Kína, a globalizációs muszájherkules

A globalizációs homokozóban új óriásbébi jelent meg. Egyelőre még irigykedve nézegeti a többiek elegáns játékait, de nyilvánvaló, hogy néhány év múlva majd beleszól a játékszabályokba, és mindenki vele akar játszani - sőt az előrelátók már most ezt teszik. Kína rohamos felemelkedésének egyszerre eredménye és egyben alapja hasonlóan rohamos beilleszkedése a világgazdaságba és a világfolyamatokba. Vagy az ismert globalizációs szakértő, Marx terminológiájával: az általános forgalomba, a „Verkehrbe". Hoszszú modernizációs menetelésének Kína még csak a kezdetén tart, ám máris bárhova nézünk, kínaiakkal vagy Made in China feliratú árukkal találkozunk. Bruttó nemzeti termékét tekintve Kína jelenleg a tizedik, a külkereskedelem terén a hatodik, a devizatartalékokat illetően a második helyen áll a világon, és az utóbbi időben szinte minden évben araszolt egyet előre. A külföldi beruházásokból csak az Egyesült Államok kapott többet, az évi 40-50 milliárd dollár több, mint amennyihez a régió összes többi állama együttesen hozzájut. A legtöbb külföldön tanuló diák kínai (igaz, nagyobbik részük egyelőre nem óhajt hazatérni), itt van a világon a legtöbb telefon (főként mobiltelefon), és a kínai nyelv már az interneten is kiszorította a verhetetlen angol utáni második helyről a japánt. Sőt Kína rövid időn belül nemcsak a világpiacokon és a világhálón, hanem a világűrben is nagy szerepet játszik majd: az oroszok és az amerikaiak után egy-két éven belül a kínaiak is saját - már kifejlesztett és tesztelt - űrhajójukkal küldik a kozmoszba embereiket.

Mindez egy olyan országban, amely évezredeken keresztül kizárólag önmagára koncentrált, és mereven elzárkózott a külvilágtól. Igaz, nagyjából elég is volt önmagának, hiszen így is egészen a 17. századig nemcsak a világ legnépesebb, de alighanem sok szempontból egyik legfejlettebb államának számított. Világképét alapvetően meghatározta, hogy önmagát „Középbirodalomnak", a világ közepének tartotta, amelyen kívül nincs igazi élet, pláne nincs konkurencia. A kínai nagy falon túl közismerten csak barbárok élnek, akik vagy adófizetők, és ezzel legalábbis szimbolikusan elismerik Kína fennhatóságát, vagy szóra sem érdemesek. Aztán a 19. században a bomladozó Középbirodalomnak számos megaláztatás és félgyarmati sorba süllyedés után rá kellett döbbennie: elmaradt a rohanó világtól. A 19. századi kínai forradalmak, de már a késő császárkori elvetélt reformpróbálkozások is egyaránt modernizációs kísérletek voltak, a nyitás, a világhoz való csatlakozás igényével, de gyakran visszacsúsztak a külföld csodálatából a külföld gyűlöletébe, ami nem csoda egy olyan országban, ahol a történelmi folyamatosságot, a nemzeti karaktert az elzártság képviseli, és a nyitás valami egészen új, idegenszerű.

Ezért Kínában az igazán forradalmi újító nem a parasztháborút győzelemre vivő, majd a szocialista mandarinkasztot a tömegek megkomponáltan anarchikus mozgásával sakkban tartó Mao Ce-tung volt, hanem a Kínát a külvilág felé megnyitó és a modern nyugati társadalmak vívmányait és gazdasági modelljét az országra fokozatosan ráengedő Teng Hsziao-ping.

