←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

A dicső ész

„Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész / Emel ki minket a barmok sorából” – tette fel Berzsenyi Dániel a kérdést 1815-ben (

A pesti magyar társasághoz

). Költői és szónoki kérdésnek szánta, olyannak, amelyre válaszolni sem kell, annyira nyilvánvaló a felelet: persze hogy senki sem kétli és kérdi, ha az ész nem, hát semmi sem emelhet fel bennünket emberi sorba. Csak hát ez persze odább van valamennyivel: az idő, „mikor / Az ész világa minden népeket / Megjózanít és öszveegyesít, /

S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt”, még várat magára, talán évszázadokig, talán évezredekig. De hinnünk és remélnünk kell, eljön ez az idő mindenképpen. Az évszázadokból azóta majdnem kettő eltelt, így az évezredekből is lepergett egy kevés. Georg Klein – magyar származású svéd rákkutató, világhírű és nagy tekintélyű tudós – esszégyűjteménye egyebek között arról szól, hogy ez az idő eddig még nem jött el, s közben a barmok sorából nemhogy nem emelkedtünk ki, hanem – különösen az imént elmúlt évszázad

s

orán – ha lehet, még mélyebbre süllyedtünk (süllyesztettük magunkat és egymást) benne. S ebben a süllyedésben – közvetve, közvetlenül – éppenséggel „a dicső ész”, a tudomány és a ráció is bűnös, igaz, akaratlan, de gyakran mégis dermesztő könnyedséggel tá

n

cba vihető cinkosként. Sőt vannak, akik szerint egyenest a süllyedés fő oka, hiszen – így szól a magyarázat a frankfurti iskolától Foucault-ig és tovább – a ráció modern kori totalitalizálása az ember és a természet feletti uralom totalizálásával azonos,

azaz – irányát tekintve – maga a teljes dehumanizáció és denaturalizáció. Georg Klein tudja mindezt, s nyilván jobban is tudja sokunknál. Mégis, a könyv utolsó lapjain, az A két kultúra

című tanulmány „Tudomány és antitudomány” címet viselő alfejezetében eg

y felvilágosodáskori tankölteményíró szellemében így képes elzengeni – igaz, prózában, bár kétségtelen az ódaköltészet ditirambikus emelkedettségével – az ész dicséretét:

„Éljen soká nagyagyunk, az evolúció csodája, melyhez semmilyen számítógép sem mérhető. Még a legfejlettebb elektronika sem képes arra a látszólag egyszerű dologra, amire bármelyik ember, bármelyik normális vagy enyhe mértékben fogyatékos gyerek is képes: hogy adott mennyiségű szóból végtelen számú mondatot konstruáljon, melyeket az azonos

nyelvet beszélő emberek agya rögtön megért. Hadd szerezze meg az uralmat agyunk lazán összefogott, nem egészen szövetségi köztársaságában neokortexünk, a racionális gondolkodásra való képességünk az irracionális, misztikára hajló, előítéletekkel és baboná

s

hiedelmekkel teli más központok felett, melyek szüntelenül fenyegetik pozícióját. Hadd győzzék le a világosság erői az éjszakát, ahogy Sarastro is legyőzte az Éj királynőjét a

Varázsfuvolában, de ne kelljen hozzá vért ontani, mint az aztékoknál, ahol a sö

tétség szelleme minden este lenyeli a napot, és csak akkor engedi szabadon, ha friss emberi vérrel itatják meg minden egyes éjszaka, évről évre.” (390–391. o.)

Hogy miért is képes erre a panegiriszre, nyilván életében és sorsában található a válasz, s a kö

tetbe foglalt esszék éppen ennek a válasznak a keresésével vannak elfoglalva. Azaz egyszere önéletrajziak és tudományosak, egyszerre vallomásos megnyilatkozások önmagáról és tárgyszerű hozzászólások a világ dolgaihoz, akárcsak magyarul korábban megjelent

írásai (Georg Klein: A tudomány körül

. Budapest, 1994, Gondolat). Harmadikként pedig irodalmiak is ezek az írások. Részben módszerüknél fogva. Klein számára a szépirodalom, abból is elsősorban a költészet önértelmezésnek és világmegértésnek ugyanúgy eszköze, mint a tudományos racionalitás: a szerelemről és a szexualitásról szóló

Örök tavasz

című esszéje vagy a szeretet és a részvét nagy kérdésein töprengő

Pietả

című írása, miközben mindig személyes és „egzisztenciális”, ugyanolyan magától értetődő természete

sséggel és ugyanolyan revelatív eredménnyel nyúl Schopenhauer akaratfilozófiájához és a genetikához, mint Dante Isteni színjáték

