Gyere hozzám...
Gyere hozzám, gyere hozzám,
Te boszorkány, te boszorkány,
Suhogasson meg az orkán,
Barazsuly Kata!
Bontsd meg hajad és ruhád,
Ez a legszebb éjszakád,
Átmulatjuk te meg én,
Lovagolva pemetén!
Gyere hozzám, gyere hozzám,
Te boszorkány, te boszorkány,
Suhogasson meg az orkán,
Barazsuly Kata!
Katához, bor mellett
érted sírok részegen
fényességem kék egem
temiattad vétkezem
érted sírok részegen
ékem étkem életem
kérve kérlek élj velem
fényességem kék egem
érted sírok részegen
Egy úrinőről
„Unom a pállott férfibút!
Fanyar szivarka, nyűtt zsakett...
Ég önnel!" - mondta. Nem pirult:
Egy félmosollyal útra tett.
„Agyő, szép asszonykám, agyő"
„Ha nem én voltam a nagy ő,
Magából sem lesz költemény."
Lányok
Ágneske egy puritán,
Kényeskedő úrilány,
Mara festett képeket
Nézeget az ég helyett,
Kati macskát símogat
Forró szoknyája alatt,
Lea fiús-gyermeteg
Diáklányokkal fecseg,
Helga várja hallgatag,
Hogy jöjjön egy balga tag,
Zsó hűséges, még szeret
(Amíg lesznek ékszerek).
Ilyenek mind, hány de hány
Kacérkodó szende lány:
Hányják-vetik a hátsókat,
Mégis megvetik a csókot.
Feleltem erre könnyedén,
A gazdag szakács lányához
Tegnap óta komolyan
Gondolok magára,
Szép piros orcáira,
Gömbölyű farára,
Olyan vagyok, amilyen,
(Jobb leszek, ígérem),
Kérve kérem, hogy legyen
Hites feleségem!
Veszek gyöngyöt, pántlikát,
Csatot, fülönfüggőt,
Veszek csipkés bugyogót,
Harisnyát és fűzőt,
Rózsavizet is veszek,
Jóillatú kencét,
Púdert, tükröt, fésüket,
Ébenfa szelencét,
Szép muskátlis ablakán
Könyökölhet estig,
Eljárhat frizőrhöz is,
Hol a hajat festik,
Kiskertjét is ápolom,
Nem marad vetetlen,
Semmi vágyát nem hagyom
Kielégítetlen,
Ha kell, lehunyom szemem,
Szabad lesz, ígérem,
Kérve kérem, hogy legyen
Hites feleségem!
Ballada a sebhelyes nőkről
Halovány félhold, rózsaszín heg,
Baleset, himlő, kés nyoma,
Barbár billog a finom bőrön,
Amely nem tűnik el soha,
Fájdalom izzó félkaréja,
Hivalkodó és feltűnő:
Nem ölel senki hevesebben
Mint a sebhelyes arcú nő.
Megszenvedett e barbár ékért,
Felvetett fejjel viseli,
Szépsége ettől még szikrázóbb,
Hisz fájdalmát is ismeri,
És megborzong, ha ajakkal vagy
Ujjbeggyel végigsimítod:
Nem ölel senki hevesebben
Mint a sebhelyes asszonyok.
Akár egy durva tetoválás:
Sebészkés, tű krikszkrakszai,
Csípőn és hason, mellen, arcon
A beavatás nyomai -
Kilép a szoknyából, nem bánja,
Forró és magakellető:
Nem ölel senki hevesebben
Mint a sebhelyes testű nő.
A haja szétterül a párnán,
Vonaglik, mint a gyertyaláng,
Füledbe suttog, felsikolt és
Dobogva és zihálva ráng -
Nincs nála gyönyörűbb, merészebb
És tapasztaltabb szerető:
Nem ölel senki hevesebben
Mint a sebhelyes arcú nő.
Ajánlás
Hódolj előtte és tiéd lesz,
Légy heves, vad és vakmerő:
Hidd el, nem ölel senki jobban
Mint a sebhelyes szerető.
A piktor búcsúja
Festeni szőkét,
Festeni barnát,
Arc pirulását,
Szív riadalmát,
Festeni delnőt,
Festeni dajnát -
Festeni? Ezt neki!
Elfogy a dal már.
