Jászkunság, 2000. július–szeptember, a harmadiké Új magyar lexikon, a negyediké KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei évkönyve – 2000, ez a továbbiakban KSH 2000.)

2000-ben újabb 30 fővel csökkent a gulácsi lakosok száma, ekként:

Élveszületések száma 12 Halálozás 23 Természetes fogyás –11 Vándorlási különbözet –19 Összes változás –30 (Forrás: KSH 2000)

Hol van már az az idő, amikor a legkeletibb megye természetes szaporulata meghaladta a halálozásokat?! Gulácson az elvándorlás sem 2000-ben kezdődött, hiszen négy évtized alatt lakosságának harmadát veszítette el a település. Az árvíz hatására azonban újabb hullám távozott, igaz, főként az idősebbek, a gyerekeik után. És azt is számon tartja a helyi köztudat, hogy az elköltözöttek hazavágynak. Ha visszalátogatnak – mert jönnek lelkesen –, á

llandóan emlegetik. Ebben a

faluban is, miként szinte valamennyi tiszaháti-erdőháti községben, van valami olyan vonzó erő, amely másutt kevésbé tapasztalható, valami kaptármeleg, mézillat, s talán az összebújás öröme is. (Kitérő: Nemrég egy nyírségi falu ta

nyáján – errefelé a tanya

házcsoportot jelent – panaszkodott egy asszony, hogy az önkormányzat eladta a vadásztársaságnak azt az épületet, amelyben laktak. A kúriát ismertem: csaknem három évtizede adta oda nekik lakásra – és a földműves-szövetkezetnek vegyesbolt céljára – a tanács azzal, hogy hozzák rendbe maguknak. Ez megtörtént, de bérleti szerződés nem született. Most pár hét alatt el kellett költözniük, és a tanya egyik üres házát vették meg – méregdrágán. Miért nem legalább a faluban? Ott van víz, gá

z

, szennyvízcsatorna... És a házak talán még olcsóbbak is. Ez meg egy pusztulóban lévő házcsoport. Igaz, nagyon igaz – felelte az asszony –, de itt szeretünk élni.) Gulácson már a tiszai árvíz előtt volt vízi közmű és vezetékes gáz. A vizet a háztartások 7

1,2 százalékába vezették b

e, a gázt pedig éppen a felébe. Az élet minőségét azonban ez önmagában nem mutatja, szükséges némi összehasonlítás. Ebben kizárólag a hasonló nagyságú megyei településeket vehetjük számba, mert csak így kaphatunk reális képet. Megjegyzendő, hogy az összevetésben szereplő többi település sem arról híres, hogy ott Krőzusok laknak. Sőt. Az összehasonlítás alapja a háztartások energiahasználata. (Itt termelőüzemekről, önkormányzati intézményekről nincs szó.)

Villamos Felhasznált Gázt Értékesített energiát villamos használó gáz, fogyasztó energia, MWh háztartás 1000 m3 háztartás Gulács 451 653 224 185 Kisar 393 961 181 200 Kisvarsány 408 881 250 314 Nábrád 385 1240 233 335

Sényő 476 1101 308 462

Tiborszállás 399 749 205 202 Újkenéz 367 778 179 207 (Forrás: KSH 2000)

Az összevetésben Gulács után szereplő települések közül az első három ugyanabban a beregi tájegységben található, mint Gulács, közülük Kisar és Nábrád bizonyosan rosszabb fekvésben is, mert tőlük még távolabb találhatók a piaci központok. A következő három község nyírségi, délről északra haladva. Végül mindegyikről elmondható, hogy a gazdasága gyönge lábakon áll, ez alól talán egy kicsit – de csak egészen picikét! – kivétel Sényő és

Kisvarsány.

Mit mutat ez a statisztika? Többek között azt, hogy a gulácsi lakosság lényegesen kevesebb villamos energiát használ fel, mint a hasonló nagyságú és helyzetű többi településé, és ennek egyetlen oka lehet, méghozzá az, hogy a háztartások gépes

ítettsége az átlaghoz képe

st gyönge. Ez önmagában is jellemző egy bizonyos életnívóra, egészen pontosan a szegénységi szintre. A felsorolt adatok legalább annyit mondanak egy falu életerejéről, mint például az, hogy hányan kaptak éves átlagban (2000) munka

nélkülieknek adható jövede

lempótló támogatást. Az elsorolt települések közül ebben Gulács vezet 65 fővel, a többi hat meg sem közelíti. (Tiborszállás 42, Újkenéz 18, Sényő 50, Nábrád 42, Kisvarsány 32, Kisar 30 fő.) Pedig tényleges munkanélküli jóval több él a faluban. Ez magyarázat a gázhasználat csekély voltára is, hiszen addig sokan eljutottak, hogy azzal főznek, némelyek egy-két helyiséget azzal is fűtenek (ha nincs más lehetőség), de inkább ezt is mellőzik, mert a gázzal való fűtés kényelmes ugyan, de

drága, a pénz meg végtelenül kevés. Ha azt mondtuk, hogy az árvíz nem természeti katasztrófa, nem istencsapása, hanem tömény politika s egyben társadalmi jelenség is, akkor meg kell kísérelnünk a választ arra a kérdésre, hogy miért van így mindez. Miért hatalmasodott el a szkleróz

is Gulácson? (Korántsem egyedül a beregi öblözet települései közül. Két kivétel azért van: Gergelyiugornya, amely Vásárosnamény város része, továbbá Tivadar, mindkettő felkapott üdülőhely.) Mekkora részük van benne a elmúlt évtize

dek kormányainak, és vajon a falu lakossága megtett-e mindent azért, hogy segítsen önmagán? *

A beregi iskolák mind gyönyörűek. Talán az ország rossz lelkiismerete szólalt meg, mikor ezek fölépültek – a legkorábbiak sem öregebbek két évtizednél –,

mondván, legalább ezt nyú

jtsuk az elfelejtett keleti végeknek. A gulácsi iskola azonban igazából nem szép. Nem vagyok sem építész, sem építészkritikus, de kívülről ez a dísztelen, csaknem sivár épület engem inkább kaszárnyára emlékeztet, s nem tanintézményre. Csakhogy van előtte – és a művelődési ház előtt – egy körülbelül ötven méteres, pácolt fából ácsolt árkád, amely szinte az egész környezetet földobja, emberi léptékűvé emeli. Magát az iskolát 1997-ben építették, hat tantermét most bővítik újabb kettő

vel és tornacsarnokkal. Be

lül azonban egészen más kép fogadja a tanulót és a látogatót. Gonddal díszített, tiszta és szinte lakályos, öröm lehet benne tanulni és tanítani. Szerencsére az árvíz sem tett sok kárt. A templom, a művelődési ház és az iskola dom

bon épült, az iskolába nem is tört be a víz, csak a pincét árasztotta el. Ott irattár van, raktárak, s kisebb felújítással megúszták. Az iskolába 110 tanuló jár, és a cigánygyerekek aránya 38 százalék. Napközibe a létszám 12-13 százaléka iratkozik be, ám a tanulóknak csaknem harmada ebédel és tízóraizik. Iskolatej-

akció működik, ezt elsősorban az önkormányzat fedezi, de van állami támogatás is rá. A napközis ellátásért 50 százalékos térítést kell fizetni, ha a családban három vagy több gyerek nevelkedik, k

evesebb gyereknél pedig a térítési díj 80 százalékos. (Teljeset senki nem fizet.)

– Nem tapasztaltuk, hogy éheznének a gyerekek – mondja Mutka Jánosné igazgatónő. – Az gyakori vagy általános, hogy reggeli nélkül jönnek. Megmondják őszintén, és mi kérdezn

i is szoktuk. Tízórait viszont rendszerint hoznak.

Óvoda működik Gulácson – a KSH szerint 2000-ben 40 férőhelyen 46 gyerek –, ezért óvatosan rákérdezek:

– A cigány gyerekek járnak óvodába? – Kevesen. Egyrészt nem tudják fizetni a térítési díjat, másré

szt hatéves korig nem kötelező. – Pedagógus ismerőseim értékelése szerint azok a cigánygyerekek, akik nem jártak óvodába, hátrányos helyzetből indulnak, olyannyira, hogy azt a hátrányt később le sem tudják dolgozni.