Ez a lassan negyedszázados „reform és nyitás" mint a politika alapvonalainak meghatározása már a hivatalos propagandában is régen átvette a korábbi „szocialista út" szerepét. Szó ami szó, a szocializmus attribútumaiból nem sok maradt fenn Kínában - hiszen a még mindig túlméretezett állami szektor számos fejlődő országban egyáltalán nem szocialista vívmány, és a nyugati demokráciák játékszabályait sem mindenhol tartják be - de facto egypártrendszer is akad elég. A lényeget illetően viszont Kínában igen kemény, nemhogy szocialista, hanem csöppet sem szociális piacgazdaság van - persze harmadik világbeli és hagyományos kínai sajátosságokkal. És persze a kontinensnyi - vagy lakosságszámát tekintve több kontinensnyi - ország európai mércével mérve elképesztően különböző fejlettségű részekből áll: a városokban az egy főre jutó jövedelem háromszor, Sanghajban ötször annyi, mint a kilencszáz milliós vidéki lakosságnál, a leszakadó tíz-, talán százmilliók és a gazdag keleti part közötti különbség nagyobb, mint mondjuk Albánia és Németország között. Nem tudni, mit gondol az a szecsuani paraszt, aki évi 100 dollárból él folyóvíz nélküli házában, amikor a televíziós szappanoperában - ha van televíziója - minden este az autójával amerikai stílusú lakásába igyekvő elegáns sanghaji Szabó család kalandjait nézi. És ma már nem egy vékony felső rétegről van szó: az itteni mércével mérve „gazdag" kínai lakosság nagyjából akkora tömeg, mint ahányan egész Japánban élnek.

A reformok sikereiből pedig a vezetés, vagy legalábbis annak döntő része azt a tanulságot szűrte le, hogy tovább kell folytatni az elkezdett utat, vagyis a nyitás során nem kell félni a harmadik világban amúgy meglehetősen rosszul csengő globalizációtól. A szakemberek egy része az ország megnövekedett erejében, versenyképességében bízik, más része viszont a gyengeségből vonja le ugyanezt a következtetést, amikor úgy véli: Kína mindenáron további rohanásra, erőltetett ütemű, külpiac-orientált fejlődésre van ítélve, mert különben a belső feszültségek szétrobbantják. A jövőre leköszönő Zhu Rongji miniszterelnök által fémjelzett reformfrakció egyértelműen a belső reformok, a modernizáció motorjának tekinti a globalizációt - ezért is erőltette annyira Kína csatlakozását a Világkereskedelmi Szervezethez, a WTO-hoz.

Pedig a kockázatok nagyok. Különösen a parasztság, illetve a hagyományos nehézipar bázisa, az északkeleti körzetek járhatnak rosszul. A még erőteljesebb piaci verseny és a nem WTO-konform támogatások megszűnése végképp megadja a kegyelemdöfést a veszteséges állami nagyvállalatoknak. A reformerek éppen a WTO-bunkóval kívánják megtörni a hagyományosan jó politikai érdekérvényesítő erejű nagyvállalati lobbik ellenállását. Az egészben az a furcsa, hogy hivatalosan már nincs is mit megtörni, hiszen a veszteséges állami nagyvállalatok problémáját egyszer már megoldottnak nyilvánították.

Ennek ellenére mindenki előtt világos, hogy a WTO-tagság rövid távú hatására várhatóan alaposan megugrik a munkanélküliség, ami rendkívüli szociális gyúanyaggá válhat. A munkanélküli ráta hivatalosan csak 3,6 százalékos, a Társadalomtudományi Akadémia most kiadott zöld könyve viszont ennek majdnem a duplájával, 7 százalékkal számol. A különbség elég nagy, ám eltörpül az igazi probléma: a falusi munkanélküliség mellett. Kínában ugyanis csak a bejegyzett városi lakosok közötti munkanélkülieket tartják számon: a statisztikákban nem szerepel az a már most legalább 120 millió falusi, akinek igazából nincs mit csinálnia otthon, arról nem is szólva, hogy a 150 milliós vándormunkástömeg számára sincs okvetlenül egész évben biztosítva a munka.