Cinikusok fogadója
- Irodalmi lakomák a Múzsák rémületére -
Odvasodik az a ház,
de a gazda serény, kipofozta,
nyálkagomba tenyész,
fogzik a féreg, leskel a falból,
ám a bejárat fénytani rács,
hermák sorakoznak a hallban,
halk, irodalmi a szó,
csupa goethe-i, verlaine-i kellem,
csábul ide, ki a sült gödölyét csak
dalban ohétja, vagy ki a máj mellé
Babitsot falatozna paszullyal;
falnak a fülbevalós
meg a sörtenyakú garaboncok,
félrecsapott fejükön
Tristan Tzara tépi az ész neszeit;
nagy tál bezsamelt
szolgál föl a pápua pincér,
persze, no, csak brahiból
piruló karajokra ehülten,
Krúdy-levest (óh, a velőscsontok!),
Tersánszky-legendát gőzbe borítva,
birkagulyást és menyhalakat,
zöld málnalevélen Kosztolányi-pitét
meg Nagy Laci-rák-ropogóst,
baudelaire-i hangulatot,
Faludit átsütve, abáltan még puha
új zseniket
füle-nincs-de-a-farka!-körettel;
mígnem a nép
megmámorosodva ágyba poroszkál,
nagy babazsúr!
sárkányfogatú telivérek, ájult pulykacsibék
mézesköcsögig fölhúzva a szoknyát
szürrealista szeánszra nyivognak
pár euro-bugyipénzért;
már csak a gazda marad,
mondják, óh ég! szent Makutyi!
az érintése akár a pőre csigáé,
nyálzik a marka,
porhanylik, pfúj!
- vagy rohad épp? - a hagymaheréje,
irizált pöcelét csöpörészik
ötliteres demizsonja alól az a csap,
mire jó még?
vén mosadék a ribanc a retyón,
ki vele csumigálna,
mert az a rút rihonya,
ki ilyenre riszál eszelősen
vak viziló fartőmirigyébe se átall
- bocs', netovább! - átallana tán beleszopni;
mégis
nincs az a hős-eposzú lila kurvapecér,
se csapos, ki a guggonülőknek
Mallarmé-söröket habosítna a sarki csehóban,
Pannónia-szerte nincsen e tajtsikerű irodalmi
szélszorulásnak messze se párja
- föl ne gyújtsa e házat senki, ha erre vetődik!
Kalliopé, Erató, Polyhymnia sírva röhögnek -
nincs az az elmelazult fogadós,
ki vele vetekedni akarna,
utatok majd erre vezessen!
így, ha a rostélyos nem is éppen,
ily dagadékot látni megéri a cechet.
Flamenco
A férfivágy nem sír esengve, csak mered rád,
kíván; lépted nyomán, ha zizzenő avar
- carramba! - ráz fülébe kasztanyettát,
dühödten keblet, combot, húst akar
és táncba hív, toporzikál.
A férfivágy csípőt, hasat tépő agyar,
vadabb a föld vadállatainál,
ha bombo döng vagy zeng a konga
belőle bolydul ősi bál,
flamenco, tűz, tivornya.
De ím', ha másra tát szitogató szemed,
a férfivágyat bosszú bíborozza,
leszúrja alvadtvér-szerelmedet
- bolond fiesták picadorja -,
s ha volt is lelke, elveszett.
Vecsernye-dal
Jó lenne még veled, Pitypang, jó lenne még
egy nap, ha már az estpír süstörögné:
isten veled! ... még visszaintenék -
egy nap, egyetlenegy örökké,
imádkozná a lélek,
ujjongva, óh, az ölelés örökidőké
veled oly fergetegesek az éjek,
és nyújtanám: az utolsó falat
s ha fáznál, melegítenélek,
hevernénk egymáson hanyatt
és mondanám: a szíveden delelnék
pár évig itt a fikuszfák alatt,
bár mindez már csak óhaj, emlék:
a nap a legszebbik nyarat
vérével önti el rég.
Suttogások
- későn elalvóknak -
Láztestű álmokkal ribancodom?
emlékelőtti hang-robinzonád
futamlik át a hallóhúromon?
vagy hullócsillag, csöppnyi fényzsarát
e hang? egy nő, ki szól, a csillanat?
- óh, érzem szinte lágyékhajlatát -
amint susogva szívemen matat,
hozzám tapad, ha éjfél-gong előtt
fuvallat táncol át a fák alatt,
halk sóhaj-sasszé, vágyba, kéjbe szőtt
mosoly. Kívánom hallani szavát,
a csókba andalító éltetőt,
s ha már verítékben az Ararát
a mámoros gyönyörrel lüktetőt,
a nagy sikolyt, ha csillagokba lát.
Álom vagy tetszhalál?