– Nem egészen így van – mondja az igaz

gatónő. – Akik nem jártak óvodába, azok valóban hátrányosabb helyzetből indulnak, kudarcokkal küszködnek, de őket kitartó munkával fel lehet zárkóztatni. Vannak jó képességű gyerekek is közöttük, akik továbbtanulnak. Kevesebben középiskolában, inkább szak

m

unkásképzőben. De bizony azt már nem mindegyik fejezi be. Elkezdi, aztán abbahagyja. Egy-kettő azért le is érettségizett mostanában. Úgy tudom, egy rendőr lett, de azt már nem hallottam, hogy elvégezte-e a főiskolát.

– Az iskolai oktatásuk itt tehát sikeres?

– Jobbadán. A cigányok esetében a legnagyobb hibát abban látom, hogy a szülő nem mindig a pedagógust segíti. A gyerekeket sosem bántják, és mindent elhisznek nekik. Náluk a szeretet és a gyereknevelés abban merül ki, hogy ruhát és élelmet vesznek neki

k. Tanítani, oktatni? Nem foglalkoznak velük. Úgy látom, hogy magukkal szemben, és a gyerekeikkel szemben is igénytelenek.

– Milyen törekvéseket tapasztal a cigány szülők körében?

– Nemigen vannak törekvéseik. Elfogadják, amiben élnek. Hogy nincs munkahely, nem kell utánajárni, s nem kell tanulni sem. Mert minek. Februárban Válaszút címmel tanácskozást tartottak Nyíregyházán, és a cigányok gimnáziumi beiskolázása kiemelten napirenden volt

. Érthető: a megye az ország többi vidékéhez képest hátrányos helyzetben van, tehát még az átlagosnál is nagyobb figyelemmel kell ügyelnie e nehéz helyzetben lévő helyi társadalom még súlyosabb gondokkal küzdő rétegeire. A megye a 2001/2002-es tanévben több mint 350 cigány fiatal gimnáziumi beiskolázását segített

e

országos mintaprogramként. Ez nyilvánvalóan az első lépés, hiszen a Nyíregyházi Főiskola tízezres hallgatóságából mindössze öt fő a cigány. A roma népességnek csupán 1 (egy) százaléka szerez érettségi bizonyítványt, miközben a többi magyar 70 százaléka. K

ülönös arányt jelent, hogy uniótagságunk esetén a magyar lakosság az Európai Unió lakosságának 2–2,3 százalékát teszi majd ki, eközben pedig a magyar cigányság az unió cigánylakosságának a nyolcadát(!). A közös munka segítésére megalakult a Roma kisebbségi kerekasztal, amely a megyei önkormányzat döntéseihez igyeksz

ik föltérképezni a legsürgetőbb megoldásra váró gondokat. A konferencia jelentőségét mutatja, hogy felszólalt Nancy Goodman Brinker, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete. Ő a civil mozgalmak segítségét hangsúlyozta. Elmondta, hogy nővére 1980-as halála után létrehozott egy olyan alapítványt, amely a rákbetegség megelőzését tűzte ki céljául. Két évtized alatt az alapítvány 400 millió dollár adományt tudott összegyűjteni e célra.

Hát hazánkban ez még odébb van. Ha ugyan... – És a többi gyerek? – ké

rdezem tovább az igazgatónőt. – Közülük sokan eljutottak főiskolára, egyetemre, de nagy részük nem kerül ide vissza. Van közöttük jegyző, orvos… Itt nem tudnának állást találni, pedig pedagógus

például kellene. Tizenketten vagyunk, közülünk négyen helyiek. A többiek jönnek Fehérgyarmatról, Tivadarból, Tarpáról, Vásárosnaményból... Ha kell, mindegyikük marad délutánra is, ezt elfogadják, tehát nem ez a baj. Az a baj, hogy Gulácson nagyon vékony réteg az értelmiség.

– A gazdaságtalanul működtethető falusi iskolák megszűnését azzal ellenzik némelyek, hogy ha nincs többé iskola, akkor helyben megszűnik a falusi értelmiség is. Itt működik az iskola, de valahogy mégis... – Az iskola megszűnése valóban nem lenne jó, mert ha nincs iskola, nincs élet – mondja az igazgatónő. – Hétvégeken például szinte kihalt a falu.

– Falun viszont az értelmiségi lét nem olcsó mulatság...

– Nem bizony! A pedagógusoknak jól jött a szakkönyvvásárlási lehetőség, hogy ahhoz kapnak évente tizennégyezer forintot. Ez nem fedezi a szükségletet, mégis segít. Most, hogy a minimálbér ötvenezer forint lett, elgondolkoztató, hogy egy kezdő pedagógus fizetése nem sokkal több. Nem a minimálbért sokallom, hanem azt mondom, hogy már m

egint leértékeltük a tudást. – Márpedig mintha a tudás folya

matosan leértékelődne... Most valaki rájött, hogy olvasni sokan tudnak ugyan, a népességnek talán csak (csak?) harmada lehet tényleges avagy potencionális analfabéta, de érdekes módon az olvasni

tudók is szövegértelmezési gondokkal küzdenek. Vagyis nemigen

értik, hogy mi van leírva. Emiatt aztán – kényszerből talán, de helyesen – bevezetik például azt, hogy a szövegértelmezés érettségi feladat lesz. Gulácson hogyan állnak az olvasással?

– Nem val

ami fényesen. Az már az alsóban előjön, hogy az olvasott szöveget nem tudják értelmezni. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerek nem olvas. Otthon nincs mit, a könyvtárból lehetne kölcsönözni, de hát... Úgy látom, hogy ez a tévé rossz hatása, amiatt nem olvasnak,

amiatt szorult háttérbe a könyv. Ezért aztán nehezen tanulnak. Az hallomásból nem megy, vagy csak rendkívül keveseknek. Ahhoz, hogy tájékozott legyen a világ dolgaiban, olvasni kell. Nem a lexikális tudás a lényeg, de például az igen, hogy a lexikont tudja használni. Nem teszem hozzá: ha van lexikon. És azt sem, hogy a kevésbé

tehetős keleti településeken mind lehangolóbb a helyzet. Nem szegény községekről van szó – azokban az állapotok még rosszabbak –, hanem egyébként frissen várossá avatott (kinevezett?) településekről. Könyvesboltok sora szűnt meg, könyvet legföljebb egy-eg

y bolt árul az egészen könnyed választékból. Újság pedig, folyóirat pedig? Mérvadó országos lap alig jár a térségbe – például a város Baktalorántházára naponta kilenc Népszabadság –, a folyóiratokat pedig tömegek nem is ismerik. És ez alól a pedagógusok sem kivételek. – Olvasni nehéz, fárasztó, és munkát adna az agynak – morfondírozott egy újságárus Nyíregyházán. – És ki az, aki dolgozni szeret? * Jándot elhagyva egy jókora morotván akad meg a szem, amelyet a Tisza már csak áradásaikor tölt fel, k

ülönben holtág. Paradicsoma viszont a horgászoknak! (Kitérő: A megyében különöst imádják az emberek a damiláztatást, és azért jókora áldozatokat is hoznak. A Beregben különösen sok a morotva, talán országosan itt a legnagyobb a sűrűségük, mégis mesterséges

horgásztavak sokaságát alakították ki – némelyiket a tiszai árvíz úgy kitakarította a halaktól, hogy telepíthették újra –, és általában minden víz mellett ülnek, néha valósággal az egymás szákja mellett. E tavacskák azonban nem igazi víztározók. Egy régebbi vízügyi igazgató – dr. Szeifert Gyula – máig érvényes tanulmányt írt arról, hogy hol és milyen víztározót lehetne kialakítani legkeletibb országrészünkben. Ezeknek csak töredéke valósult meg. Ismereteim szerint a tulajdonok szétaprózódása miatt továbbia

kra egyelőre aligha kerülhet sor, talán csak akkor, ha valamelyik környékén sikeres idegenforgalmat valósítanak meg. Erre vannak törekvések, és az elgondolások korántsem alaptalanok.)

