Korrigálatlan szöveg! A végletes változatot lásd júniusi számunkban.

Hegyi Gyula

Kék szekfű

Kék szekfűt kaptak ballagásra 1969 tavaszán a budai Hámán Kató Gimnázium IV/A osztályának végzős diákjai. Szép, halványkék szekfűt, mely jól állt a lányok kék-fehér matrózblúzához és a fiúk hosszúra növesztett hajához. Én tökhülye voltam a virágokhoz, akkoriban ráadásul teoretikus alapon is utáltam a természetet, csak a nagyvárosok aszfaltrengetegében rejtőző szellem és dekadencia érdekelt, így semmi meglepőt sem találtam a szekfű kékségében. Mindentudó lányok világosítottak fel arról, hogy a szekfű természettől fogva sokszínű lehet, de éppen kék sohasem. Másfelől modern korban éltünk, az úgynevezett Emberiség (akiről a lapok akkoriban sokat cikkeztek) a mi gyermekkorunkban jutott fel először az űrbe, ültette át az emberi szívet és talált fel mindenféle csodafegyvert. Az elvont Emberiségnél szűkebb környezetben, otthon és egymás családjánál pedig tanúi lehettünk annak, hogy az első televízió, az első hűtőszekrény, az első autó és legtöbbünknél az első telefon hogyan változtatja meg a mindennapok hagyományos életformáját. Szüleink és nagyszüleink velünk együtt tanulgatták ezeket az új szerzeményeket, s úgy tapasztaltuk, hogy mi már otthonosabban használjuk őket.

A nagy háború hat évvel a születésünk előtt ért véget, kisgyermek korunkra esett a „személyi kultusznak” nevezett nagy elnyomás és a nagy felkelés, amely akkoriban mélyebb mélymúltnak tűnt, mint a fáraók kora. Látszólag nem is alaptalanul, hiszen ez utóbbival összehasonlítatlanul többet foglalkoztak a tankönyvek, a képes hetilapok és a múzeumok, ahol kuncogással vegyes megrendüléssel nézegettük a gyolcsba öltöztetett és szépen kifestett arcú múmiákat. A közelmúlt története tabuk erdejébe veszett, de ezeket a tabukat nem a titkosrendőrség őrizte legbiztosabban, hanem a racionálisnak vélt megfontolás. A múltból csak baj származhat, a jelen annál édesebb, a jövő pedig nekünk dolgozik. S ez szemmel láthatóan így is volt. Évről évre rövidebb lett a lányok szoknyája, hosszabb a fiúk haja, merészebben szólt a rockzene és szabadabb könyvek jelentek meg. A szűkös, szegényes háború utáni élet a mi eszmélésünk táján telt meg apró kényelemmel, kis szabadsággal és némi fantáziával, s ez az éveink számával párhuzamos gyarapodás akkoriban állandónak, örökösnek tetszett. Velünk kezdődött minden, ez a pimasz magabiztosság játszott az ajkunkon, s nagyon sajnáltuk a felnőtteket, akik már nem ismerik ki magukat a modern világban, amit meg jobban tudnak nálunk, az a tudni nem érdemes dolgok sötét, fájdalmas és hasznavehetetlen világába tartozik. Ha ennyi minden új dolog történik körülöttünk, miért ne lehetne végre a szekfű is kék?

Gimnázium, ballagás, érettségi. A közép-európai polgári fiatalság eme szentháromsága mindazonáltal töretlenül vészelte át a történelmi kataklizmákat. A hatalmas, három utcára néző iskolaépületet messze a belátható időn túl, még a Monarchiában építtette egy régi polgármester, ahogy azt mindennap elolvashattuk a nagy kapun belépve. Oroszul és angolul tanultunk, s tudtuk, hogy ha meg akarjuk értetni magunkat a külföldiekkel, akkor a gimnázium szót értelemszerűen át kell fordítanunk, nehogy már azt higgyék szegény amerikaiak, hogy egész ifjúkorunkat egy tornateremben töltöttük. Az érettségi hasznáról akkoriban is folyton vitatkoztak a reformerek a sajtóban, de mi ösztönösen is tudtuk, hogy nem ússzuk meg. Illetve letesszük, így ússzuk meg, az igazi vizsga utána következik, az egyetemi felvételi alakjában. Bár a rendszer (akkoriban már alig hallhatóan) a proletárok államának hirdette magát, pedagógiája mégis azt sulykolta, hogy a továbbtanulás önmagában való érték, s az egyetemi diploma az elérhető életcélok legnemesebbje. Semmi erőszakra, egyetlen pofonra sem emlékszem a gimnázium négy évéből, sem a tanárok, sem a diákok részéről. Szelíd kor volt ez, évekig kíváncsi izgalommal nézegettem egy utcasarkot, ahol a hatvanas évek elején egyszer hihetetlen dolog történt. Kiraboltak egy postát. A gimnáziumban az egyetemi felvételi vizsga emlegetése volt a legbiztosabb fegyelmező eszköz. Ott nem viccelnek, Oda ez a jegy is beszámít, aki Onnan kihullik, az majd visszasírja a gimnáziumi éveket, amikor nem volt más dolga, csak tanulni.