ához vagy Rilke költészetéhez. De a költészet nem csupán eszköztára és – a maga sajátos módján – érvkészlete a szerzőnek, hanem alkalomadtán közlésközege, sőt életeleme is:

Anya

című írása, amely konfesszió is, dokumentum is, de leginkább mégiscsak szépirodalom, Klein édesanyjáról, akinek – a kifejezés legmélyebb értelmében – önmagát köszönheti, s arról, amit köszönhet neki: azt az

embert és jelenséget, akit „magyar zsidónak” szokás nevezni. (Jobbat nemigen lehet e nemben és tárgyban írni; annyira jó, hogy dicsérni is otrombaság.)

Hogy Klein dicsőítő éneket intézzen a Rációhoz, erre különösen nyomós személyes oka van a szerzőnek: ho

gy él, hogy életben van, ezt az észnek és a tudománynak köszönheti. Mégpedig a nagy egész szempontjából a legközhelyesebb, az egyén életében viszont felülmúlhatatlanul fontos módon: a kilencvenes évek elején sikeres bypass

-műtéten esett át. Egyszerre élte át a műtétet orvostudósként és páciensként (azaz szenvedő alanyként), s erről az élményről vagy tapasztalatról – és persze arról, ami benne a leglényegesebb: a halál közelségéről – számol be

Újabb látogatás Peter Nollnál

című írásában.

Hogy Klein ne intézz

en dicsőítő éneket a Rációhoz, erre ugyanolyan jó oka van: hogy majdnem meghalt, hogy kis híján elpusztították, azt – legalábbis részben – szintén az észnek és a tudománynak köszönheti. Annak a tudományos érvekkel és a tudomány tekintélyével megtámogatott

,

fajbiológus szaktudósok közreműködésével kidolgozott és alkalmazott faji ideológiának, amelyhez a tudomány a „faj” esszencialista fogalmával szállított intellektuális ürügyet és indokot a népirtásra, az alacsonyabb rendű, elfajzott, biológiailag értéktel

en „zsidók” kizárására az evolúcióból. Ennek személyes következményeként vált a kamasz fiú Klein üldözötté és bujdosóvá a 44–45-ös Budapesten, s veszítette el számos családtagját, akiket Auschwitzben gyilkoltak le.

Talán jól értem: ez a szörnyű paradoxon, a

tudomány és ész nagysága és nyomorúsága, az emberi intellektus nemessége és elvetemültsége munkál a kötetbe foglalt írások mélyén, ez szabja meg irányukat és alaphangjukat. Azaz Kleint itt leginkább az az „istentelen frígy” érdekli, amely Vörösmarty szerint „ész és rossz akarat” között köttetett (Az emberek), vagy –

prózaibban, s őt idézve – „a tudományos kutatás és a társadalom, a tudomány és a politika veszélyes érintkezési felületei” (275. o.), azok a helyzetek, amikor a tudományt – logikusan – az életproblémák megoldására alkalmazzák, csak éppen erkölcsileg elfo

gadhatatlan vagy tudományos szemmel is használhatatlan következményekkel.

Figyelmét elsősorban a genetikára – a huszadik század második felének afféle „vezértudományára” – fordítja. Felüt néhány régi dossziét is, például a Liszenkó-ügyet, s ezen mutatja be, miként válhatott évtizedekre uralkodóvá, mégpedig emberéleteket követelve és nemzetgazdaságilag pusztító hatással a tudomány ideologikus, azaz következetesen társadalom- és osztályrelativista felfogása a Szovjetunióban. (Ez a felfogás egyébként feltűnő h

asonlóságokat mutat avval a tudományfilozófiai gondolkodásmóddal, amelyet néhány éve Sokal parodizált emlékezetes beugratásában; Klein a Sokal-üggyel is foglalkozik, s taglalásából mintegy önként adódik a párhuzam a liszenkoizmussal.) Ugyanebben a tanulmányban (Modern genetika – széles autópálya keskeny padkával) mutatja be, hogyan vezetett a rosszakarat szövetségesévé tett tudomány, a genetika és az eugenika alkalmazása bizonyos életproblémák, ebben az esetben az „árja faj életproblémáinak” a megoldásában a náci sterilizációs és euthanáziaprogramhoz, illetve – logikus végkifejletként – a holokauszthoz. Az eugenikával – tehát bizonyos pozitívnak ítélt faji tulajdonságok embertenyésztés útján való feldúsításával és negatívnak ítélt tulajdonságok kirostálásával