Különösen aggasztó, és növekvő társadalmi feszültségeket vetít előre az a tény, hogy a munkanélküliek hetven százaléka 35 év alatti fiatal - akik valahogy lemaradtak a biztató kínai jövőről. Két évvel ezelőtt részarányuk a munkanélküliek között még csak ötven százalék volt. Mindez egy olyan országban, ahol a fejlett világban megszokottnál mindenütt kétszer-háromszor több embert látni: az éjjel-nappal folyó építkezések a rengeteg munkás és a zászlódísz miatt tömeges népünnepélyekre hasonlítanak, egy áruházi kasszában ketten ülnek: egyik pecsétel, másik a pénzt kezeli, a boltokban gyakran minden folyóméter pultra jut egy eladó, és még a kisebb vendéglőkben is nyolc-tíz pincér nyüzsög.

Ráadásul a fájdalommentes, gyors megoldások ideje - úgy látszik - végleg a múlté. A Teng Hsziao-ping-i modernizáció első hullámában még döntő szerepet játszott a helyi termelőerők felszabadítása. A kulturális forradalom gazdasági nihilje után szinte minden városi házban kisebb-nagyobb üzletek-műhelyek, vállalkozások jelentek meg, illetve először a kínai parasztok kifogyhatatlan energiáit mozgósították a magánkezdeményezés kibontakoztatásával.

Most a második - a globalizációs - menetben ezek a tartalékok kimerültek, és a szép új világot megálmodó global-player kínai politikusok nem félnek legalábbis a központokban a szó szoros értelmében eltörölni az előző szakasz sikerének jeleit: Pekingben a régi lakónegyedekkel együtt ezt az egész mini maszekvilágot is leradírozzák a térképről, és helyére a high-tech üzemeket, a modern irodaházakat és a felhőkarcolókat erőltetik. A kicsik pedig - csakúgy, mint a hagyományos szabad piacok - egyre inkább szorulnak ki a városok külső kerületeibe. Hivatalosan persze a kormány minden munkahelyteremtő üzleti vállalkozásnak örül, és támogatja azokat, de azért a súlypont egyre inkább áttevődik a modern ágazatokra - ahol az igazán szakképzett munkaerőből lassan jelentős hiány mutatkozik.

A rosszul képzett embereknek munkát adni viszont már most is megoldhatatlan feladat; ha a kínai mezőgazdaságot, a falusi lakosságot elviselhetetlen csapások érik, akkor még esély sincs rá, hogy a mindenképpen fájdalmas átmenet végrehajtható legyen. Az a globalizáció igazi nagy kérdése tehát, hogy hogyan lehet megakadályozni a 900 milliós falusi Kína szerkezetének teljes és azonnali felbomlását, az ottani hatalmas tömegek nekilódulását.

A paraszti jövedelmek már a WTO-tagság előtt is éveken keresztül stagnáltak - Zhu miniszterelnök a legnagyobb gondnak idei éves beszámolójában éppen ezt nevezte. És mi lesz itt, ha tényleg megnyílnak a piacok? A kínai mezőgazdaság ugyanis, amelynek elévülhetetlen történelmi érdeme, hogy végre megbízhatóan képes ellátni a korábban szörnyű éhínségeket átélt ország lakosságát, sőt jókora feleslegeket is termel, nem elég hatékony és versenyképes. A szójababtermelők például már a WTO-tagság előtt sem tudták felvenni a versenyt az amerikai konkurenciával - a kínai piacot elárasztó amerikai szója még a jelentős szállítási és raktározási költségek ellenére is sokkal olcsóbb a hazainál. Ugyanakkor éppen a mezőgazdaság területén sok nemzetközi példát találhatunk a hazai termelők hatékony védelmére - többé-kevésbé (inkább az utóbbi) piac- és WTO-konform módszerekkel. És Kína alighanem egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy kívülről mindennel el lehessen látni.

