1990 óta nem hajózhatott olyan kedvező gazdasági hátszélben kormány, mint a most távozott. Akkor vette át a kormányrudat, amikor már jelentkeztek a Bokros-csomag fájdalmas megszorításainak kedvező utóhatásai. Amikor nagyjából helyreállt a külső és belső pénzügyi egyensúly, leapadt a fizetési mérleg és az államháztartás hiánya, és kicsit lazítani lehetett a nadrágszíjon. Amikor már fellendülőben volt a magyar gazdaság, meglódultak a vállalatok beruházásai, és a helyrebillent egyensúlynak köszönhetően megnőtt a külföldi befektetők érdeklődése.
Érte persze ebben a négy évben is néhány kivédhetetlen sokk a magyar gazdaságot, mint például 1998 nyarán-őszén az oroszországi pénzügyi válság, vagy később az árvizek és belvizek, de ezek végül nem borították fel a nehezen kigürcölt egyensúlyt, és nem ásták alá a gazdaság fejlődését. Nagyobb gondot okozott, hogy 2001-re kifulladt az amerikai gazdaság, aminek hatása hamar érezhetővé vált Európában és a vele egy köldökzsinóron lógó Magyarországon. A magyar gazdaság lassuló növekedésének azonban nem csupán külső okai voltak. Csak éppen a „magyar modell" és a világgazdaság kifulladása időben egybeesett, ami elkerülhetővé tette annak kimondását, hogy a „magyar modell" blöff. A blöfföknek azonban mégiscsak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb lelepleződjenek.
Első blöff: hoztam is meg nem is
Kezdetben úgy blöffölt az Orbán-kormány, hogy mást mondott, mint amit valójában tett. A népmesei okos lány módjára felmutatta a madarat, majd hagyta elrepülni. Regnálása első három évében azt hangoztatta, hogy - az előző kormány szükségtelen, kizárólag népnyúzó hajlamainak a kiélését szolgáló megszorításokkal ellentétben - kormánya mindent megtesz azért, hogy fellendítse a gazdaságot: nemcsak beruházásokkal, hanem a jövedelmek növelésével is élénkíti a keresletet. Gazdaságélénkítő retorikájával szemben azonban folytatta elődje egyensúlyőrző politikáját. A költségvetési kiadásokat kordában tartotta (módosította a nyugdíj-megállapítás rendjét, lefaragta az agrártárca igényeit, nem indított infrastrukturális beruházásokat), miközben a bevételeket sem mérsékelte (választási ígéretével szemben nem csökkentette az adókat és a járulékokat).
A nagynak feltüntetett adományok a valóságban alig növelték az állami kiadásokat: a tandíj eltörlését az ösztöndíjak befagyasztásával ellentételezte, a családi pótlék alanyi jogúvá tételét az összeg értékvesztése ellensúlyozta, a gyermekek után járó adókedvezményt pedig csak az átlagosnál nagyobb jövedelműek tudták igénybe venni. Az állam sokat hangoztatott szerepvállalása a beruházásokban sokáig ugyancsak blöff volt: a közösségi beruházások aránya 1999-ben 18-ról 14 százalékra mérséklődött, és a következő évben sem nőtt, és például az egészségügyi beruházások volumene 1998-2001 között 15 százalékkal csökkent. Az állami beruházások 1999-2000-ben csak az oktatási ágazatban nőttek dinamikusan, 25 százalékkal.
Az adótábla sávszéleinek változatlanul hagyásával megtévesztő jövedelempolitikát folytatott a kormány. Miközben a bruttó keresetek a folyóáras bruttó hazai termékkel arányosan nőttek 1999-ben és 2000-ben, a nettó keresetek ennél csak jóval szerényebb mértékben emelkedtek. Így az átlagos reálkereset növekménye az első két évben mindössze 4,3 százalék volt, miközben a GDP 9,6 százalékkal bővült.
Az első három évben az Orbán-kormány a gazdaság vonatkozásában (persze nem csak abban) mást kommunikált, mint amit valójában tett. Kőkeményen bírálva elődje megszorító politikáját maga is folytatta a bejáratott utat; azzal a könnyebbséggel persze, amit a konjunktúra kedvező hátszele biztosított. Nem kellett nadrágszíjat meghúzni (kivéve az egészségügyben, ami most sem úszta meg), hanem elég volt annyit tennie az egyensúly fenntartása érdekében, hogy nem hagyta annyira kiengedni, amennyire lehetett volna.
