Kollár János
„Úristen, vigyen ki innen valaki"
Gyöngyi (és Béla)
- Miért más a ti helyzetetek, mint a többi örökbefogadó szülőé?
- Nekünk van három saját gyerekünk, ők már felnőttek, „kirepültek a fészekből", és amikor elmentek, akkor jött az elhatározás, hogy kell az utánpótlás, ne legyen már ilyen csend ebben a nagy házban. Én negyvenéves voltam, a férjem negyvenhárom. Mind a ketten fizikai munkások vagyunk. A másik okunk az volt, hogy 56-ban engem is örökbe fogadtak, és ez a másokon való segíteni akarás azért nyomot hagy az emberben.
- Mire emlékszel abból, ahogy téged örökbe fogadtak?
- Nagyon sok mindenre emlékszem. Én még abban a szellemben nevelkedtem, amikor azt tartották, hogy a gyereknek nem szabad megtudni, hogy örökbe fogadott. Így aztán mindenki tudta körülöttem, csak én nem. Ennek persze óriási rizikója volt, mert úgyis megmondják az embernek. Ha más nem, akkor az osztálytársak, barátok, ismerősök, utcabeli gyerekek. Anyukám mindig rettegett attól, hogy megtudom. Tagadták a végtelenségig. Emlékszem, 56-ban a régi DEMKE-ből - akkor még állt - vittek ki. Egy férfibiciklivel jöttek értem, a csomagtartóra ültettek. Hatéves voltam akkor. Március 21-e volt. Apukámon hosszú, szürke posztókabát, fekete vagy szürke kalap volt, anyukám egy hétnyolcados, drapp színű, átmeneti szövetkabátot viselt, a fejemet pedig egy hatalmas kendővel bugyolálták be. Nagyon sokáig őrizték anyukámék azt a kendőt. Akkor épp el volt törve a lábam. 55-ben ugyanis kikerültem Tiszacsegére nevelőszülőkhöz. Ott kikaptam valamiért - hogy miért, azt már nem tudom -, hozzácsapódott valamihez a lábam, és eltört. Mentővel hoztak be Debrecenbe, és begipszelték a lábam. Amikor apukámék értem jöttek, akkor vették le a gipszet. Az első osztályt úgy kezdtem, hogy apukám végig ölben hordott iskolába.
- Hány évig voltál nevelőszülőknél?
- 51-ben adtak ki először - akkor voltam egyéves -, aztán 56-ig minden évben másnál voltam. Kivittek, visszavittek, megint kivittek, megint visszavittek. Nem emlékszem mindegyikre, csak a legutolsóra.
- Hogy tudták a szüleid eltitkolni előled, hogy örökbefogadott vagy, hiszen már hatéves voltál, amikor hozzájuk kerültél?
- Nehéz volna megfogalmazni az érzést, mennyire örültem, amikor apukámék értem jöttek. Volt a DEMKE-ben egy nagy, üvegezett ajtó, mindig ott álltam. Akkor még semmit sem tudtam a vallásról, mégis állandóan azért imádkoztam, hogy „Úristen, vigyen ki innen valaki". Ez így ment mindennap. Amíg a többi gyerek a kisasztalnál dominózott, én csak álltam az üvegajtónál. Arra sem emlékszem, hogy ettem volna. Amikor Lalikát, az örökbefogadandó gyerekünket megláttuk, ő is pont ugyanúgy állt az ajtónál, mind a négy alkalommal, amikor bementünk hozzá a gyermekotthonba. Csak állt az ajtónál, cumizta az ujját, és ringatta magát, közben pedig püfölte a kis fejét az ajtóba.
Amikor kikerültem az DEMKE-ből, annyira boldog voltam, hogy tízéves koromig egyszerűen eszembe sem jutott, hogy örökbefogadott vagyok. Elfelejtettem, mintha kitörölték volna az emlékezetemből. Maximálisan elfogadtam az örökbefogadó szüleimet, és büszke voltam rá, hogy a nevüket viselem. Soha nem fordítottam volna nekik hátat. Aztán tízéves koromban, amikor biciklizni tanultam, az utcabeli gyerekek elkezdték mondogatni, hogy örökbefogadott vagyok. Eleinte ügyet sem vetettem rá, de ahogy egy idő után mindenki ezt szajkózta, csak-csak bosszantani kezdett. Anyukám elé álltam, hogy mondják meg az igazat. Anyukám akkor azt mondta, higgyem el, hogy az ő gyerekük vagyok, nézzem meg, benne vagyok a személyazonosságijukban, szóval mindent kitalált. Akkor a többi gyerek honnan veszi ezt, kérdeztem. Egy idő után meg kellett mondania az igazat. Ez a faggatózás életem legroszszabb húzása volt, mert onnan kezdve - végül is egy kamaszodó lánnyal már egyre több baj van - naponta legalább négyszer-ötször kellett azt hallgatnom, hogy „azóta vagy ilyen, mióta ezt megtudtad", „biztos meg akarod keresni a szüleidet" meg ilyesmi. Anyukám egyszerűen rettegett. Apukám nem, mert neki volt az első házasságából egy fia, de anyukám kifejezetten rettegett. Én mindig sajnáltam, mert beleéltem magam a helyzetébe, és éreztem, hogy attól fél, hogy elhagyom őket, holott ez soha eszembe nem jutott. Nagyon szerettem őket. Ezután mindig az járt a fejemben, hogy „Úristen, az életben csak egyszer tudjam nekik bebizonyítani, hogy tényleg nagyon szeretem őket, és hálás vagyok nekik azért, hogy fölneveltek". Egyszer aztán anyukám olyan beteg lett, hogy fél éven keresztül maximálisan el kellett látni. Lebénult, akkor megtanítottuk járni, aztán megint lebénult, aztán tovább rosszabbodott az állapota, szóval fél év leforgása alatt háromszor tanítottuk meg járni. Naponta négyszer ingáztam a munkahelyem és a lakása között. A gyerekeim akkor még kicsik voltak: kilenc-, nyolc- és ötévesek. Ő persze mindig mondta, hogy ne jöjjek, foglalkozzak inkább a gyerekekkel, de én el sem tudtam képzelni, hogy ne ápoljam. Így az élet lehetőséget adott rá, hogy anyám valóban lássa: igenis szeretem őket. Hogy végül is mennyire nyugodott meg, azt sohasem tudtam meg. Nagyon sok nyitott kérdést hagytak maguk után a szüleim, mert egy idő után én nem kérdezgettem őket, ők meg maguktól nem beszéltek. Szerintem anyám nem igazán tudott megnyugodni.
- Mi az, amit szerettél volna megkérdezni tőle, de sohasem kérdezted meg?
- Kíváncsi lettem volna, miért nem lehetett gyereke. Ő azt mondta, félt a szüléstől. Arra gondoltam, harminchat évesen ment hozzá az apukámhoz, már elég későn. A nagynéném szerint nem szerette a gyerekeket. Ez hihetetlen, mert az unokáit imádta. Nem volt az a hízelgős típus, mégis éreztem azt, hogy szeret. Talán éppen a félelmével bizonyította, hogy neki nem mindegy, hogy elhagyom-e vagy sem. Azt tudom - mert később elmesélték -, hogy apukám akarta, hogy vigyenek egy gyereket, kezdetben anyukám nem, de aztán később, amikor már látta, hogy nincs kibúvó, mert apukám kész tények elé állította anyukámat, akkor már csak annyi kikötése volt, hogy ha már hoznak egy gyereket, akkor az kislány legyen.
- Mennyi időbe telt akkoriban az örökbefogadás?
- Na, például erre is kíváncsi lettem volna. Ahogy hallottam, bementek a DEMKE-be, én akkor is az ajtónál álltam. Mesélték, hogy akkor odamentem hozzájuk, és kértem, hogy vigyenek engem innen ki, mert utálok itt lenni. Ők akkor bementek az igazgatóhoz, az igazgató pedig azt mondta nekik, hogy „Tudok én maguknak egy olyan kislányt, aki biztos, hogy magukhoz pászol". Akkor bevittek, és látták, hogy pont én vagyok az, aki odament hozzájuk. Többször aztán nem is kellett bemenniük a DEMKE-be. Akkoriban még nem volt olyan, hogy szoktatás meg ilyesmi. Szerintem valahogy rugalmasabban mentek a dolgok.
- A ti esetetekben hogyan kezdődött az örökbefogadás?
- Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy a rádióban hallottam, hogy hivatásos nevelőszülőket keres a GYIVI. Végül is imádom a gyerekeket, szóval odamentem érdeklődni. Ott aztán az ügyintéző elmondott mindent, én meg nem vállalkoztam, mert tudtam, hogy megvisel, ha elvisznek tőlem gyereket. Amikor hazafelé jöttem, akkor kezdtem gondolkozni, hogy jobb volna, ha egyetlen gyereket hoznánk ki, és azt a sajátunkként nevelnénk. Amikor hazaértem, akkor elmondtam a férjemnek, mi a véleményem erről a hivatásos nevelőszülőségről, de az örökbefogadást nem említettem, mert kíváncsi voltam az ő véleményére, és akkor ő is ugyanazt mondta, amire gondoltam: hogy inkább egyet hozzunk ki, de azt neveljük sajátunkként. Így indult ez az egész. Akkor már huszonegy, húsz- és tizenhét évesek voltak a gyerekeink. A GYIVI-ben végül is pozitívan vették, hogy három gyereket fölneveltünk. Nem nagyon kellett bizonygatnunk az alkalmasságunkat. Aztán az elhatározástól számítva másfél év telt el a tényleges örökbefogadásig.
- A másfél év alatt, amíg Lalikára vártatok, hányszor járt itt a gondozónő?
- Egyszer kijött egy részletes környezettanulmányt készíteni, aztán nem is jött egészen az örökbefogadásig. De addig nagyon sok idő eltelt. Aztán egyszer csak csörgött a telefon, és mondták, hogy a GYIVI-ből hívnak, és van egy kisfiú, akit szeretnének nekünk bemutatni. Rögtön hozzá is tették, hogy ha valamilyen kifogásunk volna gyerekkel szemben, az nem baj, mert akkor legközelebb majd mutatnak másik gyereket. Én azonban abban a pillanatban éreztem, hogy ez az a gyerek, akit kihozunk. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem ő lesz az igazi. Csak álltam, tartottam a kezemben a kagylót, meg se tudtam szólni, és akkor beleszólt az ügyintéző a telefonba, hogy „Meg sem kérdezi, hogy mennyi idős?" Én meg csak dadogtam, semmi okos nem jutott az eszembe, hogy most mit kellene kérdezni, csak csorgott a könnyem.
Rögtön megtetszett a neve. A férjem hazajött, mondtam neki az örömhírt, de ő valahogy nem volt kibékülve azzal, hogy csak egy gyereket mutatnak. Korábban azt hittük ugyanis, hogy több gyerek közül lehet választani. Aztán várnunk kellett három hetet, hát az az örökkévalóság volt. Én már rögtön rohantam volna érte. Az alatt a három hét alatt győzködtem a férjemet, hogy higgye el, az a gyerek pont ide fog pászolni. (Mikor aztán bementünk a csoportba, tényleg Lalika volt az, aki rögtön megkapott bennünket.) Először mutattak róla egy videót is, ami annyira megható volt, hogy azonnal kértük, másolják át nekünk. De alig néztük meg a videót, csörgött a telefon, és a doktornő szólt, hogy ne menjünk ki a gyermekotthonba, mert az egész csoport bárányhimlős. Minket azonban le se lehetett állítani. Végül minden tiltás ellenére kimentünk, és akkor a doktornő elmondta azt, amit lehetett - mert titkos örökbefogadásról van szó -, hogy mikor született, mekkora súllyal, hanyadik terhességből stb., aztán kimondta a várva várt szót: menjünk, és nézzük meg a gyereket. Egy hosszú folyosón mentünk, azt hittem, sosem lesz vége. Csak vártam, mikor érünk már oda. Akkor aztán bementünk, és megláttuk. Ezek olyan dolgok, amiket nem lehet szavakba önteni. Ezt minden örökbefogadó szülő átérzi. Mivel van saját gyerekem, tudom, mi a különbség a között, hogy az ember szüléskor vagy örökbefogadáskor várja a gyereket. Nem azt mondom, hogy ez jobb vagy szebb, egyszerűen az is más, ez is más. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Az örökbefogadásra várók olyan elhagyatottak, kiszolgáltatottak.
Ott ült a földön, tele pöttyökkel a többi gyerek között. A nevén szólítottam, ő meg szegény, csak nézett a nagy, barna szemével. Nem tudott hova tenni, mert őhozzá nem járt senki. Vittünk neki ajándékba egy kis játéknyuszit, azt odaadtuk neki, a kislányunk pedig egy játékórát adott neki. Ő meg csak állt, hol a kislányunkra nézett, hol az órára, hol a nyuszit dugta a háta mögé, hol az órát.
Csak fél órát voltunk, ahogy tanácsolták, hogy időt hagyjunk neki rá, hogy a történteket feldolgozza. Aztán hétfőig nem látogathattuk. Nagyon nehéz volt kivárni. Hétfőn, amikor bementünk, és a nevén szólítottam, abban a pillanatban láttam, hogy felismert bennünket. Egyszerűen rá volt írva a kis arcára. Sajnálom, hogy nem vettem ezeket a pillanatokat videóra, de akkor csak az érdekelt, hogy Lalika ne féljen, merjen jönni velünk, engedje magát átöltöztetni, ezekkel végül is nem volt semmi gond. Csalogattuk az udvarra, azt szerettük volna, hogy egyre tovább ki merjen velünk jönni. Megnéztük a madarakat az udvaron, a fákat... Amikor az utolsó nap eljöttünk, az borzalmas volt. Ütötte-verte a fejét az ajtóba, kukucskált, keresett bennünket...
- Mennyi ideig jártatok be a gyermekotthonba?
- Nem sokáig. Először egy pénteki napon voltunk bent, akkor a doktornő azt mondta, hogy szombat-vasárnap hagyjuk. Hétfőn mentünk be újra délelőtt, aztán délben lefektették, délután pedig újra bementünk. Ez így ment szerdáig. Úgy volt, hogy csütörtökön intézzük a papírmunkákat, de szerdán, ahogy bementünk, nagyon püfölte a kis fejét az ajtóba. Egész éjjel nem aludtunk, és másnap, amikor bementünk, azt mondtam, hogy én nem megyek be a gyerekhez addig, amíg ki nem lehet vinni, mert én nem tudok ilyen lelki fájdalmat okozni a gyereknek. De a doktornő már azzal fogadott bennünket, hogy megkérdezte, mikor tudjuk kivinni. Mondtam, hogy akár máris. Kérdezte, hogy van-e nálunk ruha, mert intézeti ruhát nem tudnak neki adni. Mondtam: nem érdekel, viszem én akár pucéron is, de azért volt nálunk ruha. Akik sohasem fogadtak örökbe gyereket, azok nem fogják megérteni, mi játszódik le ilyenkor az emberben.
Amikor hazahoztuk - autóval hoztuk haza -, a kocsit megraktuk mindenféle játékkal, csak azért, hogy eltereljük a figyelmét. De jött is szépen, nem sírt.
- A gyermekeitek hogy fogadták a kistestvért?
- Ellene egyik sem szólt, de aki az első perctől kezdve mellettünk volt, az a középső kislányunk volt. A nagyobbik akkor már férjhez ment, már nem is lakott itt, a kisebbiknek meg mindegy volt. Sohasem bántuk meg, hogy Lalikát örökbe fogadtuk. Olyan vidámságot hozott! Persze ha kevésbé lenne okos meg ügyes, akkor sem bántuk volna meg. De tényleg, nagyon ügyes keze van. Mikor az első nap idehoztuk, és a függönyünk éppen le volt szakítva, segített visszaszegelni, de olyan ügyesen...! Ha elmegyünk a boltba - nekem már rossz a szemem - ő segít nekem elolvasni az árakat, pedig még nem is jár iskolába. Most vették fel zenetagozatra. Amikor két és fél évesen megismertük, látszott, hogy le van maradva - főleg beszédkészségben -, de aztán utolérte a társait. Az első pillanattól hozzánk tartozik. Eleinte persze az udvarra sem mert kijönni.
- A szomszédok, barátok hogy fogadták Lalikát?
- Amikor hazajöttünk, és kiszálltunk a kocsiból, Lalikát nem szállítottuk ki. Rábíztuk, hogy akkor szálljon ki, amikor akar. Előbb csak kikukucskált, de nem mert bejönni. Akkor kivittük a homokozójátékokat, és kint játszottunk vele. Aztán egy idő után lassan beóvakodott. Láttam, hogy a szomszédok árgus szemekkel figyelik, mi történik. Miután nem igazán vagyunk beszélő viszonyban velük, nem is kérdeztek semmit, de a kíváncsiság csak dolgozott bennük. Na meg aztán a rosszmájúság, az irigység is.
- Ezt miből gondolod?
- Én negyvenévesen saját gyereket vártam, és elvetéltem az ötödik hónapban. Akkor láttam az arcukon egy gúnyos vigyort, amit sohasem fogok elfelejteni. Amíg élek, mindig előttem lesz. Egyszer a nagyobbik lányom meg azt mondta, hogy milyen jó dolguk van az intézetben a gyerekeknek, mennyit költ rájuk az állam! Ezt a szomszédoktól hallotta. A rokonságunk elég kihalóban van, akik élnek, azok örültek. Az idegenek pedig... Lehet, hogy a koromnál fogva vagyok bizalmatlan, de aki olyan nagyon mézes-mázosan közeledik, abban nem igazán tudok megbízni.