A falvak megtartó ereje persze a globalizáció nélkül is drámaian csökkent - a mozgásba lendülő paraszti tömegeket a nagyvárosok elszlamosodásának megakadályozására az első fokozatban a kisvárosokban próbálják felfogni és szocializálni. A kisváros az elképzelések szerint úgy működik majd, mint az urbanizáció első hullámának makarenkói nevelőtelepe, ahol a harmadik világbeli parasztokat kulturálisan is felkészítik a modern társadalom, a globalizáció kihívásaira.

Az azonnali sokkhatást persze így sem tudják teljesen kivédeni: a nagyvárosokban már most jelentős társadalmi feszültségeket okoz a 150 millió féllegális migráns - a vendégmunkások. Akik gyakorlatilag éhbérért dolgozó jogfosztottak, de még mindig több esélyük van a felzárkózásra, mint a röghöz kötött falusiaknak. És míg a migránsok jogi státusának rendezésére, legális lakhatási engedélyek kiadására előbb-utóbb sor kerül, a parasztok elvándorlásának engedélyezéséhez eddig kevés helyi kormányzat mert hozzányúlni.

A legtöbb külföldi elemző főként a hatalmas piac szívóereje - tehát végső soron a globalizációs effektus - miatt optimista Kína jövőjét illetően. Optimisták a külföldi államférfiak is, akik rendszeresen elzarándokolnak Pekingbe, Sanghajba, hogy első kézből értesüljenek a kínai vezetés szándékairól, és megtámogassák országaik vállalatainak bejutását a világ előbb-utóbb legnagyobb piacára. Bush egy év alatt kétszer járt Kínában, Clinton korábban háromszor, ugyanígy Schröder német kancellár, aki személyesen lobbizott a Sanghajt majdan Pekinggel összekötő mágnesvasút építése ügyében. Kevesen engedik meg maguknak azt, amit az utóbbi évtizedek magyar miniszterelnökei, hogy többszöri invitálás ellenére távollétükkel tüntetnek.

A külföldi tőke mindenesetre megelőlegezte a globalizációs nyitás sikerét: elképesztő méretekben ruház be Kínában:

Közvetlen külföldi tőkebefektetések (Mrd USD):

1998 1999 2000 2001

15,6 40,4 40,7 46,8

Idén további 20 százalékos növekedés várható - mégpedig nem is holmi becsalogató intézkedések hatására. Ellenkezőleg: éppen a WTO-tagság miatt hivatalosan is meghirdették a rendkívüli adókedvezmények fokozatos eltörlését és a külföldi és hazai tőke működési feltételeinek közelítését. A külföldieket azonban a hatalmas és gyorsan növekvő piac és az olcsó munkaerő még így is vonzza. Egyelőre a társadalombiztosítási rendszerek összeomlása, illetve kialakulatlansága is nagy vonzerő, hiszen alig vannak járulékos bérköltségek, a kínai munkások érdekérvényesítő képessége pedig egyelőre minimális. Szakszervezet ezeknél a vállalatoknál általában nem működik - de ha lenne, akkor sem vár tőle senki semmit.

A kormányzat egyébként masszív infrastrukturális beruházásokkal igyekszik megfelelő befektetési környezetet teremteni a külföldi tőke számára. Ezt a receptet alkalmazza az ország elmaradottabb nyugati körzeteinek most elhatározott gyorsított ütemű fejlesztésénél is. A külföldi tőke, amelyik eddig meszsze elkerülte ezeket a vidékeket, most hirtelen érdeklődést mutat: igaz, egyelőre elsősorban a nyersanyag-, főként az olaj- és gázlelőhelyek kiaknázása iránt. A most aláírt 9 milliárd dolláros egyezmény a hszincsiangi gáz Sanghajba szállításáról és a négyezer kilométer hosszú gázvezeték kiépítéséről eddig a legnagyobb volumenű, külföldi tőke bevonásával megvalósuló üzlet. De nemcsak a Shell, az Exxon és a Gazprom indult el nyugat felé, hanem számos kisebb külföldi vállalat is igyekszik kihasználni a kínai kormány által az ország hatalmas, de gyengén fejlett nyugati részének nyújtott fejlesztési preferenciákat.