1968-ban a Pedagógusnapon engem kértek fel arra, hogy a tanulók nevében köszöntsem a tanárokat. Egy-két férfit leszámítva nők tanítottak a Hámán Katóban, mely nevéből ítélhetően is leányiskola volt sokáig, velünk kezdődött az első koedukált évfolyam, felettünk csak lányok jártak. Párizsban zajlott a forradalom, amelyről már akkor ösztönösen éreztem, hogy legmélyebb vágyaim törnek felszínre benne, s egy életre meghatározza majd világszemléletemet, „hatvannyolcas” leszek, nyugati módra baloldali, a lehetetlen szabadságának elkötelezettje. Prágában virágzott a prágai tavasz, amelyet egy dunaszerdahelyi barátnőm küldeményei révén a pozsonyi magyar sajtó lelkes újságcikkein keresztül követhettem. Én pedig álltam az ódon tanáriban ötven tanárnő előtt, szépen felöltözve, s ahogy a szemükből kiolvashattam, csinos jelenségként. Jó beszédet írtam, mentes volt a hivatalos pedagógusnapi közhelyektől. A kor emelkedettebb stílusának megfelelően álmodern álbölcsességekre épült, a jó öreg érzelmességet racionális külsőségek áramvonalasították benne. Nagy sikerem volt vele. Több tanárnő sírt, s elérzékenyülten köszönte meg a „gyönyörű beszédet”.

Bennem már tökéletesen működött az önreflexió mechanizmusa, melyet alighanem csak a halál állíthat meg. Nevetségesnek találtam, hogy meglett asszonyok, akiknek minket kellene nevelni, ilyen ostoba módra sírva fakadnak az álságos produkcióm hallatán. Hiszen ők jelöltek ki a beszédre, tudhatták, hogy igyekszem majd olyat mondani, ami tetszik nekik. Másrészt sajnáltam is őket, hogy ilyen olcsón vett szép szavak ennyire meghatóak a számukra. De azt is sejtettem, hogy nem annyira a beszéd indítja meg őket, mint a lényem, s még inkább az, amit mögé képzelnek, a szép és okos fiatalság, amelyhez több közük van, mint kortársaiknak kint az utcán és a csarnokokban. Rossz intrikáik, fülledt magánéleti gondjaik, politikai vagy szakmai mellőzöttségük (amelyeket a nők keresetlen őszintéségével gyakran velünk is megtárgyaltak) egy fél órára elhalványultak az ünnepség mesterséges lázában. Szántam őket, s ugyanakkor szégyelltem magam, amiért ennyire érzéketlenül, mintegy panoptikumként nézek rájuk. Gyermeteg tapsikolásuk és elérzékenyülésük mintha az én kiégett és felületes viselkedésemet vádolta volna. Ennyi összekavarodott érzésből egy rajzolódott ki minden másnál élesebben. A büszkeség, hogy jól szerepeltem, s ha más nem, ez a tudat végül engem is meghatott. Most, hogy mindezt írom, eszembe jut, hogy nem egészen egy évvel azelőtt halt meg az anyám. Gondolhatnám utólag azt is, hogy a gyász feldolgozásához elemi szükségem volt a mások sorsa felett érzett részvét szigorú szelektálására. De ez csak belemagyarázás lenne, a halál veszteségét akkoriban és utána sokáig olyan mélyen elnyomtam magamban, hogy bizonyosan nem befolyásolta az önreflexió egymásra épülő rétegeit.

A kor és a gimnázium esendő humanizmusára jellemző, hogy amikor egy-két osztálytársamnak elmeséltem az esetet, ők nyíltan megütköztek a cinizmusomon. Erkölcsi érzéküket zavarta, hogy a beszédemmel szánt szándékkal meghatom a tanárnőket, majd ezért kinevetem őket. A lázadás szelleme messzebb járt a Hámán Kató Gimnáziumtól, mint ama régi császár és király, akinek korára a földszinti márványtábla emlékeztetett. Az osztály alaphangulatát a többségükben levő lányok határozták meg, s ők az úgynevezett lelkiélet választékos terrorját kényszerítették ránk. Bunkó dolognak számított volna egyszerűen szidni a tanárokat. Bonyolult és ellentmondásos viszony fűzött hozzájuk minket, s ezt csak hosszan, sűrű lelkizések és árnyalt elemzések közepette lehetett kibeszélni. A hangadó lányok délután otthon ültek, órákon át körtelefonokat bonyolítottak egymással, s másnapra kialakult az, amit közvéleménynek neveznek. A „köz”, ha jól sejtem, eredetileg csak három-négy személyt jelentett, ők azonban ügyesen győztek meg mindenkit arról, hogy nekik is ugyanazt kell gondolniuk.