- Hogy illeszkedett be Lalika az óvodai közösségbe?
- Mire oda kerültünk, hogy óvodába ment - eleinte két éven keresztül elutasítgatták -, kezdetben nem volt vele semmi gond. Aztán jött egy periódus, amikor semmiképpen sem akart óvodába menni. Aztán egy darabig megint nem volt vele semmi gond, de akkor egy másik óvodába kellett mennünk. Akkor egy darabig megint minden rendben volt, aztán kezdődtek a problémák: megint nem akart óvodába járni. Én egy kicsit engedékenyebb vagyok ilyen szempontból, de azért magyarázom neki, hogy az iskolában már nem lesz ilyen. Most szüksége van rá, hogy megnyugodjon, és kipihenje a kudarcokat.
- Az óvodában megmondtátok, hogy Lalika örökbefogadott?
- Nem mondtam meg. Két óvodába járt eddig, egyikben sem mondtam meg. Ugyanakkor lehet, hogy tudják, hiszen ismerősök mindenütt vannak. Elég negatív véleményem van az óvodákról. Egyszer az egyik dajkát rajtakaptam, hogy felettébb nagy szeretettel simogatja. Szerintem akkor jutott el hozzá annak a híre, hogy Lalika örökbefogadott. Aztán másnap már megint kevesebbet foglalkozott vele, csakúgy, mint addig. Az óvónője állandóan letolta Lalikát, ha nem úgy csinált valamit, ahogy kellett. Most például azt mondta, hogy a rajzai kiscsoportos szintűek. Hát, istenem, nem lesz belőle festőművész, és akkor mi van? Az iskolában az igazgatónőnek el akarom mondani, mert oda nyolc évig fog járni. Persze, ott is biztos fogják érni negatív dolgok, de hát negatív dolgok az olyan gyereket is érik, aki nem örökbefogadott.
- Szerintetek meg kell mondani a gyereknek, hogy örökbefogadott?
- A férjemmel vitatkoztunk ezen. Én azt mondtam, hogy meg kell mondani a gyereknek, hogy örökbefogadott. A férjem szerint ráér megtudni nagyobb korában. Aztán - miután csak egyféleképpen lehet nevelni egy gyereket - beszélünk róla, persze az értelmi szintjének megfelelően.
- Ezt hogy csináljátok?
- Lalikának elmeséljük „az egymásra találásunk" történetét. Ezt a napot ugyanúgy megünnepeljük, mint az igazi születésnapját. Meg lehet ezt úgy fogalmazni, hogy a gyerek elfogadja, ezzel nőjön fel, és semmilyen rossz hatás ne érje emiatt. Nem kell, hogy hálálkodjon érte, végül is ez a mi elhatározásunk volt, és az ember nem vár hálát érte.
- Mennyiben más Lalika, mint a többi gyerek?
- Hízelgőbb, nagyon szeretetre éhes kisfiú.
- Mi a véleményetek a gyerekek biológiai szüleiről?
- Nem ismertük őket, nem tudjuk, milyenek. Mindenesetre nem tudom megérteni őket. Én semmilyen körülmények között nem mondanék le a gyerekeimről. Lehet, hogy ezek nagy szavaknak hangzanak, mert tényleg élnek emberek rettentő nyomorban is... De akkor sem tudom megérteni.
- Van olyan dolog, amit szerettetek volna megtudni a biológiai szülőkről, de nem sikerült megtudnotok?
- Nincs. Én még ennyit sem akartam tudni róluk.
(Béla:) Esetleg szívesen láttam volna róluk egy fényképet.
- Ha az ember többet tudna róluk, könnyen elfogulttá válhatna. Ha esetleg valamilyen hibája kiderülne, akkor könnyen mondhatnánk azt, hogy „Na persze, az apja vére" vagy ilyesmit. A gyereket a maga valóságában kell nézni és elfogadni.
- Gondoltok arra, mi lesz, ha Lalika idősebb korában meg akarja keresni a biológiai szüleit?
- Kíváncsi vagyok, mit fog tenni, ha felnő. Lehet, hogy keresni fogja a szüleit. Most még nem érzek félelmet emiatt. Talán azért nem, mert bízom magamban, hogy jó szülő vagyok. Persze ki tudja, mit hoz a jövő. Sok minden függ a külső hatásoktól, a párválasztástól stb.
- Mi volt a legnehezebb az örökbefogadás egész folyamatában?
- Nekem az a három hét várakozás. Az volt a legnehezebb.
(Béla:) Nekem meg az, hogy ellen tudjak állni, ha kunyerál valamit.
- Egyébként semmi olyan nem volt, ami nehézséget okozott volna. Lalika olyan hamar megszokta a családot, mintha ideszületett volna. Talán azért, mert mindig ráéreztünk, hogy mire van szüksége. Ha meg nem akart valamit, akkor nem erőltettük.
- Szerintetek kellene változtatni az örökbefogadás folyamatán?
- Egy kicsit rugalmasabban kellene kezelni, hogy ne húzódjon olyan sokáig. Annyira túl van biztosítva a dolog. Szerintem a két hét szokatási idő is nagyon sok.
- Volna olyan szolgáltatás, amit igényelnétek?
- Talán arra volna szükség, hogy az örökbefogadott gyerekek számára legyen egy olyan közösség, ahol találkozhatnak egymással. Jó lenne, ha meg tudnák beszélni egymással a közös dolgaikat, ha nem lennének ennyire elszigeteltve. Az is jó lenne, ha sikerülne szponzorokat szerezni ehhez, mert manapság már semmi nem megy pénz nélkül. Aztán meg több információ kellene az örökbefogadásról. Amióta beindult az Örökbefogadó Szülők Klubja, azóta nagyon sok olyan ismerősöm lett, aki hasonló helyzetben van, de gyakran találkozom olyanokkal is, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit csináljanak, ha ilyen társaságot keresnek.
- Mi az, amit üzennétek azoknak, akik most készülnek örökbefogadásra?
- Én csak annyit tudnék mondani, hogy a gyerek szempontja legyen az első. Ha pedig már eldöntötték, hogy örökbe fogadnak valakit, akkor járják a maguk útját. Nem érdekes, hogy ki mit mond. Ne engedjék, hogy bárki is elbizonytalanítsa őket.
Részletek az Ugye, te vagy az igazi anyukám? című, megjelenés előtt álló kötetből.
„A gyereknek keresünk szülőt, nem a szülőnek gyereket"
Viola, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat szakembere
- Honnan lehet tudni, hogy az örökbe fogadni kívánók a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz fordulhatnak segítségért?
- Én is meg szoktam kérdezni az embereket, hogyan jutottak el hozzánk. Van olyan ember, akinek az orvos javasolta, hogy fogadjon gyermeket örökbe, és őt az orvosa igazította útba. Vannak, akik elmennek a Gyámhivatalba, és onnan küldik őket ide. Másoknak olyan ismerőse van, aki már fogadott gyermeket örökbe, és tőle érdeklődnek. Általában ezeket tapasztalom. Hogy eljut-e mindenki hozzánk, akinek szüksége lenne rá, azt nem tudom. Elég sokan eljutnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk sok munkánk lenne velük, hanem azt, hogy sajnos sok embernek nincs más lehetősége rá, hogy gyermeke legyen, csak az örökbefogadás. Gondoltunk arra is, hogy telefonon keresztül vagy írásban tájékoztatást nyújtunk az érdeklődők számára, de a személyes találkozást semmi sem pótolhatja. Az első ilyen találkozás alkalmával elmondjuk, mit kell tenniük, ha örökbe szeretnének fogadni valakit, valamint azt is, hogy milyen hosszú ez a folyamat. Vannak, akik megmaradnak az érdeklődés szintjén, és aztán nem jönnek. Van, aki nem jelentkezik az első beszélgetés után, de egy év múlva mégis visszatér.