Egy ekkora gazdaságnál a külföldi tőke persze mindig legfeljebb a fejlődés kovásza lehet. A mintegy 390 ezer külföldi tőkével működő cég csupán a GDP öt százalékát állítja elő, de ők adják az exportnak majdnem a felét, és rajtuk keresztül sajátítja el Kína a modern műszaki és menedzsment-módszereket.

Méghozzá elég sikeresen: egyelőre inkább csak a távol-keleti kistigrisek aggódnak a hatalmas szomszéd gyors felemelkedése és szívóhatása miatt, hiszen ha Japánt nem számítjuk, már ma is Kína állítja elő az ázsiai ipari termelés felét. A tíz százalék fölötti tartós ipari növekedés viszont azt eredményezheti, hogy Kína ebben az évtizedben a japán ipar hagyományos piacaiból is nagy darabokat - egyes elemzők szerint ötven százalékot - kiharap magának. Vagyis gyakorlatilag Ázsia műhelyévé válik.

Más kérdés, hogy éppen a szolgáltató-szférában - csakúgy, mint a mezőgazdaság terén - még mindig nagy a lemaradás, és itt a WTO-csatlakozás viszonylag rövid átmeneti idő elteltével rászabadítja a belső piacra a már most is ugrásra készen álló nagy külföldi cégeket, főként bankokat, biztosítótársaságokat, illetve a turisztikai, mérnöki szolgáltató, szórakoztatóipari (film- és zene-business), jogi és pénzügyi tanácsadó vállalatokat.

Ami aztán - kívánt és kalkulált mellékhatásként - meggyorsíthatja a szükséges reformokat. Mint ahogy a jogrend felgyorsult kiépülése is a globalizáció mellékterméke. Az egyelőre kicsit kaotikusan működő kínai piacgazdaságba kívülről próbálnak rendező elveket behozni. A WTO-csatlakozásban vállaltaknak megfelelően a kínai törvényhozás rövid idő alatt több mint 2000 törvényt és jogszabályt fogadott el, amelyek alapvetően megváltoztatták a jogi környezetet.

A külső kényszer, a nemzetközi játékszabályok vállalása talán többet lendített a polgári jog és az általános jogszemlélet modernizálásán, mint bármilyen korábbi párthatározat. Márpedig nemcsak a külföldi tőke, hanem az egész hazai gazdasági élet, a modern nemzetgazdaság kiépülése számára is elengedhetetlen a kellő jogbiztonság.

Persze egy átmeneti helyzetben nehéz eldönteni, hogy mikortól védje a tulajdont a jog, mikortól nem bolygatjuk többé az eredeti tőkefelhalmozás kevéssé gusztusos és biztosan törvénytelen módszereit - mikortól ismerjük el törvényesnek a status quót. Ez a közép-európai országokban is ismert dilemma. Francesco Sisci a mai Kína éles szemű elemzője azonban a kérdés hatalmi aspektusára is felhívja a figyelmet. Az állami bürokrácia számára az a legélesebb potenciális fegyver, és gazdasági befolyásának az a legbiztosabb záloga, ha nincs tabula rasa, ha tartósan nyitva hagyja a lehetőséget az eredeti felhalmozás túlságosan maffiagyanús ügyleteinek felgöngyölítésére. A kínai vezetés szemlátomást nem akar lemondani a magánszektor ellenőrzésének erről az eszközéről. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az állandó jogi bizonytalanság, az üzleti szféra teljes függése a politikai szereplők kegyétől egyre elviselhetetlenebb és a politikai osztályt belülről szétrágó korrupciót, szervezett bűnözést teremt. Márpedig a számtalan kínai dinasztia bukásában mindig jelentős szerepet játszott a korrupció elburjánzása.