A módszert a sokszor elátkozott Bokros-érából vette át: az alátervezett infláció miatt a költségvetési kiadások a lehetségesnél kevésbé nőttek, miközben a nominális jövedelmekhez kötődő adóbevételek meghaladták a tervezettet. A „meglepetésinflációt" imitáló trükk, ha unalmas is, de célravezető volt: 1999-ben és 2000-ben százmilliárdos nagyságrendű többlet keletkezett a költségvetésben, amit aztán a kormány eleinte különféle umbuldákkal bespájzolt magának a későbbi (értsd: a választásokhoz közelebbi) időkre, a végén pedig gálánsan elosztogatta.
Második blöff:
rege a magyar csodagazdaságról
A kocka 2001 nyarán fordult meg, amikor a közelgő választásokra kacsintva a kormány elkezdett költekezni. Hogy leszerelje az egyensúlyért aggódó ellenzéket, és egyúttal nemzeti büszkeségünket is táplálja, kiagyalt egy szívet melengető regét a magyar csodagazdaságról, amely fölötte áll a gazdasági törvényszerűségeknek. Erre alapozva hirdette meg a „magyar modellt", amelyben nyugodtan költekezhet az állam. Más országokban ha a gazdaságot állami kiadásokkal élénkítik, akkor előbb-utóbb fölpörög az infláció, vagy - kis nyitott gazdaságok esetében - megnő a folyó fizetési mérleg hiánya.
A mi csodagazdaságunkban viszont - hirdette a kormány - minden állami forint négy magánforintot aktivizál, így nem nő az államháztartás hiánya, hiszen a növekvő gazdaságból több adóbevételre lehet szert tenni. Itt az sem baj, ha a háztartások nem takarítanak meg, hanem helyette még hitelből is költekeznek; ez sem az inflációt, sem az importot nem növeli meg. Egy ilyen gazdaságban az sem baj, ha romlik az exportképesség, ezért fölösleges az erős forintot adó- és járulékmérsékléssel ellentételezni, majd csak ellesznek valahogy a termelők.
A kormány ráadásul akkor indította be expanzív politikáját, amikor a világgazdasági konjunktúra recesszióba kezdett átváltani. Az amerikai gazdaság növekedése már 2001 nyarán lanyhult, és az európai növekedés is a kifulladás jegyeit mutatta. Erre tett rá egy lapáttal a szeptemberi terrortámadás, ami (a már korábban kipukkadt információtechnológiai buborék után) újabb ágazatokban idézett elő válságot, miközben a háztartások költekezési hajlamát is visszavetette. Pedig a magyar gazdaság már ezek nélkül is a kifulladás jegyeit mutatta: az 1997-98-ban meglódult beruházások 1999-től visszaálltak egy alacsonyabb növekedési szintre, ami előrevetítette a gazdasági fellendülés lecsengését.
Ezen az állami költekezésre építő expanzív gazdaságpolitika sem tudott segíteni. Sem az útépítésekre és a vállalkozások támogatására fordított összegek, sem a keresetek növelése nem tudta megtörni a gazdasági növekedés negyedévről negyedévre csökkenő trendjét. Viszont az állami kiadások felpörgetése miatt 2002 tavaszára az összes egyensúlyi mutató romló tendenciába váltott. Az addig sikeresen lejtmenetbe állított infláció áprilisban újra felszökött, és ekkor már nemcsak a független elemzők előrejelzései voltak borúlátóak, hanem a Magyar Nemzeti Bank is felfelé módosította inflációs prognózisát. Ugyanebben a hónapban a folyó fizetési mérleg hiánya is megugrott, és az első négy hónap összesített deficitje háromszorosa lett, mint egy évvel korábban. Közben kiderült, hogy az államkassza is üres: az egész évre tervezett hiány a kormányváltásig jórészt kimerült.
