A Mozgó Világ internetes változata

Iványi Gábor

 

Képek

1

Egy hozzám hasonló termetű orvos barátom egyszer indiai útján megállt egy utcai gyorsbüfénél a barátnőjével. Vettek valami ínycsiklandó, keleti fűszerekkel körített ételt, és éppen hozzá akartak látni, amikor megjelent egy nyolcévesforma, elhanyagolt külsejű, alultáplált fiúcska, és türelmesen várakozva nézni kezdte őket. Barátaim torkán nem akart lemenni a falat. Odaadták az ételt a kisfiúnak, aki pillanatok alatt eltűnt egy épület mögött. Azt hitték, csak röstell az idegenek előtt enni. Kíváncsiságuk nem hagyta nyugton őket. Utána osontak. Azt látták, hogy kis vendégük egy két-három év körüli kislánnyal eteti a frissen szerzett zsákmányt.

Igen, ez India!, mondják Önök, egyébként is ezt már megírta a bögre tejjel Móra Ferenc. Azután eszükbe jut saját gyerekkoruk, a negyvenes-ötvenes évekből: a rántott leves, a pirított gríz, az ezerféle krumpli, a cukrozott zsíros kenyér meg a szilvalekvár. És az a benyomásuk, hogy a mai magyar gyerekek erről már mit sem tudnak, nem ismerik a nélkülözést. Pedig a helyzet tőlünk nyugatabbra is elég elkeserítő. Olvasom, hogy Németországban minden tizedik gyerek szegény családban látja meg a napvilágot. A volt keleti országrészben kétszer olyan rossz, ott minden ötödik család szegény. Nálunk óvatos becsléssel is a szegénység minden harmadik gyermek tapasztalata. Ma kiegészítő családi pótlék néven jár – alanyi jogon – a rendszeres gyermekvédelmi támogatás. Ezt azok a családok vehetik igénybe, amelyekben az egy főre jutó átlagkereset nem éri el az öregségi nyugdíj minimumát. Ez a támogatás közel egymillió gyermeket érint. Van azonban egy kis gond. E kedvezmény (amely gyermekenként nemigen haladhatja meg a 4000 Ft-ot) mértékét a helyi önkormányzat állapíthatja meg. Azok ne reménykedjenek, akik valamilyen vagyonmaradvánnyal rendelkeznek.

Péterék családja alapjában véve idetartozna. Négyen vannak testvérek, az édesanya gyesen. Az apa évekkel ezelőtt munkanélkülivé vált. Sokszori hiábavaló próbálkozás után támadt egy bolond ötlete. Méhészkedni kezdett. Ha a tejjel és mézzel folyó Kánaán ismeretlen is előttük, a méheknek azért olykor tagadhatatlanul jobban megy. De az is gyakran előfordult már, hogy Péteréknek kellett cukorral etetni őket, pedig az önkormányzat – amelynek a kiegészítő támogatás odaítélésében mérlegelési jogköre van – hozzáállása szempontjából megnyugtatóbb lenne a méhek röptének végleges befejeződése, ugyanis mindaddig a család élő vagyonnal rendelkezőnek minősül!

Legalább 250 ezer olyan család van Magyarországon, ahol napvilágot látni anyagi szempontból kizárólag csapást jelent. Ezek a famíliák ugyanis minden bizonnyal kimaradnak abból a most formálódó családtámogatási koncepcióból, amely a juttatásokat a gyerekek után érvényesíthető adókedvezményben látja, és a család jövedelemszerző igyekezetéhez, valamint a kisdiákok egyértelmű tanulási kedvéhez is köti. De mit tegyenek a munkanélkülivé vált, csak szociális juttatásokból élő vagy egyenesen hajléktalan családfenntartók? Ki képzeli komolyan, hogy a gondoskodó állam helyébe lépő esélyteremtő állam megérti vagy legalább mérlegeli azok helyzetét, akik leküzdhetetlen hátrányokkal indulnak az ugyanolyannak álmodott csúcsok felé? Nekik ott a kisegítő iskola, a tengődés az utcán.

