Pumpa

Kicsit zaklatott voltam, mert a gyerek a homokozóban játszott az új pumpával. Mondtam neki, bármi van, ragaszkodjon a pumpához, és ha lehet, a homokban ne használja fújtatásra, ne nyissa föl a végét. Igaz, kis gyenge keze nem is bírta volna kinyitni, de hát a gyerek az gyerek, arra is képes, amire nem.

Én a játszótér legközelebbi padján foglaltam helyet, újságot vettem a kezembe, széthajtottam, és a képeket nézegettem. Mert hiába olvastam bele, a szemem azonnal felkattant, meg kellett néznem a gyereket, aztán vissza az újsághoz, de folyton elvesztettem a sort, azt az egy mondatot százszor is elolvastam: „...a kultúra mindenkié...". Fogalmam se volt, hogy miből jutott a cikkíró erre a következtetésre, de lényegében csak ezt az egy sort olvastam; nem hagyott békén, megpróbáltam a magam módján választ találni erre a fel sem tett kérdésre. Hogy kié. Már maga a birtokviszony nagy zavart okozott, ebből kiindulva úgy próbáltam választ találni, hogy megváltoztattam a kijelentést. „ A kultúra mindenki." De ez sem tetszett igazán. Sőt már amikor a kultúra szó említést nyer, hideg borsószemek futnak a hátamon, mert érezhető, olyan tömör definícióval próbálják körbezárni az ember legszabadabb lételemét, ami kivált alkalmas arra, hogy épp tárgyát pusztítsa el.

Lapoztam. Bezzeg a levegővel senki nem foglalkozik. Rajtam kívül. A levegő a mindenem, és hogy ebből a gyerekemnek is átadjak valamit, új és újabb pumpákat vásárolok. De most egy időre szeretném ezt a legújabbat megtartani, ennél jobb pumpát már úgysem hozhatnak ki.

Az újságot összehajtottam, a térdemre eresztettem, kényelmesen hátradőltem, és mélyeket szippantottam a friss tavaszi levegőből. A fák lombkoronái még nem bomlottak ki teljesen, át-átszüremkedett a fény, könnyű szellő játszott rajtuk, és valahogy megfeledkeztem mindenről. A gyerek kis jeleket karcolt a homokba, elnézte őket, néha rám pillantott, mintha azt kérdezné, jól csinálom, igaz? A lehető legjobban, gondoltam, s lejjebb csúszva a padon próbáltam a fejemet is megvetni a támlán.

Ekkor a gyerek, láttam, hirtelen felkapja a fejét, és a háta mögé, a bokrok felé néz. Mi az, kérdeztem, de nem válaszolt, mind többször pillantott ugyanabba az irányba. Összehajtottam az újságot, letettem a padra, és a bokrok felé indultam. Egy madár szállt fel; jól van. Visszaültem a padra, és széthajtottam az újságot. De alighogy elbújtam a lap mögött, a gyerek felsírt. Két álarcos alak futott feléje, a gyerekem tőlem örökölt lélekjelenléttel hasra vágta magát, úgy védte a pumpát. Fölugrottam, hogy mentsem a menthetőt. Az egyik férfit térdkalácson nyomtam, azonnal elterült, de a másikkal már nem bírtam, ököllel az arcomba csapott, amitől kicsit megrendültem, és imbolygott körülöttem a játszótér, de nem estem el, bevánszorogtam a gyerek és az álarcos férfi közé, aki megpróbálta arrébb húzni a társát; a lábammal nem értem el, de sikerült homokot rúgnom az arcába. A gyerek közben sikítva sírt, remegve ölelte magához a pumpát. A hangra nagy riadalom támadt, az eddig néptelen utcáról csakhamar járókelők futottak a játszótér felé, a két alak kénytelenül elkotródott. Az ingem elöl csupa vér volt, az orrom teljesen elzsibbadt. Mi történt, kérdezte egy nagydarab férfi, előkapta az igazolványát, a levegő munkacsoport tagja vagyok, mondta. A gyerek addigra föltápászkodott, remegve kapaszkodott a nadrágomba, nem mertem fölvenni és magamhoz ölelni, csupa vér lett volna. A tagbaszakadt meglátta a gyereknél a pumpát, nem is kérdezett semmit, fölemelte a gyereket, magához ölelte, próbálta vigasztalni. Levettem az ingem, letöröltem a mellkasomról a vért, hátraszegtem a fejem, hogy elállítsam a vérzést. Így álltunk ott szótlanul, a gyerek a nagy ijedségtől azonnal elaludt vagy inkább elájult. A férfi nem kérdezett most sem, átadta egy nőnek a gyereket, hozott egy vödör vizet, lemosdatott, aztán a kezembe nyomott egy fecnit a telefonszámával, bármikor hívhatom, mondta, majd ahogy jött, eltűnt a bokros mögött. A nőtől átvettem a gyereket, még mindig aludt, hazaindultam, az újságot oldalakra bontva elfújta a szél.