Én olykor igyekeztem fellázadni e közvélemény ellen. Egy ideig látványosan jóban voltam egy félőrült tanárnővel, akit az egész osztály utált. (Ő is telefonon élt lelkiéletet, velem, amíg össze nem vesztünk, nem tanár-diák módra, hanem az egyenrangúak hisztériájával.) Alighanem a többséggel való ellenkezés vágya motiválta, hogy megtörjem a szelíd és udvarias bojkottot, ami kimondatlanul is tiltotta a tanórán túli kapcsolattartást vele. Feltehetően amúgy is nehéz kamasz lehettem, később, az egyetemi években váltam társaságépítő és a társaságban jól forgó emberkévé. A gimnáziumban a véleményvezér lányok, ha jól sejtem, nem nagyon szerettek. De ez is csak impresszió volt inkább. Otthon és az iskolában úgy dresszíroztak minket, hogy igazából a szellemi teljesítmény számít, s ez mellettem szólt. Ahogy a minap említette egy ötven éves hölgy, régi barátnőm és osztálytársam, egy délután annyira unatkoztam, hogy unalmamban elindultam valamilyen tanulmányi versenyen, amit aztán meg is nyertem. Semmi ilyesmire nem emlékszem, de lehet, hogy így történt. Kezdő legendának szépen hangzik. Én viszont arra emlékszem, hogy 1966-ban a nevelőanyja Londonban járt és rengeteg ajándékot hozott magával. Divatos ruhákat, rocklemezeket, több évfolyam Playboyt, s még anyámnak is adott egy doboz műkörmöt. Szegény sohasem ragasztotta fel, ma is bontatlanul porosodik valamely szekrény mélyén otthon. De azért jó volt tudni, hogy létezik műköröm, a nők, ha akarják, ezzel is ékesíthetik magukat. A kék szekfűhöz hasonlóan a műköröm is merészen modern dolognak tetszett. Ma már persze tudom, hogy a művészet- és divattörténelem évezredek óta eljátszogat a természet rafinált megváltoztatásával. De akkor, a háború és elnyomás utáni hatvanas években mindez soha nem volt újdonságnak látszott, s illett a kor optimista jövőképéhez. Olyan városban éltünk, ahol az emberek alig két évtizeddel ezelőtt még az utcákon elhullott lovak testéből ettek az ostrom idején. Erről nem beszéltünk, tény szerint nem is gondoltuk rá, de azért ösztöneinkkel mindent tudtunk róla. A kék szekfű és a modern élet megannyi más kis trükkje ezt a kollektív emléket igyekezett minél mélyebben eltemetni.

Nagy politikai szenvedélyek nem dúltak az osztályban. Az osztályban mindenki belépett a szemérmesen csak KISZ-nek nevezett Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Érettségi előtt, amikor az egyetemi felvételi kérelmeket az osztály KISZ-szervezetének is véleményeznie kellett, mindenkinek ugyanazt a két szavas ajánlást írtuk be: „haladó gondolkodású”. Ez kellően általános megfogalmazás volt, s nagyjából fedte is a lényeget. A haladás akkoriban szép és kívánatos ügynek látszott. Nálunk bölcsebb emberek sem tűnődtek azon, hova is haladunk előre, a haladást a cél ismerete nélkül is nagyszerű dolognak hittük. Más dolog, hogy a legtöbben csendben úgy gondoltuk, a nyugati világ biztosabban halad előre, mint ama szovjet birodalom, melynek a peremén éltünk. Ez a csendes és masszív Nyugat-imádat elsősorban a kulturális ízlésben élte ki magát. Jó könyveket olvastunk, egy-egy Theodor Dreiser- vagy Andre Gide-regény körbejárta az osztályt, kollektíven megnéztük Tennessee Williams és Jean-Paul Sartre darabjait a pesti színházakban, nem hagytunk ki egyetlen amerikai filmet sem, s persze mindig és mindenütt szólt a rockzene, a hatvanas évek második felének örök kísérője. Egyszer valamilyen ünnep alkalmából találkozót szerveztek nekünk a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg egyik Komszomol-szervezetével. A szovjet hadsereg ittléte nem volt tárgya a mindennapi diskurzusnak, s ami azt illeti, Budapest utcáin szinte sohasem láttunk szovjet katonákat. Legfeljebb orosz katonafeleségeket olykor az áruházakban, arany fogakkal és átható Krasznaja Moszkva illattal. (Maszkva, így ejtettük.) A találkozóról szinte semmire sem emlékszem. Arra mindenesetre igen, hogy megkérdeztem a kiskatonákat, leszerelés után megnövesztik-e divatosan hosszúra a hajukat, amin elnevették magukat. Később a lányok szegény fiúknak nevezték a szovjet katonákat, s hosszan sajnálkoztak rajtuk, amiért hazájuktól és családjuktól távol, rossz egyenruhában és zord laktanyában kell szenvedniük. Ez az attitűd elég általános volt akkoriban. A magyar lakosság (akkor még lakosság voltunk, nem társadalom vagy polgárság) nem gyűlölte, de persze nem is szerette a megszállókat. Leginkább bánatosan lenézte őket, a relatív szabadság és a vélt civilizációs fölény öntudatos magaslatáról.

Nyugati nyelvként az angolt és az olaszt tanították, korszerűen, kiscsoportos formában. A rámenős és előrelátó szülők már a beiratkozáskor az angol csoportba nyomták be a gyerekeiket. Engem is. Olasz csoport azért indult, ahogy az igazgató az egyik szülőnek el is árulta, mert az olasz tanárnőt is foglalkoztatni kellett. Magam azóta kifejezetten sajnálom, hogy szülői rábeszélésre nem az olaszt választottam. Aki első idegen nyelvként az angolt sajátítja el, az más nyelvet már aligha tanul meg rendesen, hiszen „mindenki” beszél angolul. Angolul tudni racionális szükségszerűség, míg olaszul beszélni kaland, szenvedély, kultúra. De arra jó volt a dolog, hogy megtanuljam: vannak választások, amelyek egy életre szólnak. Az ember vagy angolos, vagy olaszos, s ez a választást nem lehet visszacsinálni. Ha angolosok lettünk merőben racionális okokból, ne ácsingózzunk egy életen át az olaszos lét könnyed dallamosságába. Az angolt jól és hatékonyan tanították, én az érettségi táján már kortárs amerikai regényeket olvastam, amelyeket a pesti antikváriumokban böngészve néhány forintért vásároltam meg. A tanárnő az iskolai magnón divatos slágereket is lejátszott, s aztán sorról sorra másoltuk le és elemeztük nyelvtanilag a szövegüket. Ma is el tudom mondani a No Milk Today-t, amely nem a tejhiányról szól, hanem arról, hogy az énekest, a titokzatos Seraphine pajtását elhagyta a kedvese, s ezért nem rendel többé tejet, amit Angliában tudvalevőleg az újsággal együtt a bejárati kapuhoz kézbesítenek. Tíz évre rá, London környékén én is ittam ilyen házhoz kézbesített tejet, de közel sem volt olyan titokzatos íze, mint ahogy a gimnáziumban képzeltem, miközben a No Milk Today szövegén végeztünk stílusgyakorlatot. Az osztályban az angolosok voltak a hangadók, az olaszt komolytalan nyelvnek tartottuk. Az olasz slágerek világa és az olaszos stílus számomra akkor reménytelenül öregesnek tetszett. Gyermekkoromat, az ötvenes évek végét idézte, amikor mindenütt a „mambó” szólt és a régi jampecek olasz filmszínészeket utánoztak fekete sérójukkal és szívdöglesztő ruházatukkal. De az olaszos lányokat délutánonként valódi olasz férfiak vártak a gimnázium bejáratánál. Digók, ahogy a köznyelv mondta. Ők feltehetően gyakorlatiasabb nyelvleckéket adtak, mint a mi angoltanárnőink. Egyszer aztán valaki szóvá tehette a dolgot, mire a kiöregedett sportvezetőként és nagy pártemberként ismert igazgató „intézkedett”. Ezután az olaszok egy-két utcasarokkal odébb várták a signorina bellákat.