Amikor felvilágosítást adok az örökbefogadásról, nem szépítem a dolgot. El szoktam mondani mindent. Inkább most tudják meg, mi vár rájuk, semhogy később döbbenjenek rá a nehézségekre. A legtöbb embernek irreális elképzelése van az örökbe fogadható gyerekekről. El szoktam mondani, hogy az elképzeléseik az ideálistól nagyon messze vannak. Gondoljanak bele, hogy kik lehetnek az örökbe adott gyerekek szülei! A legtöbben azt gondolják, hogy fiatal lányanyák, megesett egyetemisták, akiknek most nem fér bele az életébe egy pici gyerek. De hát nem így van. Ilyen is van, de nem ez a jellemző. A legtöbb gyerek inkább az elszegényedett, lezüllött rétegből származik, nem gondozott terhességekből születnek. Az anyuka sokszor iszik, dohányzik. Volt drogos anyukánk is. Ezeket el szoktam mondani, és lehet, hogy ezzel elriasztom az embereket, de úgy gondolom, hogy ha már felvilágosítást adunk, akkor az legyen teljes körű és korrekt. Ha valaki ezek után is úgy gondolja, hogy szeretne gyermeket örökbe fogadni, akkor már úgy jön ide vissza, hogy a tényekkel tisztában van.
- Szükség van ilyen kafkai „kapuőrre" az eljárás kezdetekor?
- Én személy szerint úgy gondolom, hogy „így kerek" a dolog. Úgy tisztességes, ha a szülőnek jelentkezők mindenről tudnak. Azok is nagyon különbözőek, akik nagyon vágynak gyerekre. Van, akinek oly mindegy, hogy milyen gyereket fogad örökbe. Lehet beteg, lehet nagyobb, lehet más bőrszínű is, csak gyerek legyen. Van olyan is, aki viszont azt mondja, hogy „legyen kék szemű, kislány és csecsemő". Ha nekem nem lenne vagy nem lehetne gyerekem, nem tudom, mennyire lennék válogatós. Próbálom anyaként, de kívülállóként is nézni a gyerekeinket. Én sem vinném haza szívesen mindegyiket. Gyakran elcsodálkozom rajta, hogy megjelenik egy szülőpár, aki nagyon nagy örömmel viszi haza azt a gyereket is, akit én esetleg nem vinnék. Viszont az is érthető, hogy ha már nem született saját gyerekük, akkor talán annyi kedvezményük lehet, hogy megválasszák a gyermekük nemét, származását, talán a hajszínét is, sőt volt, aki a szemszínét is megválasztotta.
- Hányan szoktak jelentkezni örökbefogadásra?
- Egy évben körülbelül harminc-negyven ember adja be a kérelmét. Érdeklődő persze több van. Körülbelül ötven. Volt olyan év is, amikor hatvan körül volt a várakozók száma. Gondolkoztunk rajta, hogy mostanában miért vannak kevesebben. Valószínűleg anyagi okok bújnak meg a háttérben. Az emberek nem mernek vállalkozni. Vannak preferált időszakok. Ilyen például a karácsonyi időszak. A karácsony családi ünnep. Ilyenkor feltámad az emberekben a család iránti vágyakozás.
- Hogyan kerülhet egy gyerek olyan helyzetbe, hogy örökbe fogadható lesz?
- Az örökbe adható gyerekek sem egyformán kerültek ebbe a helyzetbe. Vannak olyanok, akikről lemondtak a szülők, és hozzájárultak a gyerek örökbe adásához, illetve vannak azok a gyerekek, akik azért váltak örökbe adhatóvá, mert a szülő nem tartott rendszeres kapcsolatot a gyerekkel, és eltelt egy év úgy, hogy nem látogatta, és más formában sem tartott kapcsolatot vele. Emiatt kezdeményezzük általában mi, de van, amikor a Gyámhivatal indítja meg az örökbe fogadhatóvá nyilvánítási eljárást. Ezek a gyerek leginkább - úgymond - egyszülős gyerekek, tehát apai elismerő nyilatkozattal ritkán rendelkeznek. Előfordul, hogy alkalmi kapcsolatból születtek, vagy fiatalkorú az anya. Olyan is előfordul, hogy egyetemista vagy főiskolás az anya, és eltitkolta a terhességét, vagy esetleg úgy gondolta, hogy a tanulmányai mellett a gyerek nem vállalható. Volt olyan eset is, hogy sokadikként született a gyerek, és nem tudták vállalni a felnevelését. Előfordult, hogy mire a gyerek megszületett, megszakadt az élettársi kapcsolat, és az anya úgy döntött, hogy nem tartja meg a gyereket.
- Igaz az, hogy a gyermekről való lemondás elsődleges oka az anyagiak?
- Nem mindig ez az oka. Tudunk olyan anyákról is - az idén és tavaly is voltak ilyenek -, akik igenis jó körülmények között élő fiatal hölgyek voltak. Ők inkább amiatt mondtak le a gyerekükről, mert talán még nem gondolták magukat elég érettnek rá, hogy anyák legyenek. Úgy látszott, még nem akarnak erre éretté válni. Van olyan anyánk, akiről tudjuk, hogy azóta már nevel gyereket, de az elsőről lemondott, mert akkor még nem érezte magát elég felnőttnek.
- Ha valaki örökbefogadás iránt érdeklődik, és a tájékoztató után elhatározza, hogy vállalja az eljárást, akkor mi a teendője?
- 1997. november 1-jén életbe lépett egy gyermekvédelmi törvény, amely szerint az örökbefogadásra jelentkezőknek alkalmassági határozatot kell szerezniük arról, hogy örökbefogadásra alkalmasok. Ezt két lépcsőben szerezhetik meg. Mindig az állandó lakóhely szerint illetékes Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál kell jelentkezniük. Vannak kivételek, amikor a jelentkező szülőpárnak különböző a lakcíme, vagy ideiglenes lakcím szerint jelentkeznek. Ilyenkor is be lehet indítani a folyamatot, de ilyesmi csak ritkán fordul elő. Miután bejöttek a szakszolgálathoz, elmondjuk nekik azokat a dolgokat, amelyekről beszéltem, és azt, hogy milyen iratokat kell benyújtani a jelentkezéshez. A törvény szerint egy kérelmet kell előterjeszteni, amely tartalmazza az örökbefogadási szándék indokait, a gyerekre vonatkozó elképzeléseiket, valamint azt, hogy korábban vagy máshol kezdeményeztek-e már örökbefogadási eljárást. Lehetővé kell tenniük, hogy környezettanulmány készüljön a lakásukon, és pszichológiai alkalmassági vizsgálaton kell részt venniük. Nyilatkozniuk kell még a háziorvosuk nevéről, hogy beszerezhessük az egészségi állapotukra vonatkozó információt, szakvéleményt kérhessünk róluk. Jövedelemigazolást is be kell nyújtaniuk a jelentkezőknek. Mi pluszban szoktunk kérni erkölcsi bizonyítványt, mert nem lehet örökbefogadó az, aki ellen folyamatban van bármilyen büntetőeljárás, vagy olyan ember, akitől megvonták a szülői felügyeleti jogot. Előfordult, hogy olyasvalaki jelentkezett örökbefogadásra, akinek felfüggesztett börtönbüntetése volt. Ő természetesen nem fogadhatott örökbe gyereket. Az erkölcsi bizonyítvány pénzbe kerül ugyan, de a folyamat többi része ingyenes, és ennyit kell, hogy áldozzanak az eljárásra, ha valóban komolyan gondolják a szándékukat. Ezenfelül fényképet is szoktunk kérni a jelentkezőktől. Ez sem szerepel ugyan a törvényi előírások között, de fényképről könnyebb beazonosítani az embereket, mint csak a nevek alapján. Azért is szoktuk kérni a fényképet, mert próbálunk külső hasonlóságot is keresni szülők és az örökbe adandó gyerek között. Sokszor össze is szokott jönni. Hogy aztán a gyerek eleve is hasonlított az örökbefogadó szüleire, vagy náluk vált hasonlóvá, az gyakran nem derül ki. A szülők mindenesetre szokták mondani, hogy megállítják őket az utcán, vagy ismerősök megjegyzik, amikor a fényképet vagy magát a gyereket meglátják, hogy „pont úgy nézel ki mint apád vagy anyád kicsi korában". Szerintem azért is hasonlítanak a gyerekek az örökbefogadó szüleikre, mert átveszik a szülők mozgásat, mimikáját, hajviseletét, és ki tudja, talán ezek után a vonásaik is kezdenek hasonlítani.
Amikor tehát minden papír elkészült - ezeknek elvileg hatvan napon belül el kell készülniük -, onnantól számítjuk a kérelem benyújtásának az idejét. Nekünk hatvan nap áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy lefolytassuk ezt az előkészítő eljárást. Amikor minden együtt van, akkor közöljük az eljárás eredményét az örökbe fogadni kívánó szülőkkel, nekik pedig kérniük kell, hogy továbbítsuk az anyagukat a Gyámhivatalhoz. A Gyámhivatal ezek után megállapítja az alkalmasságukat vagy az alkalmatlanságukat.
- Milyen „buktatókkal" találkozhatnak az örökbe fogadni szándékozók ez alatt a hatvan nap alatt, amíg az előkészítő eljárás folyik?