A jándi horgászparadicsom azonban túlzott bizakodásra csak a javíthatatlan álmodozók körében adhat okot, mert a közvetlen szomszédságában szórták le a teherautók az összeomlott vagy helyrehozhatatlan házak bontási törmelékét, és az legalább két-három hektárt elfoglal. Avult tégladarabok, szétroncsolt betonfödémek – de mennyi! –, korhadó fa, ho

mok, elhullott tyúkok lengedező szárnytollai és vályog, vályog, vályog, egyben, szétesve, elmorzsolódva... Mindezt élénkíti a téglagyári raklapokra zsugorított piros színű fóliák eldobott tömege. Nem tudható, ki találta ki sittrakodónak éppen ezt a helyet, de főhajtást aligha érdemel miatta. Kedvező széljárás esetén a gyászolók egyenesen szidhatják, hiszen az út másik oldalán ott a temető, és a málladozó vályog több

e

zer köbmétere még hosszú évtizedekre elegendő pormunícióval rendelkezik.

Ami a bontások nyomán való eltakarítást illeti, Gulács sem sokkal szerencsésebb. Az újjá nem épített házak maradványai szinte fölös mennyiségben maradtak a portákon, az árvíz után egy évvel is hadiállapotokat idézve. Aztán a sitt!... Több helyre hordták ki, de aki a környezet állapotát egy szikrányit is a szívén viseli, az látja, hogy itt ész nélkül rakodtak le

. A temető környéki törmelékdepóhoz nem mentem el, a Dessewffy-kúria háta mögött lévőhöz azonban igen, és a tapasztalat azt mondatja, hogy az akadékoskodók nem a levegőbe beszéltek. Maga a kúria kívülről jól mutat, a gondozottság érzetét kelti. Korábban iskola és napközi működött benne, az árvízkor pedig tömegszállásként használták. (Hallottam olyan véleményt is, hogy a tetőszerkezet felújításra szorul, mert beázik, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy az önkormányzat e munkákra pénzt kerít a föld alól is – ami egyelőre hiányzik –, mert egy ilyen nem mellékesen szép létesítmén

y

érték a település számára, méghozzá olyan érték, amelyet az utódoknak kutya kötelességük megőrizni.) Az utcai fronton tetőig oszlopos és itt kastélynak nevezett épület már aligha emlékezteti a múltra a lakosságot. A Dessewffyeken kívül még két földbirtok

o

s gazdálkodott itt, az ősi földjükön a Gulácsyak, továbbá jelentős volt a Szarka-uradalom is, akiknek kisebb kúriájában ma a polgármesteri hivatal működik.

No igen, a Dessewffy-kúria... Elöl játszótér, tágas futkározó, a hátsó traktus mögött azonban szin

te összeszorult a kert. A talajszint ott enyhe lejtésben egy tavacskához vezetett, vagy mit is mondok, aszályos időben csak egy száraz gödör volt, vizes években meg pecázhattak benne a kalandokra vágyó gulácsi srácok. Ez volt az árvíz előtt. Manapság? A l

e

jtőt a törmelék sok ezer köbméterével töltötték föl, anyagban nem szenvedtek hiányt, a Tisza szorgosan gondoskodott róla. Az aszályos tavaszban a terep kopár meddőhányó és köves sivatag keresztezésére emlékeztet, de az első kiadós zápor után gumicsizmát m

a

rasztaló, mély sárrá alakul majd. Mindez itt, a beregi öblözet alján, egy olyan faluban, amely esős idő esetén sárosabb bármelyik szomszédjánál. Pedig azok se panaszkodhatnak.

– Ész nélkül borogatták ide – mutat a lehetetlen terepre egy helyi ember. – Most páran arról beszélnek, hogy az egészet vissza kellene csinálni, el kellene hordani innen a törmeléket.

A kúria mellett csöppnyi átjáró vezet az újjáépítés e kősivatagi csodájához, azon haladhattak a billencsek szívszorító terhükkel, az átjáró túlsó oldalán viszont fűrészüzem működik. Már ha működik, mert gyakran áll. E terület volt a Dessewffyek uradalmi majorsága, amelyből aztán gépjavító bázis lett az átkosban (kettő volt ilyen a Beregben, a másik Tiszaszalkán), annak a színjei ma is megvannak, több

n

yire épségben. De van más épület is még ezeken kívül is a majorban, volt, amelyik a szétválás után – erről a szétválásról még szólok – téeszirodaként szolgált, portásfülkeként, raktá

rként vagy ki tudja, miként. Az egészen látszik, hogy hol toldottak a megl

évőkhöz, hol elbontottak belőle. De mindez nem baj, igazából az ipari üzemek létesítésének szépségelveit mégsem e tájról fogják elterjeszteni a világban.

Hanem a tulajdonviszonyok! A majorságnak most hat tulajdonosa van. Megosztották a birtokot szépen. A

belső utat például mindenki

használhatja, de az már szigorúan számon van tartva, hogy a szélén ki meddig rakodhat. Található ott békebeli Tátra teherautó, és találhatók egészen új mu

nkagépek, kombájnra való napraforgó-betakarító adapter, vetőágykészítő kom

binátor, miegyéb. Az egyik szín alatt nem éppen tejfogú Mercedes személykocsi áll, s mintha fél lábon tenné, mert éppen javítaná a gazdája, ha itt volna. Az épületeken látszik a kor, a major hétköznap dél tájt is kihalt, néptelen, mégis ez az objektum az

, amely a téesz létének négy évtizedéből a gulácsiakra maradt, és amit valamiképpen mégiscsak hasznosítanak.

* Pedig volna más is. Ha elhagyjuk a hatalmas kanyart, és indulun

k vissza Jánd felé, a fagyöngyök ezreitől megszállott jegenyék felé, a falu végétől nem messzire felfagyásoktól kavicsos betonút vezet az egykori téesztelepre. Az út végén sorompó, rajta lánc és lakat, figyelmeztető tábla, hogy ez magánterület, amelyet kutyával őriznek. Csaholó őröknek nyomuk sincs ugyan, de azért nem árt az óv

atosság, amikor megkerülve a sorompót behatolunk a tilosba.

Rögvest egy kitűnő állapotban lévő transzformátor fogadja a hívatlan vendéget, csupán az zavaró kissé, hogy az oszlop mellett elvágott drótkötelet (villamos vezetéket) találunk, és a trafóból távozó áramnak nincs útja tovább. Odébb tetőcserepek nélküli, szarufákat tartó, csontvázszerű épület rejteget egy kürtős kéményt, amelynek már éppúgy nincsen vakolata, mint az épület falának. Vályogból készült, de micsoda időtálló vályog lehetett az új korába

n

! Az állítólag legalább százéves lógondozói pihenő és kovácsműhely fala se eső ellen, se árvíz ellen nincs védve (a lábazata hetekig vízben állt 2001-ben), a falakon még sincs nyoma repedésnek, és összedőlni se akar magától.

Odébb két lóistálló áll még va

lameddig, cserepeiket leszedték, tetejük megroggyant. Feltűnő, hogy az egykori kerítésről csak a drótfonat távozott élelmesebb helyekre, a betonoszlopok – vagy azok zöme – a helyükön maradtak. A környező legelő sem változott, csupán egy csíkon szántott be

l

e valaki. Az út túlsó oldalán nagybálás szalmahengerek várakoznak, fölöttébb megszürkülten, megbarnultan, emlékeztetve rá, hogy egykor itt pezsgő élet folyt. Bizony, pezsgő élet. Ezekben a lóistállókban három évtizede kétszáz lovat tartott a téesz. Ötven

kettes lófogat (az elképzelhetetlennek számított, hogy szövetkezetben egy lóval induljon ki a kocsis) dolgozott mindennap. És a bakra legalább egy hajtó kellett, de a kihasználásához nem ártott még egy rakodót is rendszeresíteni. A munkájukra föltétlenül

szükség is lehetett, mert a szomszédos tehenészeti telepre szálas takarmányt kellett hordani, almot kellett hordani, onnan trágyát kellett eltávolítani, és sáros időben – ami Gulácso

n az évnek nagyjából a felét jelenti – a ló erre alkalmasabbnak és biztonságosabbnak mutatkozott, mint a gépkocsi vagy a traktor.

