Korrigálatlan szöveg! A végletes változatot lásd júniusi számunkban.

  Fáy Miklós Feketék közt egy amerikai Kicsit elkésettnek látszik most azon töprenkedni, hogy vajon a Porgy és Bess opera-e vagy musical – de nem tökéletesen értelmetlen. Nálunk, persze, opera, hiszen az Erkel Színházban játszották, operaénekeseket mázoltak feketére miatta, de különben is nagy a kényszer: a rendelkezésre álló musicalszínészek el sem tudnák énekelni a szólamokat tisztességgel. Amerikában viszont nincs akkora különbség

a két műfaj és az előadók énektudása között. A Porgy and Bess színházi pályafutását musicalként kezdte, mivel a Metropolitan Opera nem tudott megfelelő számú színes bőrű énekest és megfelelő mennyiségű próbát biztosítani. Gershwinék tehát a Broadwayre vit

t

ék a művet, sőt a musicalszokásoknak megfelelően előbb próbaelőadásokat tartottak Bostonban, az ottani eredmények alapján változtattak is a darabon, szép és fontos munkát adva a zenetudósoknak, akik a húzásokat később, amikor már a Porgy operává vált, sor

r

a visszaállították. Musicalminőségben egyébként a Porgy bukást hozott, 124 előadást – persze mindez egy kortárs opera esetében, ráadásul egyetlen évadban hihetetlenül magas szám. Viszont – még mindig musicalként – a Porgy és Bess volt a maga idejében, hét

évvel a bemutató után, 1942-ben, a legsikeresebb Broadway-felújítás.

Az ötvenes évektől azonban a Porgy kezdett végleg operásodni. Európában elsősorban operaházak mutatták be – köztük a Scala –, így amikor visszakerült Amerikába, már ott is a Houston Opera vette elő a hetvenes években, de aztán 1985-ben, ötven évvel a tervezett bemutató után végre a Met is repertoárjára vette a darabot. A teljes Porgy and Bess-lemezek – nincs sok belőlük, ha jól tudom, mindössze négy – klasszikus kiadványnak számítanak. Csakhogy: a nagyközönség szemében a Porgy és Bess mégsem opera, inkább musicalslágerek gyűjteménye, Summertime és társai. Nincs még egy opera, amelyből részleteket énekelt volna Ella Fitzgerald és Louis Armstrong, amelynek témáját feldolgozta volna a tro

m

bitás Miles Davis vagy a szaxofonos Joe Henderson, és amikor a popénekes Sting kicsit komolyítani akar, valahogy nem Wotan búcsúját énekli lemezre, hanem az It Ain't Necessarily So-t. A Porgy értelmezhető és eladható musicalként is, csak el kell venni belőle a recitativókat, és két sláger között a szereplők prózában görgetnék előre a cselekményt. És ami még nehezebbé teszi a döntést: Gershwin zenéjének éppenséggel nem a recitativo az erőssége. A bemutató körül az amerikai szakírók egyből megérezték a gyöng

e

pontot, a nemcsak kritikusnak klasszikus, de zeneszerzőként is kiváló Virgil Thomson szerint az énekbeszéd ormótlan és amatőr, talán jobb lenne, ha Gershwin megmaradna a prózánál. Tehát az a kérdés: érdemes-e egy súlycsoporttal följebb versenyezni és elv

i

selni az olyan jellegű fanyalgást, hogy Mozart azért nagyobb zeneszerző volt, vagy okosabb lenne a Porgy and Bess-szel véglegesen és visszavonhatatlanul elhódítani a történelem legértékesebb musicalje címet. Ha Gershwint kérdezzük, ő egyértelműen az előbbi megoldás mellett dönt. Bár Brodway-stílusban és Broadway-helyszínen zajlott a bemutató, ő mindvégig operát akart írni. Annyira, hogy amikor a Porgy alapjául szolgáló dráma iránt más musicalszerzők, köztük Jerome Kern és Oscar Hammerstein is érdeklődött

,

Gershwin, aki tudta, hogy az író, DuBose Heyward pénzszűkében van, még biztatta is: adja csak nyugodtan meg az engedélyt, mert amit ő ír, abban nem lesz szerep Al Jolsonnak, az arcát feketére festő komédiásnak. (Gershwin persze nem tudta, hogy később Eur

ópában hány komédiás fogja még az arcát bemázolni az opera miatt.)