- Például a jövedelem. A törvény úgy fogalmaz, hogy megfelelő lakás- és anyagi körülmények között kell hogy éljenek. Kinek mi a megfelelő? Ezt nem határozza meg semmi. Mi úgy gondoljuk, hogy az a megfelelő jövedelem, ha a család átlagos szinten fenn tudja tartani magát. Sajnos vannak olyan jelentkezők, akik még ezt sem tudják igazolni, vagy azért, mert nincs munkahelyük, vagy azért, mert van ugyan munkahelyük, de minimálbérrel vannak bejelentve, és a papíron kimutatható jövedelem nagyon-nagyon kevés. Ilyenkor gondban vagyunk, mert úgy érezzük, hogy duplán sújtja a sors ezeket a szülőket. Hiszen nem elég, hogy szegények, emiatt még gyerekük sem lehet. Ha ezekben az esetekben azt érezzük, hogy a jelentkezők nem rossz szándékúak, és látjuk azt, hogy a család is szeretné, ha sikerülne az örökbefogadás, és ennek érdekében mindent megtesznek, akkor mi is mindent megteszünk, hogy összeszedjük a mellettük szóló érveket, és leírjuk a helyzettanulmányban, hogy nem lenne veszélyeztetett a gyerek, ha hozzájuk kerülne. A szülők, nagyszülők, rokonok, testvérek, barátok ilyenkor sok segítséget nyújthatnak a családnak. Hazudni természetesen nem szoktunk, tehát többet nem írunk le annál, mint ami a valóság. Ha végképp nem tudunk semmilyen pozitívumot leírni, akkor azt szoktuk javasolni, hogy várjunk egy picit, pár hónapot, hátha sikerül elhelyezkedni. Ilyenkor pár hónap elteltével elölről kezdjük az egész vizsgálatot. Azért javasoljuk ezt a néhány hónapos várakozást, mert ha a jelentkezők azt kérnék, hogy terjesszük be a Gyámhivatalhoz az anyagukat úgy, ahogy van, és a Gyámhivatal is azt tapasztalná a saját vizsgálatai alapján, hogy pillanatnyilag nem alkalmasak a szülők az örökbefogadásra, és erről határozat is születik, akkor egy éven belül nem kezdeményezhetnek új eljárást. Ha elfogadják a javaslatunkat, és pár hónapot várnak, anélkül, hogy a Gyámhivatalhoz fordulnának, akkor az általunk javasolt várakozási idő leteltével újra indítható a folyamat.
- Előfordult már, hogy a szakszolgálat nem javasolt valakiket örökbefogadásra, és a Gyámhivatal ennek ellenére jóváhagyta a kérelmet?
- Igen. Volt példa arra is, hogy mi javasoltuk, és a Gyámhivatal nem értett egyet vele, és előfordult ennek az ellenkezője is, tehát hogy a mi nem javasoltuk, a Gyámhivatal pedig alkalmasnak ítélte őket. Ezek az eltérések azonban nagyon ritkák. Általában megegyezik a véleményünk.
Abban az esetben, amikor mi javasoltuk az örökbefogadást, és a Gyámhivatal nem, a következő történt. A gyermekre való várakozási idő két-három év. Ebben az esetben a jelentkező család környezetével volt gond. Én leírtam az aktuális állapotot, de azt is leírtam, hogy éppen építkeznek, és - ahogy megismertem őket - mire gyerekhez jutnak, addigra rendben lesznek a körülményeik. A gyerek kihelyezését úgyis megelőzi egy környezettanulmány, és akkor még mindig lehet másképp dönteni. Így gondoltam, a szülőkkel egyetértésben. A Gyámhivatal képviselői kimentek környezettanulmányt végezni - „környezni", ahogy szoktuk mondani -, és ők az aktuális állapotnak megfelelően döntöttek. Ez azt jelentette, hogy elutasították a kérelmüket. A házaspár nem fellebbezett, és egy év után sem kezdték újra az eljárást. Azóta nem tudok róluk semmit.
Amikor mi nem javasoltuk az örökbefogadást, a Gyámhivatal pedig ennek ellenére meghozta az alkalmassági határozatot, akkor a jelentkezők pszichés állapotát kifogásoltuk. Nyolc hónapos terhes volt az anyuka, és mégis jelentkezett örökbefogadásra. Ebben az esetben mi döntöttünk az aktuális állapot alapján. Úgy gondoltuk, hogy aki épp a hasában hord egy gyereket, annak a saját gyerekére kellene koncentrálni, nem pedig azon erősködni, hogy örökbe akar fogadni valakit. Azt javasoltuk, hogy ha megszületik a saját gyerek, akkor térjünk vissza a kérdésre. A Gyámhivatal megadta az engedélyt, de az idő minket igazolt. Végül is nem lett örökbefogadás a dologból. A Gyámhivatal egyébként teljesen jogszerűen mondta, hogy nem kizáró ok az, ha valakinek van saját gyereke.
- Tételezzük fel, hogy valaki nagyon furfangos, mindenáron akar gyereket, és nem vallja be, hogy korábban - egy éven belül - már próbálkozott. Ilyenkor le lehet bukni?
- 1997 előtt nem bukott volna le. 1997 óta, a gyermekvédelmi törvény életbe lépése óta, ha nem változtatott lakóhelyet, és megyén kívülre nem költözött, csak az adott megyei illetékességű Területi Szakszolgálatnál jelentkezhet akkor is, ha nem titkos örökbefogadásra jelentkezik. A szakszolgálatok egyébként csak titkos örökbefogadással foglalkoznak. Ha valaki nyílt örökbefogadással szeretne gyermekhez jutni valamilyen alapítvány vagy egyesület segítségével, akkor is hozzánk kell hogy forduljon először. Ezt az eljárást csak mi bonyolíthatjuk le.
Vannak alapítványok, amelyek foglalkoznak nyílt örökbefogadással. Titkos örökbefogadás esetén az örökbe adandó gyerek bekerül a gyermekvédelmi rendszerbe. Hiába mondja tehát nekem valaki, hogy ezt vagy azt a gyereket kéri, nem tudom garantálni neki, hogy őt fogja kapni. Még akkor sem, ha nyilvántartásban vannak nálunk az örökbefogadó szülők. Ilyen esetben külön meg kellene győznöm az intézetigazgatót, a gyerek gyámját, a pszichológust, a kollegáimat és még jó pár embert, hogy az adott gyermeknek csak és kizárólag az a házaspár a legjobb potenciális szülője, akik nálam jelentkeztek.
- Milyen egyéb akadályai lehetnek az örökbefogadásnak?
- Az egyik a háziorvosi szakvélemény. Vannak törvényben meghatározott, kizáró betegségek. Például pszichiátriai betegségek. Ha bármilyen olyan betegsége van a jelentkezőnek, amely - akár ideiglenesen is - gátolhatja a gyereknevelést, az kizáró ok lehet. A jelentkezőknek pszichológiai vizsgálaton is át kell esniük. Sok minden kiderülhet ebből is, de gyakran előfordul, hogy a pszichológus csak érzi, hogy valami nem stimmel, valami nem az igazi. Vagy a motiváció, vagy a házastársi kapcsolatuk nem stabil, és annak a megerősítésére kell a gyerek. Olyan ember is jelentkezett, akiről kiderült, hogy elsődlegesen azért szeretne gyereket, hogy legyen, aki öregkorában gondozza. Az is előfordult, hogy a már meglévő gyereke mellé keresett az illető játszótársat. Nagyon sokféle ok miatt szeretnének az emberek gyereket örökbe fogadni.
- Az alkalmatlanságot hogyan közlik a jelentkezőkkel?
- A Gyámhivatal szerint nekünk úgy kell ismertetni a pszichológiai véleményt, hogy a jelentkezők kezébe adjuk. Szerintem nem így kellene ismertetnünk, mert a szakemberek egészen másképp értelmeznek egy pszichológiai szakvéleményt, még akkor is, ha „hétköznapi" nyelven fogalmaz a pszichológus. Előfordult, hogy egy ilyen - szakszavakkal teli - vélemény az ügyfél kezébe került, aki kiszótárazta, és így, szavanként lefordítva teljesen más értelmet nyert a szöveg, mint amiről a vélemény valójában szólt. Ebből probléma lett, az ügyfél új pszichológiai vizsgálatot kért. Ezért nem hiszem, hogy a jelentkező kezébe kellene adni a szakvéleményt. A pszichológusunknak kell ismertetnie vele, és ha bármilyen értelmezési gond merül fel, akkor azt azonnal tisztázhatják. Persze ilyenkor is előfordulhat, hogy a jelentkező nem fogadja el.
- Ilyenkor megtámadhatja vagy megvétózhatja valahol?