Hámán Kató Gimnázium. Ahogy az a régi rendszer távolabbi múltnak akarta láttatni 1956-ot, mint az egyiptomi fáraók korát, a mai világ mércéje szerint ez a név süllyedt mélyebbre a feledésben, mint a honfoglalás. Hámán Kató kommunista asszony volt, a Vörös Segély szervezője, akit a Horthy-korszakban bebörtönöztek, s aztán a börtönéből szabadulva hamarosan meghalt. Mártír volt, ahogy a munkásmozgalom hivatalos mártírológiája tanította. Egy délután meglátogatott minket egy bácsi, akit úgy mutattak be, mint Hámán Kató élettársát. Már nem emlékszem arra, hogy pontosan ezt a szót használták-e, de mi hamarosan rájöttünk a helyzetre. A bácsi rutinos emlékező volt, az író-olvasó találkozók előadóihoz hasonlóan gyakorlottan idézte fel a kanonizált történetet. Vele volt egy lila ruhás, erősen festett hölgy is, Szamuely Tibor özvegye. Festő vagy iparművész volt, pontosan már nem emlékszem. Sokkal később elolvastam egy könyvet, amelyből megtudtam, hogy a szovjet emigrációban újból férjhez ment, második férjét a többi magyar kommunistával együtt kiirtották, s ő egy ázsiai városban tengődött az éhhalál szélén, a letartóztatástól rettegve. Erről persze nem beszélt nekünk, csak a „hőssel” kötött házasságáról és a Tanácsköztársaságról mesélt. Minden felmondott történetén túl egzaltált és sokat élt idős asszonynak tűnt. Sajátos módon nagyon hasonlított azokhoz a régi világból hátra maradt, vagányosan öregedő úriasszonyokra, akikkel akkor még mindenütt találkozhattunk. A gimnáziumból azóta szakközépiskola lett, s természetesen a nevét is megváltoztatták. Neves közgazdász és statisztikus nevét viseli, aki több rendszerben is elismert szakembernek számított. Egy idős hölgy, aki többet tud a múltról, mint illene, a névváltoztatást úgy kommentálta, hogy szegény Hámán Kató meghalt a kommunizmusért, ez meg ragyogóan megélt belőle. Ha így van, se baj. Egy közgazdasági iskolának a szép új kapitalista világban már a nevével is a haszonelvűség egyedül üdvözítő példáját kell a diákjai elé állítania.

Egyszer, a lexikon adatai szerint 1967-ben, kivezényelték néhányunkat Münnich Ferenc temetésére. Nyilván az iskola KISZ-szervezetét képviseltük ott. Münnich Ferenc a rendszer jellegzetes vezetője volt, régi spanyol és moszkvai emigráns, aki az ötvenhat utáni években miniszterelnökként is ügyködött. Egyesek szerint különösképp merev kommunista volt, mások úgy tudták, hogy a háttérből ő súgta Kádárnak az enyhülés forgatókönyvét. Ezekről a kérdésekről mi is beszéltünk egymással, s nem sok jót gondoltunk az elhunyt politikusról. De másfelől lenyűgözőnek találtuk az állami temetés súlyos, nehéz pompáját. A tanárnő, aki velünk volt, megkockáztatta, hogy 1956 őszén ugyanilyen sötét pompával temették újra Rajk Lászlót ugyanitt, a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában. Megcsapott minket a történelem szele, a titokzatos múlt, amelyről a felnőttek mindent tudtak, de nekünk csak elejtett félmondatokkal szóltak. Budai gyerekként én akkor jártam először a Kerepesi temetőben, anyám és nagyszüleim a Farkasrétiben feküdtek. Egzotikus történelmi díszletnek láttam a munkásmozgalmi emlékmű harcias tömbjével és odébb a hatalmas mauzóleumokkal. Az általános iskolában több kádergyerek is járt velünk, ők magukkal hozták az osztályba a belső kamarilla pletykáit. Tudtuk, hogy Kiss Károly „sztálinista”, „Rónai Sándor „fél”, Fock Jenő „reformer”, a „jugó vonal” még mindig gyanús, s a volt ávós tisztek közül egyesek a tévében dolgoznak, mások meg éppen gebines presszósok. Nagy Imre néhai villáját is megmutatta nekem valamelyik gyerek az Orsó utcában. Róla, erre pontosan emlékszem, az volt a felnőttek csendes közvélekedése, hogy rendes ember volt, jó dolgokat akart, de a semlegesség egyoldalú bejelentése hiba volt. A titokzatos múltú épülethez közel esett a Vámosi János-Záray Márta házaspár villája. A gyermektelen házaspár majmot tartott otthon, s a vidám kis állatot az utcáról is láthattuk. Négy évtized telt el azóta, de a ház elé érve szememmel ma is akaratlanul a majmot keresem. A gimnáziumban bennfentes kádertörténetek nem keringtek, s a belpolitikai inga amúgy is megnyugodni látszott.