A bemutató és az első kritikák után Gershwin szavakkal is védelmébe vette a művét. „Igaz, hogy slágereket írtam a Porgy és Bessbe, de nem szégyellek slágereket írni, amíg azok elég jók. Úg

y gondolom, hogy a Porgy és Bess a színpadnak készült opera, és dalok nélkül nem lenne szórakoztató, és nem is volna színpadra való. A dal tökéletesen megfelel az operai hagyományoknak. Szinte mindegyik Verdi-operában vannak slágerek. A Carmen pedig voltak

éppen nem más, mint slágergyűjtemény.” Ideges a szerző, de igaza van. Nincs oka lenézni a Bendzsó-dalt annak, aki szerint Az asszony ingatag a zeneművészet felsőfoka. A Carmennel pedig még pontosabban jelöli ki Gershwin a műve helyét, nemcsak azért, mert a két opera egzotikuma hasonló, hanem mert a Carmen zenéjéből áthangszerelve, hagyományos musical és film készült fekete főszereplőkkel, Carmen Jones címmel az ötvenes években. A másik opera, amelyhez a Porgy közelít, A nürnbergi mesterdalnokok. A hasonl

ó

ság először csak a szövegkönyv miatt tűnik föl, mert mindkettő egy zárt közösség életét meséli el, de aztán észreveszi az ember, hogy Gershwin mennyire wagneresen gondolkozik az operáról, hogy ő is leitmotivokat használ, zenei témája van az összes főszere

p

lőnek, a helyszínnek, a magánynak, a boldogságpornak nevezett kábítószernek, és voltaképpen nem a daloknak, hanem ezeknek a témáknak a fejlesztése, találkozása, változása és együttélése adja ki a Porgy and Bess zenei szövetét. Megdöbbentő Gershwin hite saját művében, de még meglepőbb az, hogy az elkényeztetett, milliomos zeneszerző milyen elszántsággal dolgozott a Porgy és Bessen. Hetekre leutazott az amerikai délre, hogy hallgassa a feketék zenéjét, hogy megérezze a ritmusukat. A szemtanúk szerint ez an

n

yira sikerült neki, hogy „shouting”-ban, ebben az Afrikából hozott, lábdobbantós, kiabáló énekstílusban legalább olyan jó volt, mint az eredetiek. Aztán hónapokon át kereste a megfelelő Porgyt, akinek operai hangja van, klasszikus a képzettsége, de fekete

bőrű. Végül talált egy washingtoni énektanárt, Todd Duncant. Elhívta a lakásába próbát énekelni. Nyolc ütem után megkérdezte: nem akarja Porgyt énekelni? Ami a vicc: Todd Duncan kérette magát. Azt sem tudta, miről van szó. Gershwin-darabokban lépjen föl, amikor ő komoly énektanár? Jöjjön vissza jövő héten, megmutatom, mire gondolok. De Washingtonból New Yorkig hosszú az út, és ő nem tudta fizetni a jegyet. Nem baj, Gershwin állta a költségeket. Azért is hihetetlen az egész, mert Todd Duncan élete további

részében ebből élt, ő volt az első, az autentikus Porgy, ő beszélt Gershwinnel, hozzá kell fordulni, mert ő tudja, hogy mit akart a szerző. De Gershwin is tudta, hogy miért kell neki ez az ember. Igazi Porgyt találni ma sem könnyű, nem véletlen, hogy a te

l

jes mű két legutóbbi lemezfelvételén ugyanaz az énekes, Willard White a főszereplő. Nagy, súlyos, fekete hangot, és nagy, súlyos fekete operai férfi személyiséget találni azóta inkább csak nehezebb lett. Willard White a két lemezfelvétel között eltelt tiz

e

nkét év alatt azonban csak nőtt, csak súlyosodott. Lorin Maazel 1976-os lemezén White elsősorban álomszép hang, ahogy a teljes lemez is kicsit túl artisztikus, talán túlzottan is operás, sok benne a sztár vagy később sztárrá vált énekesnő, a csillogás, a

z

enekari virtuozitás. A későbbi EMI-felvételen White-on kívül alig van ismert név, de Simon Rattle vezényletével örvényként húz magával a zenedráma. És itt van máris a faji kérdés. A Porgy and Bess a szerző szándéka szerint csak afroamerikai szereposztással játszható – ezt a megkötést az örökösök talán a mű terjesztése, talán csak jól fölfogott anyagai okokból nem tartották tiszteletben, de egy igazi lemezfelvételen azért minden énekes fekete. (A karmester persze nem – de ez már a hétköznapi rasszizmus eg

y

másik fejezete.) Ha naivan azt képzelnénk, hogy biztosan nagy öröm ennyi szegény, elnyomott bokszosnak, hogy végre operailag is egyenjogúsítva vannak, hogy a nagy európai hagyományban van egy mű, amely csakis róluk szól, akkor meglehetősen félreértjük a

h

elyzetet. A Porgy and Besst kezdettől fogva támadták, hogy hamis színben állítja be az afroamerikaiakat, mindenki szegény, babonás kétkezi munkás a műben, nem beszélve Sporting Life cinikus daláról, amelynek hangvétele egyáltalán nem jellemző a feketékre.

Mi persze könnyen legyintgetünk, hogy a fehérekre még kevésbé hízelgő a darab, hiszen azok mind prózában beszélnek, és túlnyomó többségükben rendőrök, de ez az érzékenység sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Körülbelül a Porgy and Bess lemezfelvételével egy

i

dőben készült egy másik lemez egy klasszikus musicalről, Kern és Hammerstein Show Boatjáról, amelynek leghíresebb dala az Ol’ Man’s River – amelyet magyarul Zúg a folyóként szoktak énekelni. Az énekes ugyanaz a Willard White lett volna, aki itt Porgyt éne

k

li. Csakhogy a karmester ragaszkodott ahhoz, hogy a Show Boat az eredeti változatban kerüljön lemezre, amelyben a feketéket még rendesen niggereknek nevezik. A kórus tiltakozott, a karmester erősködött. Voltaképpen érthetetlen, hogy miért, hiszen Hammerst

ein már a darab 1928-as londoni bemutatójára átírta a „niggerst” „coloured folksra”, vagyis színesekre, de a vita addig fajult, amíg a kórus testületileg lemondott, és irántuk való szolidaritásból Willard White is. White szerepét hosszas töprengés és konzultációk után a Metropolitan fiatal éne

kese, Bruce Hubbard vette át, aki egyébként a Porgy and Bessben is közreműködik, Jake szerepében. Végül is szerencse, hogy így történt, mert a fiatalon meghalt Bruce Hubbard művészetét csak ez a két lemez (és egy Carmen-video, amelyen Dancairót, a csempés

z

t énekli) őrzi, de ennyiből is érezhető, hogy még Gershwinnél is eleven a Tamás bátya-effektus, ugyan, ne a fehérek meséljenek rólunk egymásnak a drága operaházaikban.

Az eredeti kérdéshez visszatérve, hogy vajon opera-e a Porgy és Bess, van egy eddig mé

g tévedhetetlen, de nagyon személyes módszerem is ennek megválaszolására. Todd Duncan, az első Porgy meséli, hogy amikor Gershwin először eljátszotta neki zongorán a művet, és mondta, hogy most figyeljen, ez lesz az ön nagy slágere, csak nézett. Gershwin

b

elekezdett a Bendzsó-dalba, ami zongorán, sőt még zenekaron sem valami szédületesen nagy indítás, egyszerű kis um-ca, um-ca. Ebből lesz világszám egy operaénekes számára? De amikor Gershwin a darab végére ért, és Porgy kecskefogaton elindul az ezer mérföl

d

re lévő New Yorkba, hogy megkeresse Besst, aki hála istennek, csak hűtlen, de él, és közben szól a mű himnikus fináléja, akkor Duncan már sírt. Körülbelül ez történik velem is, amikor Willard White-ot hallgatom. És a módszer nálam bevált. Ha bőgök, akkor opera. Musicaltől legfeljebb csak szipogok.

Gershwin: Porgy and Bess. EMI, Centenary Edition 1989–1997. Porgy – Willard White; Bess – Cynthia Haymon; Sporting Life – Damon Evans; Jake – Bruce Hubbard. The London Philharmonic, vezényel Simon Rattle.