Mozgó Világ 2002. június, 28. évf. 6. sz.

A Mozgó Világ internetes változata

Korrigálatlan szöveg! A végletes változatot lásd júniusi számunkban.

Egy bíró élete – Solt Pál JOGÁSZPORTRÉK X.

A Jogászportrék-sorozat a Legfelsőbb Bíróság volt elnökével, Szilbereky Jenővel indult egy évvel ezelőtt, és most Solt Pállal, a Legfelsőbb Bíróság jelenlegi elnökével zárul. Solt hatéves mandátuma 2002. június 26-án jár le, jelenleg még nem lehet tudni, hogy az Országgyűlés kétharmados többséggel módot ad-e számára, hogy egy harmadik ciklusban is a Legfelsőbb Bíróság elnöke lehessen, vagy „új

ember” tölti be az ország „főbírói” posztját. Az sem elfelejtendő, hogy az 1997-es igazságszolgáltatási reform óta a Legfelsőbb Bíróság elnöke egyben az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke is, tehát a teljes bírói szervezet gazdasági-személyi ügye

i

ben jelentős hatáskörrel bír. Solt Pál 1937. október 3-án született Szentendrén, tehát ez évben lesz 65 éves. Ő is a Jogászportrék-sorozat azon szereplői közé tartozik, akik jó néhány évet letagadhatnak a korukból. Sokoldalú, „művészkedő” ember, költészettel kezdte, hegedül, nonfiguratív képeket festeget. Kedvelt társasági szereplő, szeretik a nők. Valamikor I. osztályú kézilabdakapus volt, ma is kétszer egy héten kosárlabdázik a BEAC öregfiúk között, amely egyetemi klubnak egyben társadalmi elnöke is.

So

lt nem jogászcsaládból származik; édesapja tisztviselő. Felesége régész, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója volt. A jog azért megjelenik a Solt család életében, de „lefelé”: Solt egyetlen fia ügyvéd, menye ügyész.

Egyetemi tanulmányait Solt Pál 1956–196

0 között végzi, majd fogalmazó lesz a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. A bírói vizsgát 1963-ban teszi le, 1964-ben nevezik ki bírónak. 1966-ban a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökének, Szalay Józsefnek a titkára lesz, és ezt a pozíciót egy ideig az új eln

ö

k, Szakács Ödön mellett is megtartja. Miután a titkárkodást megunja, számára megfelelő bírói állást viszont nem kap, 1971-ben elmegy a Pénzügyminisztérium jogi osztályára, ahol 1980-ig dolgozik. 1980-ban Szakács Ödön végre biztosítani tud részére egy bíró

i

állást a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumában. 1987-ben lesz tanácselnök a szellemi alkotásokkal és sajtóügyekkel foglalkozó tanácsban a Legfelsőbb Bíróságon. Ezt követően rövid kitérő következik: 1989-ben a parlament megválasztja alkotmánybírónak, de hét hónap után, amikor Szilbereky Jenő nyugdíjba megy, visszatér a Legfelsőbb Bíróságra: az Országgyűlés nagy többséggel bizalmat szavaz számára. 1990 óta a Legfelsőbb Bíróság, 1998 óta emellett az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke.

– Úgy hal

lom, a családodban nem voltak jogászok. Miért választottad ezt a foglalkozást – bocsánat, a sorozat több interjúalanya már elmagyarázta nekem, hogy itt nem egyszerűen foglalkozásról van szó –, ezt a hivatást?

– Valóban a családomban nem voltak jogászok, a

nyám háztartásbeli, édesapám a háború előtt cégvezető, azt követően az építőiparban munkaügyi előadó volt. Az összes kötődésem a jogászkodáshoz egy oldalági rokon volt, aki bírósági irodavezető létére egyetemi jogi tanulmányaimat havi 100 forinttal támoga

t

ta. Azt akarta, hogy több legyek, mint ő.