Márpedig itt munka volt bőven. A tehenészeti telepen hatszáz éhes tehén várta kora hajnaltól a silót, az abrakot meg a szénát, továbbá e tehenek szaporulata, amely másik hatszáznak tekinthető, borjúként, növendék üszőként, hízóbikaként. De hol vannak már a tehenek? És hol a borjak, üszők, bikák? A telep ma néptelen. Az istállók között a kora tavaszi fűben friss birkaszart találunk, valamelyik juhász errefelé legeltet.

Hm, az istállók... A hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek elején épültek e szakosított telepek, és akkor világszínvonalat képviseltek. (Manapság már kicsinek bizonyulnának, hiszen amerikai mintára, a munka termelékenységének maximális megnövelésére legalább ezer tehenet kell tarta

ni egy tejgazdaságban, legföljebb négy gondozóval, akik mellékesen az állatok takarmányát is megtermelik.) Az épületek egykori színvonala vegyes, az uradalmakban használatos mintákat őrzőtől a betonelemekből összerakott, kitűnően fertőtleníthető istállóig

,

ahová akár kétszáz tehenet is kényelmesen beköthettek. A szép múlt ma is átsüt a rogyadozó mennyezeteken, az ajtótlan bejáratokon, a félig levert csempéjű tejházon a rozsdásodó traverzekig mindenütt. Egykor hatvan embernek adott ez a telep munkát, és ezá

ltal kenyeret. Ma pedig mindent esz a fene.

Először is a mozdítható dolgokat ellopták. Meg a nem mozdíthatókat is. Van itt olyan bitumennel átitatott, kétágú villanyoszlop, amelyet a betonlábazat fölött kifűrészeltek, és rejtély, hogy az elborult fát miért hagyták ott. Biztosan gerendának akarta használni a fűrészes, és valami okból lemondott róla. Egy istállónak a tetejéről úgy szedték le két méter szélesen a cserepet, hogy az a hiány az országútról nem látszik. De nem kicsi tételt kell elképzelni: a hi

á

nyzó csík lehet vagy száz méter hosszú. A betonjászlakból kiálló és a tehenek bekötését szolgáló acélcsövek egy részét úgy vitték el, hogy áramfejlesztő aggregátort hoztak, aztán sarokcsiszolóval (flexszel) levagdalták a csöveket a helyükről. A vezetékes

vizet szolgáltató, amúgy méregdrága aquaglóbusz lábazatáról gondosan lefejtették az alumínium lemezeket. Tovább nem, csak ameddig fölértek. Nem sorolom. A pusztulatnak olyan tömény élménye csapja meg az embert, amilyet csak vesztes háború után érezhet a t

úlélő. Mi történt itt? Mi változtathatta meg a magyar parasztember évszázadok alatt kialakult tulajdonságát, s miért felejtette el a van megbecsülését? Vajon mit érezhettek azok, aki

k megkoplalták ennek a tehenészetnek a fölépítését és benépesítését – mert hiába volt állami támogatás, minden szövetkezetben iszonyúan megkoplalták azt –, s akik látták, hogy mekkora érték megy tönkre a kezük alatt?

Hogy miért ide, ebbe a mindössze ezer hektárnyi szántóval rendelkező szövetkezetbe jelölte ki a vásárosnaményi

pártbizottság annak idején a tehenészeti telepet, azt talán ma már senki sem tudja, vagy ha igen, akkor hallgat róla. Mert a tervszámokat a pártbizottságok bontották le, és azok ellen nemigen lehetett apelláta. Az viszont biztos, hogy ezernyi lábasjószág t

akarmányozásához ennyi földterület csak akkor elegendő, ha az a föld kiváló minőségű, és azon maximálisan intenzív termelést folytatnak. Ebből már az első feltétel is hiányzott – az itteni öntéstalajok jobbak a nyírségi futóhomoknál, habár rendkívül nehez

e

n művelhetők –, a második feltételhez pedig olyan forgóeszköz-állományra van (lett volna) szükség, ami a környéken sehol nem jött össze. Gondoskodni kellett tehát róla, hogy a szarvasmarhák éhenhalás helyett adjanak sok tejet, a szaporulat pedig gyarapodj

é

k. Kapóra jöhetett a hetvenes évek elején az egész mezőgazdaságunkon átsöprő egyesítési hullám, amelyet olykor ésszerűen használtak, többnyire azonban a célszerűség és az értelem abszolút sikeres mellőzésével, ám az erőszakoskodás számos formáját a szó sz

oros értelmében bevetve próbáltak keresztülverni – ugyancsak a pártbizottságok. Volt ennek a hullámnak indoka? Bizony volt. A kisebb üzemek bármennyire jól gazdálkodtak, képtelenek voltak annyi fejlesztési eszközt felhalmozni, amennyit az egyre drágább te

chnológiák igényeltek volna. Ezek nélkül tovább korszerűsíteni a gazdálkodást már nem lehetett. A politikai irányítás mindezen úgy próbált segíteni – az ország egyes helyein kialakul

t, és máig hatóan élenjáró üzemek mintájára –, hogy megpróbálta a kisebb s

zövetkezeteket egy nagyobb egészbe összevonni. Ez nem volt egy diadalmenet. A jobban gazdálkodók – ahol a tagság jobban élt – nemigen akartak egyesülni a szegényebb szomszéddal, az önállóságukat is féltették, a vezetők a megszerzett pozícióikat, s a tagok is megalapozottan próbáltak kitérni a nyomás elől. Miért? Mert látták a sikertelenségeket. Látták, hogy az egyesítés után elviszik a legjobb gépeiket, a régi traktorosok helyett a sz

omszédok kapják használatra (mivel ezekkel jól lehetett keresni), elviszik az eszközeiket, és nemritkán munka nélkül maradnak az egyesített szövetkezetben, vagy ha ez nem következik is be, akkor a jövedelmük csökken.

A hetvenes évek első felében – érződött az erőn felüli beruházás, a szakosított tehenészeti telep építésének pénzügyi utóhatása – Gulácson az állandó dolgozók még csak-csak boldogultak valahogy, korántsem fényesen, keresetük még a tisztességest is ritkán érte el, a többiek viszont... És ők voltak sokan. – 1971-től dolgoztam a dohányban – mondja Török Endréné. – Később terményt rakodtam. Évi 10-12 ezer forintot kerestem.

– Évente?!

– Évente. A fejőlányok jobban, sőt akkoriban jól kerestek, meg a többi állandó dolgozó is. Például a fogatosok

. Törökék szemben laknak az egykori tehenészettel. A házukat körülvette az áradat, és sok bajt okozott, de a házat csak felújításra jelölték ki, habár az ablakon folyt be a víz. A sertésekben esett kárra 200 ezret, a baromfiakban esettre 83 ezret, kukoricában, eszközökben történt pusztításra 93 ezret kaptak, majd az önkormányzattól 27 ezer forint segélyt, és további 80 ezres utalványt bútorra, mivel minden tönkrement. – Nekem ne fájna, amit most ott látok? – int a tehenészeti telep felé. – Nekünk kellett az abrakot norma szerint kiadni, néha 1500 állatnak. Mégis virágoskertet c

sináltunk a raktár elé, olyat, hogy a nyíregyházi felügyelőségtől is megcsodálták, és minden ki lett meszelve évente! Most meg? Előbb a pénz nem volt, most meg gazdája nincs!...

* A keresetek tehát messze alulról nézték az országos éhbéreket, mégis

ragaszkodtak volna a helyi szövetkezethez, azonban ez mit sem ért az erőszakkal szemben. 1974-ben közös lett a gazdaság a tarpaival, s hozzájuk még a tivadariakkal. Itt is megtörtént

a szokásos „koncentráció”, például a lovakat hamarosan átvitték Tarpára. Reggelente a fogatos busszal átment oda, befogott, a bakon visszatért a tehenészetbe – ahogy Gulácson mondják: a tanyára –, ellátta a dolgát, aztán este megint vissza a lovakkal, kocsival. Ö

nmagában is nehezen indokolható az ember és a vonóerőt jelentő állat energiának fölösleges pazarlása – hogy az időről már szó se essék –, de nagyjából alkalmas a módszer arra, hogy megtanítsa az embereket, hol is lakik az úristen. Hogy honnan parancsolnak.