Csiang Cö-min államelnök-pártfőtitkár egy sajátos - persze a kormányzó kommunista párt ideológiai alapjait kikezdő - megoldást javasolt: vegyék be a tőkéseket is a kommunista pártba. Ami már csak azért is logikus lenne, mert a nagy állami vállalatok menedzserei is gyakran saját üzemük párttitkárai. Hogy ez aztán megoldja-e a jogbiztonság kérdését, az egyáltalán nem biztos, mindenesetre a külföldi tőke szempontjából nem túl megnyugtató, ha a konkurencia a politikai hatalom sáncain belülről versenyez velük, de az ilyesmihez - globalizáció ide, globalizáció oda - másutt is hozzászokhatott.

Kína az utóbbi időben lázas ütemben építi ki maga körül egy majdani regionális integráció kereteit. Szinte minden létező integrációba belép, sőt maga is újak kialakulását ösztönzi. És egyáltalán nem marad meg a politikai deklarációk vagy a világpolitikai játszmák szintjén. Az ASEAN-nal kialakított együttműködésben vagy az Ázsiai-Csendes-óceáni Együttműködési Szervezet keretében például minden lehetséges fórumnak rendkívüli figyelmet szentel: a kis- és nagyvállalkozók, a beruházók, az állami cégek, a rendőrség, a vámőrség, az egészségügy képviselői nemcsak találkoznak, hanem folyamatosan közös integrációs programokról tárgyalnak - és a kínaiak újabban a folyamat motorjává váltak. Mindez azonban inkább a jövő megalapozását és a nagyságból fakadó előnyös pozíciók kialakítását szolgálja.

Kínának egyébként van még egy nagy integrációs és globalizációs aduja: az Ázsiában, sőt szerte a világon igen nagy létszámú és gazdaságilag rendkívül erős kínai diaszpóra. Amely a jelek szerint a sokadik nemzedékben is még mindig kínainak érzi magát, és rendkívül szoros kapcsolatokat ápol az anyaországgal. Azok a spekulatív számítások, amelyek a különböző kontinensek kínai kötődésű tőkéjét mechanikusan összeadva egy világot átszövő gigantikus kínai gazdasági-politikai impérium kialakulásával riogatnak, persze túlzók - minél nagyobb és globálisabb egy vállalkozás vagy tőkés csoport, annál kevésbé engedheti meg magának a nacionalizmust -, de azért ezek létező szervezetek és kihasználható kapcsolatok lesznek a jövőben is.

A nemzetállamok abszolút jogosítványainak háttérbe szorulása és az államok közti egyenrangú integráció európai modelljének eszméje a hatalmas Kínában még sokkal nehezebben valósulhat meg, mint mondjuk akár az Egyesült Államok esetében. Kínában a fáziskésés miatt is még mindig a nemzeti probléma, a „haza" egyesítése van napirenden. Hongkong és Makao visszatérése után a kínai „nemzetstratégia" legfontosabb, minden egyebet háttérbe szorító feladata a szakadár tartománynak tekintett Tajvan visszahozatala - és ezzel az ország egyesítésének, az új Kína megteremtésének befejezése. Enynyiből a Mao Ce-tung-i mű még nem teljes, a kommunizmus helyett a rendszer legfontosabb ideológiai bázisává előrelépett nacionalizmus szempontjából ez kötelező, a mindenkori vezetés számára egyszersmind legitimációteremtő feladat - és ebben a kérdésben a Kínai Népköztársaságban teljes a nemzeti egység is.

