A Hídemberben teljesen jelentéktelen epizódnak látszik. Zsúfolt teremben kosztümös urak zajongnak. Hogy Széchenyi magyarul szólal fel? Hát persze: hiszen magyarul beszél a többi színész is. Az angliai epizód ígéretesen vezeti ugyan be a hídmotívumot – Széchenyi és Wesselényi, a két rebellis magyar arisztokrata meg Clark Ádám, az angol mérnök marionett-táncot lejt egy sajátos, forradalmian stilizált ipari konstrukción –, és biztató a folytatás is, melynek során az ifjú gróf már itthon mutogatja büszkén az útjáról ho

zott egyéb vásárfiától (például egy angol vécétől) amúgy is ámuldozó úri közönségének a Clark mérnöktől rendelt híd makettját. Felsejlik, hogy ilyen film is lehetett volna ez: stilizált, ironikus, posztmodern. Ám hogy mitől fontosabb a Híd szimbolikus jel

e

ntőségére utaló néhány kurta szó annál a ténynél, hogy a váratlanul felbukkanó hisztérikus szerető, Széchenyi sógornője, Caroline egyszer csak ripityára töri a makettet a lovaglópálcájával, azt hirtelenjében még az a néző sem tudhatja biztosan, aki olvast

a

Széchenyi naplóit, és tudja, hogy a Híd csakugyan szinte rögeszméjévé vált a grófnak. Mozgalmasnak és izgalmasnak mondható ugyan az a későbbi epizód, amely a Híd egyik láncának elpattanásával járó és Széchenyit is kis híján magával sodró balesetet mutatj

a

be, de elemzés vagy magyarázat helyett az már csak azt illusztrálja, ami kézenfekvő: a baleset, bizony, nem tett jót a Legnagyobb Magyar amúgy is megroppant kedélyének.

Mit közvetít, mit mivel, kit kivel köt össze hídként a Legnagyobb Magyar? És egyáltalá

n: mitől a legnagyobb? Hogy a kellemetlen rivális, Kossuth nevezte őt el így – nyilván megint csak a Széchenyi-szemszög miatt –, nem kap említést. A film legjobb negyede-harmada egyértelműen a döblingi jelenetekből áll össze. Ezek Széchenyinek már nem a nagyságát, hanem „csak” a bonyolult emberségét hivatottak rekonstruálni. A rekonstrukció helyenként meghökkentően hihető. A mánia és depresszió, politikai konspiráció és öngyilkos késztetések közt egyensúlyozó, selyemköntösben izgatott szenvedéllyel sakkozó

és galambok közt ablakban fuvolázva halálra szánt ősz öregember szerepében végre Eperjes is nagyszerű. (Ennyit arról, hogy mit számít, ha egy színész politizál.)

Nem vitás, hogy A Hídembert forszírozó országimázs-megfontolásoknak miféle Széchenyi volt az eszményképük. Olyasféle, amilyen az ötezres bankón, vagy a „Széchenyi-terv” típusú szóösszetételekben ércszoborkodik: higgadt pózba merevült bölcs, aki mindenben minket igazol. Ilyen Széchenyi sohasem létezett. Bereményi (és Eperjes) Széchenyije – az említett utolsó részt leszámítva – nem válik ugyan hús-vér emberré, de ércszobornak semmiképpen sem mondható. Országimázs-szempontból ugyanakkor tökéletesen mindegy, hogy milyenre sikeredett A Hídember. Hogy például megvilágosodik-e:

mitől jobb