Podmaniczky Szilárd
Korán ébresztett a tiszt, kezembe nyomta a kartonból kivágott tankot, és azt mondta, megyünk harcászkodni.
Volt idő, amikor szerettem a kipufogógáz szagát, mert nem hasonlított semmihez sem. Most, hogy naponta szívhattam, betelt a pohár.
Fáradtan másztam a platóra, minden mozdulatomban hegyek úsztak arrébb, gyenge voltam, mint egy zuhanó pohár. Takarót is vittem magammal, nem tudtam, meddig maradunk. Úgy tudtunk némán ülni a platón, ahogy a disznók se sokat röfögnek, útban a vágóhíd felé. Már megint mi a frász történik velünk, ez járt a fejünkben. De talán még ez sem. A kiszolgáltatottság egy idő után megszünteti az aggodalmat, elfelejteti az emberrel, hogy amíg én ott ülök a platón, addig mások a tenger felé autóznak, vagy hazafelé egy piszok jó buliból, ahol megtörtént minden.
Bordáimhoz szorítottam kartonos tankmásolatomat, kilógott a hónom alól. A többiek furcsán néztek, hogy applikációs tankot szorongatok magamnál, aztán beletörődtek, ez most így van.
Az idő nem kedvezett a harcászkodásnak, legalábbis szerintem, bár a harcászkodás többnyire az a fajta fizikai igénybevétel, amit a legkevésbé sem befolyásol az előző napi időjárás-jelentés.
Az eső végeláthatatlan felhőkből potyogott, lassan, kis csöppekben, de sehol egy rés a kék felé, sehol egy foszlány, amiből megnyílhatna az ég. De legalább a föld megnyílhatna alattunk, gondoltam, kifújtam az orromat, a termékkel együtt viszszaraktam a nadrágzsebbe.
Van egy öcsém, kezdte a történetet a szemközt ülő fiú, de itt abba is hagyta, eleredt az orra vére. Így szokott, mondta, ha valami nagy megrázkódtatás éri. Senki nem kérdezte, milyen megrázkódtatás, itt a platón ez nem számított.
Széles földutakon haladtunk, sárgödröket nem kerülve himbálóztunk, a tankomat majdnem összehajtottam. A fűfoltok között nedves iszap tocsogott, de nem érdekelt senkit. Ha azt mondják, szálljunk le, és együnk sarat, mert másképp nem megy arrébb a teherautó, akkor leszállunk, és megesszük a sarat; kiöklendezni épp olyan, mint finoman lenyelni. Minden mindegy. Nincs az ember fejében vágykép, tájkép, és ha látja is maga előtt otthoni szobája egy darabját, az ágyát, már nem mozdul, nem húz a gyomor, önvédelem a teljes érzéketlenség. Ami fáj, fáj, de valójában nem fáj, mert csak jelen idő van, csak az van, ami éppen történik, és a fájdalom mindig csak az a rövid pillanat, és kétséges, hogy ez jobban fáj-e, mint bármi más, ha a kés belehasít a térdkalácsba, és szétnyílik a hús, vagy egy hosszú pengével levágod az ujjad, mindegy, semmi értelme a pótolhatatlanságnak, pótolható vagy, egyszeriséged betiltott szimbólum, univerzális tévedés. Mert a vér folyik, és egyszer majd eláll, de ha nem, akkor is „csak" folyik.
Ott ülsz a platón, és nem vagy senki; a céljukat elérték, megszüntettek. És hogy viszem a tankot?, bárki vihetné.
Az út hosszú volt vagy rövid, lehetetlen eldönteni. Megálltunk, leugrottunk a platóról, a kocsi elhajtott. A tankommal kilógtam a sorból, és mindjárt fölszálltam egy másik teherautóra, a pokrócot is földobtam. A kocsin egyedül arra gondoltam, minden erőmet összeszedve próbáltam magamat visszaidézni, és arra gondoltam, hogy otthon vagyok, a falu szélén kint a mezőn, és négykézláb kúszok a fűben a tökös felé, a tökös a kukoricásban vagy hogy, kukorica a tökösben. Kúszok a fűben, édes illat száll a földből, siklok, mint egy kígyó, mellkasomat a föld masszírozza, hátamat a napfény veri, de otthon vagyok, kúszok és otthon vagyok, egyenesen a tökös felé, de bármikor felállhatok, és hazamehetek, nem vonz semmi, addig kúszok, ameddig akarok, ha nem vonz se a tök, se a kukorica.
