Follinus Anna
Tükröm
Delphicának
Ujjaid árkos völgyeiben nőtt –
rád tekeredni vágyik az énem.
Éj-sziluetted őrzi a csendet,
titkot a légben: látogatásom;
bőrödön alvó orgona lettem.
Vagy te a tükröm, víz-sima felszín –
mindig egészhez mérem a részem.
Miniatúra
Meghal a tenger? Háza csigának
hömpölyög – elrejt százezer apró
lényt. Karikáiban hogyan áll ő –
végtelen árny-világ? Tere úszni
hol van a bálnák tarka hadának?
Nem repedez hullám erejétől,
mely belül éri gyenge falát? Ha
őrzi magában, zúg a sok emlék.
Derengés
Hirtelen érkező zivatar ver,
nyári ebédünk félbeszakítva.
Hangya köré fon gömb-buborékot,
bárkahomály-fény féltve dereng bent.
Így karol át már minket az este.
Lelkemet érdes szél sebesíti.
Rettegek én is – árny-puha dallam
röptet az égig, új kikelethez.
Sötétben indul
A Holdat ő akasztja fel
az est egére: zöld karéj.
Parancs a Napnak: itt az éj!
(Ideje már, hogy útra kélj!)
Sötétben indul érte el
lovad; sörénye kék – ne félj!…
Jó, alig élsz már
– Jó, alig élsz már! Hívom a mentőt.
Kézremegésem: reszketek érte.
– Fát itató friss hajnali harmat-
csepp szive lassul – s hogyha megállna?
Mit tegyek addig, míg ideérnek?
Épít a kínom
Mindig is éreztem, levegőt csak
orrodon át kapok. Nem akartam
bántani jót, téged sohasem. De
tévedek ismét, s bár a törekvés
én maga lettem… (Épit a kínom,
hogyha megértem, hol van a csapda!)
Nélkülem élek: árva kezemből
százszinü sorsnak perce kiforgat.
Keskenyedő út
Mint ahogy akkor, s mindig azóta,
csókot a homlokára ad. Elmegy –
ujjai végigsiklanak arcán.
Furcsa hazugság (keskenyedő út):
játszani bűn azt, mit sosem élsz meg.