- Nehéz szembesülni olyan dolgokkal, amikre az illető nem gondolt, vagy amelyekről nem tudott. Mondjuk, egy házastársi kapcsolatban nagyon jól eléldegélnek egymás mellett, és akkor a pszichológiai vizsgálatból kiderül, hogy ez kevés. Az is lehet, hogy ők maguk döbbennek rá - minden pszichológiai segítség nélkül -, hogy eddig csak amolyan „békés egymás mellett élés" volt jellemző a kapcsolatukra. Ha nem fogadják el a véleményünket, akkor - ahogy említettem is - annak ellenére is kérhetik a kérelmük Gyámhivatalhoz történő továbbítását, hogy mi nem javasoltuk az örökbefogadást. A Gyámhivatal megteheti, hogy új eljárásra kötelezi a szakszolgálatot, vagy erre egy másik intézményt is kijelölhet. Ezek nagyon-nagyon ritka esetek. Én azt szoktam kérni a jelentkezőktől, hogy ne azt írják a véleményre, hogy „elfogadom", hanem azt, hogy „megismertem".
- Tehát ha valaki aki örökbefogadásra készül, készüljön fel egy alapos önismereti vizsgálódásra is...
- Igen. Ez a célja annak a csoportos felkészítő tanfolyamnak is, amelyre hat-hét házaspárt szoktunk meghívni. Szeretnénk, ha találkoznának olyan emberekkel, akik hasonló helyzetben vannak, mint ők, tudjanak beszélni a dologról. Gyakran előfordul, hogy a tanfolyamon találkozott családok továbbra is tartják egymással a kapcsolatot, izgulnak egymásért. Így jött létre az Örökbefogadó Szülők Klubja is. Az emberek ilyenkor sokkal jobban odafigyelnek egymásra, egymás örömeire, bánataira. Sajnos a tragédiák az örökbefogadókat ugyanúgy nem kerülik el, mint a többi embert. Olyan szülőpárunk is volt, akik nagyon boldogok voltak, amikor egy ikerpárt örökbe fogadtak, és nem sokkal később autóbalesetben meghalt a férj.
- Ha bekövetkezik egy ilyen tragikus baleset, gondolom, akkor sem veszik viszsza az örökbe adott gyermeket az egyedül maradt szülőtől.
- Ilyen nem is merülhet fel, ugyanis amikor lezárul az örökbefogadás, amikor a Gyámhivatal megadta az engedélyt, onnantól kezdve teljesen úgy „működik" a család, mintha mindig is együtt éltek volna.
- Mi történik azután, miután a Gyámhivatal engedélyezi az örökbefogadást?
- Ilyenkor felkerülnek egy várakozólistára, és elkezdődik az a bizonyos két-három éves várakozás. Amikor találunk egy örökbe adható gyermeket, akkor a szülőkhöz való kihelyezés elsődleges szempontja természetesen a jelentkezés ideje. Mi a gyerek számára legalkalmasabb szülőt kívánjuk megtalálni. Ilyenkor a kétszülős házaspárok természetesen előnyt élveznek az egyedülállókkal szemben.
- Az örökbefogadó beszélgetőtársaim között nem egy volt, aki egyedülálló volta ellenére is kapott gyermeket.
- Fognak is kapni, de csak akkor, ha odajutnak a sorban. Persze az is előfordul, hogy a sorban a huszadik hamarabb kap gyereket, mint az első. Ilyenkor az előtte állóknak olyan kikötéseik vannak a gyermek korára, nemére, bőrszínére, egészségi állapotára, esetleg szemszínére vonatkozóan, amelyeknek megfelelő gyereket nem tudunk találni az örökbe adhatók között. Van olyan jelentkező szülő, aki azt mondja, hogy fogyatékos gyereket semmiképpen sem fogad el, de van olyan, aki azt mondja, hogy lisztérzékenyt, fulladóst, bőrproblémást esetleg elfogad. Azért az egyedülállók sincsenek olyan nagy hátrányban a kétszülősökkel szemben. Vér szerinti családokban is előfordul, hogy elválnak a szülők. Vagy esetleg meghal a szülők valamelyike. Előfordul, hogy kétszülősnek indul egy család, de aztán bekövetkezik egy tragédia, amikor valamelyik vagy mindkettő meghal. Volt is egy ilyen esetünk, akkor a keresztmama vette át a gyermekek nevelését. Nem mondanám, hogy az egyedülállók hátrányban vannak, de ha dönteni kell két azonos feltételekkel rendelkező lehetséges örökbefogadó közül, akkor a kétszülősök előnyben vannak.
- Sok örökbefogadó szülő felháborodva mondta, hogy amíg más embernek kilenc hónap alatt lehet gyermeke, és senki sem vizsgálja a körülményeiket, addig nekik éveket kell várniuk, miközben számtalan vizsgálaton esnek túl. Ezt igazságtalannak tartják.
- Igen. Én mindig hangsúlyozom, hogy mi a gyereknek keresünk szülőt, nem a szülőnek gyereket. Természetesen figyelembe vesszük a szülő elvárásait is, de számunkra nem szabad, hogy a szülő legyen a fontosabb, mint a gyerek. Sokan megkérdezik, akik hozzánk fordulnak, hogy „akkor majd kimegyünk, és választhatunk gyereket?" Hát nem. Azt is el szoktam mondani, hogy miért. Gondolják meg, hogy nézne ki, ha kiállítanának öt gyereket, Jancsit, Pistit, Juliskát, Mariskát meg Bercit, és azt mondanák, hogy „tessék választani!"? Egyrészt nagyon nehezen lehetne választani, másrészt ha sikerül is, és mondjuk Jancsika csinál valami nekik nem tetsző dolgot, akkor mit fognak gondolni? Azt, hogy „Hát, lehet, hogy mégiscsak a Juliskát kellett volna választani?"!
- Arról nem is beszélve, hogy Juliska hogy éli meg azt, hogy „szemlére állították", és nem őt választották.
- Igen. A szülők be szokták látni, hogy nem lenne jó, ha így mennének a dolgok. A gyerekeknek sem lenne jó, és nekik sem lenne jó. Elfogadják a véleményünket. Úgy látom, hogy bíznak bennünk. Azt is szoktam hangsúlyozni, hogy ha nem tetszik egy gyerek, akkor merjék kimondani, hogy nem ő az, akire gondoltak. Ez a folyamat hasonlít ahhoz, mint amikor régen köttettek olyan házasságok, amikor a párokat egymásnak választották azzal a jelszóval, hogy „majd megszokod". Ahogy azok nem sikerültek, az ilyen szülő-gyerek kapcsolat sem lenne sikeres. Csak akkor érdemes igent mondani a választásra, ha igazán meggyőződésből mondják. Azt is hangsúlyozzuk mindig, hogy nem kell azonnal választ adni. Van, aki azonnal szeretne választani. Nem. Menjenek haza, aludjanak rá egyet, beszéljék meg, és másnap ráérnek válaszolni. Az se jó, ha nagyon hosszú ideig gondolkoznak rajta, mert akkor már valami nem stimmel. Ha azonban másnap igent mondanak, akkor megkezdhetik a gyerek rendszeres látogatását.
- Mennyi ideig kell egy gyereket látogatni ahhoz, hogy végül haza lehessen vinni?
- Ez a gyerek életkorától és természetétől egyaránt függ. Csecsemők esetében ha a gyerek elfogadja az ételt, és fürdetéskor nem feszíti, hanem elengedi magát, akkor már biztonságban érzi magát, és haza lehet vinni. Van úgy, hogy már az első nap így viselkedik a gyerek, de előfordul, hogy még a csecsemőket is hosszabb ideig kell látogatni ahhoz, hogy ilyen meghitt viszony alakuljon ki szülő és gyerek között. Nagyobb gyerekek esetében is változó ez az időtartam. Vannak olyan nagyobb gyerekek, akik akár már az első nap hazavihetőek lennének, és persze vannak olyanok is, akik nem szívesen mennének el sokkal később sem. Tulajdonképpen valamiféle kötődési zavar minden gyerek estében előfordul. Sok gyerek már annyi helyen volt, mire „kiköt" valahol, hogy igazából nem tudja, kihez tartozik. Bizalmatlan minden idegennel. Ezért kell sokszor „becserkészni" a gyerekeket. Olyan is előfordult, hogy a csecsemőotthonban azt mondták: „Ezt a gyereket meg sem lehet közelíteni. Minden idegentől fél." Aztán pedig csoda történt. Talán megérzik a gyerekek, hogy kihez tartoznak, és néha teljesen másképp reagálnak, mint ahogy ezt előre jelezték a gondozóik.
- Mennyi idő telik el a szülők alkalmassá nyilvánítása és az első gyermeklátogatás között?