– Akkor miért jelentkeztél 1956-ban a jogi karra?
– Gondolom ugyanazért, amiért Te és számosan mások. Humán tárgyakból voltunk erősek, ki nem állhattuk a matematikát és a fizikát. Emellett a jogi karra az ötvenes években viszonylag könnyű volt bekerülni, csekély volt a túljelentkezés. Akkor még száz-százhúsz főt vettek fel egy évfolyamra a mintegy háromszáz jelentkezőből. – Te a Cukor utcai Apáczai Csere János gimnáziumban, amikor érettségiztél, nagyon nagy menőnek számítottál, egyébként Sáry Lacival együtt, aki most az Akadémián jogász. Mi, alsósok tisztelő bámulattal néztük a kockás zakódat és a dupla gumitalpú csukádat. A szemközti óvónőképző iskolában pedig döglöttek utánad a lányok. – Az idő megszépíti emlékezetedet. Egyébként én még a Lónyay utcai gimnáziumban kezdtem, a Trefortban folytattam, majd mi voltunk az első évfolyam, akik a Cukor utcában érettségiztünk.
– Emlékeim szerint az egyetemen is szeretted a szórakozóhelyeket, az éjszakát, a jogászi foglalkozáshoz Magyarországon tradicionálisan hozzátartozó bohém életfelfogást. Annak idején három nagy csapat volt az éjszaka szempontjából: a paradisósok, a jerevánosok, a pipacsosok. Te jerevános voltál. – Mint ahogy Te pipacsos. De azért hadd jegyezzem meg, hogy az akkori szórakozóhelyek, éjszakai élet nem hasonlítható a mai diszkókhoz. Az ember beült az Annába a Váci utcában, volt egy zongorista, maximum még egy dobos. Én élveztem az egyetemista életet, szerettem elbeszélgetni egy kis sör mellett. Hol lehet
ma beszélgetni a dübörgő gépzene mellett? Sehol.
– Szerintem sem vitás, az ember életének legszebb része, amikor egyetemi hallgató. Sok bohém tanárunk is volt persze, így például Sárándi vagy Seres Imre.
– És nagyszerű professzorok is. Engem még tanított Márton Géza és Eckhardt Ferenc is. Tudom, hogy Eörsi Gyula tudományos szempontból jóval erősebb volt Világhy Miklósnál, de engem a Világhy-féle előadások kristálytiszta logikája lenyűgözött. Vagy hol találkozik egy mai egyetemi hallgató olyan esettel, m
i
nt amikor a jelesen vizsgázókat Beck professzor meghívta magához a következő vasárnap uzsonnára? – A mai tömegoktatás ezt valóban sajnos kizárja. És mi a helyzet a női nemmel?
– Itt rögtön egy korlátozást építettem be, önszántamból. 1959-ben ismertem meg
az akkor érettségiző feleségemet. Azonnal „járni kezdtünk egymással”, majd összeházasodtunk. Ha jól számolom, negyvenhárom éve élünk együtt – nagy szerencsémre.
– Egyetem alatt irodalmi tevékenységet is folytattál. – Ez némi túlzás. Volt egy egyetemi ir
odalmi körünk, ott verselgettünk. A feleségemhez írt szerelmes verseimet gyűjtöttem össze egy kötetbe. Ezt a kötetemet egyébként Baranyi Ferenc kiváló költőnk – aki akkor bölcsészhallgató volt, és átjött a Jogi Kar irodalmi estjére – az Egyetemi Lapban bo
r
zasztóan lehordta. A kritika felbőszített, válaszlevelet is írtam Baranyinak, aki újra megnyugtatott, nem lesz belőlem költő. – Más művészetekkel is kacérkodtál? – Diákkoromban tanultam hegedülni, később megtanultam gitározni is. Néha előfordul, hogy zárt baráti társaságban, különösen ha már egy keveset ittam, leállok kicsit „bazseválni”. No persze ezt művészetnek nem nevezném. Ugyancsak aligha művészet az én festészetem. A lakásomon a látogatók a falon megtekinthetik a műveimet, amelyek közül néhány vad
abbat a feleségem megkísérel eldugni.
– Mint valódi életművész, egyetemi éveid alatt élsportoló is voltál. – Ebből annyi a realitás, hogy harmadéves egyetemista koromban a BEAC akkor NB I-es kézilabdacsapatában én voltam a kapus. Gimnazista koromban kezdtem el a Petőfi VTSK-ban kézilabdázni, és több évig védtem az első osztályban. 1968-ban hagytam abba a kézilabdázást. Akkor persze még az NB I-ben is amatőr volt mindenki, citromot osztottak szét közöttünk jutalomként az öltözőben.
– Ma már nem játszol? – Ahogy öregedtem és lelassultam, életveszélyessé vált számomra a kapuban való tartózkodás. Lábsérülés is ért. Átprofilíroztam magam a kosárlabdára, rendszeresen játszom az öregfiúk között. – Látható, hogy ma is van magánéleted. Kiugró jogi karriered ellenére nem nagyon jogászkodsz szabad