– kapcsolatban Klein könyve több megdöbbentő adatot közöl. A szélsőséges náci változat mellett ugyanis teljességgel szalonképes, racionális, liberális, sőt szocialista indokokkal alátámasztott sterilizációs program volt érvényben Svédországban a két vilá

g

háború között; tömegekre nem terjedt ki, s korlátozott formában ugyan, de az önkéntesség elemét is tartalmazta, ám az alapjául szolgáló előfeltevés ugyanaz volt, mint a totális szörnyváltozatban. (Mint ahogy ugyanennek az előfeltevésnek a szellemében hozta

k az USA több tucat államában kényszersterilizációs törvényeket a húszas években, amelyek igen sokáig érvényben voltak: még a hetvenes években is hajtottak végre bírói ítélet alapján kényszersterilizációt Amerikában.) Az eugenika szelleme egyébként máig kí

sért. Klein megírja, hogy az ötvenes évektől kezdődően újra meg újra felbukkan a gondolat, hogy, úgymond, „romlik az emberiség génállománya”, s ezen szelektív beavatkozással, ilyen-olyan formájú fajnemesítéssel kellene segíteni; s többnyire éppen a tudóso

k

állnak elő ilyen ötletekkel, például a tárgyban szakmailag végül is legilletékesebb, a kettős spirál egyik felfedezője, maga Francis Crick is úgy érvelt, hogy szükség lenne ilyesmire. S nagyon valószínű, hogy a

human genome, a géntérkép elkészültével most

újra előveszik az ügyet, és ismét felrémlik annak lehetősége, amit Klein elfogadhatatlannak tart, s amit kereken elutasít: „ember embert soha ne szelektálhasson”. (255. o.)

Mindez persze inkább amellett érv, hogy ne zengjük az ész és a tudomány feltétlen

dicséretét. Klein sem felhőtlen optimista, sőt. De van egy pont, ahol nem enged: „az

»anything goes«, az általános értékrelativizmus szemléletének” (390. o.) nem hajlandó behódolni, azaz kereken tagadja, hogy a tudományos racionalitás a mítoszal, a valláss

al, a mágiával vagy a misztikával egyenértékű, azokkal felcserélhető és kiváltható világérzékelés és világmagyarázat volna. Azaz hisz abban, hogy igenis van, ami babona és előítélet, és tudja, hogy a tudomány se nem babona, se nem előítélet. Azt is tudja

p

ersze, hogy mindez azért nem ilyen egyszerű – végtére a tudományos objektivitás fogalma is

emberi konstrukció, s szigorúan instrumentális érvénye van csupán –, mégis (és ez afféle vörösmartys és madáchos mégis, komor pátosz és konok elkötelezettség színezi) ész és tudomány mellett voksol, a felvilágosodás sztoikus dogmatikusaként.

Amit mond és ahogy mondja, feltétlenül megszívlelendő. Abban az országban (itt, nálunk), ahol szkítha kongresszusokat tartanak, ahol füvesasszonyok kezelnek rákos betegeket, ahol „természetgyógyászok” jó pénzért félrehúzzák a beteg ágyát az ártalmas tellurikus sugarak útjából, ahol az asztrológia, a tenyérjóslás, a talpmasszázs „alternatív” tudománynak számít, ahol „táltos-tanárok” adják elő az elsüllyedt Múról származó, kilencsze

r

es géncsavarodású magyarok történetét, ahol stabil közönsége van a magyar nyelv párthus (szkítha, hun, sumer, kelta stb.) eredét „bizonyító” amatőr nyelvbogarászoknak (akik, ugyebár, végre szemétre dobták a zsidók által felbérelt orosz nyelvészek – vagy a

z

oroszok által felbérelt zsidó nyelvészek – magyarellenes finnugor-elméletét), ahol „bebizonyították”, hogy minden írásrendszer a magyarok tízezer évvel ezelőtti írásának a leszármazottja, egyszóval, ahol nincs olyan babona, előítélet és áltudományos osto

baság, amely ne léphetne fel „igazságként” és a „tényként”, és ne találna meghallgatásra; nos, ott bizony elkelne, mégpedig jó nagy adag elkelne Georg Klein racionalista dogmatizmusából. S ez egy okkal több rá, még ha szívesebben meg is lennénk e nélkül az ok nélkül, hogy elolvassuk a könyvét. Georg Klein

: Vak akarat és önző gén. Budapest, 2002, Magvető. 397 oldal, 1990 forint.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk