).9
A kommunikációs szabadság másik, a kampánnyal kapcsolatban említendő „része" ugyanis a sajtószabadság. Amely nemcsak az újságírók jogát jelenti a szabad sajtóra, hanem a befogadók jogát is a szabad és felelős sajtóra. Nevezetesen azt, hogy az újságíró egy-egy eseményt úgy alakítson hírré, hogy az adott kontextusban értelmezhető legyen. Ezzel szemben az újságírók jórészt már a választási kampány előtt se biztosították a választóknak a problémák felismeréséhez és a problémák megoldásához szükséges információkat. Kéri László írja: a Fidesz-kormány első időszakában Orbán Viktor minden eseményen megjelent, amelyről feltételezhető volt, hogy a média hírré alakítja, míg a kormányzás második felében már az lett hír, ha a volt miniszterelnök megjelent valahol.10 Azaz idővel az újságírók-szerkesztők is a kormánykommunikáció áldozatai lettek, és olyan eseményeket (vagy áleseményeket) alakítottak hírré, amelyek megfeleltek előítéleteiknek. Így például mindenhová követték Orbán Viktort vidéki kampányútja során, mert neki és pártjának tematizációs varázsképességet tulajdonítottak. Vélhetőleg úgy hitték, hogy ha a Fidesz „sikeresen tematizálja a közbeszédet", akkor az azt jelenti, hogy Orbán Viktor szereplése automatikusan a nap egyik fontos témája.
Ezzel szemben az MSZP miniszterelnök-jelöltjének egy hónapos országjárásáról akkor számoltak be az országos napilapok, amikor munkatársaikat két hét csend után lefuvarozták az aktuális helyszínekre. Ráadásul az egyik lap újságíró-szerkesztője ezen alkalommal azon merengett: milyen érdekes, hogy Medgyessy Péter vidéki kampányának egy-egy eseménye korábban szinte sehol se lett hír.
A Fidesz manipulációjának dekódolását nem is a média, hanem Kövér László végezte el úgynevezett köteles beszédével. Addig a pillanatig a választók meghatározott csoportjai vélhetőleg nem voltak tisztában azzal, hogy manipuláció, azaz pszichológiai erőszak áldozatai.10 A kényszerítést nem vették észre, ellenben hihették, hogy magatartásuk, döntésük helyénvaló és számukra is előnyös.11 Kövér kijelentését azonban az akkori ellenzéki pártok politikusai (illetve a Fidesz egyik alapítója) lefordították azzal, hogy kötéllel a nyakukban jelentek meg nyilvános rendezvényeken: egyrészt a Fidesz-választás helyénvalóságát kérdőjelezték meg, másrészt annyit ismételték Kövért, hogy a választók jelentős csoportjai felismerhették az erőszak mozzanatát a szövegben. (Ezt csak tovább erősítette Schmidt Mária kijelentése arról, hogy a kutyákat lelövik.) Ellentétben korábbi válaszaikkal - úgy látszik - ekkor eredményesek voltak, aminek az az oka, hogy például a „hazaárulók vagytok" állítás, valamint a „mi is a nemzet része vagyunk" felelet a választók számára valami miatt (például azért, mert ehhez 1990 óta hozzászokhattak) nem volt értelmezhető, átélhető. Kövér (és Schmidt) mondatai erre brutalitásuk miatt (kötél, pisztoly) voltak alkalmasak. Hiteltelenné tették a Fidesz ellenség/idegenteremtő kommunikációját.
Feltételezésem (Kövér - a szocialista és szabad demokrata politikusokkal - dekódolta a Fidesz manipulációját) részben magyarázza a közvélemény-kutatási adatok áprilisi módosulását. A Gallup kutatói ugyanis úgy fogalmaztak: „...a »rejtőzködés« az első választási fordulót megelőző héten kezdődött. A kiváltó okára nem tudunk egyértelmű választ adni, de a rejtőzködési tendencia kezdete időben egybeesett Kövér László »köteles« kijelentésének politikai tematizálódásával." Ekkor először megnőtt az MSZP támogatottsága, majd „visszaesett a korábbi szintre, viszont radikálisan megnőtt a válaszmegtagadási hajlam".13
Ezzel kapcsolatban tisztázni kell, hogy az akkori ellenzéki pártok nem lépték-e át a demokrácia határait a Kövér László kijelentésére „válaszul" szervezett akcióikkal. Közkeletű vélekedés szerint míg a Fidesz politikusai például a nemzet fogalmát felhasználva konstruáltak ellenséget, illetve politikai idegent a szocialistákból és a szabad demokratákból, addig az MSZP és az SZDSZ vezetői a demokratikus-antidemokratikus dichotómia felállításával kísérelték meg elérni ugyanezt. Ezt az állítást ketté kell bontani: először azt kell vizsgálni, ebben a konkrét esetben megpróbálták-e kényszeríteni a választókat egy magatartás követésére a baloldali és a liberális pártvezetők, majd azt: általában igaz-e a fenti kijelentés.
Kövér László szombathelyi, március 14-ei szövegének inkriminált része a következő: „...egy pillanatra fogadjuk el, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Hogy egy képesség nélküli, alkalmatlan, tehetségtelen néppé lettünk az elmúlt néhány évtizedben. Csak én erre azt mondom, hölgyeim és uraim, hogy akkor viszont nem érdemes élni. Tehát hogyha így gondoljuk, akkor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet, meg egy viszonylag erős gerendát és szöget, és kössük fel magunkat. Csak én azt szeretném kérni azoktól, akik ezt próbálják önökkel elhitetni, évek óta ezt próbálják sulykolni az önök fejébe, hogy legalább járjanak elöl jó példával. És ha már mind végeztek, akkor mi meg mégiscsak gondolkodjunk el, hátha nélkülük többre mennénk."14
Ebből a szövegből egyértelmű, hogy a Fidesz volt ügyvezető alelnöke az MSZP és az SZDSZ politikusaira utalt, akikről általában „tudott" volt, hogy végzetesen pesszimisták, és lebecsülik a lehetőségeket, az álmokat és az akarat szerepét (ezt „megerősítette" a Fidesz magyarázatkísérlete is). Kövér egyrészt éppen tőlük kérte, hogy akasszák fel magukat, másrészt „az ellenség szenynyétől megtisztított jövőről" vizionált utolsó idézett mondatában. Nyilvánvaló persze, hogy a volt ügyvezető alelnök ekkor15 mindössze morális okok miatt kitaszított politikai idegenné próbálta „stilizálni" a szocialista és szabad demokrata politikusokat, az akasztás említése pedig azt a célt szolgálta, amit a nemzeti-nemzetietlen ellentétpár is: hogy a pártkötődés nélküli választókat a túlsó oldal elhagyására kényszerítse.16
Az ellenzéki reagálást tehát - bizonyos pontig - nem tekintem manipulatívnak, csak a negatív kampány részének. Amellett azonban nem tudok meggyőző érveket felhozni, hogy Kövér kijelentése valóban az MSZP és az SZDSZ minden szavazójára (a magyar nép nagy részére) vonatkozott, miként azt a szocialista Lendvai Ildikó állította. Még akkor sem, ha a Fidesz vezető politikusa saját szövegét magyarázva azt mondta Balatonalmádiban április 2-án: „csak azt bátorkodtam kifejezni, miszerint úgy nem lehet élni, ha azt gondoljuk magunkról, hogy mi semmire sem vagyunk valók", mert ha „tényleg az lenne a véleményünk magunkról, hogy... nem tudjuk vendégül látni a világot néhány héten át [a 2012-es budapesti olimpia idején - S. B.], akkor ebből le kell vonnunk a konzekvenciákat. Így ugyanis nem lehet élni." Mert ezek után Kövér - kissé kétértelműen ugyan, de - az úgynevezett baloldali liberális véleményformálókat, szocialista politikusokat, illetve a közösségeket semmire sem becsülő, többségellenes, ellenben mindenféle kisebbségeket (romákat, homoszexuálisokat) pártoló SZDSZ-t nevezte meg a pesszimizmus forrásaként.17 Ám ha a felsorolt csoportokat valaki azonosítja a magyar nép nagy részével, akkor pszichológiai erőszakot alkalmaz. Korlátozza a befogadók szabadságát, amivel - így Philippe Breton - „az ügytől függetlenül tökéletlenné teszi a demokráciát".18
Nem tartom érvényesnek azonban azt a kijelentést, amely szerint a fideszes, illetve a szocialista és a liberális politikusok egyformán a másik tábor kirekesztésére törekedtek a kampány időszakában (is). Azért nem, mert az akkori ellenzékiek a legnagyobb kormánypárt demokratizmusát vonták kétségbe, míg annak vezetői az MSZP és az SZDSZ „magyarságát" (bármit jelentsen is ez).19 Az első állítást - a kommunikációs és a választási szabadság szempontjából nézve - nem vitatom, a második, a Magyarországon bejegyzett, magyar anyanyelvű és állampolgárságú politikusok által vezetett pártokra vonatkozó viszont irreleváns, és ezen egyszerű okból manipulatív. Ugyanígy: bár a 2002-es választások veszteseinek az MSZP utódpártiságára vonatkozó megjegyzései a negatív kampány eszközei közé sorolhatók, az SZDSZ „kommunistázása" értelmezhetetlen, és a választás szabadságának csökkentését szolgálja.18
Jegyzetek
1John Keane: Média és demokrácia. Budapest, 1999, Helikon, 140.
2 Horányi Özséb: A kommunikációról. In: Társadalmi kommunikáció. Szerk. Béres István-Horányi Özséb. Budapest, 2001, Osiris, 22.
3 A Nemzetközi Reklámszövetség elnöke, David J. Hanger 2002. március legelején elfogadhatatlannak nevezte azt, hogy „közpénzekből finanszírozott reklámokkal pártok programját népszerűsítsék". Rockenbauer Nóra: Cenzúrapárti a magyar reklámtörvény. Interjú. Magyar Hírlap, 2002. március 9.
4 Szabó Márton: Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről. In: Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Szerk. Szabó Márton. Scientia Humana, 1997, 21.
5 Uo. 28.
6 Murray Edelman: Politikai ellenség konstruálása. In: Az ellenség neve. Szerk. Szabó Márton. Jószöveg Műhely, 1998, 103.
7 Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Budapest, 2002, Napvilág, 81.
8 Philippe Breton: A manipulált beszéd. Budapest, 2000, Helikon, 21.
9 Keane: i. m. 78-79; Michael Kunczik: A demokratikus újságírás. Magyar Média, 2001/3, 15-16.
10 Kéri László: Hatalmi kísérletek. Kormányok, politika, média 1989 és 2000 között. Budapest, 2000, Helikon, 302.
11 „A manipuláció... éppenséggel a megfejtés azonnali megakadályozásában áll." Philippe Breton: i. m. 134.
12 Síklaki István: A meggyőzés pszichológiája. Scientia Humana, 1994, 15.
13 Még egyszer a választási pártpreferenciák mérésének tanulságairól. www.gallup.hu.
14 Az akasztófahumor, avagy kinek mit ajánlott Kövér? www.nyugat.hu.
15 Többen azt állítják, hogy Kövér László nem csupán Szombathelyen használta a „köteles" hasonlatot, hanem például Szegeden, a Tisza Konzervatív Kör március 27-i rendezvényén is. Lásd az Illés Mihály és Sarnyai István által jegyzett Kommentár nélkül... című írást (www.mszp.hu), amely szerint a szónok mindenkinek üzent, akinek „nem tetszik a Fidesz és a kormány politikája".
16 A Duna TV egyik vezetője, Bayer Zsolt már 2001 októberében azt javasolta a szocialista politikusoknak: örüljenek, hogy nem lógnak lámpavason.
17 Kövér László: Le kell győzni a kishitűséget. www.fidesz.hu.
18 Philippe Breton: i. m. 190-193.
19 Azt, hogy az MSZP-nek és az SZDSZ-nek kevésbé fontos a nemzet, a Fideszt viszont a demokratikus politikai rendszer nem hozza lázba, például a Magyar Fórum egyik szerzője állította.
20 Azokkal a megjegyzésekkel nem foglalkoztam, amelyek szerint a Fidesz-szimpatizánsokat antiszemitának, fasisztának stb. nevezik a túlsó oldalon. Egyrészt azért nem, mert ezeket nem az MSZP vagy az SZDSZ politikusai mondták (ha így tettek volna, akkor a szólásszabadságot is sértették volna), másrészt az önmagát polgárinak nevező oldal bizonyos jellegadó figurái ezt saját táboruk egyben tartása érdekében ismételgetik - ez az úgynevezett védekező provokáció. A Fidesz egyes vezetőinek a MIÉP-re emlékeztető kommunikációjára lásd Sipos Balázs: Kövér László és a Magyar Demokrata-beliek. Mozgó Világ, 2001/2.