Szédültem, megfogtam a hideg teherautó hideg ponyvavázát, belesütött a tenyerembe a fém éle. Menj haza, mondta valaki bennem, nyilván én, egy másik, a régi. Szétnéztem, hideg vízpára és eső, nem látni messzire. Fölnéztem az égre, ki a ponyva alól, mintha a napkorong halvány foltja lenne ott, nem, ég a szemem, belenyúltam.
A tankot ledobtam a lábam elé, magamra húztam a pokrócot, de a teherautó gyorsan lerázta rólam; egy kézzel kapaszkodtam, a másikkal a pokrócot próbáltam összefogni. Talán éhes vagyok. Inkább legyek éhes, erre gondoltam, nem akarok az otthonra gondolni. Ha most elfutnék, senki nem venné észre, lehet, hogy én se. Valahol megállnék, nem látnám, merre a nap, merre menjek. Megállnék, és várnám, hogy elkapjanak. Ha elkapnak, csak egészen kicsivel lesz rosszabb, de talán annyival sem. Magam miatt; annyi még él bennem, hogy ne kapjanak el. De ha elkapnak, utóbb bánt az ügyetlenségem. Meg kell szökni, mégis, gondoltam.
Megérkeztünk, bevertem a fejem a vascsőbe, nagy lendület hátra, aztán vissza. Tudtam, ugranom kell, mindenütt sár, bele. Bele a közepébe.
Ott az a gémeskút, mondta a tiszt, itt egy köteg madzag, kösse föl a gém hátsó végére a tankot, és ha meghallja, hogy jönnek az igaziak, emelje föl a tankot, vagyis nyomja le a vödröt a kútba. Megértette? Meg, mondtam. Hadgyakorlat van, vigyázzon magára, nehogy beleessen, itt röhögött, nem a kútba, abba se, hanem abba a bizonyos egy százalékba.
A teherautó elhajtott, pokróccal és tankkal a kézben álltam a kútágas mellett, köd és pára mindenütt, nyirkos növények, hideg, a bakancsom átázott, az eső szorosan a nyakamba permetez.
Felkötöttem a tankot, végre valami eszembe jutott: mi lenne, ha nem a tankot, hanem magamat kötném föl a gémre, rám is harcászkodhatnának. Nagyon komor volt ez a nevetés. Belenéztem a kútba, mély gyűrűket vetett benne a víz. Anyámra és apámra gondoltam, most mennek munkába, és arra gondolnak, biztosan jól vagyok. Írok egy levelet, gondoltam, amíg nem jönnek a tankok. Előbb kiakasztottam a vödröt, a tankot lebegtette az a kevés szél, aztán szétnéztem, milyen fedezékben írhatok. Fedezék nem volt, magamra terítettem a pokrócot, hogy majd az alatt; kényelmetlen és ügyetlen póz, visszaraktam a papírt, a tollat. De a pokróc alól nem akartam kibújni, a sötét sötétje fedezett, a leheletem melegített a kis sátorban; néztem a jegesedő kezem, ráleheltem, a leheletből kicsapódott a víz. Az út irányába fordultam, tank sehol, aztán mégis előbújtam, védtelennek éreztem magam egyedül a sátramban, elszigetelve a hangoktól. Belecsavartam magam a pokrócba, vártam.
Öt perc múlva dúdolni, énekelni kezdtem egy mondókát, körbe-körbejártam a kút körül, a pokróc lecsúszott. Előkaptam a késem, leterítettem a fűbe a pokrócot, a közepén rést hasítottam, még egyet, kitéptem azt a darabot, aztán belebújtam. Poncsó, mondtam magamban, akkoriban a lányok jártak poncsóban, eszembe jutott ez a szó, poncsó, aztán belőle még néhány. De lehet, hogy már nem hordja senki, fél éve itt vagyok, mintha fél éve állnék itt az esőben, közben a divat már más, máshogy néznek ki a lányok, rájuk se ismernék. Úgy éreztem, szenvedek, de a poncsó meleg volt. Egy jó meleg poncsó, gondoltam.
Beigazítottam a pokrócot, a kezemet szabadon használtam, újra szétnéztem, tank sehol. Távolabb széles sávban sötét fenyves húzódott, méregettem, hogy megnézem belülről. Füleltem, csak az eső zaja. Elindultam a sárban. Útközben eszembe jutott a tökös, ahogy otthon a szabad mezőn kúszok felé, veri a hátam a nap, belefeledkeztem.