Az Orbán-kormány nem azzal okozott maradandó kárt a gazdaságban, hogy retorikájába beépítette a csodagazdaság magyar modelljét, hanem azzal, hogy egy idő után maga is hinni kezdett benne. Addig nincs nagy baj, amíg csak mondom, hogy fullom van, de amúgy tudatában vagyok annak, hogy blöffölök. A nagy baj akkor kezdődik, amikor már magam is jobb lapokat látok a kezemben, mint amilyenek ténylegesen vannak. Márpedig minden jel szerint ilyesféle érzékcsalódásban szenvedett a kormány, hiszen választási győzelme biztos tudatában is folytatta a jövő gazdaságát aláaknázó politikáját. Ha látta volna, hogy ártalmas gazdaságpolitikát követ, valószínűleg nem áldozta volna be saját jövőbeli kormányzásának gazdasági alapjait. A jelek szerint azonban saját voluntarizmusa csapdájába esett: addig mondogatta, hogy csak akarni kell, hogy végül már maga is hinni kezdett benne. Elhitte, hogy miként a jogot, a gazdaság törvényeit át tudja hágni; hogy képes legyőzni a külföldi befektetők hétfejű sárkányát; hogy sikeresen szembe tud szállni a világgazdasággal.
Amikor pedig végül szembesült a nem várt rossz hírrel, a bukás tényével, felelőtlen költekezésbe kezdett - az utódkormány kontójára. Az addig elrejtett időzített bombák mellé még néhány taposóaknát is gondosan elhelyezett.
Időzített bombák és taposóaknák
A gondosan elrejtett időzített bombák közül néhány már megmutatta magát: ha fel még nem robbantak is, a detektor már észlelte őket. Az infláció áprilisi felszökése nem azért aggasztó, mert egy hónapban újra hat százalék fölé emelkedett a drágulás üteme, hanem azért, mert tartós hatásokat tükröz. A megugrás annak ellenére következett be, hogy a kormány elhalasztott néhány előbb-utóbb elkerülhetetlen hatósági áremelést: befagyasztotta a gáz árát, és elodázta a gyógyszerárak emelését. Vagyis ahol tudta, akadályozta, hogy a termelői árak még a választások előtt érvényre jussanak a fogyasztói árakban. A korrekció azonban nem sokáig halogatható, hiszen a piacitól eltérített árak nemcsak a költségvetésnek jelentenek tetemes terhet, hanem egyúttal pazarló fogyasztáshoz vezetnek.
Az áremelkedés csökkenő trendjének megtörése azért aggasztó, mert hatásában tartós folyamatok váltották ki. 2001 második felében meglódult a bérek kiáramlása, amit nem kísért a termelékenység hasonló ütemű növekedése, így tehát kinyílt az olló a teljesítmények és a jövedelmek között. A háztartások költekezését a növekvő keresetek mellett a táguló hitelfelvételi lehetőségek is ösztökélték, miközben a lakosság megtakarítási hajlama visszaesett. Bár az alacsony megtakarítási ráta mögött többféle okok együttese áll (az elhalasztott fogyasztási igények kielégítésétől a likviditási korlát bővüléséig), az utóbbi években a kormány politikája is hozzájárult a kedvezőtlen trend fennmaradásához. A viszonylag alacsony reálkamatok és az árfolyamnyereségre kivetett adó nem ösztönözte a pénzügyi megtakarításokat, miközben a piacitól eltérített, kedvezményes kamatozású hitelek megnövelték a háztartások eladósodását.
Ha a magánszektor alacsony megtakarítási hajlandóságát nem ellensúlyozza a kormányzati kiadások csökkenése, akkor elkerülhetetlen, hogy a külföldi megtakarítások pótolják a belföldön hiányzókat. Márpedig az Orbán-kormány nemhogy mérsékelte volna az állami kiadásokat, hanem expanzióra váltott, bevetve a központi gazdaságélénkítés veszélyes ideológiáját. Miközben a magángazdaság alkalmazkodott a romló nemzetközi klímához, és visszafogta beruházásait, a kormány beruházásokkal és közvetlen támogatásokkal próbálta ösztökélni a gazdaság növekedését. Bár ez a törekvése nem járt eredménnyel, az állami költekezés negatív hatásai hamar megmutatkoztak a folyó fizetési mérleg és az államháztartás hiányának megugrásában.
A fizetési mérleg romlásában a forint felértékelődése is szerepet játszott. Az Orbán-kormány 2000 nyarán - politikai és személyi okokból - elodázta a forint árfolyamsávjának kiszélesítését, és csak egy évre rá, az előző jegybankelnök távozását követően tette meg az elkerülhetetlen lépést; lényegesen kedvezőtlenebb feltételek mellett, mint korábban tehette volna. A forint felértékelődése így éppen akkor történt meg, amikor a világgazdasági konjunktúra megtorpant, és a magyar termelők exportlehetőségei amúgy is romlottak. Ezt a hatást erősítette fel az erős forint miatt is gyengülő versenyképesség.