Ma Gulácson azt mondják – és ennek képtelenség utánajárni –, hogy

a három faluban gazdálkodó közös téesz minden vezetője tarpai volt.

A gulácsi nép a téeszek összevonásakor – mert csak a politikai eufemizmus nevezhette egyesítésnek – rossz döntést hozott, amikor azt megszavazta. Az önállóság elveszítésével nem javult

a sorsuk, hanem romlott. De miért hajtott fejet a számára is világosan kirajzolódó, keserves jövőt ígérő javaslat előtt? Két okból. Egyrészt maga képtelen volt egységes álláspontra helyezkedni, és amellett kitartani. Ennek indoka minden bizonnyal a saját

s

zocializációjában keresendő. Korábban itt három uradalomban dolgoztak, és az azt jelenti, hogy mindig megmondták nekik, mit kell tenniük, s az ő dolguk csupán az volt, hogy azt végrehajtsák. (Ez az attitűd

máig hat.) Nos, ilyenkor szükséges a segítség. Kit

ől várhatja ezt? A falu akkori vezetésétől – tanácsiaktól, MSZMP-szervezetétől – nem várhatta, mert a párthatározatnak nevezett összevonási tervet ezek tagjainak is támogatniuk kellett. Más helyeken – mert voltak ilyenek – ők hallgattak, ám ez a hallgatás is sokat jelentett. Nagyon sokat! Ha... Ha volt olyan réteg, amely beszélt. Ha volt a település sorsáért felelős, bátor értelmiség.

Hát ez Gulácson hiányzott!

Egy falu iránytű nélkül... Ez az állapot azóta is kísért. (Hogy azelőtt mi történt a települé

sen, arról nincsen adatom. Siket Sándor polgármester szerint a község történetével nem foglalkozik komolyan senki.) A gulácsi átlag a sorsának alakulásával kapcsolatban rendszerint hosszú távon tévesnek bizonyuló döntéseket hoz, mert magára maradt, nincs o

lyan helyi értelmiségi rétege, amely a helyes válaszok kialakításában segítené, és amely rétegre a helyi populáció hallgatna is. A magam részéről ezt nagyon nagy bajnak tartom, hiszen évtizedekre képes meghatározni egy település sorsát, és sajnos, egyálta

lán nem a pozitív irányba.

Mert a téeszek eszement összevonása sem volt törvényszerű. Csupán a megyében majdcsaknem tucatnyi alkalommal hiúsította meg valamelyik tagság a pártbizottsági ter

veket, közülük a nyílt harcot is vállalta némelyik, például Ramocsaháza. Miért? Mert volt legalább egy ember, aki tanácsokat adott nekik – ez esetben például Kovács István, akkori MÉM

fő

o

sztályvezető

–, és akire hallgattak, így sosem sikerült a ramocsaháziakat beterelni a baktalorántházi karámba. Ha valahol ez az egyetlen

, a folyamatokat átlátó természetes vezető is hiányzott, vagy nem ismerték föl annak igazságait (mert ilyen is előfordult, de hány!), azért bizony borsos árat kellett fizetni. És nemcsak a s

zövetkezeti tagságnak, hanem az egész falunak. A téesz nem egy vállalkozás volt a legtöbb magyar településen, hanem rendszerint a mindenes, amely számos olyan funkciót is ellátott, a szociális gondoskodástól a háztáji sertések és hízóbikák felvásárlásán s a tejcsarnok üzemeltetésén át a sportszponzorációig, amelyek csak akkor csapatták a tenyereket csattanósan a homlokokhoz, amikor már hiányoztak. Gulácson is fontos tételt jelentett a téesz, hiszen két-háromszáz embert foglalkoztatott, és valamilyen jövedelmet mégiscsak nyújtott. Ám amikor a pártbizottságokat elsodorta

az idő, újra szétváltak a tarpaiakkal az útjaik. Gulács önállósodott. Csakhogy ez ismét legalábbis megkérdőjelezhető döntés volt, de inkább az mondható róla, hogy baklövés. Elhihető, mennyi indulat, keserűség, sérelem gyűlt össze két évtized alatt a paran

c

snoklással szemben, bizonyára indokolt is azoknak zöme (mert bizony ilyenkor egy csomó felnagyított, máskor megalapozatlan vádat is emlegetnek), a megoldás mégsem a babaruha összetépése. Föltehetően lehetett volna tárgyalásokat folytatni a hátrányos intéz

k

edések megszüntetésére, a gazdálkodás ésszerűbbé tételére, a változtatásokra is, ha lett volna kinek tárgyalnia, és ha lett volna olyan, akit okos szóval közös jövőépítésre lehetett volna bírni. Nem volt se itt, se ott! A tömeg ismét nem kapott segítséget

a helyes döntéshez, önmaga pedig képtelen volt erre. És számos hangadónak – itt és ott – a téesz felőrlése volt a célja. Az erőszakkal közös karámba terelt szövetkezetek közül sok kibírta a megőrült politika csapásait (hogy szántszándékkal szét akarta verni a téeszeket), kibírta a támogatások megvonását (majd a magángazdaság! annak nem kell dotáció! nem a fenét!), meg az összes többi sunyi lélek- és kútmérgezést. Mert az összevont vagyont és annak 1974-től húsz éven át tartó módosulásait sokféleképpen el

lehetett volna osztani, csak egyféleképpen nem: igazságosan. Mindenki számára megnyugtatóan. Egy házassági vagyonközösség megszüntetése is nehéz, a sok összevont nagyközség (orbitális hibái máig hatnak az aprófalvas keleti térségben) szétválása is kemény ma

rakodásokkal járt, s a megosztási perek sem hiányoztak (holott például az elmaradt fejlesztéseket a társközségek ma is nyögik), akkor mit várhattunk a téeszek évtizedes múlt után valóban összegabalyodott vagyonának szétmérésétől?

Ezt Gulácson nem mérte f

öl a többség. Pontosabban: ott sem, és sok más községben sem. El kellett volna kerülni, inkább az immár közös nagy gazdaságot megmenteni, vagy megmenteni belőle azt, amit még meg lehet. Az osztozkodás legkisebb baja itt is a civakodás volt – a többi viszo

n

t!... A siló, meg a többi takarmány Tarpán maradt, Gulácson a szó szoros értelmében éheztek a tehenek. Egészen addig, míg legelőre nem hajthatták őket. Lovat alig kaptak vissza. Hol volt már akkor a ménesnyi állomány! Gázolaj, kenőolaj híján el sem tudták

indítani az erőgépeiket, otthonról hozott pénzekből vettek valamennyit, aztán Nábrádról kértek kölcsön. Kényszerből eladtak egy teherautónyi növendék marhát, de annyira alacsony volt az állatok ára, hogy az értük kapott pénzből a traktorokba alig egy hétig

tankolhattak. A gazdálkodással azonban egyre nagyobb gondok támadtak, növekedett az adósság, növekedtek a terhek, az addi

gi krajcáros támogatás is megszű

nt, az eladható vagyontárgyak mind jobban fogytak, a kereset meg egyre bizonytalanabbá vált... Sokan a munkanélküli-ellátásban reménykedtek, és arrafelé húztak.

– Nem volt annyi kitartás az emberekben, hogy átvészeljék e bolond időket?

– Mi, laikus emberek nem értünk hozzá, hogy mit kellett volna tenni – mondja Balla Ferencné. – A vagyonból annyit láttam, mint maga. Most van juhunk, ott legeltetjük a tehenészeti telepen, megegyezve az olasz tulajdonossal, így legalább felügyeljük valamennyire. Mindennap járok ott: siralmas az a tanya.

Balláék tehát juhászkodnak. Az árvízkor kétéltűvel a férje és a fiai mentették az állatokat, de 42 anya és 35 kisbárány így is elpusztult. 1,4 millió forint kártérítést kaptak, azért is, mert az anyák közvetlenül ellés előtt álltak. A többi elléséből is sok bárány megdöglött: a stressz nem éppen a hasas jószágnak való.