Gimnazista éveinkben a szovjet-kínai konfliktus volt a legpikánsabb téma. Puszta tényével ellentmondott a szocialista tábor egységéről szóló kánonnak. Úgy tapasztaltam, hogy a Kádár-rendszer ennek ellenére inkább erőt merített belőle. Kína közhelyszerűen a sztálinizmust és a Rákosi-rendszer bűneit jelképezte, s Kínát ostorozva a rendszer a maga vélt liberalizmusát ünnepelhette. Abban a körben, amelyben én mozogtam, a rendszer lojális hívei és a derék „reakciósok” egyformán szent borzadással suttogtak arról, hogy vannak olyan őrült és izgága diákok Magyarországon, akik Kínával rokonszenveznek. Ezt elhinni sem akartuk. A kínai értelmiség-ellenes tisztogatások, a felvonulásokon magasra emelt Sztálin-képek és a Mao-kultusz vadhajtásai a magyar társadalmat a Rákosi-rendszerre emlékeztették, s ebből egészen bizonyosan nem kért repetát. Bár hallani lehetett róla, hogy a kínai követségen a betérőknek kis vörös könyvet osztogatnak, senkit sem ismertem, aki vállalkozott volna egy ilyen kockázatos kirándulásra. (Később apám hozott a frankfurti könyvvásárról egy angol nyelvű példányt, kuriózumképpen.) Egy időben valamiféle központi történelem szakkörbe is jártam, amit nem a Hámánban, hanem a Fazekas Mihály Gimnázium józsefvárosi épületében tartottak. Ott a szakkörvezető tanárnő egy alkalommal elővette a Lenin-összes valahányadik kötetét, s felolvasott belőle egy Inessza Armandnak címzett, még jóval 1917 előtt keletkezett levelet. Ebben azt írta Iljics mester, hogy a háborúnak három formája van, az egyik kapitalista országok között zajlik, a másikat egy kapitalista és egy szocialista ország vívja meg, a harmadikban pedig – majd a jövőben – két szocialista ország kerülhet szembe egymással. Ez a prófécia akkor felkavart, mert egyrészt félelmetesen aktuális jóslatnak bizonyult, másrészt alapjaiban cáfolta a proletár internacionalizmus kötelező tanát. A tanárnő – feltehetően kedvcsináló szándékkal – azt is elárulta nekünk, hogy a nevezett Inessza Armand Lenin szerelme volt. Mélyebb ismeretséget nem kötöttem a leninizmussal, de ezt a levelet a romantikus körítéssel együtt sokáig emlegettem nyári tábortüzeknél és baráti sörözéseknél. 1968 augusztusában aztán megélhettük, hogy egy nagy „szocialista” ország milyen brutalitással tapossa el egy kis, néhány hónapig valóban szocialista állam felszabadító reform-kísérletét. Ezt, ahogy emlékszem, mindenki gyalázatnak tartotta. Egymás között mondogathattuk is, s az ellenkezőjét nem kellett fennhangon állítani. De ennél többet nemigen tettünk. Én egy orosz levelezőpartneremnek megírtam, hogy mit gondolok a dologról, aztán sokáig könnyelműségnek tartottam, hogy elküldtem a levelet, de semmi sem történt, csak szépen elmagyarázta, amit a Pravda írt a dologról.

Az érettségink előtti hónapokban adták át a környékünkön a Budapest szállót. Ez a kör alakú, sok emeletes épület a maga korában többszörösen is a modernség jelképének számított. Az előző évtizedekben nemigen épült szálloda a városban, maga az idegenforgalom is gimnazista éveink alatt lendült fel látványosan Budapesten. A hatalmas álló henger simavonalú sávablakaival bátran szemen köpött minden avítt, történelmieskedő, múltat idéző stílust. Olyan volt, mint egy hatalmas geometriai idom, s ez akkoriban borzasztóan tetszett nekem. Egy presszó nyílt a tetőteraszán, ahol a zsebpénzükből egy kávét, esetleg egy egzotikus nevű koktélt bátran elfogyaszthattunk. Általában két osztálytársnőmmel jártam oda. Már a liftbe is élmény volt beszállni. Liftkezelő vezette, hangtalanul csukódtak az ajtók, s kellemesen gyomorszorító sebességgel száguldott a magasba, a város fölé, egy más világba. Ahol vendégek voltunk, a legfiatalabbak, akik már saját jogon járnak a körszálló teraszára.