Az export növelésének nehézségei ellenére a kormány expanzív politikát folytatott, ami az (amúgy is olcsóbbá váló) import bővüléséhez és az áruforgalom hiányának emelkedéséhez vezetett. Az inflációs mellett tehát még egy időzített bombát rejtett el a 2001-ben folytatott gazdaságpolitikájával a kormány: a fizetési mérlegét, amely 2002 áprilisában robbant. Az első négyhavi deficit háromszor akkora volt, mint a megelőző két év hasonló időszakában, és az exportdinamika lecsengése, valamint az import fölpörgése a gyorsuló romlás lehetőségét vetítette előre.
Az egyensúly megbomlásának más tünetei is megmutatkoztak a kormányváltást követő napokban. Kiderült, hogy gyakorlatilag kiürült az államkassza, és a kormány számos elkötelezettségére hiányzik a forrás. A bomba - jó időzítéssel - az új kormány színre lépésekor robbant: ekkor vált nyilvánossá, hogy a leköszönő kormány május végéig 410 milliárd forintos deficitet hozott össze, ami négyötöde az egész évre betervezett hiánynak.
Az Orbán-kormány 2001 közepétől kezdte el aláaknázni az államháztartás egyensúlyát, de a robbanást késleltette egy korábban már alkalmazott trükkel, az infláció alátervezésével. A magasabb infláció miatt 2001-ben a bevételek is nagyobbak lettek a tervezettnél, és így az államháztartás hiánya nem lett nagyobb a vártnál. Ebben persze egy másik trükk is szerepet játszott: az, hogy számos állami kiadás kikerülte a költségvetést, minthogy az állam olyan gazdasági szervezeteihez (ÁPV Rt., MFB Rt.) telepítették, amelyek nem részei a szűken értelmezett államháztartásnak.
2002 tavaszán azonban egy sor taposóaknát is elhelyezett a végnapjait élő Orbán-kormány. Márciustól irracionális mértékűre emelte a lakáshitelek kamattámogatását, miközben az igényjogosultak körét is kiterjesztette, és a hitelplafont 30 millió forintra emelte. A betéti kamatokénál alacsonyabb kamatú hiteleket így nemcsak (sőt elsősorban nem) a rászorulók vehették igénybe, hanem a viszonylag magas jövedelműek, ami a támogatás társadalompolitikai indítékát is kérdésessé tette, miközben a költségvetést is évekre aláaknázta, mivel akár évi százmilliárdos támogatási igényre is lehetőséget adott.
A két választási forduló között és a választási eredmény kihirdetése után is a kormány több olyan döntést hozott, ami a költségvetést tízmilliárdokkal terhelte meg. Megnövelte a kedvezményes kamatozású diákhitel plafonját és az államilag finanszírozott hallgatói összlétszámot, negyvenmilliárdos összegben kezességet vállalt egy sor sportlétesítmény építéséhez, illetve a közszolgálati tévé és rádió hitelfelvételeihez. Ez utóbbiaknak is köszönhető a pénzügyminiszter átadás-átvételi csomagjába rejtett „levélbomba" robbanása: kiderült, hogy az idei évre megszabott százmilliárdos garanciavállalási keretből alig négymilliárd maradt az új kormánynak. Jó néhány tárca új vezetője észlelte, hogy arra sincs már pénz, amire a kormány kötelezettséget vállalt.
Néhány régebben elhelyezett akna is felrobbant. Bár a kormány igyekezett leplezni, mégiscsak kitudódott, hogy a látványos fejlesztési koncepciókat (a bank mellé biztosító, utazási iroda, informatikai fejlesztés) dédelgető Magyar Postának nemhogy nagyszabású tervei megvalósítására nincs pénze, hanem működőképessége fenntartásához is 25 milliárd forintnyi állami segítségre van szükség. Kiderült, hogy egy sor további állami vállalat is (például a MÁV, a Malév, a Volán-csoport, a Dunaferr) súlyos pénzhiánnyal küszködik.