idődben. – Valóban, baráti társaságomban alig van jogász. Közjogi méltóságosdit sem szeretek magánemberként játszani. Az embernek ki kell kapcsolódnia ahhoz, hogy jogászi foglalkozását kellő színvonalon tudja kifejteni. Jogi szakíró is talán azért nem lettem – pedig éreztem rá kísértést, hogy jogi elméleti tanulmányokat írjak –, mert sajnáltam erre áldozni az amúgy is kevés szabad időmet. – A fiaddal sem beszélsz jogról? Egyáltalán a fiadnak mint gyakorló ügyvédnek több előnye vagy hátránya származik-e abból, hogy az édesapja a Legfelsőbb Bíróság elnöke? – Vele sem szoktam jogi kérdésekről beszélni. Fiam nagyon tartózkodó természetű, diszkrét, a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy valamilyen ügye azért intéződik el, mert az apja az, aki. Ügyvédi praxisa pedig feltehetően jól mehet, ennek csalhatatlan jele ugyanis, hogy már évek óta nem kér tőlem pénzt. – Most már egy kicsit a jogászi tevékenységedről is beszéljünk. Miért a bírói hivatást választottad?
– Nekem kiegyensúlyozó természetem van. És ennek a bírói munka felel meg. Mindenkit meg kell hallgatni, minden érdeket mérlegelni kell, és utána a jogszabályok alapján igazságos döntést kell hozni. Ez a bírói munka lényege. Az ügyvédi, illetve az ügyészi munka bizonyos mértékben szükségképp egyoldalú. Az ügyvéd akkor is köteles ügyfeléért harcolni, ha tudja, hogy nincs igaza. Az ügyészi foglalkozás pedig közvetlenül 1956 után végképp nem volt ínyemre. –
Büntetőügyekkel kezdtél… – Eredetileg a büntetőjog közelebb állt hozzám, mint a polgári jog. Az egyetemi disszertációmat is büntetőjogból, a jogos védelem tanából írtam. Bírói kinevezésem azonban a Pesti Központi Kerületi Bíróságra már a polgári ügyszakra szólt, de itt is volt másfél év, amikor bűnügyekben, közelebbről a vagyon elleni bűncselekményekben jártam el. A Legfelsőbb Bíróság elnökének titkáraként – ahova azért kerültem, mert mindkét jogterületen jártas fiatal bírót kerestek –, zömmel büntető tár
g
yú törvényességi óvásokkal foglalkoztam. A nyolcvanas években viszont ismét polgári jogi ügyekben ítélkeztem. Ennek a mintegy tíz év polgári jogi gyakorlatnak most a Legfelsőbb Bíróság elnökeként nagy hasznát veszem. Ehhez hozzáteszem, hogy a hetvenes éve
k
ben a Pénzügyminisztériumban ugyancsak megközelítően tíz évig közigazgatási jogi ügyek aktái hevertek az asztalomon, szóval elmondhatom magamról, hogy korábbi harmincévi jogászi tevékenységem alapján a Legfelsőbb Bíróság mindhárom, tehát büntető, civilisz
tikai és közigazgatási kollégiumának tevékenységét át tudom fogni. Ezt azért kevesen mondhatják el magukról.
– Hogyan lettél a PKKB büntetőbírájából, tehát egy kerületi bíróból 1966-ban a Legfelsőbb Bíróság elnökének tiktára?
– Véletlenül. Szalay József t
itkára ugyanis jó barátom, Rakvács József volt, aki már nagyon unta a titkárkodást, bíráskodni akart. (Rakvács József ma is megbecsült tanácselnöke a Legfelsőbb Bíróságnak.) Beajánlott engem a főnökének, aki elfogadott. Képes voltam alkalmazkodni a titkár
i
munka kényelmetlenségeihez is – abban az időben még a titkár nem minősült kabinetfőnöknek. Sokat tanultam ott, főleg a törvényességi óvások kapcsán. Persze akkor még a Legfelsőbb Bíróság nem volt olyan nagyüzem, mint ma, hiszen a gazdasági ügyek a Közpon
t
i Gazdasági Döntőbizottsághoz tartoztak, és külön bírálták el a munkaügyi jogvitákat is.
– Mit értesz kényelmetlenségen? – Például azt, hogy ha esténként az igazságügyi miniszter vagy egy-két pártközponti fejes átjött az elnökhöz beszélgetni, nekem kelle
tt bevinni a kávét meg a fröccsöket. Egyszer megbotlottam, és jól leöntöttem őket. Vagy emlékszem, Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter azzal a felkiáltással jött be hozzánk a titkárságra: „Na mi van, a k… anyátokat!” Félreértés ne essék, ő ezt barátian mo
ndta, kedveskedni akart nekünk ezen a bárdolatlan módon.
– Tapasztaltál a Legfelsőbb Bíróságon pártirányítást?
– Abban az értelemben igen, hogy az világos volt, hogy a Központi Bizottság adminisztratív titkára, illetve talán még az adminisztratív osztály
vezetője is főnöke az igazságügyi miniszternek, a legfőbb ügyésznek és a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyaránt. Konkrét ügyekbe való beleszólást azonban a hatvanas évek közepén-végén már nem észleltem.
– 1968-ban egy nagy kultúrájú jogász, Szakács Ödön le
tt a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Mennyiben változott a helyzeted? – Sokban. Szakács Ödön Erdélyből áttelepült régi kommunista volt ugyan, de művelt jogász, az akkori körülmények között – nyugodtan mondhatom – úriember. Bizonyos államvezetési ismereteket is lehetett tanulni tőle. Azért is hálás vagyok neki, mert megrendelte a Le Monde-t, és így rendszeresen jutottam nyugati ismeretekhez, emellett franciául sem felejtettem el. A francia nyelv számomra fontos, mert egyfelől a luxemburgi Európa Bíróságon ez az