Paradox módon most épp a globalizáció látszik a leghatékonyabb eszköznek e nemzeti feladat megvalósításához. A függetlenség és önállóság gondolatával kacérkodó tajvani vezetést a tajvani tőke de facto hátba támadta, amikor olyan mélyen behatolt a szárazföldi Kínába, hogy az már a gazdasági egybeolvadás, egyesülés bekövetkeztét vetíti előre. Tajvan ma sokkal inkább zsarolható gazdasági eszközökkel, mint rakétákkal - a szárazföldön beruházott tőke összege meghaladja a 60 milliárd dollárt, és korántsem csupán másodrendű ágazatokról, hanem egyre inkább high-tech vállalatokról van szó, amelyek egész létüket a hatalmas kínai piac fejlődésére alapozzák. A tőkének fontosabb a piac, mint a nemzeti függetlenség vagy pláne a kormányzati hatalom birtokosainak személyes szempontjai. Az azonos nyelv, kultúra, mentalitás és a földrajzi közelség pedig iszonyú vonzerő, amikor a szárazföldi munkás az egytizedéért végzi el ugyanazt, amit a tajvani.

Az persze majd elválik, hogy a következő „nemzeti" feladat: a Dél-kínai-tenger teljes szigetvilágának és a tengerfenéken rejlő ásványkincseknek a bekebelezése, illetve az e fölötti szuverenitás elismertetése a többi érintett országgal mennyire lesz sikeres, és főleg mennyire mérgezi meg esetleg Kína kapcsolatát a hatalmas birodalom gazdasági, politikai felemelkedését kissé borzongva néző szomszédokkal. A hivatalos kínai térképeken mindenesetre a Spratley- vagy Nansha-szigetek egyértelműen kínai felségterületként vannak bejelölve - és területi kérdésekben a nagyhatalmak nem nagyon szoktak a kisebbekkel egyezkedni.

Kína felemelkedését sok elemző Japánéhoz hasonlítja, és valóban vannak bizonyos párhuzamok - a külpiacok, a külső impulzusok, a külföldi know-how erőltetett ütemű felhasználása minden bizonnyal ezekhez tartozik. De ha a párhuzam akár csak részben megállja a helyét, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy Japán viszonylag rövid idő alatt a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává küzdötte fel magát - miközben nagyságrendekkel kisebb Kínánál. Ez a nagyságrendkülönbség magyarázza egyébként, hogy a magát fejlődőnek valló Kína a WTO-csatlakozás során nem tudta, de talán nem is akarta megszerezni a fejlődőknek járó összes kedvezményeket. Kína és a kínai piac túl nagy ahhoz, hogy igazán féljen a globalizációtól. Meg egyébként is: egy gazdaságnak, amelyik évente 80 milliárd dollárt exportál az Egyesült Államokba, és amelynek nagyvállalatai ott összeszerelő és gyártó üzemeket gründolnak, kicsit nehéz a gyengéknek kijáró különleges elbánásért folyamodnia.

Egy ekkora országgal igen veszélyes kísérleteket vagy váratlan manővereket folytatni. Az ilyesmit Teng Hsziao-ping korábban rábízta a különleges gazdasági övezetekre - ezek hasznosítható tapasztalatai most egyre gyorsabb ütemben terjednek az ország többi körzeteiben is. És aztán továbbra is itt van Hongkong a maga konvertibilis valutájával, teljesen nyugati jog- és gazdasági rendszerével, amely önálló pénzügyi és kereskedelmi központként működik, és bár korábbi hídszerepe csökken, sok szabadpiaci feladatot megold - miközben öt éve Kína része. Kína a gazdasági modellt illetően egyértelműen liberalizálódni szeretne - de nem mindenáron és ellenőrizetlen ütemben. Eddig eredményesen kivédte a Nemzetközi Valutaalap és más nemzetközi szervezetek ajánlásait, hogy teljes mértékben liberalizálja egyelőre elég kezdetleges tőke- és valutapiacát. A változások üteme nyilvánvalóan felgyorsul, de az út még hosszú lesz - a konvertibilitással például Kína egyáltalán nem siet.