- Ez változó. Mindenféleképpen hosszabb idő. Két-három évet szoktunk mondani. Ez más Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok esetében is így van. Az alkalmassági határozat 2 plusz 1 évig érvényes. Két év után - kérelemre vagy javaslatunkra - meghosszabbíthatja a Gyámhivatal még egy évig. Országos szinten ennyi a várakozási idő. Én azért azt szoktam javasolni, hogy félévente ugorjanak be, egyszer-egyszer telefonáljanak be, és mi is, ha arra járunk, benézünk hozzájuk, egyszóval legyen folyamatos a kapcsolattartás. Mi is érdeklődünk, így azért mindenkiről tudjuk a lényeges változásokat. Mi is látogatjuk a jelentkezőket.
- Amikor önök látogatnak el hozzájuk, akkor ezeket előre bejelentik, vagy meglepetésszerűen toppannak be?
- Én nem vagyok híve a meglepetésszerű látogatásoknak. Ezektől az emberektől elvárjuk, hogy legyen munkahelyük, így napközben ők is dolgoznak. Hiába mennék én délelőtt 10 órakor, úgysem találnék otthon senkit. Ugyanakkor azt is elvárjuk, hogy rendezett körülmények között éljenek, és egy-egy meglepetésszerű látogatás zavarba hozhatja őket. Előfordult azért, hogy valahova bejelentés nélkül érkeztem, de nem hiszem, hogy nagyon eltérő dolgokat tapasztalok akkor, ha bejelentkezem, mintha nem jelentkezem be. Szoktak szabadkozni az emberek: „Jaj, de rendetlenség van!" Miért ne? Éli az életét. Az ember hétvégén takarít. Ha pénteken látogatok valakihez, akkor természetes, hogy rendetlenség van. Ez az élet. Ha pedig ott van a gyerek, akkor sokkal jobban örülök annak, ha szanaszét játékok meg könyvek vannak, mintha azt látnám, hogy minden szépen, akkurátusan rendbe van rakva. Én az életszerű dolgokat szeretem, és ha olyasmit látok, akkor - úgy gondolom - minden rendben van.
- Az egyik házaspár elmesélte, hogy pont akkor kaptak örökbefogadási ajánlatot, amikor az éves munka dandárjánál tartottak. Egyikük sem tudott elszabadulni, kértek egy kis haladékot, és közben attól féltek, hogy ezzel „elvágták" magukat, azaz több ajánlatot már nem fognak kapni.
- Persze, ezt nekünk is be kell kalkulálni, hogy ilyen helyzetek vannak. Mi, amikor megtudjuk, hogy egy gyerek örökbe adható lesz, akkor azért rögtön elkezdünk azon gondolkodni, hogy ki lenne a megfelelő szülő a számára. A házaspárt azonban csak akkor hívjuk fel, ha már biztos a dolog. Akkor már azt mondjuk nekik - mondjuk csütörtökön -, hogy jövő hétfőn vagy kedden lehet jönni látogatni. Ha pedig ők akkor épp a legnagyobb lakásátalakítás, festés, pakolás vagy költözködés kellős közepén vannak, akkor ezt nekünk is be kell kalkulálni.
- Szóval ez a hivatal nem olyan „Hivatal", amely megsértődik, ha nem minden úgy folyik, ahogy azt ők elképzelik?
- Nem, nem. Törekszünk rá, hogy ide ne félve jöjjenek be az emberek. Volt, hogy jött egy házaspár, és elcsodálkoztak azon, hogy itt nem áll sor. Olyan sok jelentkező azért nincs. Amikor pedig bejönnek, azért látszik, hogy sokan még nem dolgozták fel, hogy nem lehet vér szerinti gyerekük. Rettenetesen szégyellnek másokkal, mások előtt erről beszélni. Ezt valahogy oldani kell, mi pedig igyekszünk nem úgy viselkedni, mint ahogy általában a hivatalokban szoktak. A hivatali részt egyébként nem itt végzik, az a Gyámügy feladata. Remélem, ide senki sem úgy jön, hogy fél, és senki sem távozik úgy, hogy vele - mondjuk - csúnyán beszéltek.
- Hogyan zajlik egy „bemutatás"?
- A bemutatás az az eljárás, amikor megismerkedik az örökbefogadásra váró és a gyerek. Mi először a szakszolgálat épületébe hívjuk a szülőket, és itt elmondunk mindent a gyerekről, ami tudható és elmondható róla. Általában annyit beszélünk a vér szerinti családról, amennyi nem sért titkot és személyiségi jogokat. Ezenkívül igyekszünk minden gyerek egészségi állapotáról, személyiségéről teljes körű felvilágosítást adni. Minden gyerekünket pszichológus, gyermekorvos és neurológus vizsgálja. Ezek a vélemények rendelkezésünkre állnak, és ezeket ismertetjük is. Fényképet mutatunk a gyerekről. Mindezek alapján döntenek a szülők arról, hogy kívánnak-e személyesen is megismerkedni vele.
- Mi történik még a „bemutatás" során? Esetleg megmutatják az örökbe adni kívánt gyermeket videón?
- Videóval próbálkoztunk egy ideig, de miután én sem vagyok profi videós, a felszerelésünk sem profi, nagyon roszszak lettek a felvételek. Biztosan lehetne pályázni jobb készülékre, de én úgy vélem, hogy a videós bemutatásnak nincs túl nagy jelentősége. Aki eljön ide, mindenki élőben szeretné látni a gyereket. Csak fényképeket mutatunk, azokat is inkább azért, hogy a szülők tudják, hogy a csecsemőotthonban majd azok közül a gyerekek közül, akiket egy szobában lát, tudja, hogy kiről van szó. A videón a gyerek nem is viselkedik természetesen. Mivel nem készítenek róla mindennap felvétel, nem csoda, ha a videokamera láttán megáll, elbámészkodik, egyszóval másként viselkedik, mint máskor szokott.
- Titkos örökbefogadás esetén adhatnak bármilyen információt a vér szerinti szülőkről? Például megtudható, hogy az örökbe adandó gyermeknek esetleg milyen örökletes betegségei vannak?
- Igen, ezt nagyon fontosnak tartjuk. Amikor az ember elmegy az orvoshoz, az orvos megkérdezi: „Előfordult-e a családban ez meg ez meg ez a betegség?" Egy örökbefogadó szülő jó, ha tud válaszolni ere a kérdésre. A szülőket egyébként általában is érdeklik a gyerek bekerülési körülményei: hogy került be, miért került be, van-e testvére. Vannak, akiket érdekel, hogy milyen korúak a vér szerinti szülők. Nyilván az egészségi állapot iránt is érdeklődnek. Ezzel kapcsolatban mindig elmondjuk azt, ami fontos lehet. Az örökletes betegségekről vagy hajlamokról mindenképpen beszélünk, egyéb dolgokról - ha az nem lényeges a gyerek szempontjából - nem. Ha a gyereken látszik valami - például a gyerekek külsején látszanak olyan jegyek, amelyek egyértelművé teszik a vér szerinti szülők alkoholizáló életmódját -, akkor lehet, hogy beszélünk a szülők életmódjáról is. Hál' Istennek ilyen nagyon ritkán fordul elő. Olyan gyerekünk is volt, akit éppen emiatt nem sikerült örökbe adni.
Olyan örökbefogadó szülővel is találkozunk, aki semmit sem akar tudni a vér szerinti szülőkről. Azért nem akar tudni, mert hogyha a gyerek megkérdezi, milyenek voltak a vér szerinti szülei, nem akar hazudni. Úgy gondolja, jobb, ha inkább nem tud semmit. Erre azért azt szoktuk mondani, hogy nem árt, ha a gyereknek - azon túl, hogy meg kell neki mondani, hogy örökbefogadott - vannak némi ismeretei a vér szerinti szülőkről is. Ilyenkor mindig a „fa példát" szoktuk elmondani, azaz hogy minden fa és növény elszárad, ha nincs gyökere, ha nincs miből táplálkoznia. Ha egy gyerek nem tudja, hogy életének az első pár hónapja vagy éve hogy zajlott, akkor nincsenek gyökerei. Még ha nem emlékszik is rá, akkor is fontos. Felkészítőn szoktunk ilyen gyakorlatot végezni, amikor azt mondjuk a szülőknek, hogy próbáljanak visszaemlékezni gyerekkorukra, és nézzük meg a legkorábbi élményt. Négyves kor alatti élményekről nem nagyon szoktak beszámolni. Ilyenkor az emberek azt gondolják, hogy az örökbefogadott gyerek sem fog emlékezni arra, hogy mi történt az élete első két-három-négy évében. Ez persze nem így van. Tudjuk, hogy például hipnózisban igen korai élményeket is fel tudunk idézni. Valószínűleg a törvény ezért rendelkezik úgy, hogy a gyerek tizennégy éves kora után kérhet tájékoztatást a vér szerinti szüleiről, akkor még az örökbefogadó szülők engedélyével, de tizennyolc éves kora után teljesen önállóan dönthet erről. Mert fontos, hogy az ember tudja, honnan származik.