alapvető munkanyelv, másfelől a hivatásos diplomaták kivételével ma az emberek Magyarországon németül vagy angolul tudnak. Így a franciával hiányterületen voltam mindig, és sok nemzetközi munkában tudtam részt venni.
– Miért mentél el 1971-ben a Pénzügyminisztériumba?
– Mert nem mehettem vissza bírónak. A titkárkodást abba szerettem volna hagyni, de Korom Mihály nem hagyta jóvá fővárosi bíróvá való kinevezésemet. Gondolom, ezzel elsősorban nem rajtam, hanem az általa nagyon nem szeretett Szakács Ödönön ak
art ütni egyet. Ekkor Boros Jancsi barátom és volt évfolyamtársam áthívott a Pénzügyminisztériumba, ahol a gazdasági reform utáni lelkesedés légkörében nagyon jó társaság volt – például Csillag István, Lengyel László, Kupa Mihály, Matolcsy György. De úgy mentem el – és ezt a PM-ben is tudták –
, hogy az első lehetséges alkalommal visszamegyek a Legfelsőbb Bíróságra.
– Hogyan értékeled a közigazgatásban eltöltött kilenc évedet?
– Más világgal találkoztam. Más szemüveggel nézték a PM-ben a valóságot, mint a bíróságon. Jogászi látóköröm jelentősen kitágult, de közigazgatási analfabétaként sokszor nem tudtam, mivel foglalkozom. Még – egyébként Csúcs Lászlóval együtt – az illeték- és adóügyekben találtam valami jogot, de költségvetési ügyekben nem láttam a fától az erdőt. A PM-ben töltött idő azonb
a
n arra is jó volt, hogy anyagilag megerősödtünk – kaptunk OTP-hitelt, lakáslehetőséget. 1973-ban végre lett saját lakásunk. – És 1980-ban visszakerültél a Legfelsőbb Bíróságra. – Ez volt Szakács Ödön búcsúajándéka: még visszahozott a „legfelsőre”, majd elment nyugdíjba, és jött Szilbereky Jenő. Megjegyzem, hogy amikor 1973-ban helyreállt az egységes bírói rendszer Magyarországon, tudniillik a gazdasági és munkaügyi külön szervezetek beolvadtak, Szakács Ödön a munkajogi kollégiumba már akkor megpróbált vi
s
szahozni. Korom Mihály viszont éberen figyelt, és a kísérlet meghiúsult. 1980-ban azonban a Polgári Kollégiumban akadt hely. Nagyon szép területet kaptam, a szellemi alkotások jogát. A szerzői és az iparjogvédelmi jog nagyon cizellált és nagyon nemzetközi
jogterület. Öröm volt a kulturált, ugyanakkor bonyolult szellemi tulajdoni perekkel foglalkozni.
– Azért a tied nem tipikus bírói pálya, nincs benne megyei szintű bíróság, csak kerületi, illetve a legfelsőbb bírósági fórum.
– Ez így igaz. A tipikus karri
er: kerületi bíróság – megyei (fővárosi) bíróság – Legfelsőbb Bíróság. Ebből a szempontból kivétel vagyok. – Közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1989-ben az akkor alakuló Alkotmánybíróságon alkotmánybíró lettél. Hogyan?
– Azt hiszem, engem Sólyom Lászl
ó javasolt alkotmánybírónak. Sólyomot a nyolcvanas években ismertem meg, ha jól emlékszem, egy nem vagyoni kártérítésről tartott konferencián. Magam részéről korábban azt sem tudtam, mi az az Alkotmánybíróság, ezzel az intézménnyel abban az időben inkább
e
lméleti jogászok foglalkoztak. A politikai megállapodás az volt, hogy az MSZMP ad két alkotmánybírót, az ellenzék is ad kettőt, az ötödik pedig legyen semleges. Az ellenzék Sólyomot, illetve Zlinszky Jánost javasolta, az MSZMP pedig Kilényi Gézát, majd Ra
ft Miklós kiesése után Ádám Antalt. Ez négy elméleti jogász. Gondolom, kellett az Alkotmánybíróságra egy bírói eljárásokban tapasztalt ember is, ha már Alkotmánybíróságról van szó. Minthogy engem a politikusok közül senki sem ismert, személyem ellen senki sem tiltakozott. Azt sem egészen értettem, miért kell egy Alkotmánybíróságra civiljogász, hiszen Sólyom és Zlinszky is civilista volt, én pedig polgári bíró. De hát ezen nem gondolkodott a rendszerváltozás sodrában senki sem. Engem pedig éppen az alkotmánybírósági intézmény magyarországi újdonsága miatt érdekelt el a feladat. Elvállaltam. – Tudtad hasznosítani bírói tapasztalataidat az Alkotmánybíróságon? – Nem nagyon, de én a kezdetek kezdetén és nagyon rövid ideig, mintegy hét hónapig voltam alkotmánybíró. Az elemi feltételek hiányoztak még. Emlékszem,