A téeszbeli kudarcoknak nyilván számos összetevője van. Egyet azért megemlítenék. Olyant, hogy alkalmatlan embert választottak vezetőnek, megszámlálhatatlanul sokat lehetett hallani az elmúlt négy évtizedben a megyében. Olyan is szép számmal került, hogy

a választást a megitatott kortespálinka mennyisége döntötte el, és nem a rátermettség. De a magamfajta, a bornírtságok hallatán már nemcsak edzett, hanem sajnálatos módon szinte immú

nisnak tekinthető régi motorosnak is meghökkentő, ha egy téeszbe elnöknek v

álasztanak egy olyan hölgyet, aki korábban strandpénztáros volt, képzettségére nézve pedig gyógypedagógus. Nos, ez Gulácson történt. – Ki jött volna ide? – kérdezi Balláné. – A régi téeszelnök Kisvarsányba való volt, úgy elment, hogy köszönni is elfelejtett, mert akkor már elmenni volt a könnyebb. A többi hamar kiszámítható. Libanevelésbe kezdtek, amely csak a takarmányát fizette vissza, a munkabért nem. Gombát kezdtek termeszteni, amelyet Kecskemétre kellett szállítani: érdekes módon a hosszú úton a

termelvény egy része elveszett. Eltérítették. Volt egy kombájnjuk, amellyel béraratást végeztek, és az éves bevételéből 100 ezer forint folyt be a téesz kasszájába. Az idő tájt cirka 15 hektárat aratt

ak le ennyiért, ami maximum kétnapi munka. De ennek a sokszorosát dolgozta le, csak a munkadíja tévedett el.

Végül bebizonyosodott, hogy nincs tovább. A téesz felszámolása három éve kezdődött, és talán az idén – 2002-ben – véget is ér. A tehenészeti telepet egy olasz vette meg pár éve ötmillióért, de még semmit sem csinált vele, állítólag pályázati lehetőségekre vár. Olyan hírek is terjengenek, hogy egy részéből, nyilván az állóképesebb és kevésbé tönkrement istállókból sertés

hizlaló telepet szeretne kialakítani, amilyenhez hasonló már van neki a környéken. E

telepeken a tevékenységet számítógép irányítja, az etetéstől a takarítási

g. A munkafázisok automatizálva vannak, így hatalmas állományok kezelésére

is elegendő négy ember: két őr és két másik dolgozó. Őket a tapasztalat szerint tisztességesen meg szokta fizetni. Hogy itt is így lesz-e, és ha igen, mikor, arra csak a következő évek adnak választ.

*

Az árvíz után következő hónapokban több szám is köztudatba került, hogy a vállalkozások és az állampolgárok mennyi pénzt fizettek be az árvízkárosultak központi számlájára, amelyet a Belügyminisztérium vezetett és őrzött. Az utóbbi időben szokásos kormányzati titkolódzás odáig vezetett, hogy nyár elején a megye szocialista képviselőinek tiltakozniuk kellett, mert úgy vélték – és ez korántsem volt alaptalan

–,

hogy a kormány az adományozott összegekkel a költségvetés kiadásait szeretné csökkenteni. Azt pedig nem azért adta, aki adta. Akkor a képviselők 300 milliós zároltan kezelt summáról beszéltek, amely számot – ismereteim szerint – a BM nem cáfolt meg. Jóll

e

het ez csöppnek tekinthető a tényleges árvízkárok akkor már 59 milliárdra becsült tengerében, azonban a tiltakozás sem tekinthető oktalannak. A kormány által elrendelt kártérítés kereteiből egy sereg tétel kimaradott, például szinte véglegesen a melléképü

l

etekben (istállókban, terménytárolókban, kamrákban, színekben), továbbá az ingóságokban (főként szétázott bútorokban, megpenészedett paplanokban és párnákban, ronggyá silányult ruhaneműben) esettek. A kimaradottak csaknem minden

ott lakót bizony fölöttébb érzékenyen érintettek, mert ezek szerves részét képezték az életüknek, és újjáépítésük vagy ismételt beszerzésük olyannyira meghaladhatta az erejüket, hogy 2000 nyarán ez reménytelennek látszott.

Később kiderült, hogy az adományok csupán 180 millió forint körüli összegűek, amelyek 2002 tavaszára további 20 millió forinttal nőttek. Időközben heves viták voltak a Helyreállítási és Újjáépítési Bizottságban, hogy ki döntsön az adományok elosztás

áról. A bizottság megállapodott a Szatmár Bútorkonzorciummal – mivel azt tapasztalták, hogy a távolabbi beszállítók nem voltak szemérmesek az árak megállapításánál –

, és már 2001 őszén csináltattak 160 millió forint értékű bútort, amelyet a Magyar

Karitász segítségével ki is osztottak a károsultak között. A megyei bizot

tság azt szerette volna elérni, hogy ezen adományok után ne kelljen áfát fizetni, vagyis a magyar társadalom által összegyűjtött 200 millió forintból a költségvetés ne nyúljon le 40 milliót, ha már egyszer szűkre szabta az árvízi károk megtérítésének kere

t

eit. Ehhez a Belügyminisztérium ellenjegyzése volt (lett volna) szükséges. A vita folyt, mint rendesen, lassan, ráérősen, akár a Duna, közben azonban a bútorgyártók még 2002

. április közepén egy huncut vasat nem láttak az általuk több mint fél évvel korábban legyártott és átadott termékek után. Végül a BM megtagadta az ellenjegyzést, tehát az adományokból az Orbán-kormány szépen elvett 40 milliót, ami törvényes ugyan, vagyis jogszabályt nem sértenek vele, de erkölcsileg elfogadhatatlan. Nyugodtan megállapítható: úgy erkölcstelen, ahogy van. Gulácson önkéntesként dolgozott a demecseri Karaffa Ferencné is. – Tulajdonképpen hogyan hívják ezt a szervezetet? Azért kérdezem, mert ahány említést látok, annyiféleképpen nevezik. – Ez a Magyar Karitász. A Karitász országos szervezet, itt a debreceni egyházmegyéhez tartozik. Demecserben a Szent Teréz-karitászcso

port működik. Ez a csoport 1994 júniusában alakult meg, és most húsz fővel dolgozik.

– Ismereteim szerint jártak Gulácson is. – 2001.

április 5-én, és később májusban öt fős csoport saját gépkocsival csatlakozott az országos csoporthoz. Saját költségükön, önkéntesen, szabadságuk terhére.

– Ami azt illeti, az ottani misszió kemény munka lehete

tt, nemigen értem, hogy az egyébként anyagiakkal bőven ellátott ka

tolikus egyház legalább a költségeiket miért nem fedezte.

– A Karitász valóban a katolikus egyházhoz kötődik, de a segítségnyújtást felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül végezzük. A költségek fedezéséről pedig nem esett szó. – Az azért meglepő, hogy

ezen a színreformátus vidéken egy

katolikus egyházhoz kötődő jótékonysági szervezet dolgozik

. Mi ennek az oka? – Úgy tudom, a református egyháznak nincs hasonló szervezete. De irántunk is bizalommal voltak az emberek.

– Miből állt a tevékenységük?

– Az

első napon adományok szortírozásával és szétosztásával foglalkoztunk. Akkor még annyira közel volt a pusztítás, hogy másról

nem is igen lehetett szó. – És a második alkalommal? – Kettesével kerestük föl a családokat. Meghallgattuk a panaszaikat, kikérdez

tük őket,

hogy mi az elképzelésük, mi az a legszükségesebb, amire szükségük lenne. Sokszor: ha újjáépül a házuk... A körülmények ekkor is borzalmasak voltak. Melléképületekben húzták meg magukat, már ha az nem omlott össze... Kerítésen száradtak az ágynemű

k, paplanok... Nagy volt az elkeseredés, de örültek neki, hogy valakik órákat szántak rá, hogy

ők

elmondhassák a bánatukat. Talán éppen az hiányzott a legjobban, hogy kiönthessék a lelküket. – Milyen tapasztalataik voltak e hosszú beszélgetések során? Mi

lyen jövőkép alakult ki az emberekben? – Látták, hogy jön a segítség, s nem hagyták őket a vészben magukra. De a beszélgetések során előjött az emberi gyöngeség, az irigység is. Az látszott, hogy a megye egyéb részeihez képest jelentős a lemaradásuk...