Kezdtem lenyugodni, de azért előbb eltévedtem, nem találtam a házunkhoz. Egy hete lakunk itt, és egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Pedig azt mondták, ez sokkal biztonságosabb környék. A kapuban megálltam, hirtelen nem tudtam, hogy lépjek be, hogy a feleségem ne ájuljon el azonnal. Bekopogtam az ablakon, azon csak a fejem látszott be. A feleségem furcsán nézett rám, mondta is, hogy tán megcsípett egy méhecske, úgy földagadt az orrom, és miféle hülyeség ez, hogy az ablakon adom be a gyereket. Csak nem akartam a nyikorgó kapuval felébreszteni, mondtam, s a verekedés minden ijedsége most jött ki rajtam, a kisfiam még álmában is szorította a pumpát. Ránk támadtak, mondtam még az ablakban a feleségemnek. Micsoda, kérdezte. Ketten voltak, a pumpát akarták. A feleségem az eget nézte, szentséges atyaúristen, mormolta, s lefektette a gyereket. A kapukulcsot valószínűleg elhagytam a parkban, úgyhogy megint zörgettem az ablakon, engedj be, mondtam. Mi van, megőrültél, kérdezte. De csak a fejemet ráztam, amíg el nem fogott a hányinger.

A véres ingemet egy szemeteszacskóba gyűrtem, nem akartam, hogy meglássa a feleségem, nem bírja a vért, a véres hurkát se, de a sült kolbász jöhet minden mennyiségben, vagy a zöldbabfőzelék oldalassal.

Lehet, hogy innen is költöznünk kell, mondta már este a feleségem. Nincs már hová, mondtam, itt legalább ébren van a levegő munkacsoport. Félsz, kérdezte. Nem, csak feszült vagyok, és ettől sokkal hamarabb elfáradok, nem tudok így napi két-három óránál többet dolgozni, pedig ha igazán biztonságos környékre akarunk költözni, akkor még kell pár millió. Adjuk el az ékszereimet, mondta a feleségem. Én is gondoltam rá, mondtam, de mindaddig, amíg van más megoldás, nem akarom, hogy a félelem irányítsa az életünket. Már mindenkiét az irányítja, mondta. De a miénket nem fogja, válaszoltam. Mit akarsz csinálni? Még nem tudom, de most átmegyek a konditerembe, zárkózzatok be, egy óra múlva itthon vagyok, mondtam. Maradj inkább most itthon, kérlelt a feleségem, és az asztal alatt benyúlt a nadrágomba.

A ház, amiben laktunk, három szobából és a szokásos helyiségekből állt, a kisfiam hol a kisebb szobában, hol velünk aludt. Volt, hogy a feleségem nem bírta elviselni, ha éjjel nincs mellette, ilyenkor fölébresztett, csendben áthoztuk az ágyat. Reggel aztán csak nézett a kicsike, hogy a másik szobában aludt el, és emitt ébred, nálunk.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, és az járt a fejemben, hogy valahonnan pénzt kell szereznem. És ott a sötétben nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy ki kell rabolnom egy bankot; nincs más megoldás. Mert munkával évekig is eltarthat, mire megszerzem a pénzt, és addigra lehet, hogy késő lesz. Végül megnyugtatott, hogy képesnek éreztem magam a bankrablásra, és úgy négy óra körül elaludtam.

Reggel szótlanul kávéztunk, a gyerek még aludt, jó alvókája volt. Egyszer aztán nem bírtam tovább, elmondtam a feleségemnek: ki fogok rabolni egy bankot. A feleségem előbb kimeresztette a szemét, aztán úgy elkezdett nevetni, hogy a vasalóval kiégette a trikómat. Te, kérdezte, és alábbhagyott a féktelen nevetése, te, még egy légynek se tudnál ártani. Aztán megölelt, és megcsókolgatta a fejemet, a hasán szétnyílt a pongyolája, a bőrének olyan finom illata volt, hogy én is belebújtam a pongyolába.

Lefürödtünk, a gyerek is megreggelizett, és a szobában játszott a díszdobozokkal. Kimegyek a piacra, mondta a feleségem, elfogyott a jégcsapretek. Jól van, válaszoltam, ma nem tudok dolgozni, inkább megpróbálom fölállítani a grillt a kertben; az előző tulajdonos téglákból eszkábált valami grillállványt, de már az első napon le akartam bontani, féltettem a gyereket, ha az udvaron játszik, belerohan az éles perembe.

A munka jót tett, kalapácsot és vésőt vettem a kezembe, a diófa kellemes árnyat adott. Közben a feleségem visszatért a piacról, egy halom uborkával, azt mondta, a jégcsapretek lefagyott, csupa kásás a húsa. Az uborkát is szerettük, úgyhogy különösebb meglepetés nem ért.