Álságos meglepődés
Az újonnan felállt szocialista-szabad demokrata kormány meglepődése a dolgok ilyesfajta állása felett persze kissé álságos volt. Hiszen az elmúlt négy év ellenzéki kritikájának mindvégig középpontjában állt a Fidesz-kormány átláthatatlan működése. Erről szóltak a zárszámadási törvény vitái, amikor az alátervezett infláció és fölétervezett gazdasági növekedésnek köszönhető több százmilliárdos maradvány önkényes elköltéséhez adta utólagos áldását a parlament. Erről szóltak az ÁPV Rt., az MFB, a Nemzeti Autópálya Rt., a Postabank és még jó néhány, közpénzeket ellenőrizetlenül elköltő állami cég működésével kapcsolatos ellenzéki kifogások. Erről szóltak az átláthatatlan MTV több tízmilliárdos tartozásának elengedése, a Nemzeti Színház, a kormányfilmek és az egyre szaporodó közalapítványok finanszírozása körüli viták.
Nagy meglepetést nem okozhatott tehát, hogy a megelőző évek többletbevételeiből bespájzolt költségvetési pénzeket végül elköltötte a kormány, még ha ennek módjáról nem is értesítette mindig a polgárokat. Az sem lehetett túlságosan meglepő, hogy a választások során felöltött harci mezt levenni nem tudó bukott kormány utolsó leheletéig azon buzgólkodott, hogy megnehezítse utóda életét, és - mellesleg - az összes létező és nem létező pénzt kifacsarja saját klientúrája számára. Hogy minél több főtisztviselőt betonozzon be, minél több jövőbeli kötelezettséget vállaljon baráti önkormányzatok, közalapítványok, sajtótermékek javára - és persze az utódkormány kontójára.
Az új kormány mégis úgy tett, mint aki meglepődik azon, amit az államháztartásban talált - illetve (éppen hogy) nem talált. Már a választási kampányában úgy tett, mintha minden úgy lenne, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mintha elhinné, hogy a regnáló kormány éppen annyit költött, amennyit a nyilvános költségvetésben előirányzott. A választási harcban úgy növelte napról napra ígéreteit, mintha nem elapadó, hanem bővülő forrásokat látna maga előtt. Mintha azt gondolná: pusztán a kormányváltással egy csapásra megoldódnak a gazdaság szerkezeti bajai, és a kincstár rögtön megtelik pénzzel.
Az MSZP januárban készített választási programja, majd a hirtelenjében előhúzott száznapos csomag jó néhány olyan ígéretet tartalmaz, amiről a novemberben készült szakértői program írói még nem is álmodtak. Az eredeti program négy év alatt kívánta megvalósítani a „jóléti rendszerváltást" a gazdaság növekedésétől várható többletbevételből. Azonnali intézkedésként csak az ápolók 50 százalékos béremelése szerepelt, a többi egészségügyi dolgozó és közalkalmazott bérét 2003-2006 között kívánták felzárkóztatni. A száznapos programba viszont bekerült a minimálbér adómentessé tétele, a családi pótlék 20 százalékos növelése, plusz egyhavi családi pótlék az iskolakezdéshez, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok és más közalkalmazottak bérének 50 százalékos emelése, a tévé-előfizetési díj azonnali eltörlése, az Orbán-kormány által a nyugdíjasoktól elvett 52 milliárd forint visszaadása és a reálbérek 25 százalékos növekedése a ciklus során. A kampány hevében még arra is ígéretet tett, hogy tartózkodik a gáz fogyasztói árának emelésétől. A vállalt ígéretek csak az idén százhatvanmilliárdos többletkiadással járnak, de jó részük - a megemelkedő bérek és juttatások - jövőre meg azután is terheli a büdzsét.
Az SZDSZ programjának beépítése az MSZP nagyvonalú választási programjába már minimális kiadási többletet hozott, hiszen a közalkalmazottak diplomás minimálbére a beígért béremelések után viszonylag kevés forrásból megoldható. A helyzet azért így is épp elég nehéz. A meglehetős aktivitással visszavonuló és a nagy ambíciókkal megérkező két kormány vállalásai - néhány egyező tétel kivételével - összeadódnak. Mindkettő számos olyan elemet tartalmaz, amelyek hatása évekre szólóan terheli a büdzsét.
Hatástalaníthatók-e az aknák?