Szerettük a nagyvilági életnek ezt a szerény kis illúzióját, a nemzetközi hotel tetőteraszát az angol és spanyol nevű koktélokkal, a pirosló „modern” bútorokkal és a városra néző, szédítő panorámával. Egy órán át úgy nézhettük Budapestet, mintha idegenek lennénk, felülről, távolról, steril messzeségben. Fentről érzékien szép volt a város, romantikus a Vár sziluettjével, nagyvárosias a pesti házrengeteggel és titokzatos a ködbe vesző budai hegyekkel. Nem csak „haladók” és Nyugat-imádók voltunk, Budapestért is kötelező lelkesedéssel rajongunk. Én még azt is szégyelltem, hogy Békéscsabán születtem, s mindent megadtam volna azért, ha lezserül azt mondhatom, „születési helyem Budapest”. Valamiképp úgy gondoltam, hogy Budapest nagyvilági sziget a lapos és zsíros magyar vidék közepén. (E sorokat egy vidéki kisvárosban írom, amelyet idővel nagyon megszerettem, s ma persze mindent egészen másképp látok: de legyünk hűek az emlékezésben.) Általában fehér vászonnadrágot, fehér vagy narancsszínű pólót viseltem, s hozzá az elmaradhatatlan napszemüveget. Úgy képzeltem, gond nélkül felvesznek az egyetemre, simán el is végzem, s utána olyan helyre megyek dolgozni, ahonnan sokat lehet külföldre utazni. Végül pontosan ez történt, de valahogy mégis egészen másképp, sokkal prózaibban és darabosabban, mint ahogy a körszálló tetején, a képzelt luxus díszletei között elképzeltem. Alattunk feküdt a város, előttünk a jövő, a haladó és modern kor, amelybe kék szekfűk és modern, kör alakú épületek mutatták az utat. Természetesen hittünk a konvergencia-elméletben, amelyet a nyugati országokban fabrikáltak össze, de a keleti emberek merítettek belőle vigaszt. Eszerint a kapitalizmus és a szocializmus békésen összenő, a kapitalizmusban kicsit több lesz a tervezés, a szocializmusban meg a piac, s ha nem akarunk atomháborút, nincs más választásunk, mint elfogadni egymást. A rendszer, amelyben éltünk, nem propagálta ezt az elméletet, de nem is bánta, ha utalásszerűen megjelent a nyugati tudósításokban. Nyilván saját legtitkosabb reményeit látta megtestesülni benne, a reformok végén megjelenő átfejlődést egy idealizált, piaci szocializmusba. Erről szóltak akkor a nagy közgazdasági viták, amelyekről az osztályban és a KISZ-szervezetben mi is beszélgettünk. De a körszálló terasza a maga modern és nyugatias hangulatával minden teoretikus vita nélkül is ennek a levegőjét árasztotta. Egy szál arany Kent, egy koktél, két kedves osztálytársnő, hangos „digók” a szomszéd asztalnál, s lent mélyben Budapest. Ez is a konvergencia egyik arca volt.

A konvergencia alternatívájának az atomháború látszott. Ezt mindannyian tudtuk, s gyakran beszéltünk is róla otthon, az iskolában, baráti környezetben. Az atomháború árnya úgy lebegett fölöttünk, mint az Úr lelke a bethesdai fürdő fölött. A hiroshimai bombatámadás gombaalakú füstje gyakran megjelent a hétköznapi beszélgetésben, riasztó fotókon és rajzokon, olykor karikatúrákon is. Általános közhely volt, hogy ha már háború lesz, akkor legjobb az atom, gyorsan és szenvedés nélkül pusztít, s egyszerre meghal mindenki, nem maradnak hátra özvegyek és árvák. Nem hiszem, hogy valódi halálvágy játszott e gondolat mögött. Sokkal inkább egyfajta fatalizmus, a várható rosszra való felkészülés és persze a modernnek képzelt, szenvtelen racionalitás, mely annyira jellemezte a kort. Az egész osztály megnézte a Vígszínházban Dürrenmattól A fizikusokat, mely az atombomba megteremtőinek felelősségéről szólt. Rengeteg vicc is keringett arról, hogy valaki egy gombnyomásra csak úgy felrobbantja a földgolyót. Az atomháború divatos intellektuális téma volt, létfilozófiai szintre emelte a külpolitikai kérdéseket és az ország kiszolgáltatottságát, de egyszerű háziasszonyokkal is lehetett beszélgetni róla. Örkény egypercese, melyben Budapestet elpusztítja az atom, az utcákat elözönlik a patkányok, de nyomukban felbukkan a patkányirtót áruló asszonyság is, a kor mindennapi szorongásából vétetett. Nem abszurdnak találtuk, csak viccesnek, amelyben nem az atomtámadás a sokkoló, hanem utána a patkányirtó asszony megjelenése a poénos.

Talán az utolsó nemzedék voltunk, amelynek még akadtak háborús emlékei. Nem az idős emberek elmesélt történeteire gondolok, hanem saját, megélt élményeinkre. Tíz éves korunkig a Duna-parton ott láttuk a régi Erzsébet-híd háborús romjait, a kiégett, fekete hídfőket a berobbantott láncok végeivel. Öt éves korunkban, 1956 őszén minket is levittek az óvóhelyre. A mi házunkban, ahogy az apám mondta némi megvetéssel, a félős emberek az egész felkelést ott töltötték. Mi csak november 3-ról 4-re virradó éjjel vonultunk le, amikor világos lett, hogy megint bejönnek az oroszok. Később a környéken egy kilőtt tankon játszottam a többi gyerekkel, lelkesen bele is másztunk, minden szülői tilalom ellenére. Találtam egy éles töltényt, amelyet hazavittem és anyám varródobozában őriztünk. E töltény később bizarr emléke lett valaminek, aminek olykor a létezésében is kételkedtem. A hosszú kádári békeévek állóvizében képtelennek tűnt, hogy gyermekkoromban tankok között játszottam és töltények hevertek a játszótér mellett. Az ember október 23-a táján meghallgatta a Szabad Európa Rádió emlékműsorát, de csak úgy, mint egy távoli és különös történetet. 1989-ban teljes őszinteséggel kérdeztem meg Hágában egy barátomat, aki hazarepült a Nagy Imre-temetésre: „mondd, tényleg annyira fontos ez az ötvenhat?” S ebben nem politikai ellenkezés volt, csak őszinte csodálkozás azon, hogy a gyermekkorom gondosan elásott ősélménye heroikus változatban hirtelen feltámadt és ennyire lázba hozta Magyarországot.