Már félig lebontottam a grilltéglákat, amikor a feleségem pisszegését hallottam a bejárati ajtóban. Nem szólalt meg, csak mutogatott az utca felé, meg némán járt a szája. Én is ugyanígy: mi van? Odalopóztam hozzá. Mi van? A biciklit az utcán felejtettem a falhoz támasztva, sziszegte alig hallhatóan, az ablakon át láttam, hogy két férfi odasettenkedett, szedik széjjel az egészet, ki akarják lopni a vázba rejtett pumpát. A rohadt életbe, mondtam, és a levegő munkacsoportos férfi telefonszáma után kutattam a zsebemben. Nem találtam. A tegnapi ingben van, mondtam a feleségemnek, csupa vér, ne nézz oda, beleraktam egy szemeteszsákba, ott van a mosogató alatt, vedd ki a számot és azonnal hívd a csoportot, én addig megpróbálom visszafogni őket. A feleségem némán toporzékolt, hogy ne menjek ki, mert ezek képesek a pumpáért ölni is. De én nagyon berágtam, mondtam, nyugodj meg, nem lesz semmi baj, azzal befelé nyomtam a konyhába, aztán jó erősen marokra fogtam a kalapácsot meg a vésőt, s mielőtt föltéptem volna a kaput, végiggondoltam minden mozdulatot. Aztán adj neki. Föltéptem a kaput, a két álarcost meglepte, hogy jövök, eleve vert helyzetben a földön guggoltak. Amelyiknek tegnap eltaláltam a térdét, ugyanabban az ingben volt, mint tegnap, jó nagyot odasóztam a rossz térdére megint, úgy elterült, hogy egyenesen az árokba gurult jajveszékelve. A másik a szétszerelt biciklivázba kapaszkodott, megpróbálta hozzám vágni, de idejében elkaptam a vázat, és kihasználva a lendületét a földre rántottam ezt a másikat, letéptem a maszkját, jobb kézzel a homlokának nyomtam a vésőt, a ballal meg föllendítettem a kalapácsot. De akkor hirtelen egy kéz kapta el a kezemet hátulról, erősen szorította. Ne csináljon marhaságot, mondta a levegő munkacsoport tagja. Fújtattam egyet, s elvettem a vésőt a homlokáról. Nem akartam bántani, mondtam. Tudom, válaszolta a férfi, csak móresre akarta tanítani, igaz, kérdezte. A másik az árokban van, mondtam. A férfi összebilincselte őket, majd a dzsip felé lökdöste a két tolvajt. Várjon, szóltam a férfira, és utánuk léptem. Mit akarnak, kérdeztem a két rablót, az isten szerelmére, mondják már meg, mit akarnak a pumpámmal? Ha ölni tudtak volna a tekintetükkel, megtették volna. A levegő miatt, válaszolta végül az egyik, aztán már nem mondhattak többet, a dzsip rácsos hátsó ülésére tuszkolta a férfi mindkettőt, egy szép nagy doberman társaságába.

Minden porcikám remegett, amikor a bicikli darabjait bevittem a házba, ledobtam az udvaron a vésővel meg a kalapáccsal együtt. Elterültem a hálószobában, próbáltam megnyugodni. A feleségem vizes ruhát hozott, megtörölte a homlokom. A gyerek, kérdeztem. Játszik, válaszolta. Nagyot sóhajtottam, éreztem, sokkal jobban vagyok. A feleségem letakarta az arcomat a vizes kendővel, aztán óvatosan kigombolta a nadrágomat. Azóta van, hogy ha a feleségem reszeli az uborkát, minden porcikám hasogat.

Úgy egy hét telhetett el, a levegő munkacsoporttól hozott levelet a posta. A feleségem bontotta fel, egyszer csak azt vettem észre, hogy zihálva pumpál a mellkasa, aztán elsikította magát, és a levegőbe csapta a levelet. Tudtam, hogy valami óriási dolog történt, a feleségem csak akkor sikongat így, ha valami nagyon a helyén van; de csak annyit tudtam kinyögni, hogy mondd már, ne csigázz! A feleségem nem szólt egy szót se, fölállt a konyhában az asztalra, ledobta magáról a ruhát, és úgy járta a szambát a kávéscsészék között, alig győztem elkapkodni. Tündérem, mondd már, kérleltem, és én is fölmásztam az asztalra, átölelt és le sem mászott rólam, amíg el nem olvastam a levelet.

A levegő munkacsoport arról értesített, hogy a két legelvetemültebb pumpatolvaj elfogásáért magas pénzjutalomban részesítenek. A levelet persze takarékossági okok miatt egy éppen kimerülő printerrel nyomtatták, nem láttam mást, csak hét nullát, de hogy milyen szám állt előtte, azt a három nap múlva tartott fogadáson tudtam meg.

A fogadás nem tartott fél óránál tovább, de aznap este nem aludtunk. Ahogy hazaértünk, a feleségem letépte a ruhámat, olyan finom és gyengéd volt, hogy azt mondtam magamnak, itt akár véget is érhet az élet, de mintha valahogy meghallotta volna a feleségem, azt súgta a fülembe, hogy egy magazinban olvasta még lánykorában, hogy ha biztosra akarjuk venni a második gyereket, hat numeráig nem szabad megállni...