Korrigálatlan szöveg! A végletes változatot lásd júniusi számunkban.

Berkes Erzsébet A donna, a dózse meg a déjà vu

Amióta takarékoskodnak a Pesti Műsor szerkesztői, és nem adják közre a művek fordítóinak, díszlet- és jelmeztervezőinek a nevét, nem kis gondot okoz kideríteni, kiket illet dicsőség (avagy piha) valamely színmű életre keltéséért. Szerző esetében a dolog még nehezebb. Ha se tankönyvben, se lexikonban, sőt a telefonkönyvben sem akadunk nyomára, akkor csakis stíluskritikai leleményünkre hagya

t

kozhatunk. Helyszűke miatt most nem mutatom be, mekkora optimizmusból lehet következtetni a diktatórikus rendszerekkel egyetértő szerzőkre; mekkorka cselvetést bír el a széles közönségréteg szórakoztatására kiagyalt cselekmény; hányat kell lőni, trágárkod

n

i vagy más módon embert alázni a rosszfiúknak, hogy össze ne keverjük őket a jókkal. Mindenesetre Howard Barkert – a Jelenetek egy kivégzésből íróját – amerikai kortársnak nézem, akit már elért G. B. Shaw szellemes párbeszédeinek lendülete, de még egy Mol

ière-t halálra unna. Nem a gondolatok kifejtésével, a helyzetek árnyalatos rajzával szórakoztatja a közönséget – Barker nem ismer magánál értelmesebb publikumot! –, hanem a váratlan fordulatokkal. Épp ezért olykor „csúnya” szavakat ad hősei szájába, jóllehe

t égvilágon semmi nem indokolja; máskor hipp-hopp letolják nadrágjukat, vagy elkapja őket a kanos hevület, és akkor uccu… Barker ilyennek képzeli a reneszánszt, a kendőzetlen életörömöt. Valószínű csak azt tudta megjegyezni a mondott korszakról, hogy akko

r

iban a Vatikán kertjében is köldökig érő ingben szaladgáltak. Természetesnek hiszi ezek után, hogy száz négyzetméteres föstmény megalkotására adjon a velencei dózse megbízatást egy festőművésznőnek, bizonyos Anna Galactiának. Most mindegy, hogy ily nevű f

e

stőt nem leltem a kézikönyvekben. De ha az eset megesett volt, akkor is csodaszámba mehetett, mert szabadosság az volt a reneszánszban, de emancipáció nem, továbbá már akkor sem csak hasra ütés alapján kapott „állami” megbízatást egy művész, hanem előzete

s

referenciák alapján. Minő referenciái lehettek Urgentino dózsénak Galactiáról? Csak annyi, amennyi a nézőnek; jó dramaturgiai alkalom lehetett volna e tájékozódó beszélgetésből megtudni, ki a szóban forgó művésznő, mik a város elvárásai, amikor a köztárs

a

ság megdicsőülésének, a lepantói csatának kívánnak maradandó emléket állítani. Barker ehelyett hősnőnk műtermébe kalauzol, ahol a készülendő csataképek vízihulláiról mintáz vázlatokat Galactia: két pad közt hasmánt lógó ifjú kedvese ülepét használva model

l

ül. Az ifjú Carpeta – kegyes Jézus-képek alkotója – szívesebben szerelmeskedne, de a művésznő hajthatatlan: a valóságnak megfelelő képet akar adni a tengeri csata rémes mészárlásáról. Emiatt nem szerelmeskedik, nem föst emelkedett vonásokat Suffici tenger

n

agy, a lepantói győző arcára, hiába kéri a dózse, aki mellesleg Suffici fivére; valamint vérig sérti a kritikus(nő) személyeket, agyonpénzeli a kifordult zsigerekkel házaló koldust, cselédmunkára fogja enleányát, és megbocsát a részeg matrózoknak erőszako

s

kodásukért – csak minél valóságosabb legyen a nagy kép. Mindeközben remek bemondásokat hallhatunk a kotnyeles műítészek rovására; kiszólásokat a félhülye plebs ajakáról; a munka lázában gondozatlan némberré lomposodott Galactia sem kíméli a jóízlést; ugye

,

a nagy idegfeszültség kiborítja az embert. Kivált, hogy ezt sulykolják a felületes jellemrajzokkal szolgáló biográfiák is: a művész szent őrületben alkot. Úgyhogy ha már valaki elég kibírhatatlan, máris a nagy művész gyanújába keveri magát. Mindenesetre

a

publikum meg van elégedve: visszaigazolva látja saját tudását: nyegle fölényét a kritikusok láttán, szent áhítatát a művész embertelen pöffje szemlélésekor, és a dózse simlis dumája hallatán azt is, amit az önös érdek közérdekké maszkírozásáról, a kortes

b

eszédek ígérgetései és a gyakorlat távolságáról gondol. Az így sínre tett játék már szabályszerűen folytatódik: Galactia remekműve nem kell a dózsénak; új megbízást ad – na, kinek másnak? mint – Carpetának, Galactia imádottjának; a művésznőt pedig vasketr

e

cbe és pincebörtöbe vetik. De ach… jőnek a szemforgató kritikusok, és megmagyarázzák a dózsénak, hogy az üldöztetéstől megdicsőül az asszony. Tessék csak a művet kiállítani és megmagyarázni a népnek, hogy az is Velence erejét mutatja, hogy ekkora hőstette

t

is képes kritikával látni. A klérus nem ilyen tapintatos: a freskó mészárszéket ábrázol, egymáson hever keresztény hulla, gyaur hulla, a velencei győzők arcáról hiányzik a jámborság – ergo a festő nem szereti a Köztársaságot, ellenségeinek kedvez, tehát

