Korrigálatlan szöveg! A végletes változatot lásd júniusi számunkban.

  Almási Miklós

Író és világa

Vegyes. Csak ötven oldal után érzel rá az ízére. Amikor megszokod, hogy a napló intim műfaj és világhíradó egyszerre. („Kakaó reggelire, köd, kedvtelenség.

Aachent bombázták.”) És nagyjából megszokod azt a szellemi jövés-menést, ami Mannék kaliforniai házában mindennapos: Schönberg, Werfel, Hubermann, Adorno, Brecht jönnek vacsorára, hétvégre, koncerteznek, felolvasnak, vitatkoznak. Értelmiségi kommuna – a j

obbik Németország. És persze csodálkozol. Az író ugyanis nyafog – hipochonder (attól még van egy tüdőtályogja, meg is operálják) –, panaszkodik, de azért naponta írja a regényét (a Doktor Faustust), napi tíz levelet, hetente tán egy-egy rádióüzenetet Néme

t

országnak-Európának, kéthavonta előadás (mondjuk: Nietzschéről vagy a németségről) és persze újságok, folyóiratok, korrektúrák, szerződések, hivatalos jelenések. Honnan van ennyi tinta, idő, honnan ennyi önfegyelem? Talán onnan, hogy a nem írás depresszió

t

okozott nála. Hol téma nem volt – a Faustus-könyv után hol utazás vagy egyéb tevékenység vette el az időt, helyet, koncentrációt, minek következtében egyre mélyebbre süppedt a depróba. Aztán egy villanás, és ismét kezében a toll, rója a sorokat – panaszk

odik most is, de minden kiegyenesedik. A Naplóbejegyzések is magvasabbak. (Közben e válogatásban azt olvasod, hogy zsákszámra égeti el korábbi – húszas évekbeli – naplóit.)

A „világhíradó” igazi csemege: az, amit akkor látott az eseményekből, s amilyen kommentárral feljegyezte. 44 végén például örül, hogy a háború befejeződik, de elviselhetetlennek látja az oroszellenességet, s fontolgatja, hogy tán már az újabbra, a Szovjetunió leverésére készülnek. Kezdettől fogva nem tetszik neki az a közöny, ahogyan a

s

zövetségesek zsidóság sorsát látják-kezelik a háború előtt-alatt; Roosevelt halálakor szomorúan jegyzi fel, hogy vele végleg eltűnik az az Amerika, ahová kiérkeztek. S valóban innentől nem is érzi igazán jól magát az országban. (Igaz, másutt se, Németorsz

ágban se.) Achesont bíróság elé akarják állítani, mert nem dobta le az atombombát Koreára. A Rosenberg házaspár kivégzése felháborítja. Erika lányát az behívják az FBI-ra, kémkedéssel gyanúsítják, az öregúr a Time magazinban mint komcsi útitárs szerepel. Öt

venes évek. Nem csoda, hogy a „polgárnál” baloldali – olykor elképesztő – megjegyzéseket olvashat az ember. Számára Golo fia munkássága jobboldali (?), Amerikát fasizmus fenyegeti belülről, a kapitalizmus megérdemli, ha bajban van. Élcelődés: „Arról beszé

l

tem Erikával, mekkora csoda volna egy olyan újság, amely igazat írna és egyszersmind tőkeerős csoport állna mögötte. De létezik-e olyan tőkés csoport, amelyik érdekelt az igazságban?” Médiakritika.

A Napló legizgalmasabb rétege azonban az író törékenysége. A Faustus-regény közben – úgy száz gépelt oldaltól – állandó kétségek gyötrik, miközben természetesen újabb és újabb fejezeteket ír. Hogy elhibázott az egész, hogy szétfolyik, hogy hol van ez a kásahegy a Buddenbrook vagy a Varázshegy komponáltságától. (H

ódolói ekkor emlékeznek szeretettel a régi nagy művekre. Gerhardt Hauptmann halálakor [1946] is ez jut eszébe: a náci országban maradt nagyság is ezt a művet tartotta paradigmatikus alkotásnak.) Szóval úgy kell dolgoznia, hogy szíve mélyén nem hisz az egé

sz vállalkozásban. De akkor ki írja a regényt? Mert e kételyek közepette születnek a legzseniálisabb fejezetek (pl. az ördöggel folytatott dialógusok). Esztétaként mondhatnám, hogy a daimon

, a művészben lakozó szellem, aki, mintegy függetlenítve magát a reális embertől, végzi a dolgát, Mann úr nagy csodálkozására (félelmére). Talán. Mégis inkább az a Thomas Mann komponálja ezt a regényt, aki ezt a művészapokalipszist Németország sorsáról is írja, az előrehaladó szövetséges csapatok győzelmeit örömmel jegye

z

ve fel, vagy inkább örvendezve a barna őrület összeomlása felett, ám másik lelkével, maga is németként hazája pusztulását is látva. Mert olvassa a német városok lerombolását, a végsőkig harcoló náci alakulatok robbantásait, Münchenbeli házuk bombatalálatá

t

vagy Hamburg szenvedését. És csak fohászkodni tud, hogy ne fogja el a szánalom. Bár olykor kitör belőle: hogy most azoknak kell lakolniok a nácik rémtetteiért, akik nem sokat tehettek – asszonyok, gyerekek, öregek. S még inkább így, amikor hírek jönnek a

győzelem utáni kitelepítésekről – Kelet-Poroszország, Kelet-Pomeránia. Nem tetszik neki, hogy a németek pukedliznak a győztesek uniformisában visszatérő németek előtt. Bár ott Kaliforniában erről nem tudhat annyit, mint aki Európában maradt, pláne nem ann

y

it, amennyit az áldozatok. És mégis e két lélek együtt írja a regényt, fegyelemmel az elsőnek adva a szót és komponáló erőt: mert így igaz a történet. Szóval nem tudhatta, mi is történt igazán. Az élet úgy hozta, hogy a Naplóval egy időben olvasom Günter