Hat esztendővel ötvenhat után, 1962-ben a pesti emberek azzal a biztos tudattal élték meg a kubai rakétaválságot, hogy most aztán biztos háború lesz. Öt kilós csomagolásban cipeltük haza a kis krumpliszsákokat, mert az anyai emlékezet ennek fontosságát őrizte meg az utolsó háborúból. Boltban és iskolában mindenki a háború valószínűségéről beszélt és senki sem bízott az amerikaiakban, akik úgymond „ötvenhatban is elárultak minket”. Aztán Hruscsov és Kennedy megállapodtak egymással és elmaradt a háború. De árnya hosszan rávetült az ifjúságunkra. Nem volt ez rossz érzés, inkább izgató és stimuláló feszültség, ami különös távlatot adott a beszélgetéseknek és a jövőről alkotott, amúgy optimista képzelgésnek. „Ha addig el nem pusztítja a világot az atom”. Szerelmesek mondták ezt egymásnak és anyák a gyermekeiknek, ha szóba került a házasság, egy távoli utazás vagy majdani építkezés lehetősége.

S jött a ballagás. Az érettségi előtti ballagás egy ódon, masszív gimnáziumi épületben magába sűríti a közép-európai létezés minden ízét és titkát. Persze ballagtunk már az általános iskola végén is, de az értelmiségi szülők azt mondták otthon, ez csak játék, fiam, az igazi majd akkor jön, amikor tizennyolc évesen befejezed a gimnáziumot! S lőn. A ballagás olyan szigorú és változatlan rítusok között zajlott, mint egy pápai nagymise. Hónapokon át folytak az előkészületek, s daloltuk próbaképp az osztályteremben a Gaudeamus igiturt, a magyar iskolarendszernek ezt a minden kurzuson átívelő himnuszát. Persze modern diákok voltunk, fölényesen mosolyogtunk a tanárok és szülők elérzékenyülésén, miközben más módon, egy-egy cinikus beszólás finom árnyalásával magunk is elárultuk a meghatódottságunkat. A szertartás régi korokba repített vissza minket, amikor a gimnáziumból kilépve az ember „úr lett”, kinyílt előtte a nagyvilág, de ezzel el is vesztett valamit, ami minden jövendőnél szebb és szabadabb volt. A cimborákat, a szabad diáklétet, az idegen város kötetlenségét, hiszen ahogy a Ballag már a vén diák című dalban énekeltük, „ez út hazámba visszavisz”, haza, ahol a sárba fulladnak a merész ifjúkori álmok. „Filiszter leszek magam is”, ha nem is használtuk mindennapi életünkben a szót, értettük a jelentését. Mi persze saját városunkban jártunk iskolába, lányokkal vegyesen, s minden csínnyel együtt békésebb tanulók lehettünk, mint ama régi diákok. De az ősmintát ők adták, s a szigorú szertartásrend éppen azt sugallta, hogy az ő mintájuk a nemes és klasszikus, amelyhez legalább ebben az ünnepi aktusban fel kell érnünk. Maga az aktus olyan korban alakult ki, amikor az iskola szabad volt, a társadalom viszont nem, s a régi formák változatlan átvétele egy kivételes pillanatra diákban és tanárban azt az illúziót kelthette, hogy ez most is így van, közös titkok és szabadságok tudói vagyunk mindannyian.

A ballagás rítusából áradó vad és leplezetlen szomorúság sajátosan hasonlított ahhoz az ellentmondáshoz, amely a rendszer proletár elvei és elitista továbbtanulás-kultusza között feszült. Miközben tanáraink és tankönyveink a jövő nagyszerűségéről győzködtek minket (nem is annyira politikai, mint inkább technikai-tudományos értelemben), a ballagás azt vágta a képünkbe, hogy kár, mindenért kár, soha többé nem lesztek ilyen boldogok, mint e falak között. A leginkább temetési processzushoz hasonló vonulás élén a tanárnőnek sírnia illett, s persze többnyire sírt is. A csokrok sírhantokra is elmentek volna. Az elnyújtva énekelt, bánatos dallamok mögé az ember oda képzelhette a rögök kopogását, a Gaudeamus igitur a katolikusok számára ráadásul az egyébként csak templomokban és temetéseken hallott latin nyelvet idézte. A libasorban egymás után lépkedő, karjukat az előző társuk vállára helyező figurák úgy vonultak, mint a halottak a gótikus templomok kapubélleteiben. A kollektív bánat és szomorúság látványos megünneplése a közép-európaiság lényegéről szól. Itt a bánat felemelő, az öröm pórias. A múlt szép, a jövő fenyegető. De legalábbis kis filiszter-árulásokkal teli. Azóta bejártam a világot, s megtanultam, hogy az emberek Keleten és Nyugaton, Délen és Északon kedvesen belemosolyognak egymás arcába az utcán, a tereken és a járműveken. Damaszkuszban is, Londonban is, Koppenhágában is, Málta szigetén is. Olykor Moszkvában is. Ez nem jelenti azt, hogy kikezdenek egymással, többnyire beszélgetést sem kezdeményeznek, de spontán örömmel szívesen rámosolyognak egymásra. Magyarországon nem: itt egy idegenre rámosolyogni a szánalmas kiszolgáltatottság vagy a nyers agresszió jele. Gimnazista korunkban még csak bánat csorgott a házfalakról, most már erőszak is. E mindennapi bánat a ballagásban érte el a művészien kidolgozott tökélyt. Nem csak családtagok, rokonok és barátok fogadták a gimnázium előtt a ballagókat, idegenek is ácsorogtak ott, hogy a kollektív bánat nagy ünnepén jól kiszomorkodják magukat.