S ha valahogy elvergődnének a felsőoktatásig! A kiskorú gyermekek után kapható adókedvezmény ugyanis nem érinti a felsőoktatásban tanulókat. Ráadásul mára teljesen elértéktelenedtek azok a hallgatói támogatások, amelyeket jelenleg a központi költségvetés biztosít. A hallgatói normatíva 1998 óta 70 000 Ft/év. Ennek elértéktelenedése évente legalább 10 százalékos. Az éves tankönyvtámogatás 7000 Ft, miközben a legolcsóbb jegyzet is 1500 Ft-ba kerül. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, némi szándékosság is lehet a hallgatói támogatás elinfláltatásában, így szorítva az istenadta felsőiskolásokat a diákhitel felvételére. Amelyről tudjuk, hogy hosszú futamideje végére a “kedvezményezettek” a tizenkét-tizenötszörösét fizetik vissza, valószínűleg közalkalmazotti keresetből. Nem is beszélve arról, hogy a felvehető összeg mindössze 20 000 Ft/hó körül van, miközben a HÖOK nyári felmérése szerint egy főiskolás vagy egyetemista havi megélhetési költsége 45 000 Ft körül van. A hallgatók közel 50 százaléka úgynevezett költségtérítéses, amelynek féléves összege tág határok: 35–545 ezer forint között mozog. Ez az összes érintettre kivetítve félévente 100 000 Ft/főt jelent. Mi ehhez képest a meg­szám­lál­ha­tat­lanszor megvetett, kigúnyolt és elátkozott Bokros-csomag 10  000 Ft-os tan­díja! Micsoda vívmány a tandíj eltörlése…! Bizonyára az is még a Bokros-csomag káros következménye, hogy a hallgatók döntő hányada tanulmányai mellett éjjel (s olykor nappal is) dolgozni kényszerül.

De nagyon messzire terjeszkedtem. Maradjunk csak a kisiskolásoknál! Állítólag szemenszedett hazugság, hogy 15 százalékuk éhezik. Helyettes állami ember aljas hazugságnak tartja, hogy az érintett családok a csökkentett étkezési hozzájárulást sem tudják befizetni. Vagy ha ők nem, akkor a helyi önkormányzat, de akkor kiegészítő családi pótlékot nem ad. Az önkormányzatokról pedig tudjuk, hogy tőlük az egymást követő kormányok egyre többet vontak el, s ráadásul újabb és újabb feladatokat akasztottak a nyakukba.

Karácsonyi “képemen” a háborús filmekre emlékeztető, teljesen lerongyolódott, hajdani bányász elit lakótelepen ma élő cigánycsaládok gyerekei főzik az Oltalom Karitatív Egyesület munkatársaival a gulyáslevest, mert amúgy ilyenkor mindenki Pesten etet. A kilencszáz adag percek alatt tűnik el a romok közt, a sikátorokban. Ki helyben kanalazza, ki lábassal jött, s ahol nagyobb a család, van, aki műanyag lavórral… Az egyik óvodából is átjött egy pedagógus a fazekával, mert van 13 olyan gyermeke, akinek néhány napja már nem tudott hideg élelmet sem adni. Ugye, karácsony közeleg, és ő saját zsebből már nem győzi. Az a meggyőződése, hogy otthon is alig esznek a gyerekek, meleget meg már ki tudja, mikor láttak utoljára.

Visszatérve a szegény német gyerekekre, ők még ott tartanak, hogy szüleik nem tudják befizetni őket üdülésre, osztálykirándulásra, családbarát hazánkban viszont alanyi jogon jár a rendszeres gyermekvédelmi támogatás.

2

 

Szolgálnak és védenek. Mert olykor rászorulunk, mert néha kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk. Közülünk is leginkább a hajléktalanok. K. S. minden szempontból közéjük tartozik. Szüleire nem emlékszik. Nyolcéves volt, amikor az állami gondozásból egy szőlősgazda magához vette. Akkor kapott rá az italra. Ma 26 éves, csont és bőr, állandó delíriumban mezítláb koldul, többnyire a Blaha Lujza téren.