És akkor valami felzúgott, riadtan, megálltam, visszanéztem a leeresztett tankra, félúton jártam az erdő és közte. Fölkaptam a poncsó széleit, rohantam vissza a kúthoz. Kiakasztottam a vödröt, vártam a tankokat. A vödör alja megtelt esővízzel. A zúgás elhallgatott, fentről jött, talán repülőgép. Bombázni fognak, gondoltam, de nem ezt beszéltük meg, repülő nem volt benne, csak tank. Tankosok vagyunk, nem repülősök. Bár meglehet, közös harcászat, csak nem mondták. De a repülőből föntről semmi nem látszik, egy lapka, ez függőleges síkban álló tank. Föntről a kutat vagy engem bombázhatnak. Vissza kéne menni az erdő felé, be az erdőbe, akkor már csak a kutat bombázhatják.
Megenyhültem, nem volt több hang. Újra a kút körül járkáltam, dúdoltam és énekeltem, mondtam valamit szabadon kifelé magamból. Folyamatosan beszéltem, hol rímekben, hol csak úgy. Meg fogok bolondulni, gondoltam. De mi lehet az ellenszere? Talán éppen ez, hogy folyamatosan beszélnem kell, nehogy észrevétlenül megbolonduljak.
Az esővíz folyamatosan permetezte az arcom, a sapkám átázott, az orromról megnyúlt csöppekben kopogott alá a víz. Odatartottam a tenyerem az orrom alá. Mértem az időt, hány marékkal jön össze.
Éhes lettem, kitapogattam a zsebeimet, hátha maradt egy darab kalács vagy száraz kenyérvég valamelyik zsebben. Nem volt mit enni, csak morzsák; tegnap a farzsebemben loptam ki a kenyeret a konyháról, aztán elfelejtettem, többször ráültem. Csak morzsák maradtak. Összekotortam a morzsákat, a zsebpiszkot kifújtam, minden morzsaszemet külön megrágtam. Az jutott eszembe, hogy minden szemet addig kell rágni, amíg édes nem lesz. Kicsit savanyú volt. Nem maradt több morzsa, a körmöm alól is kiszedtem. Belenéztem a kútba, hogy húzok föl vizet inni. Eszembe jutott, hány állat fulladhatott bele itt a senki földjén. Eltátottam a szám, kicsit jobban rákezdte az eső. Behunytam a szemem, az arcom az égre emeltem, elzártam a garatom, és a számban gyűjtöttem az esőt. Nem haladt valami jól. Pár nyelet után elfáradt a tarkóm. Füvet kéne enni, gondoltam. Nem messze a kúttól dúsabb és vaskosabb fű zöldellt. Kihúztam egy szép szálat, a szál tövén fehér, húsos és lágy részt leharaptam, ez már édesebb volt. Válogattam a füvek között, egyre vaskosabbakat húztam elő. Még arrébb találtam pár vörös disznóparéjt. Nem emlékeztem, hogy ez ehető-e. Nem ettem. Pár lépéssel arrébb viszont egész papsajtmezőt találtam. Visszanéztem a kútra, öt ugrással visszaérek, ha jönnek a tankok. Bepapsajtoztam, ittam az esőt, a tankok elmaradtak.
Hány óra lehet, néztem az eget, hogy a nap állásából kivegyem az időt. A szél nem fújt, a szürkébe átúszó felhők egymás fölötti rétegekben rohantak. Valami lesz hamarosan, ha így járnak, gondoltam. A papsajtmezőn egyre messzebb gyalogoltam, bele egy nyírfásba. Ott ért véget a papsajtozás. A nyírfás közepén egy tíz méter sugarú kör, de pontosan kör, több irányba is kiléptem az átmérőt, a térdem magasságában kivágva minden fa. Nyírcsonkok. Egy film jutott eszembe, de nem tudtam a címét. Ott vágta ki így egy szintben a fákat a robbanás. Jobban megnéztem a csonkok tetejét, mintha valami itt tépte volna ketté őket, és nem a fűrész, de nagy erejű robbanás, se forgácsok, se bombatölcsér. A levegőben robbanhatott valami. Ezzel egy időre elfoglaltam magam.
A távolból lőporszagot éreztem, azóta is benne van az orromban az a kesernyés, szúrós szag. Most jön a támadás, gondoltam. Visszarohantam a kúthoz, a tankom tropára ázott, a sarkai lekonyultak, mintha már leharcolták volna. A festék nem ázott le. Elővettem a tollam, gondoltam, szájat, szemet, orrot rajzolok ennek a tanknak, és a spárgáról jutott eszembe, hogy ha feltámad a szél, megpróbálok sárkányt eregetni. Hirtelen sokkal sötétebb lett, a pára átláthatatlanabb. Félelem fogott el. Valahogy kiestem az időből. Itt állok a pusztaság közepén, semmire nem használnak, ömlik a nyakamba az eső, és én mégis itt állok. Nagyon megváltoztam, gondoltam.