az Alkotmánybíróság elnökét is a Legfelsőbb Bíróságon, az én szobámban választottuk meg. A két konkurens jelölt, Sólyom László és Kilényi Géza kiment, mi maradék hárman kettő–egy arányban döntöttünk Sólyom László javára.
– Ezek szerint Te döntöttél, hiszen egy MSZMP-s és egy ellenzéki között Te voltál a harmadik. – A szavazás titkos volt, nem lehet tudni, ki hogyan szavazott.
– Az első időszakban erős kritika érte az Alkotmánybíróságot, elsősorban Sólyom László a priori tételei, az úgynevezett láthatatlan alkotmány miatt. Nem lett volna célszerűbb, ha a Legfelsőbb Bíróság egyszersmind betöltötte volna az Alkotmánybíróság szerepét is, mint például az Amerikai Egyesült Államokban?
– Nekem nem ez a véleményem. Szerintem Sólyom László elnöksége nagy nyereség
e volt a magyar demokráciának. A rendszerváltozás elején igenis kellettek a polgári alkotmányosságból származó tételesjogon kívüli alapelvek. Ilyen elvek alapján a Legfelsőbb Bíróság nem tudott volna működni, csak egy múlt nélküli intézmény. Más kérdés, h
ogy ma már, amikor a polgári jogállamiság és alkotmányosság megszilárdult Magyarországon, a láthatatlan alkotmány – helyesen – egyre jobban visszaszorul az Alkotmánybíróság gyakorlatában.
– Hogyan kerültél vissza a Legfelsőbb Bíróságra? – Valószínűleg azt is Sólyom László kezdeményezte, hogy én legyek a Legfelsőbb Bíróság elnöke. De benyomásaim szerint a kollégáim is szívesen fogadtak vissza – befogadtak és elfogadtak vezetőként, hiszen ismertek.
– Egyesek éppen azt róják fel Neked, hogy az alatt a tizenk
ét év alatt, amóta a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy, szinte semmi sem változott. Igazából nem vezetted a Legfelsőbb Bíróságot. Kellemes kolléga maradtál, nem vezető. – A Legfelsőbb Bíróság nem katonaság és nem olyan centralizált szervezet, mint az ügyészség. A Legfelsőbb Bíróság elnöke egyébként tényleg csak primus inter pares a Legfelsőbb Bíróságon. Az azonban egyáltalán nem igaz, hogy semmi sem változott a Legfelsőbb Bíróságon.
– Mi változott? – Kezdjük a szervezettel. A teljesen felesleges három elnök
helyettesi posztból csak egyet hagytam meg. 1992-ben megszüntettük a Katonai Kollégiumot, és másodfokon katonai ügyekben a Legfelsőbb Bíróságon az egységes Büntető Kollégium jár el. Egyesítettük a Polgári Kollégiumot is, amelybe beolvadt a Gazdasági és Mu
n
kaügyi Kollégium. Az elmúlt tíz évben forrott ki a Közigazgatási Kollégium is. A maga korában egyedülálló informatikai fejlesztésbe kezdtünk, számítógépes hálózatunk nagy segítség a bíróknak. Több mint százezer határozatunk érhető el az adatbázisból.
– Mo
ndják, hogy nagyon kevés az új fiatal bíró a Legfelsőbb Bíróságon. – Ez az állítás egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Az átlagéletkor az utóbbi időben ötven–hatvan közöttire süllyedt, az elmúlt négy évben mintegy harminc új legfelsőbb bírósági bíróról tudok beszámolni. Wellmann György például a harmincas évei közepén került hozzánk, most már tanácselnök és a Polgári Kollégium vezetőjének helyettese. Vidékről is sokan felkerültek, nemrég került hozzánk kolléga Zalából és Nyíregyházáról.
– Akkor minek t
ulajdonítod, hogy a Legfelsőbb Bíróság fuldoklik az ügyhátralékban? – Semmiképpen sem annak, hogy az a több mint száz bíró, aki a Legfelsőbb Bíróságon tevékenykedik, nem dolgozik megfelelően, kellően hatékonyan. Nyilvánvaló, hogy a munkaszervezésen és a m
