Az ámokfutását

később börtönbüntetéssel jutalmazta a bíróság.” És jöhet a vágóképekkel dúsított részletes tudósítás, amelyben egyébként a nyilatkozó rendőr

alezredes arról értekezi

k, hogy ez a bizonyos reklámszignál „az elkövető kutyáját ugatásra kényszerítette”. Egy másik megszólaltatott magas rangú rendőr a stúdióban így fogalmaz egy közúti ellenőrzés

-sorozattal kapcsolatban: „N

égy sofőr egyáltalán nem rendelkezett vezetői engedéll

yel, aki az

ellenőrzések során úgymond… ööö

… napvilágra került.”

Egy harmadik rendőr pedig igen nagy előszeretettel becézi a büntetendő cselekményeket, egy illegális autószerelő műhelyben például – vagy öt ízben – „éppen autókat bontogattak”. A rendőrök s

zemére nem vethetünk semmit,

ők

a médiaszereplésben nem járatosak, annál súlyosabb probléma

viszont a vágóasztal mellőzése a szerkesztésben, valamint a műsorvezetők beszédtechnikai képzésének fogyatékossága.

De a baj ennél is nagyobb. A

magazinműsor olyan, mint egy emészthetetlen vegyes felvágott: egymáshoz nem illő, szervetlenül és lélektelenül

egybeklopfolt

részekből áll. Bármiféle szakmai ítélőképességet és koncepciót nélkülöz. Kezdődik Csák Márton, egykori külszolgálati parancsnok per

ével, amelynek rendelkezésre álló képanyagát zseniális technikai érzékkel kis fekete keretben díszlépéseket és más mozgalmas jeleneteket tartalmazó archív felvételek bal sarkába montírozták. E különös megoldás okát nem tudjuk, információnyereséget nem saj

toltak ki belőle, később egyszer sem fordul elő a bűnügyi magazinban. Utána következik az ugatásra kényszerítő fagyiskocsi, majd a gazdasszony szélesen mosolyogva – mint egy ifjúsági adás popmániás üdvöskéje – a „heti körözési listát” ajánlja figyelmünkbe

.

Ez nem más, mint rendkívül rossz minőségű, többnyire fekete-fehér, elmosódott, közepesnél gyengébb tehetségű fantomképrajzolót megszégyenítő arcmások diafilmszerű végigpergetése, az ismertetőjegyek és a vádpontok felsorolása. Ezt követően az MLSZ biztonsági főembere, Lasz G

y

örgy fárad be a stúdióba, az unalmasan és monoton hanghordozással folytatott beszélgetés egyetlen említésre méltó momentuma az, hogy mind Lasz, mind a tüsifrizurás riporter fél feje az ügyesen megválasztott kameraállásnak köszönhetőe

n összemosódik egy-egy görögdinnye nagyságú, élesen megvilágított ujjlenyomattal.

Összeállítást látunk a közutakon okozott balesetekről, pontosabban egy szúrópróbaszerű rendőrségi ellenőrzésről is. A szokványos történést a szerkesztők a hét fő eseményének érzik, és erősen felturbózzák: a külső helyszíneken felvett képek, nyilatkozatra kért pszichológus és rendőrvezető után a kérdezés a stúdióban folytatódik (az életszerű kérdéseket a riporternő teszi fel papírról, a megfeszített koncentráció nem teszi lehe

t

ővé, hogy a válaszokra is odafigyeljen, vagy érdemben reagáljon), az adás egész ideje alatt pedig önkéntes ügyfélszolgálati munkatársként Garamvölgyi László kommunikációs igazgató veszi fel a telefonokat, és később arról ad hírt, hogy a nézők mennyire fel

háborodtak a rajtaütés eredményein. A stúdióban felvett interjúk egyebekben is igen rövidek, elvarratlanok, a változatosságon kívül szemlátomást

semmi nem indokolja, hogy éppen ott vegyék fel őket. Mindezek után szoftverfejlesztőkkel készítenek bánatos dialógust, olyan fiatal kutatókkal, akik a műholdas járműkövetés sajátos magyar modelljét dolgozták ki. Kiderül, hogy ez egy sikersztori, már a NATO is ráharapott a merevlemezükre, a magyar biztosítók mégsem díjazzák az ötletet. Hogy miért nem? Soha nem

fogjuk megtudni, a szerkesztőket nem érdekli a válasz, meg sem kísérlik beosztottaikat belökdösni az illetékesek ajtaján. A riport érdekessége, hogy a fiatal kutatók arca – ki van kockázva! Igen, mintha bűnözők lennének. A bűnügyi rutin vezette a technikusok kezét? Esetleg az alanyok maguk kérték, nehogy véletlenül összetévesszék őket a magazin más szereplőivel? A megoldás így is, úgy is visszás: felébreszti az emberben az adásidő alatt időnként elbóbiskoló gyanút. Szó esik ukrán rablók Magyarországon

ukránok sérelmére elkövetett útonálló tetteiről, majd egy pécsi szakközépiskolában több rendben elkövetett telefonos visszaélésről. A helyszínen kószáló „riporterek” igen rátermetten

,

hosszan pásztázzák az iskolakapuból a tanítás végén kiözönlő gyerekeket (érdekes, az ő arcukat meg sem próbálják eltorzítani), s kettőt közülük meg is szólítanak: dunsztjuk sincs az esetről. Ennek ellenére a próbálkozás benn marad az adásban – mi, kérem, ott voltunk, tettük a dolgunkat, felfaltuk a Sanyi szalámis szendvicseit. Jön a nyugdíjas lövöldöző, aki vitába keveredett a szomszéd telken zajló földmunkálatok vezetőjével, és IFA

-ját jól kipikkelyezte. Ennek kapcsán képbe kerül egy helyi „szemtanú”, hányatott sorsú asszony, és a mikrofonba így szól: „három lábat láttam ott, d

e nem tudtam, kik voltak”. Egy úgyszintén keresetlen szavú férfi a kutyasétáltatón sebtében felragadott dorongokkal szemlélteti az esetet, a riporter pedig az indulatos elkövetőt szánakozva „idős bácsinak” titulálja. Következik ezután az „autóbontogatás”,

később a székesfehérvári maffiaper sehogy sem állása, ebben a tudósítás kidomborítja, hogy az egyik vádlottat a kommandósok hogyan lökdösték ki meztelenül az udvarra, gyerekét meg szoros emberfogással követték a vécébe. Ha ettől nem gyorsul fel a néző pul

z

usa, akkor a Lánchídról magát a mélybe vető, egy arra járó hajóról kicsáklyázott, vérző fejű, összetört testű asszonyt ábrázoló naturalisztikus képsoroktól biztosan. A gazdi és a gazdasszony most egymásra

somolyognak, ránk néznek, és imigyen szólnak: „Legyen kellemes hetük!”, „Nagyon vigyázzanak magukra!”. Kösz szépen. Kár volt a Kék fény

t feltámasztani halottaiból, igen békésen nyugodott a dohos filmraktár polcain. Őszintén remélem, a televízió új vezetésének lesz bátorsága mellétenni ezt a sorozatot is.

  Kék fény

, 2002. május 6., hétfő M1 20.05. Főszerkesztő

Gulyás István;

felelős szerkesztő

Csákány Tibor;

szerkesztő