Persze a reform és stabilitás kiegyensúlyozása két-, sőt többesélyes játszma. A globalizációs lépések konkrét „levezényelésétől", finom szabályozásától is függ, hogy a kínai társadalom és gazdaság iszonyúan nagy belső feszültségei és ellentmondásai enyhülnek vagy kiéleződnek, esetleg robbannak. És a siker az egyik területen egyáltalán nem garancia rá, hogy a dolgok mindenütt jól mennek majd: a paraszti tömegek további leszakadása, sőt elszegényedése, a korrupció, az erőszakos demográfiai szabályozás csapdái, a szociális ellátó rendszerek hiánya, a környezetszenynyezés, a talajerózió, a vízhiány mind külön-külön is akár katasztrofális következményekkel járhatnak.

Ugyanakkor amíg a rendszer gazdaságilag sikeres, a nyugati típusú demokratikus játékszabályok bevezetése - vagyis a többpártrendszer - nem látszik sem a kínai elit, sem pedig a kínai lakosság szempontjából olyan fontosnak. Aki a globalizálástól gyors politikai erjedést, vagy pláne forradalmat vár, az csalatkozni fog. Elegendő egyébként ehhez felidézni a többi sikeres kelet-ázsiai tigris felzárkózásának első évtizedeit: a pluralizmus vagy akár csak a sajtószabadság sehol sem tengett túl, és még a demokratikus mintaállamban, az amerikaiak által politikai pályára állított Japánban is feltűnően kevés - nevezetesen egy - párt uralkodott-uralkodik kis megszakítással. A váltógazdaságot ott nem a kétségtelenül demokratikus választások, hanem az oligarchiákkal összefonódott (egy)párton belüli mogulok füstös hátsó szobákban kötött alkui jelentették.

A globalizáció összes politikai, gazdasági következményét a sok bizonytalansági tényező és az ország rendkívüli méretei miatt nehéz előrelátni, ám egy valami máris visszafordíthatatlannak látszik - a hagyományos nemzeti kultúra, a kínai életforma háttérbe szorulása. Ha ez így megy tovább, egy-két évtizeden belül Kína is olyan lesz, mint Amerika vagy mint a világfalu - a múlt eltörlése, benne a régi városkép eltörlése sokkal radikálisabb, mint ahogy azt a kulturális forradalom vörösgárdistái valaha is álmodták volna. A mai kínai ifjúság Kentucky Fried Chicken vendéglőkbe jár, hollywoodi filmeket néz, és farmernadrág, designer-top feszül az isten tudja, mitől, de egyre nyugatiasabbá váló idomokon. A modell egyértelműen az Egyesült Államok. A modern lakások berendezésétől kezdve a reklámok stílusáig vagy a városi autópályák kiépítéséig minden Amerikát utánozza - és természetesen mindenkinek angolul kell tanulni. Egyelőre nyelvi téren még elég nagy a lemaradás, de a trend egyértelmű: a kantoni városvezetés például előírta, hogy minden városi hivatalnoknak két éven belül meg kell tanulnia angolul - a fiatalabbaknak magasabb, a már idősebbeknek alacsonyabb szinten.

Mindent összevetve megalapozottnak látszik a feltevés, hogy most Kína évszázada vagy fél évszázada következik. Arra azonban sem a globalizáció, sem Kína látványos előretörése nem tud választ adni, hogy mi lesz Kínával és a világgal, ha a nagy kínai kísérlet jelenlegi formájában, az amerikai vagy a japán gazdasági modell másolásával és annak megfelelő struktúrában megvalósul. Mert már most nagyjából sejteni lehet: a föld jelenlegi erőforrásai, energia-, víz- és nyersanyagkészletei, levegője, sőt Kínában a rendelkezésre álló puszta hely sem elég ahhoz, hogy a nemsokára másfélmilliárd kínai egyszer amerikai életszínvonalon, amerikai életformában és az amerikai fogyasztási szokásokat követve éljen, autózzon, utazzon, turistáskodjon. Ez már nemcsak Kína, hanem épp a globalizáció miatt az egész világ problémája.