unkaintenzitáson lehet javítani, de az alapokok objektívak. – Nevezetesen? – A bíróságok hatásköre az elmúlt tizenöt évben hihetetlenül kiszélesedett. Mondjak néhányat? Ilyen a közigazgatási bíráskodás általánossá válása, a cégeljárás, a felszámolási és
csődügyek, versenyügyek, legutoljára a szabálysértési ügyek. A törvények ugyanakkor nem biztosították a kellő tárgyi és személyi feltételeket a bíróságok számára. Emellett jóval nehezebb és bonyolultabb ügyek keletkeztek – korábban nem léteztek olyan típu
s
ú ügyek, mint a híres Agrobank bizalmikéz-ügylet, avagy a privatizációs belterületi földekkel kapcsolatos komplex büntető és polgári eljárások, avagy az úgynevezett Metró-per. Sok esetben helytelen volt a bírósági szervezeten belül a hatáskör-telepítés is
.
Például szinte példátlan Európában, hogy a csőd-, illetve felszámolási ügyek első fokon a megyei bíróságoknál kezdődjenek, és a fellebbezés a Legfelsőbb Bíróságra kerüljön. – Tehát ahelyett, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogalkalmazás egységéről gondoskodna, elvi irányítást látna el, maga is lényegében fellebbezési bíróságként, másodfokú bíróságként működik. – Helyesen tetszik mondani. Ma a Legfelsőbb Bíróság ügyforgalmának hatvan százalékában másodfokú bíróságként működik. Ehhez hozzátenném, hogy a felülvizsgálatnak is – amely elvileg rendkívüli perorvoslat lenne – túl széles a lehetősége. Lassan szinte rendes perorvoslattá válik, és ez a Legfelsőbb Bíróságot mintegy harmadfokú ítélkező bírósággá teszi. Ez deformálja a Legfelsőbb Bíróságot. – Mi ebből a helyzetből a kiút a Legfelsőbb Bíróság számára? – Az 1997-es igazságszolgáltatási reform megfelelő megoldást biztosított volna az ítélőtáblák felállításával. Ha a táblabíróságok az eredeti elképzelésnek megfelelően 1999-ben felálltak volna, úgy a Legfelsőb
b Bíróság a mainál lényegesen kisebb létszámmal a jogegység biztosítására koncentrálhatott volna, és az öt táblabíróság par excellence fellebbezési bíróságként rég ledolgozta volna az ügyhátralékot. A táblabíráskodásnak Magyarországon volt tradíciója, újbó
li bevezetése megfelelően elő lett készítve. – És ezt követően a táblabíróságok felállítását az Orbán-kormány hivatalba lépése után rögtön lefújta.
– Az 1998-ban hivatalba lépett kormány a maga szempontjából logikusan járt el, hiszen a Fidesz a korábbi p
arlamentben ellenezte mind a táblabíráskodás bevezetését, mind pedig a bíróságok igazgatásának a kormánytól az Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz kerülését. A Legfelsőbb Bíróságnak azonban – de természetesen elsősorban a jogkereső közönségnek – a táb
labíráskodás bevezetésének elhalasztása súlyos hátrányokat okozott. Miután persze a táblabíróság benne volt az Alkotmányban, a kormány nem tudta teljesen kiiktatni ezt az intézményt, és megjelent az egy budapesti táblabíróság ötlete. Holott egy tábla nem tábla, de ezt végül is az Alkotmánybíróságnak kellett kimondania két év elteltével. – Az Alkotmánybíróság több táblabíróságra vonatkozó döntése után újabb csodás ötletek támadtak, nevezetesen
ha Budapesten az egy táblát felbontjuk büntető, polgári és közigazgatási táblára, úgy az már több tábla, és megfeleltünk az Alkotmánybíróság döntésének. Van itt kreativitás, kérem
. – Ezen elgondolás megvalósítása a joggal való visszaélés kirívó példája l
ett volna. Mindenesetre megkönnyebbültem, amikor a 2002-es választásokon győztes koalíció programjában a három táblabíróság mielőbbi felállításával találkoztam. Indulásnak egy dunántúli, egy alföldi és egy budapesti fellebbezési bíróság elég is lenne, van