–

Hogyan? Gondolkodásban? Életminőségben? – Életminőségben, s ez határozza meg a mentalitásukat is. Gyakran találkoztunk igénytelenséggel, de reményt is láttun

k a szemükben. *

– Most más lesz nehéz – figyelmeztet Berki Károly képviselőtestületi tag.

– Felépültek az új házak, amelyeket fenn kell tartani. A helyi fáma szerint furcsa esetek történtek. Például egy helyen beszélgetett három asszony – egyikük némileg spiccesen –, amikor jött a vízóra-leolvasó. A spicces csak nézi: mit keres az ott? A másik figyelmeztette:

– Most már nektek is van fürdőszobátok, folyik benn a víz, és azért fizetni kell. – A Karitásztól keresett két nő – elmélkedik Berki Károly. – A jövőképről kérdezgettek. Itt milyen jövőképről beszélhetnénk? Hiszen vannak olyan emberek,

nem is kevesen, akik nem tudják, mit esznek majd holnap. – És az egykor híres falusi kohézió?

– A faluközösségek ma már nem működnek. A téesz régen valamiképpen összetartotta az embereket. Helyette ma semmi sincs. A helyi értelmiség pedig nem vegyül az

emberek közé.

Az újjáépítés folyamata gazdaságilag mégis hozott Gulácsnak, és nemcsak szép házakat. Aki tudott – és főként: akart! – dolgozni, az munkát kaph

atott, az átlagosnál sokkalta nagyobb bérért, segédmunkásoknak is kifizettek már a nyár derekától

akár 4-5 ezer forintos napszámot is, és ez a vállalt, egyre szorítóbb határidők közeledtével még nőtt is. Ismerősöm szinte az egész évet végigmázolta, pemzlizte, festette a Bereg falvaiban, azt állítva magáról, hogy szobafestő. (Nem az.) Mivel egészen tűr

h

etően csinálta, nem a bizonyítványa után érdeklődtek, hanem azt kérdezték, hogy mikor érne rá, mert újabb munka lenne.

– Hallottam róla, hogy volt, aki ennyit keresett – mondja Siket Sándor polgármester. – Az azonban nem biztos, hogy a helyieknek is enny

it fizettek. Kevés gulácsi dolgozott segédmunkásként, és ők inkább csak kétezer fo

rintos napszámot kaptak. Persze ez a jövedelem is jól jött. Gulácsról azért a mozgékonyabbak eljárnak dolgozni, ki Fehérgyarmatra – oda a Pappker konzervüzemébe zsúfolt busz szokta vinni az idénymunkásokat –

, ki Vásárosnaményba, de két emberrel egy kisbusz a fővárosba is fölmegy

,

s visszajön velük hetente vagy kéthetente. Ők azonban kisebbségben vannak. Másvalakik kitértek rá: a helyiek egy részében bénultság tapasztalható, m

intha berozsdásodott volna az életösztönük. Igényeiket mélyen leszállították, és csupán a postásra várnak, hogy az éppen esedékes juttatást meghozza, önmaguk egyetlen lépést sem tesznek a boldogulásuk érdekében. A maximum a közmunka, mert attól juttatások

függenek. Magam a Beregről, a népéről és a bajaikról szóló írásaimban igyekeztem a valósághoz ragaszkodni, és így fogalmaztam: „java részben önhibáján kívül elesett vidékről” van szó. Tehát java részben, de korántsem teljesen. Azt hiszem, hogy alapos szoc

iológiai vizsgálatra volna szükség egy jókora populációról, amelyik immár évek óta vagy éppen évtizedénél régebben munka nélkül létezik, hogy van-e még remény a reakti

válására, vagy személyisége oly mértékben deformálódott az eltelt túl hosszú időben, hogy ez ma már lehetetlen. Ennek a tétje óriási. A tét – a jövő. A humán erőforrások minősége felvirá

goztathatja e vidéket, de illuzórikussá teheti a legjobb tervek megvalósítását is. Fontosságát a különféle stratégiai plánumok hangsúlyozzák, de legföljebb anna

k vizsgálatáig terjednek, hogy milyen képzettségűek az emberek, mennyinek van szakmunkás

-

bizonyítványa, mennyien végeztek felsőiskolát, és mennyien vannak azok, akik képzetlenek. A kérdés azonban a bürokrata osztályozásnál sokkalta bonyolultabb. Emberi mentalitásról lenne szó, lelkiállapotról, készségekről és szándékokról. Megítélésem szerint ez olyan sötét kamra, amelybe pengevékony fénycsík se villantott be.

Hogy mikor jut eszébe valami fejesnek: itt kellene elkezdeni a munkát, arról fogalmam sincs, de arról van, hogy e gubancot sehol nem tulajdonították alapos tájékozódásra érdemes jelenségnek. Az újjáépítésben részt

vevő munkások többsége tehát idegen volt. (Kitérő. A szomszédos Tarpán állítólag munkaügyi ellenőrzést tartottak az építők körében, ami különös eredménnyel zárult: talán a dolgozók tizedének sem volt munkaszerződése, bejelentése. Máskor az ilyesmi rendőri intézkedéssel jár, hörgő sajtónyilatkozatokkal, továbbá hétszámjegyű bírságokkal. Itt mindez elmaradt, csupán tájékoztatón ismertették a munkaadókkal, hogy mi lenne a teendőjük a dolgozók foglalkoztatása nyomán. Mintha azok nem tudták volna...

Bár semmiféle hivatalosság nem akar emlékezni rá, ez az eset mégiscsak igaz, és a magyar foglalkoztatás irreális terheit mutatja. Ha itt a törvényeket

pontról pontra megtartatták volna az építő cégekkel, akkor az újjáépítés elhúzódik még legalább két évig, és az árak körülbelül a mainak

a duplájára emelkednek.) Az újjáépítés azonban véget ért. Gépek, közmunkások takarítgatnak a 2002-es tavaszon a közsé

g főutcáján, de ez már csak utómunka. Visszatér az élet a régi medrébe, amikor az aktív korúaknak 50 százaléka munkanélküli, és ez az arány még igencsak jó

(!) a térségben. Az 1051 fős lakosságból 450 nyugdíjas és rokkantnyugdíjas, 110 az általános iskolai tanuló, 46 óvodás, még óvodás kor előttiek is vannak, s középiskolások is, de ténylegesen így is érint 150

–

200 főt az, hogy nincs munkahelye. A számsor eleve mutatja a térségbeli népesség erőteljes elöregedését, amely minden terv megvalósításának

nehéz akadálya. Ám a regisztrált munkanélküli itt is kevesebb a valóságosnál. De ne a közzétett adatokat vizsgáljuk, mert azok a statisztika csodái. Kamu, kormolás! Csakis a magyar statisztikai rendszer képes kimutatni egy olyan alacsony munkanélküli-sereget, ame

lynek olvastán gazdag nyugati országok vezető politikusai is eltáthatnák a szájukat

, és megnyalnák a tíz ujjukat. Németországban például négymillió munkanélkülit tartanak számon, az összes aktív korúnak csaknem tizedét. Nálunk a tényleges helyzet talán az

lenne, hogy a mostani 200 ezret alig meghaladó regisztrált mellé odatennénk még a 960 ezer őstermelő közül mintegy 6

00–

700 ezret, továbbá azt az 500 ezer magyar állampolgárt is, akiről ma fogalmunk sincs, hogy miből élhet, hisz

en se nyugdíja, se munkanélküli-járadéka, se keresete, de még csak rendszeres szociális támogatása vagy gyermekgondozási jövedelme sincs. A ténylegesen munkanélküliek valóságos aránya tehát az aktív korúak 30 százalékát is alighanem meghaladja. Országosan. A Beregben ez még nagyobb. N

em is titkolják sehol. A maradottak terhei pedig ennek arányában nőnek, mind a munkaadónál, mind a munkavállalónál.