Nemcsak a leköszönő kormány helyezett el tehát szép számmal aknákat a gazdaságban, hanem az újonnan felálló is. A dolog megtörtént, kiszedegetni őket - egy-két jogot sértő ügytől eltekintve - aligha lehet. A kérdés így most már az, hogy lehet-e az aknákat hatástalanítani, és ha igen, miként és mikor.
Nehezíti a dolgot, hogy az Orbán-kormány által megkezdett hibás gazdaságpolitikát az új kormány eddigi tetteivel nemhogy korrigálta volna, de még fel is erősítette annak negatív hatásait. A választási győzelem érdekében az MSZP - elődje ígéreteire rálicitálva - visszaszorította a palackba eredeti programja szellemét: a paternalista állam leépítését és az öngondoskodás intézményeinek megerősítését. A száznapos csomagban meghirdetett juttatások végül beépültek a kormányprogramba, ami nemcsak az egyensúlyt aláásó jövedelemkiáramlást erősíti fel, hanem az ígért reformok elfogadását is megnehezíti.
A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha újra fel lehetne kapaszkodni a világgazdasági konjunktúra vonatára. Ez elvileg nem lehetetlen, hiszen az amerikai gazdaságban már látható, az európaiban pedig nagyon remélt (bár mérsékeltebb) fellendülés hatása előbb-utóbb hozzánk is elér. Önmagában azonban ez kevés. Nem lehet arra apellálni, hogy pusztán a gazdaság növekedéséből fakadó többletbevételek billentsék helyre a megbomló egyensúlyokat, és egyidejűleg a magángazdaságot nyomasztó adó- és járulékterhek is mérsékelhetők legyenek. Arra is szükség van, hogy a magyar gazdaság motorjává újra az export és a magánberuházások váljanak, ezzel egyidejűleg viszont a fogyasztás aránya fokozatosan visszaszoruljon. Ki kell keveredni a „magyar modell" csapdájából, mielőtt olyan helyzetbe kerülünk, hogy már lépni sem tudunk.
Az idén és jövőre nagy tempóban kiáramló jövedelmek a mai feltételek mellett főleg a fogyasztásban csapódnak le, ami egyfelől inflációt gerjeszt, másfelől a folyó fizetési mérleg romlását idézi elő. A kedvezőtlen trend megállításához egyrészt vissza kellene fogni a jövedelmeket, ami csak bérmegállapodással lehetséges, másrészt arra kellene ösztönözni a háztartásokat, hogy jövedelmük mind nagyobb hányadát takarítsák meg. Ez utóbbit segítheti az árfolyamnyereség adójának eltörlése, a tőkepiaci privatizáció, a lakásberuházások ösztönzése (de nem az ésszerű mértéket meghaladó kamatkedvezménnyel), a nyugdíjreform folytatása, az egészségügy reformjának beindítása úgy, hogy minél több magántőkét mozgósítson. Ezáltal nemcsak az ellátó rendszerek működőképessége biztosítható, hanem hosszabb távon az államháztartás terhei is mérsékelhetők.
Ugyanakkor a kormánynak vissza kell vonnia a rászorultság elvével nem összeegyeztethető kedvezményeket és támogatásokat, és az így felszabaduló forrásokat az öngondoskodást elősegítő rendszerek kialakítására kell fordítania, amivel egyben a megtakarításokat is ösztökéli. A növekedésből származó többletbevétel elosztása helyett pedig a munkajövedelmek közterheit kellene mérsékelni, mert az nemcsak a magyar munka versenyképességét javítja, hanem a jövőbeli növekedést megalapozó beruházásokra is lehetőséget teremt.
Még ha visszatér is a kormány eredeti programja főbb elveihez, és megpróbálja levetni a választási csatában magára öltött paternalista mezt, akkor sem lehet elkerülni az egyensúlyi helyzet átmeneti romlását. Ma még nem lehet tudni, hogy ez mennyire rontja az ország megítélését, és mennyire drágítja meg a külföldi források bevonását. Mindenképp javítana a helyzeten, ha mielőbb láthatóvá válna a kormány elszántsága arra, hogy az osztogatás helyett végre a reformokhoz is hozzákezd.
Egy ország gazdaságának aláaknázására néhány hónap is elég, a hatástalanításhoz viszont évekre van szükség. Még akkor is, ha azonnal megkezdődik. A késlekedés végzetes lehet. Láttunk már erre példát, legutóbb 1994-ben.