is rá kellő bírói kapacitás, technika és épület.

– Mi a véleményed az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felállításáról és eddigi működéséről? A fő kifogás kormányzati részről, hogy ezáltal részben kiürült és súlytalanná vált az Igazságügyi Minisztérium, másrészt az OIT hivatalában jóval kiterjedtebb bürokratikus apparátus jött létre, mint amilyen eredetileg az Igazságügyi Minisztériumban működött.
– A végrehajtó és a bírói hatalom teljes szétválasztása merész, de utóbb is helyesnek bizonyult jogpolitik
ai döntés volt. Az Igazságügyi Minisztérium az „űrt” a kodifikációs tevékenységgel és az európai jogharmonizációval, a büntetés-végrehajtás felügyeletével kitöltötte. Kétségtelen, hogy az OIT világszerte unikumnak mondható költségvetési-gazdálkodási hatás
k
öre nehéz feladat elé állította a kétharmadában bírókból álló testületet. A hivatalunkban azonban kiváló pénzügyi, műszaki, informatikai szakemberek dolgoznak. Az Állami Számvevőszék vizsgálatai egyértelműen bizonyítják, hogy beletanultunk ezekbe a kérdés
e
kbe. Nagy problémát nem az igazgatás szakmai kihívásai okoznak, hanem az a kérdés, hogyan tudjuk megnövelni költségvetési érdekérvényesítő képességünket. Fontos továbbá a Tanács és hivatala közötti egyensúly megtalálása is. Összességében azonban az OIT be
v
áltotta a hozzá fűzött reményeket, gondos és jó „gazdája” a bíróságoknak. – Többek szerint a hiba abban volt, hogy egyszerre vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke. A Te toleráns természeted előnyös a Legfelsőbb Bíróság elnökeként, de az Országos Igazságszolgáltatási Tanács élére keményebb vezető kellett volna. – Induláskor feltétlenül indokolt volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke legyen az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke, mert ennek az új szervnek
közjogi tekintélyt kellett szerezni. Bár Európában több országban is a miénkhez hasonló a megoldás, hosszabb távon el lehet gondolkozni a két pozíció különválasztásáról. Persze nem az én békés természetem miatt – más típusú munkákról van szó. Azt azonban
mindenképp kívánatosnak tartom, hogy a bírói karból kerüljön ki a Tanács elnöke, akinek nem feltétlenül kellene a Legfelsőbb Bírósághoz kötődnie.
– A pletyka szerint a bírák, illetve az ügyészek fizetése azért maradt le az elmúlt négy évben a köztisztvise
lőkétől, mert Te, illetve Györgyi Kálmán nem ápoltatok megfelelő kapcsolatot a miniszterelnökkel. Megválasztása után például az Alkotmánybíróság akkori elnöke rögtön felkereste őt hivatalában, Te ezt nem tetted meg. – Nem tudom feltételezni senkiről, különösen pedig az ország miniszterelnökéről nem, hogy személyes szimpátia alapján dönt a bírói vagy az ügyészi szervezet költségvetési igényeiről. Az azonban tény, hogy amikor a kétéves költségvetés előkészítése során a bírósági költségvetési fejezet gazdája
k
ént a pénzügyminiszterhez fordultam a költségvetési elképzeléseink egyeztetését kérve, először két hónapig nem válaszolt, majd eléggé udvariatlanul elutasított. Véleményem szerint a bírói hatalom fejének sem a végrehajtó hatalom fejénél, sem a parlamentné
l
nem szabad gazsulálnia. Nem az – egyébként helyes és szokásos – udvariassági látogatásoknak, hanem a nívós és rendszeres költségvetési tárgyalásoknak kellene előtérbe kerülniük. A bírói kar jogos jövedelmi igényeiről a közelmúltban átfogó koncepciót dolg
o
ztunk ki, reményeim szerint a kétharmados törvények módosítását is igénylő elképzeléseink megértésre találnak majd a törvényhozásban.
– Szabad-e egyáltalán a bíróságon politizálni?
– Nem, a bírói függetlenség – főleg a lelki függetlenség, amelyet én döntőnek tartok ebben a hivatásban – a politizálást kizárja. A bírónak természetesen lehet, sőt az esetek többségében van is politikai álláspontja, de csak a saját lakásán belül képviselheti. Szerintem egy bírónak még társaságban is tartózkodnia kell a kifeje
z
etten politikai vitában való részvételtől. – Egyesek szerint a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetőiben történt változások politikai nyomásra születtek. – Ezt visszautasítom. A Legfelsőbb Bíróságra nem lehet politikai nyomást gyakorolni, nem is feltételezem, hogy bárki ilyennel próbálkozna. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumainak vezetőire – törvényes határidőben – pályázat lett kiírva, a pályázatokat pedig a bírók többségével működő OIT bírálta el titkos szavazással. Az OIT-ban nekem is csak egy szavazatom va
n
. Az új kollégiumvezetők egyébként a Legfelsőbb Bíróság nagy szakmai tekintélyű bíróiból kerültek ki.
– Szabad még egy-két kritikai észrevétel felelevenítésével szemtelenkednem? – Nem volt még elég a kritikából? De hát parancsolj. Az olvasókat zömmel nem a pozitív, hanem a negatív dolgok érdeklik.
– Azt mondják, hogy nyolc-tíz év alatt a szabadgondolkodó Solt Paliból túlzottan tekintélytisztelő közjogi méltóság lett.
– Ne haragudj, de ez baromság. Nézzél körül ebben a hivatali szobában, a bútorok húsz é