Grass Im Krebsgang

(Rákmenetben) c. regényét, ami ezt a korábbi tabutémát dolgozza fel: a Gustloff nevű, menekülteket szállító hajó 1945-ös elsüllyedését, a kelet-pomerániai menekülés epizódjait. Íróilag többszörös törésben (ifjú neonáci kutatja fel az ada

tokat az interneten, apja – a regény fiktív írója – ugyanígy, a történet tudója a Nagymama, aki megmenekült a hajóról, vonalas NDK-káder lett, (Sztálin-kép a házioltáron), de fejében a hitleráj számos panelja maradt meg, nem beszélve a hajókatasztrófa és a menekülés traumájáról. Grass regényét is a konsternáció fogadta: csak nem akarja most szudétanémetek stb. tüntetéseinek pártját fogni? Csak nem akarja… Nem, Grass nem akar semmit, csak majd hatvan évvel az események után, ennek a sztorinak is a végére jár

ni, amit nem tudhattunk, se mi, sem ők, sem több generáció, pláne nem Thomas Mann, Kaliforniában. És mégis, ez a tudás is majdnem korai. (Grass a támadások, valamint szudétanémet jóvátételi igények hangoztatásának hatásra azt nyilatkozta a Süddeutsche Run

dfunknak, hogy lehet, hogy ez a nagyon is megkésett regény még mindig nagyon is korai volt.)

Vagyis az író archimédeszi pontja koránt sem olyan szilárd, mint aminek gondoltuk. Egy este hazafelé rájuk szól a rendőr, hogy ne tessék itt németül beszélni. O.K.

háború van. De a regénybeli „én” másképp reagálja le ezt az epizódot is. Habár Mann-nak az a legnagyobb gondja, hogy a Faustus-regényben nem tudja kiélni igazi írói önmagát, a komikus-ironikus nyelvhasználat és jelenetezés annyira szeretett játékait. Mert

itt, ebben a témában és időben nem lehet viccelni. Nehezen viseli. „Bosszúból” megírja a Krull-regényt (Egy szélhámos vallomásai), ezt a késői csodát, amin, bármikor olvasok belőle, boldogan tudok nevetni. És mégis, talán épp ettől a bizonytalanságtól sik

erül a magnum opus

, a Faustus-regény. Csodálkozom. Többször is feljegyzi, hogy egyetlen hőse – sem Castorp, sem a Buddenbrook – nem állt hozzá oly közel, mint Adrian Leverkühn. Nemcsak azért, mert művészfigura, habitusát tekintve is. Fura, mert őt magát sohasem ragadta meg az avantgárd hevülete, bár (a napló szerint) tudatosan használja Joyce módszerét a regény időstruktúráiban. A figura egész intim rétegekig bezáróan együtt él vele, hidegsége, a magány, a szerelmi kínlódások mind kvázivallomások (is).

Be

pillantás a műhelybe, sok helyen (hogyan kell bevezetni Adrian nőismerősét, nem korai-e? vita Adornóval a zeneszerző…). Aztán utolsó novellájának születéséről. Katja, a feleség eleveníti fel azt a régi, még müncheni történetet egy arisztokrata nőről, aki

„

szenvedélyes szerelemre gyulladt fia fiatal házitanítója iránt. Csodálatosképpen egyszer újra menstruál, elragadtatásában azt hiszi, hogy a szerelem okán. Visszanyerte női mivoltát – ami igazában nem is múlhatott el, másképp hogyan keríthette volna hatalm

á

ba ez a fiatalsághoz illő hatalmas érzés…” A megtévesztettről van szó. A régi emlék és az öregkori jelen itt is diszkréten összekapcsolódik. Hiszen bárhogy tagadja is a Naplóban, a Krull-regényben feltámad – fiatal kora óta dédelgetett témát vesz fel újra

–, és a vele való játékban még egyszer, utoljára kiteljesedik. Az utolsó bejegyzések többnyire már a nyugalmas búcsúé. És hát a homoerotika. Mindig is tudtam, inkább pletykaszinten, most valami csodálatos és egyben filozófiailag mély vallomásként íródik ide: „A dolderi fiú kiváltotta fájdalom – írja svájci látogatásakor, hetvenöt évesen –

e napokban az itteni levegőnek, a nagyszerű tájnak, az itt-tartózkodás okozta lelkesültség és gyöngélkedés együttesének hatására az életem és a fiú iránt érzett szerelem miatti egyetemes szomorúsággá mélyült és felerősített elragadtatásomat az ifjú férfi

a

sság hasonlíthatatlan, semmi által fölül nem múlt szépségéről, amely kezdettől fogva boldogságomnak és nyomorúságomnak volt forrása, kimondhatatlan, elragadtatott és némaságra ítélt valami, – nem