Kárpáti Tünde
Kívül lenni,
csukott ajtóknál az a csönd.
Egyik lábról a másikra, topogás,
hiába való kifelé vagy befelé, –
hiába vinne a vágy,
örökös kívülmaradó.
A várakozás a valóságból kitaszít.
Hirtelen minden esetleges:
érkezés, távozás – megdermedt idő,
kilincs fele indult kéz ujjai lassulnak,
mint klórmész leskel a csönd, zavarba ejtő.
Bárhol vagyok, te már a túlfelén.
Gyöngédséged,
más derekát átfogó
megszokott és meghitt mozdulat.
Hiába szomjazom tekinteted,
már mást figyel.
Pár pillanat, a fémes zümmögésbe
bepöckölsz pár vashuszast,
dübögve gurul a hűtött Fanta.
Hónom alatt félájult kutyusommal
nem nézlek, nem,
iszkolunk ki a sterilen a városi szmogba