vvel ezelőttiek. Reprezentációs kiadásaim minimálisak. Nem szoktam első osztályon repülni, bár állásom miatt megtehetném. Ha külföldre utazom, nem kérek napidíjat. Jelentkezzen az az állami vezető, aki tizenkét éven át nem kapott a törvényben megállapítot
t fizetésén kívül semmit, mint én – én nem vettem fel jutalmakat, mint a miniszterek.
– Talán a kicsit komikus biztonsági őrzés miatt mondják ezt az emberek… – Az elnök biztonsági őrzését nem én találtam ki. A tizenkét éve változatlan protokolláris rendnek megfelelően törvény írja elő, hogy milyen közjogi tisztségviselőknek jár személyes védelem. Ennek igénybevétele a hivatalos tevékenységem körében kötelező, de péntektől hétfőig módom van lemondani az őrzésről – ezt meg is teszem. Miután elég közel lakun
k
egymáshoz, megkérdezlek: hétvégén nem szoktál látni engem a feleségemmel együtt őrök nélkül sétálgatni?
– De igen, ezt a környéken mindenki tudja. Azt is tudjuk, hogy az anyagi javak összeharácsolása sem szokásod. – A gazdagság engem sosem érdekelt, tisztes polgári jólétben élünk a feleségemmel, költséges passzióim pedig nincsenek.
– És mi a helyzet a sértődékenységgel? Nemrégen a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke és főtitkára, illetve az Országos Ügyészi Egyesület vezetői közös közleményt adtak ki, amelyben az igazságszolgáltatás függetlenségének veszélyeztetésével kapcsolatban fejezték ki aggályaikat. Erre az egyébként tartalmilag meglehetősen szolid, új elemeket alig tartalmazó nyilatkozatra azonnal és meglehetősen kemény hangnemben reagáltál, holott a
nyilatkozat igazából nem is Rád vonatkozott.
– A választ egy kicsit korábban kezdeném. Már hosszabb idő óta bosszant engem és bírótársaimat, hogy bár az Alkotmány értelmében Magyarországon az igazságszolgáltatást a bíróságok végzik, vagyis a bíróságnak igazságszolgáltatási monopóliuma van, mégis egyre gyakrabban vonják e fogalomkörbe az ügyészséget, sőt a rendőrséget is. Amikor ez a – valljuk meg, nem túlzottan árnyalt fogalmazású, az igazságszolgáltatás veszélyezettségét állító – nyilatkozat napvilágot l
á
tott, egy tanácskozáson együtt voltunk az ország bírósági vezetőivel. Egyöntetű volt az álláspont, hogy a nyilatkozat megfogalmazása sérti a bírókat, akik az anyagi nehézségek, költségvetési elégtelenség ellenére igazságszolgáltatási tevékenységüket minde
n
politikai befolyástól mentesen végzik. Az azonnali reagálás igénye, amellyel egyetértettem, a megyei bírósági elnököktől eredt. A későbbi magyarázatok nyilvánvalóvá tették, hogy a nyilatkozók nem azt írták le, mint amit ki akartak fejezni. Figyeld meg, h
o
gy azóta terjedt el, még a politikusok szóhasználatában is, a „tág értelemben vett” igazságszolgáltatás fogalma. Az persze más kérdés, hogy érdemes volt-e ilyen élesen fogalmaznom. Megjegyzem, hogy ha a bírói szervezet, illetve a bírói kar függetlenségérő
l
van szó, eddig mind a három kormány igazságügyi miniszterével szemben is keményen megnyilvánultam. Itt nem az én személyes sértődékenységemről van szó. – Melyek a terveid? Ambicionálod-e, hogy az Országgyűlés idén nyáron harmadik ciklusra is a Legfelsőbb
Bíróság elnökévé válasszon?
– Igen. Szeretnék a bírósági reform kiteljesedésének aktív részese lenni. Egy olyan Legfelsőbb Bíróság elnöke lenni, amely már valódi hivatásával, a jogegység biztosításával foglalkozik, miközben a táblák már hatékonyan működn
ek.
– Az nem szerepel elképzeléseid között, hogy Te legyél a Luxemburgban székelő Európa Bíróság első magyar bírája? – Ez a lehetőség ténylegesen csak akkor áll fenn, ha Magyarország már az Európai Unió tagja lesz. Egyébként megfordult a fejemben, hiszen sok külföldi legfelsőbb bírósági elnök pályafutása folytatódott Európában a luxemburgi bíróság bírójaként. Úgy gondolom, hogy felkészültségem megfelelő lenne erre a posztra, és nyelvileg is bírnám.
– És ha nem jön létre a politikai konszenzus abban, hogy
újabb hat évre Te legyél a Legfelsőbb Bíróság elnöke? – Ez a lehetőség minden választott tisztségnél fennáll. Bírói pályámat ez nem érinti. A törvény szerint tanácsvezető bíróként folytathatom tevékenységemet a Legfelsőbb Bíróságon.
– Nem zavarna, hogy bíró lennél azon a bíróságon, ahol korábban elnök voltál?
– Azt hiszem, nem, és bírótársaimat se zavarná, hiszen valamennyiükkel nagyon jó a kapcsolatom. A bíróság elnöke nem főnöke a bíróknak. A bírók függetlenek. Ismétlem: az elnök a bíróságon valamifajta sajátos első az egyenlők között.
– Köszönöm az interjút.
Solt Pál sajátos, „reneszánsz” résztvevője a magyar jogéletnek. Utóbbi időben elnöki tevékenységét jogászkörökben és politikailag is erős kritikával illették. Solt tiltakozik ugyan ez ellen, de a Legfelsőbb Bíróság elnöke szükségképp politikai szereplővé is vált az elmúlt négy évben, egy hiszterizált, politikailag kiélezett légkörben. Egy azonban tény: Solt a helyén tudott maradni, miközben Györgyi Kálmán – aki Solt elnökké választásával egy i
d
őben lett legfőbb ügyész – feladta. Magam részéről remélem, hogy látni fogom Solt Pált Luxemburgban az Európa Bíróságon, ahogy szemüvegével babrálva gyönyörű franciasággal érvel, vitatkozik egy olyan európai jog alapján, amelyet magyar bíróként szolgált e
gész életében. Ifj. Korsós Antal