Még fönn ... valami fénytelen sugárnyalábon,
még fönn, ahol beomlik forma, tény, világ,
menekülőpályán oson az álom
s te fölriadsz, akár egy kisdiák
- vizsgája holnap vagy ma lesz? -,
aztán a gyengülő interferenciák
- a téridő fogantatása ez? -
neszében néhány hang viháncol,
hallod ... - sebaj! - tovább evez
a süppedő világból
az éned mása, mindent kontrollál az agy,
vonaglik, egyre közelebb a távol,
még iszonyít az űrhideg, a fagy,
ne félj! most betakar, ha fázol,
a csend ... már nincs hová szaladj.
Mindközönséges versek
Várady Szabolcsnak
Addig ne értsük egymást, amíg élünk,
s persze addig ne is sértsük egymást, amíg élünk,
ezt nem neked mondom, mit mondjak, élünk,
egész egyszerűen örüljünk, hogy élünk.
Hajoljunk ki a vonat ablakából,
akarjunk minél többet kapni a fákból,
a pengő húrú írtávoszlopokból,
csak annyit ne, hogy lemegy a fejünk.
Mondom, örüljünk, míg reménytelenül
törekedhetünk, örüljünk, hogy élünk,
aztán ez éppily reménytelenül elül,
s hátulról már mit örüljünk, hogy éltünk.
Ide és óda, elégia és megelégia: gyia!
Tudod, az elégia, régiesen alagya,
valóján az ember örök bizakodó al-agya.
Mivel a másik fél, az ember fel-agya,
gyakorta van azon, hogy szépen feladja.
De nem adja fel, csúnya lenne az,
örüljünk, hogy nyárra tél, rá tavasz,
és mit tudom én. Székek a Dunán,
Godot vár rájuk, minket, meg egyáltalán.
Egy „fiatal" költőnek
In mem. R. M. R.
Te úgyis megjegyezed,
amit mondok rólad neked,
mint öreg ökölvívó-edzőpartnered
etc.
Én... de rólam ne mondj nekem
semmit, nem az,
hogy meg nem jegyezem,
csak -
kiről beszélsz?
Eseteleg
az nincse-meg.
S ez nem elhiteti,
de teszi,
hogy élek,
hogy élsz.*
*Utalás Acsai Roland egyik versére:
„Egy tollpihe milyen nehéz!
Azt játssza veled,
Hogy élsz."
A többi: köbnyi.
(Bef. Böff)
Babitsnak, Aranynak
Búsul a bika a vörösboros kólán,
jön a ravasz tavasz, az idén mit ró rám.
Valami érződik, valami kérődzik,
ily-oly elemiség igen kérdeződik.
Mert a tavasz ravasz, jogaira szavaz,
de ugyanaz-kérdi: ugyan mi lenne az,
Más-e, mint tavalyon, s ez itt mily patanyom,
tavalytól a Red Bullt feltalálták nagyon!
Ez az, tavasz, kérdd csak, mit is tudj jogodnak,
addig a bikához ülj le szépen oldalt.
Tudni kell, mi jogunk, érteni szabadunk,
vagy hogy szabadságunk nem az-e, hogy ránk unt.
Budi fa-likán át nézed, mezők ringnak,
szőlőskertek érnek, mustjuk majd megfingat.
Bódultan nekivágsz a nagy napsütésnek,
különös hír-ontó társzekér a lényeg,
szíved szaporábban verdes hamarjában,
megvan mind hét évszáz magyar poézjában.
Ott lapozz utána, itt magad-borába,
maga-bor, mega-bor: metaszabadság a'!
Meta, méta, Mitya, mit tudom, mi melyik,
hogy a szabadságot tavaszok mímelik.
Csudálod a bikát? Csudálod a borát?
Csudálod asztalát? Csudálod a kólát?
Ugye, nem csudálod? Vagy addig csudálod,
míg úgy meg nem bánod, hogy nincs is hogy látnod.
Bizony a megbánás az örök elhálás,
bizony, nem-mérleglés már a rajthoz-állás.
A Nagy Hendikepper, aki a súlyt osztja,
nem markol, nem enyhel, hagyja, menj komposztba.
Menj virslibe, bika, állati takarmány
legyél, macska-kutya a kemence alján.
Bizony, ki kemence melegén pihentél,
égető-gyomrában tápanyaggá lettél.
Hát szép gondolatid, hát szép szabadságod,
mivé leszen, ember? Áldás-e az, átok?
Vagy csak a lombokon nagy napfény szivárog,
vörösboros kólán buborék-szipákok.
Nagy-vörös Nap-bika szippant szívószállal,
ami voltál, fittyant, mi baja világgal.
Porrá a Tabánban, ha a te porod lesz,
egy biztos, ottan már borod neked nem lesz,
rímekhez nem kellesz, magán minden ellesz.
S mi közöd volt ehhez - - - ? Kezdhetsz, befejezhetsz.
„Mint Weöres kutyája: Saját lábfejedhez!!!"