Az a kérdés, hogy Gulácson miként tovább. (A Beregre vonatkozó általános elképzeléseket ezúttal nem ismertetem, túl hosszúra nyúlna, ráadásul túlságosan is általános volna

, hogy egy község profitálhasson belőlük.) Kezdődött azzal, hogy a kormány az árvíz után a vállalkozások kárait nem térítette meg, de a Széchenyi-tervből ezek kedvezményesen és gyorsan kaphattak akár 60-70 százalékos támogatást is, az új vagy újjáalakított vállalkozások pedig 50 százalékosat. A mezőgazdasághoz a Megyei Területfejlesztési Tanács keretéből adtak dotációt.

– Van itt négy vállalkozás, amely ezeket igénybe vette – mondja a polgármester. – Kereskedelmi, szolgáltató

meg faipari... És egy mezőgazdasági. Ezek kisvállalkozások, egyszemélyesek, vagy egy-két főt alkalmaznak. Szerintem ipari vállalkozások felfutására nem is nagyon lehet számítani.

– És a falusi idegenforgalom? Mostanában sokat beszélnek róla, reklámozzák...

– Csináltunk egy turistaházat. Egyszerű, 12

–14 személyes. Pár évig jöttek vendégek, például 1995 és 1997 között. Azóta nem jönnek. Egerszalókkal vagyunk jó viszonyban, csereüdülési megállapodásunk van, továbbá Szlovákiában egy faluval. A gyerekekke

l jöhet a szülő is, így

két-három hónap alatt idejön tíz-húsz család. Ez a valóság. Az ábrándozóknak megmondom: ne ringassák magukat a falusi idegenforgalomban. Ez álom. Nem lehet megvalósítani.

– Úgy értsem a megvalósítást, hogy meg is lehessen élni belő

le? – Pontosan úgy. No, igen. A falusi idegenforgalom sem pusztán annyi, hogy valamiféle feltételét megteremtjük. Túlzottan komplex kérdés ahhoz, hogy akik az elmúlt években belelovalltak sokakat, azok fölmérték volna, hogy a beruházásokon túl még mi min

dent igényelne ez az ágazat. És abból a mindenből alig született meg valami. Az pedig ténykérdés, hogy a pár kilométerre lévő és Gulácsnál ezerszer jobb adottságokkal rendelkező Gergelyiugornya mellett van-e esély idegenforgalmi bázis kiépítésére, hozzátéve mindehhez, hogy a másik szomszédos településen, Tivadarban pedig a Tisza-híd közelében, az ártéren olyan gyakorta magas betoncölöpökön álló üdülővároska létesült az elmúlt évtizedekben, hogy az ember csak bámul. És ott a magánházaknál szoba is van kiadó

,

nyilván azért, mert vendég is csak-csak kerül. Sem Gergelyiugornyán, sem Tivadarban nem igazán falusias jellegű a turizmus, hanem inkább az itt még hallatlanul tiszta Tisza-vízre alapozott strandolás a cél, és ennek mind a feltételei, mind az infrastrukt

ú

rája már ezelőtt megteremtődött. Most beszállni a versenybe, szinte a nulláról indulva – fölöttébb kétséges eredménnyel kecsegtet.

– Más munkahelyteremtés? – kérdezem tovább a polgármestert. – Ötlet lenne, csak pénz nincs. Például állattartásra... Kevés az állat. Tehén például talán száz darab lehet. (E beszélgetés idején még nem jártam az egykori tehenészeti telepen, mert föltétlen fölemlegettem volna, hogy a vant éppen a gulácsiak nem becsülték meg.) – Hetven tehén van a faluban – pontosítja a polgármester adatát Vass Albert, aki a Legeltetési Bizottság elnöke is. –

A tavalyi pásztorbért a saját zsebemből fizettem ki, amelyből még mindig tartoznak tehéntartók százezer forinttal. – Mi lesz a jövőben? – kérdezem a polgármestert. – Miből fognak megélni? – Nem látok biztos fejlődést, biztos kilábalást. De küszködünk, nem adjuk föl. Vannak néhányan, akik így látják. A többiek? Tíz évig éltek segélyből, alkalmi munkából, most pedig csak az a cél, hogy túléljék valahogy az uniós csatlakozásig terjedő időt.

Hát igen, akadnak, akik nem adják föl, sőt. Ott van például Vass Albert.

– Vagyunk tízen a faluban, akiket képeseknek tartok az önálló munkára. A többieknél az a baj, hogy arra várnak: mondja meg nekik valaki, mit kell tenniük. Az eredetileg gépész üze

mmérnök Vass Albert gazdasága nem akármilyen. Nem agrármúzeumi gyű

jtemény, bár egy kukorica-

vetőgépről ő is tudja, hogy odavaló lenne, de egyelőre nem jött még össze egy jobbnak a hatmilliós ára. Ám ami van, az nem semmi! Négyéves John Deere kombájn adapte

rekkel, e

gyéves, 155 lóerős ugyanilyen típusú traktor különféle extrákkal, többek között fedélzeti számítógéppel, váltvaforgató ekével... A géppark árát le sem írom, mert áfa nélkül is nyolcszámjegyű, ráadásul még csak nem is négyessel kezdődik. Ez nemcsak

itt a Beregben, hanem az egész megyében nagyon nagy

, megalapozott mezőgazdasági vállalkozásnak tekinthető, olyannak, amilyenből keleten igencsak kevés található. Vass Albert összesen 250 hektáron gazdálkodik, kizárólag búzát, kukoricát és napraforgót termel, vagyis mindent, ami gépesíthető. 2002-ben készül 19 hektár ipari alma telepítésére a vásárosnaményi almafeldolgozó Wink Kft

.-vel karöltve – és azt is például rázógépes szüretre készíti föl. Tehát még onnan is ki akarja iktatni a kézi munkát. – Itt úgynevezett pénzes növényeket, ipari paradicsomot vagy uborkát nem érdemes termelni, mert hiába a nagy munkanélküliség, a kézimunka-

igényre egyszerűen nem kaphatnánk napszámost. A paradicsomnak, uborkának

biztos piaca lenne ugyan, de az áruk azért igencsak nyomott, a napszámosok teljesítménye viszont sok kívánnivalót hagy maga után, így kétezer forintnál többet nekik egy napra nem lehet kifizetni. Ezért viszont nem hajlandóak dolgozni, mert a közmunkán csak ezerötszáz forintot kapnak ugyan naponta, de azért e

lég a lapát nyelét támasztani. Elveszítette a munka a becsületét. A termelésemet bővíteni szeretném, de nincs hol. Ebben az ezerhektáras faluban a termőföld tulajdona rendez

ve van

, ám eladni senki nem akarja. Bármilyen meglepő, itt a kurucok földjén várják a labancokat, hogy ők vegyék meg a földjeiket. – Akkor milyen jövő alakulhat itt? – A tisztességes jövőhöz föl kell nőnie egy új generációnak.

Vass Albert meg fogja érni: mindössze 37 éves. * A károk jobbadán megtérültek, a házakat fölépítették v

agy renoválták, az adományok áramlottak, megkísérelvén pótolni a szétrohadt bútorokat, ágyneműt, ruhaféléket. A beregi emberek a segítség ezernyi momentumát tapasztalhatták, s azt, hogy a bajban nem maradtak támasz nélkül, a társadalom nem feledkezett meg

róluk. Ha ez a folyamat lezárul, márpedig hamarosan lezárul, akkor hátra van még egy másik, a nehezebb, a bonyolultabb, az összetettebb. Az elmúlt évtizedek politikája sorvasztotta e vidéket. Az országos s helyi egyaránt. A sorvasztás fölszámolásának meg

kell kezdődnie. A Bereg még nem gyógyult meg, sőt szinte tetszhalott állapotba került. Nem az árvíztől, hanem a politikai tévelygésektől. Föléledéséhez nem elegendőek a milliárdok, noha azok sem megtakaríthatók, hanem az eddiginél sokkal több törődésre, é

rtelmes tervezetekre

s azok emberséges végrehajtására van szükség. Egy országrész sorsa függ ettől.

  (Ez a riport része A vízáldozat Bereg

című szociográfiának, amely

nek megjelenése a Magyarország felfedezése sorozatban várható.)