A sötét ég alól a még sötétebb fenyvesbe vágytam. Elindultam, már nem mérlegeltem a tankokat. A fenyves meglepett. Száraz és csupasz volt az alja, csak elszórva néhány vörös tűlevél. És alatta teljes sötétség. Az eső nem esett be, fény nem hatolt be fölülről. Túl közel ültették a fákat. Beljebb léptem, mintha egy aládúcolt csarnokba. Egy másik világba, ahol hirtelen minden száraz, a levegő is. Visszanéztem, apró fénykapuk a fenyves szélén. Megálltam, mert talán a hang se jut el ide, nem akartam tovább menni. Egyszerre vonzott és taszított az erdő mélye. Itt élnek a vadállatok. A fénykapuk felé vettem az irányt, újra kint voltam az esőn, és most ez lett otthonossá, az eső. Ezt már jól ismertem. A poncsóm száradt, a sár lepergett a bakancsomról. Visszamentem a kúthoz. Az éhségtől újra megszédültem, nekidőltem a kút peremének, a korhadt fáknak. Recsegett, dőltem befelé. A poncsómba beleakadt a kezem, nem bírtam megkapaszkodni. A kút tövéből behullott egy belső tégla, zuhant. Mégis elkaptam a kút másik peremét, már egészen a kút mélye fölött. A tégla alázuhant, mintha lassítva látnám. Erősen kapaszkodtam, egy vastag szálka a tenyerembe szaladt. A pillanat alatt kellett döntenem, elkapom a kezem, kihúzom a szálkából, megszüntetem a támasztékot, és zuhanok tovább, vagy hagyom a szélesen feszítő, tenyeremet átdöfő deszkán a kezem, és kapaszkodom, mígnem egy újabb pillanatban újra átgondolom az egészet. Kapaszkodtam, láttam, hogy a vérem szivárog a fa repedései között. A tégla tompa puffanással hullott a vízbe, nyomában hosszan, lávaszerűen csapott föl a víz. A másik kezemre támaszkodtam, vízszintesen kirántottam a kezem a hegyes fából, oldalra billentem, le a földre, belecsaptam a pocsolyába. A sarat letöröltem a nyirkos fűbe, azonnal beleharaptam a sebbe, rágtam a húsom és szívtam a vérem. Utánagondoltam, hogy tényleg így kell-e csinálni. Így csináltam. A vödörben újra lemostam a tenyerem. A vérzés csillapodott, már csak szivárgott a lyukból. A tenyerem húsos fele a nagyujjam alatt kilyukadt. Zsibbadt és égett a seb. Rázogattam a kezem. Megint énekeltem és magyaráztam. Valami régi ritmusok voltak ezek, eltereltem a figyelmem. Az éhségem is elmúlt. Fáradt voltam, erőm nem maradt, a szemeim vizesre dagadtak. De nem álltam meg, előbb körbe-körbe, aztán gyors fordulatokkal egyenesen jártam a kút körül. Lassítottam a lépteket, ahogy a vérzés elállt, több idő menjen egy odaúttal. Aztán vissza.
Az eső elállt, már nem esett, csak a szétporlasztott vízcseppek kóvályogtak a levegőben. Észre se vettem, a kúttól nem messze ott állt újra a teherautó, a tiszt a nyitott ajtó mellett könyökölt az első sárvédőre. Nézett, abbahagytam az indiántáncomat. A fejével intett, hogy menjek. A kezembe nyomott egy zöld fazekat, benne egy kenyér két felvágott között. Nem vagyok éhes, gondoltam, de nem mondtam. Intett megint a fejével, hogy szálljak fel hátra. A tank, mondtam. Legyintett. Hozd be, mondta aztán mégis. Letekertem a madzagot, a vödröt a bemosott véremmel együtt visszaeresztettem a kútba. Meg akartam kérdezni a tiszttől, miért nem jöttek a tankok, meg hogy mire volt jó ez az egész. De nem kérdeztem. Intett a fejével megint, hogy szálljak fel, rágyújtott egy cigarettára, minden mozdulatomat figyelte. Már fönt ültem a platón, néztem a szalámit, de a teherautó nem indult. Oldalt megjelent a tiszt cigarettájának a füstje, aztán ő is. Nézett. Ezt egyszer mindenkinek át kell élni, mondta, aztán elment.