Valami anyagi vitája volt két sorstársával a minap, s balszerencséjére éppen akkor gomolygott ki tusakodó csoportjuk az Oltalom nagy vaskapuján, amikor három rendőr éppen “információt gyűjteni” érkezett a bejárat elé. A lármás csapat átkelt az úttesten, a szemközti oldalra. A rendőrök úgy ítélték meg, hogy intézkedniük kell. Föntről az iroda ablakából az Egyesület munkatársai már csak azt látták, hogy K. S.-t az egyenruhás és két civil társa a kerítéshez vágja, és többször megüti. Éppen kéznél volt egy egyszerű, buta felvevőgép, amely mindenféle imázsra fittyet hányva a továbbiakat gépiesen rögzítette. Azt is, amikor a tagbaszakadt egy nagy kokit adott a zsebeit remegő kézzel kiforgató K. S.-nek. Azt is, amikor egyenruhás társa nagyot rúgott a hajléktalanba, háromságuk utolsó személye pedig részben rúgott, részben egy összetekert iratcsomóval agyabugyálni kezdte a szerencsétlent, akit két – állítólag kárvallott – hajléktalan társa is megrakott. A rendőrök élvezték a jelenetet.

A teljesen szokványos és természetesen jogszerű eljárásból a rendőrök ügyvédje szerint a sajtó csinált cirkuszt, amely jószerivel kommentár nélkül közölte a képeket. A rendőrök egymást túllicitálva magyarázták a bíróságon, hogy nem jól látjuk, amit látunk. Az ökölbe szorított kézzel fejre mért ütés valójában nem érte a sértettet, különben lenne látlelet. A rúgás tulajdonképpen csak egy reflexmozdulat volt, sőt a lábat a test többi része csupán a magas járda miatt lendítette, vagy ha mégsem ezért, akkor egy esetleges szökést megelőzendő, leg­vég­ső­sor­ban azonban mégis inkább az érintett védelmében, ugyanis ha rúgás lett volna, azzal a másik hajléktalan fenyegető botját akarta annak támadó kezéből kirúgni, éppen emberünk védelmében. A harmadik intézkedő személy meg csupán arra emlékezett, hogy az összetekert papírcsomót az eljárás alá vont személy igazmondásra való figyelmeztetése céljából emelte magasba, az azonban nem rémlik neki, hogy le is sújtott volna vele. A sértett is segíteni akart. Mindenért ő a hibás, mert “beszólt” a rendőröknek. És igaz, hogy kapott vagy kettőt a fejére, meg kettőt a lábába, de nem is fájt az olyan nagyon. A rendőrök pedig végképp nem értették, hogy miért pont őket kapják el, hiszen “annyi ilyen ügy van”, amiből a végén nem derül ki semmi jogszerűtlenség, vagy ha igen, akkor csak az eljárás alá vont oldalán. De a tömeg fejeket akar, cirkusz kell neki, érvelt az ügyvéd is.

A bírót mindez nem hatotta meg. A vádlottak hivatalos személyek, és a bántalmazás ténye bizonyítást nyert. A szigorú taláros embert nem érdekli, hogy az ütések fájtak-e, hogy sok volt-e belőlük vagy csupán egy-egy, s voltaképpen még az sem, hogy egyáltalán elérték-e a sértettet. Igen, ő is úgy ítéli, hogy volt cirkusz, de ezt a rendőrök okozták. Akik fényes nappal, ország-világ és egy (ó, átkozott) kamera szeme láttára egy láthatóan gyönge, önmaga megvédésére képtelen, a társadalom, sőt még társai által is megvetett embert bántalmaztak. Sőt – ami miatt a bíró a cselekményt a társadalomra különösen is veszélyesnek tartja – mindezen a rendőrök még láthatóan jól szórakoztak is.

– Nem ezért adtunk az önök kezébe hatalmat. Mindezt nemcsak mint bíró, hanem mint polgár is mélységesen elítélem – zárta az indoklást. Mustármagnyi hitem mégis kicsírázhat?

 

Nézegetem “képeimet”, és arra gondolok, megérem-e, amikor eljön az Ő országa, amelyben Ézsaiás víziója szerint kicsik és nagyok “nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket a délibáb és a nap” (sem a rendőrök, teszem hozzá apokrife); fő-fő miniszterek, rendőrök és más csodás elemek pedig, ha egyáltalán lesznek még, tényleg szolgálnak és védenek.