á

ruló. A dózse nagyobb lelkitusa nélkül enged a kiállításpártiaknak, pár hónap múlva kiengedik Galactiát, aki még a vasrudas kalickában négykézláb himbálózva, ürüléktől bűzölögve követeli kedvesétől, hogy tegye anyává, mert a terheseket nem végzik ki. A jó

Carpeta, aki egyébként már majdnem kész az ellenfreskóval – készséggel teljesíti az óhajt. (Bennem nem tombol ugyan a valóságábrázolás olyan alkut nem ismerő szenvedélye, mint Galactiában, mert tudom, hogy a realista ábrázolás is kompozíció eredménye, de

a

zért azt őszintén szeretném tudni, mint perfektuálták az aktust. Nem a vasrudakra gondolok, nem a fertelmes szagokra, és arra sem, hogy a velencei virga gyengébb lenne, mint más taljánoké; csak arra gondolok, hogy Carpetát nem rágta a lelkiismeret-furdalá

s? És Galactia? Neki mindegy, hogy ki, csak… Hagyjuk. Nem fogok egy felületes darabíró hatásvadász bombasztjai helyett emberi vonatkozásokat kigondolni. Hogy kerülne szecskába cápa?) Az az igazi kérdés, hogy hogyan került a Madách Kamarába ez a darab. A szí

nház mésékelt igényessége könnyen emészthető szövegkönyvet keresett, de mégse olyan könnyűt, hogy a művészetnek nyoma se legyen. „Az olyan mintha”, de „azért annál mégiscsak könnyebb” darab paramétereinek – nyilván sok más versenyképes szövegkönyv közepet

t

e – a Barkeré megfelelt. Mácsai Pál jobb ügyhöz illő buzgalommal úgy rendezte meg, hogy a drámalátszat fölerősödjék. Ügyesen mozgatható színpad, korszakot sejtető jelmezek (a dózse lenyűgöző palástja többet mondott a városállamban dívó demokráciáról, mint

amennyit a szerzőből egy szigorlaton ki lehetne szorítani. Galactia öltözékét kár volt ingatag jellemű mosóné ancúgjával fölcserélni, parókájáról nem is beszélve. Ha szabad értelmezni Barker szándékát: a hősnő megszállott volt, de nem futóbolond. Ráadásul

ha fiatal szeretőt tudott tartani, akkor vagy pénze volt, vagy elég jól nézett ki, esetleg mind a kettő. Most az mentette a helyzetet, hogy Udvaros még slafrokban is el tudja hitetni, hogy nézhető asszonyszemély) és jó színészek. Gálffi László dózse-alakj

a

elegáns karikatúra, miközben végig érezni a színművész bánatos magányát: mennyi mindent tudna, ha a szerző megírta volna. Udvaros Dorottya többedszer és a többedik színházban lép fel olyan „semmi darab sok siker” szerepben, mint amilyennel a Jelenetek eg

y

kivégzésből is szolgál (Lola Blau, Tivoli; Sötét angyal, Játékszín). Ezekben a darabokban nincsen jellem, lélekrajz, többnyire még elfogadható mélységű társadalomrajz sincsen, minek folytán a színész nem is tud mit ábrázolni, önmagát ragyogtatja. Udvaros

ragyog. Lehet akár sztárnak is nevezni, de hol az a megrendítő nagyság, amit akár a Kár, hogy kurvában is megmutatott, vagy az a pontos és elegáns irónia, amivel az Agónia értelmét egy meghaladott korszakba távolította? Nevére bemegy a közönség a színházb

a

, ezzel élnek is a kulturális üzemek, ő pedig képtelen nemet mondani a csillámporos ajánlatnak. Vagy nincs is abban a helyzetben, hogy nemet mondhasson. Mind kevesebb a színházi közösség, s ha vannak is ilyenek, Udvaros szerepköre betöltve. Ugyanakkor csa

k-csak kéne kezdeni valamit a Magyar és a Nemzeti Színházzal is…

Tetszett Végvári Tamás a püspök szerepében, még ha a magas klérus szemforgató dörgedelmei nem tőle hangzanak fel először. Végvári azonban a megtörhetetlen ostobaság friss erejével zöngette a régi szólamokat. Dunai Tamás mulatságos veres bugyogóban jelenítette meg a tengernagyot; ülepénél csak a figura együgyűsége volt parttalanabb. Rátóti Zoltán Carpetája nem kívánt statiszta közreműködésnél többet. Hervadó szépfiúként teljesítette. Igen jó és

eleven volt viszont a statisztéria: Bíró Kriszta, Crespo Rodrigo, Honti György epizódszerepekben, csoportos közreműködőként is kitűnő ritmusban, a játékot hiteles környezetbe emelve alakítottak.

Madách Kamara. Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből. Fordította Julián Ria; rendezte Mácsai Pál; díszlet és jelmez Füzér Anni; zene Melis László; versek Várady Szabolcs. Anna Galactia, velencei festőnő – Udvaros Dorottya; Carpeta, velencei festő – Rátóti Zoltán; Urgentino, a velencei dózse – Gálffi László; Suf

f

ici, tengernagy – Dunai Tamás; Ostensibile, bíboros – Végvári Tamás; Rivera, kritikusnő – Kerekes Viktória; Supporta, Galactia lánya – Pikali Gerda; Prodo, ember nyílvesszővel a fejében – Szűcs Gábor; Sordo, festő – Lesznek Tibor; kórus – Bíró Kriszta, Cr

espo Rodrigo, Honti György.