Mi kék szekfűvel a kezünkben ballagtunk. Az egyenvirágot két osztálytársnők rendelte meg egy virágárusnál. Magabiztosan mosolyogva azzal kábítottak minket, hogy íme sikerült kifejleszteni egy újfajta, kék szekfűt. Én ebben semmi meglepőt sem találtam, egyáltalán nem értettem a virágokhoz. Irodalmi élményeim alapján elvben az orchideát szerettem a legjobban, az obligát „kedvenc virága?” kérdésre mindig ezt válaszoltam. Látni amúgy láttam orchideát, de természetesen csak az idegensége vonzott. Távoli világokat idézett a színe, formája és mindenekfelett a szép neve. Anyám régebben dáliákat nevelt a társasház közös kertjében, azokat is szerettem. De ha nagy ritkán virágot kellett vennem, némi gondolkodás után három szál rózsát vagy három szál szekfűt választottam, mindig páratlan számban, ahogy illik. Akik jobban értettek a virágokhoz, azok gyanakodva fogadták a kék szekfűt. De jól mutatott a kezünkben. Volt benne valami modern, szabálytalan, kihívó. A lányok a családtagoktól és az udvarlóktól mindenféle egyéb csokrokat is kaptak, de beszélni csak a kék szekfűről beszéltünk. Úgy éreztük, legalább egyetlen ponton sikerült megtörnünk a hagyományt, felmutattunk valamit, ami a miénk, ami mentes a ránk erőltetett közhelyektől. A nagy nap végén otthon gondosan vázába tettük a ballagási csokrot. Több napig kéklett rendületlen, aztán, mielőtt hervadni kezdett volna, lassan kifehéredett. Mert a virágárus természetesen úgy kékítette meg őket, hogy kék festékes vízbe tette a frissen metszett virágszálakat. Művészi lelkű virágárusoknál nyilván régi trükk ez, csak nekünk tűnt újnak. Bár ami azt illeti, magam sem előtte, sem azóta nem kaptam és adtam kék szekfűt, bennem ez mindörökre ezerkilencszázhatvankilenc májusát idézi.

Amikor lehullott a kékség tünékeny illúziója, ezt az eseményt hosszan kitárgyaltuk egymással. Keserűen nevettem a trükkön. Sajnáltam, hogy igazuk lett a felnőtteknek, nincs kék szekfű, még a mi ballagásunkra sem nő ilyen virág, merő ügyeskedés volt az egész. Ha több eszem lett volna, talán azt is megértem, hogy a természet rendjét általában sem lehet kicselezni, a világ nem velünk kezdődött, s amit modernnek képzelek, az csak a háború és a forradalom utáni szerény konszolidáció. De ennyi eszem nem volt, egyetemista éveimben tovább kergettem a kék szekfűt, s mindazt, amit modernségnek és szellemi lázadásnak gondoltam. Közben folyt az érettségi, a várható eredménnyel. A jelesek jelesen értek, a jók jól és megbukni senki sem bukott meg. A Hámán nem tartozott a híres nagy gimnáziumok közé. A tanárok nem voltak szigorúak. Nem buktattak, nem követeltek iskolaköpenyt, véletlenül sem jutott volna eszükbe, hogy ellenőrizzék a diákok iskolán kívüli életét. Népszerű magyartanárnőnk időnként meghívta egy pohár konyakra néhány kedvenc, vagy éppen problémás tanítványát a közeli eszpresszóba, s ott tisztázta az esetleges gondokat. (Nem is eszpresszó volt ez, hanem maga a nevezetes Mézes Mackó a Széna téren, szemben a félbehagyott metróépítkezés funkciótlanul álldogáló, felvonulási épületével.) Az iskola ódon falai között a megengedő, kis szabadság szelleme uralkodott. De aki tovább akart tanulni, annak többnyire sikerült az egyetemi, főiskolai felvételije. Tanultunk filmesztétikát, művészettörténetet, hazai és világirodalmat, s értékelhető műveltséggel ballagtunk ki az úgynevezett életbe. Szegény tanárnőink nyíltan kibeszélt magánéleti bajaikkal, kis fizetésükkel, sokszor megtépázott tekintélyükkel, az elnéző kis szabadság légkörében sem tanítottak rosszabbul, mint a híres régi iskolák rettegett férfi professzorai, a Kosztolányi-féle Novák tanár urak. (No lám, most is meg tudnám hatni őket egy pedagógusnapi szónoklattal – de most valóban így gondolom.) E nevelést természetesen az adott kor mértékéhez szabták. Kis szabadság, kis megegyezés, verseny alig, nyíltan vállalt konfliktus sohasem. Ebbe a formába öntöttek minket, mást nem is tehettek volna. Mi mégsem állóvíznek éreztük ezt a világot, hanem otthonos uszodának, ahol minden kopott és szegényes, a sávok keskenyek és rövidek, de úszni azért lehet benne. S mi másra való egy uszoda?