- Több titkos örökbefogadás zajlik, mint nyílt?
- Nem tudom. Csak azt tudom biztosan, hogy nálunk hány örökbefogadás történik egy évben. Van néhány olyan házaspárunk, akik azért fordultak hozzánk, mert nem akartak sorba állni különböző alapítványoknál, de olyan is volt, aki nem szólt vissza hozzánk, és a tudomásunkra jutott, hogy három-négy hónap alatt „szereztek" babát alapítványon keresztül.
- A csecsemőotthonba elkísérik az örökbefogadókat a szakszolgálat emberei?
- Természetesen. Ha a csecsemőotthonba megyünk, ott mindig jelen szokott lenni a gyerek orvosa, pszichológusa is. Ők el szokták mondani azokat az információkat, amelyeket fontosnak tartanak. Természetesen a szülők is kérdezhetnek tőlük bármit. A gondozónő beszél a gyerek szokásairól is. Az első találkozás általában a gyerek csoportszobájában zajlik le. A törvényben is szerepel - nagyon helyesen -, hogy az első találkozás alkalmával a gyerek nem tudhatja, hogy a szülők miért jönnek látogatóba, mert ha mégsem tetszene a szülőknek, akkor nem szabad, hogy csalódás érje a gyermeket. Érdekesmód azért a gyerekek meg szokták érezni, hogy mi a szülők szándéka.
- Gyakran előfordul, hogy a szülőknek nem tetszik a kiválasztott gyermek?
- Nem szokott gyakran előfordulni, de - ahogy említettem korábban is - szoktuk kérni, hogy igenis merjék kimondani, ha mégsem azt a gyereket akarják. Emiatt semmiféle hátrány nem fogja őket érni. Nyilván ha valaki a harmadikra vagy netán a negyedikre is azt mondja, hogy mégsem ilyen gyerekre gondolt, akkor az már elgondolkoztató, de ilyen nem szokott előfordulni. Olyan még igen, hogy az elsőre nemet mondanak, de a másodikat már általában el szokták fogadni. Ha a válasz nemleges, akkor érdemes leülni a házaspárral, és megvitatni, hogy mi miatt nem tudták elfogadni a gyereket. Nekik is jó, mert kibeszélik, és nekünk is, mert akkor jobban megismerjük az elképzeléseiket, és még egyszer már nem mutatunk nekik olyan gyereket, aki nem felel meg számukra.
Ha elfogadják a gyereket, akkor elkezdik rendszeresen látogatni, majd végül a Gyámhivatal határozata szükséges ahhoz, hogy gondozásba kerüljön. Van egy egy hónapos kötelező gondozási idő, ami után kérhető az örökbefogadás engedélyezése. Ez alatt a kötelező gondozási idő alatt a Gyámhivatal felkérésére látogatjuk a családot. Ez a harminc nap nagyon rövid idő, főként nagyobb gyermekek esetében. Kisgyerekek esetén ez idő alatt túl nagy probléma nem szokott felmerülni. Nagyobbaknál már előfordul, mert amint a „de jó, gyerekünk van" rózsaszín ködje eloszlik, és elmúlnak a „mézeshetek", akkor jelentkeznek a problémák. A gyerek is annál inkább kezdi elengedni magát, minél inkább beilleszkedik. Időnként provokálja a szülőket, hogy kipróbálja, meddig mehet el, mi az, amit megengedhet magának, akkor is szeretik-e, ha rosszul viselkedik stb. Én úgy gondolom, hogy - főként nagyobb gyermekek esetében - ez a harminc nap nagyon rövid időszak. Ez idő alatt mi igyekszünk - már csak az említettek miatt is - rendszeres kapcsolatot tartani a családdal, és hetente egyszer meg is látogatjuk őket. Ahhoz, hogy valaki lelkiismeretesen kiadjon a kezéből egy olyan javaslatot, amelyben javasolja és támogatja az örökbefogadás engedélyezését, kell három-négy találkozás. A szülőknek is kell, hogy a családtagokon, ismerősökön, barátokon kívül legyen kivel megbeszélni a dolgokat, legyen kinek eldicsekedni. Jó hallgatni, amikor beszámolnak arról, hogy már ezt is tud a gyerek, meg azt is. A nagy örömben aztán sokszor hajlamosak nem észrevenni olyan negatív dolgokat, amelyek a harminc nap alatt is előjöhetnek. A szülők persze azt szeretnék, hogy ha már ott a gyerek, akkor minél hamarabb a nevükre is kerüljön. Vannak olyan szülők, akik ezután megszakítják velünk a kapcsolatot, és nem jelentkeznek, vannak olyanok, akik hozzánk fordulnak, ha valamilyen problémájuk van, vannak, akik más szakembereket keresnek fel, mondjuk, nevelési tanácsadókban. Vannak, akikről van információnk, de a legtöbbjükről nincs.
- Ez alatt a harminc nap alatt még visszaléphetnek a szülők az örökbefogadástól?
- Igen, de nálunk még nem nagyon fordult elő ilyesmi. Egy esetről tudok, ez azonban még az 1997-es törvény előtt volt. Akkor minimum hat hónap volt ez a gondozási idő, ami után még egy pszichológiai vizsgálat következett, majd lehetett kérni az örökbefogadás engedélyezését. Igaz, hogy akkor nem heti rendszerességgel, hanem havonta vagy háromhetente kellett látogatnunk a családokat, de hosszabb ideig lehetett követni őket. Szerintem az jobb rendszer volt.
- A családok nem sérelmezték, hogy - úgymond - nem hagyják békén őket, amikor már náluk a gyerek?
- Nem hiszem, hogy zaklatásnak vették volna a látogatásainkat, hiszen segítő szándékkal fordultunk hozzájuk.
- Testvéreket is szoktak örökbe adni?
- Most épp négy testvér vár örökbefogadásra. Egy ikerpár, valamint egy három és fél meg egy hatéves gyerek. Mind a négyen testvérek, és örökbe adhatók. Együtt is nevelkednek. Nem szeretnénk elválasztani őket egymástól, és így Magyarországon nem is akad senki, aki egyszerre négy gyereket örökbe tudna fogadni. Most van egy amerikai házaspár, akik jelentkeztek. Még a külföldiek közül is csak az amerikaiak azok, akik megtehetik. Külföldi örökbefogadás esetén például a tolmácson is sok minden múlik. Nem elég az, ha valaki jól beszéli a nyelvet, egy kicsit értenie is kell ehhez a dologhoz. Érezzük a különbséget tolmács és tolmács között.
- Gondolom, a külföldi örökbefogadás sajátos, egyedi szabályozás alá esik.
- Külföldre akkor adunk örökbe gyereket, ha Magyarországon nem tudtunk megfelelő szülőket találni a számára. 1997-ig csak a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézeten, a GYIVI-n keresztül lehetett jelentkezni (a GYIVI volt a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat elődje), de manapság már csak a Nemzeti Szociálpolitikai Intézeten keresztül lehet. Ott kell jelentkezni az érdeklődőknek, ott veszik őket nyilvántartásba, és onnan közvetítik ki hozzánk a házaspárokat. Vannak jó és kevésbé jó tapasztalataink. Nemrég volt egy esetünk, amikor roma nevelőszülők neveltek egy gyereket, akit nem sikerült Magyarországon örökbe adni. Egy spanyol házaspár jelentkezett, megismerkedtek a gyerekkel, tetszett nekik, eltöltötték vele az egy hónap gondozási időt, és elhatározták az örökbefogadást. Megtörtént a búcsúzási ceremónia a nevelőszülőknél, együtt vacsoráztak, és megegyeztek abban, hogy az örökbefogadók másnap jönnek a gyermekért. Azóta sem jöttek. Ez nagyon megrázott mindenkit.
- Mi történik azután, miután lezárult az örökbefogadás?
- Akkor részünkről megszűnik a családdal a kapcsolat. Persze továbbra is fölajánljuk a segítségünket. Továbbra is nyitottak vagyunk, bármikor fordulhatnak hozzánk, és szívesen segítünk, ha tudunk, de azt is el szoktam mondani, hogy mi már nem fogjuk keresni őket. Sokszor „megkapom" régi klienseinktől, hogy ott jártam a szomszéd utcában, de nem mentem be hozzájuk. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy nem is fogok, hacsak ők meg nem hívnak. Van persze olyan család, akivel olyan szorossá, mondhatni barátivá vált a kapcsolatunk, hogy meg-meglátogatom őket, de egyébként ha nem kérik külön, vagy nem várják el, akkor nem szoktam látogatóba menni régi kliensekhez.