A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

 

Pénzről – a hatalmon túlról

 

Lehet-e önképekből gazdaságtörténetet csinálni? Lehet-e személyes emlékek (sikerek, sérelmek) füzéréből megérezni az elmúlt tíz év szagát? Úgy látszik, lehet, mert Rádai Eszter nem ugrik be a riportalanynak, nem hisz el semmit, nem agresszív, de mindent kiszed áldozataiból, és amit nem tud közvetlenül elérni, azt kerülő úton kapja meg – mindezt kedvesen, barátian. Mert amit az egyik nem mond el, azt elmondja róla a másik, vagy a harmadik, így a hat pénzügyminiszter (PM) szubjektív memoárjából végül összeáll valaminő országtörténet. Pedig – első tanulság – a PM-ek, akiket reggelire elfogyaszt, még így utólag sem mondják el a teljes infóanyagot. Hát akkor miben lehet bízni: visszafelé lefedi a személyes perspektíva, presztízs, ha pedig benne vagyunk, minden hadititok, hol ezért, hol azért, de sohase lehet megtudni a legfontosabb adatokat. Előre, a jövőbe meg még a csodarabbi se lát elég messzire. Passz.

Elnézést a morgásért, azért ez a kötet egyedülálló a maga nemében: ilyen mélyre kevesen ástak, ill. kevesen nyíltak meg oly lényeges kérdésekben, mint a pénzpolitika, költségvetés, gazdasági kormányzás vagy akár olyan témakörökben is, mint a hatalom (vagy a belőle való kilógás). Mert ha van valami, ami közös a hat elreggelizett PM-ben, akkor az a tényleges hatalomtól való távolság. Annak idején, amikor benne voltak, nyilván nem így érezték – vagy ha igen, véletlennek tartották –, most így visszanézve viszont ez kiabál a szövegekből: egyik miniszterelnök se adott a kezükbe hatalmat. Mert féltették magukat, nem bíztak bennük. Rosszmájúan azt is mondhatnám, jobb is így: a mindenkor legfőbb Főnöknek (miniszterelnöknek, ME-nek) kellett “eladniuk”, amit kifőztek, ötleteik eredményéért (kudarcáért) a ME-ök vitték el a koszorút (balhét), a miniszterek legrosszabb esetben vették kalapjukat (vagy szimplán kirúgták őket), de tiszták maradtak. Persze, ez csak cikizés a részemről, valójában nem így volt, a gyakorlatban minden keményebb fordulat után a PM-eket áldozták be – mindegyiket –, csak hogy a kocsi mehessen.

Az oral historykból azért kínálkozik néhány következtetés. Az első: a magyar kormányzati struktúra kétfejű: a ME és a PM együtt ül a volánnál, egyiknél a gáz/fék, a másiknál a benzincsap – harmonikus megoldás nincs. És azért nincs, mert pénzügyből nem lehet látni a társadalmat, a politikai következményeket, a főnöki székből meg nem látni, hogy mi mennyi. (Mennyi egy kompromisszum vagy egy csínybe menő gesztus “ára”.) Medgyessy joggal jegyzi meg, hogy a történet során jobbak voltak a pénzügyminiszterek, mint a kormányok: jobbak – azaz feladatmegoldásból jobban vizsgáztak, mert szak- és tárgyszerűbbek voltak. De ettől még élesebb az ellentmondás, s ráadásul nem nagyon függ a posztot betöltők személyes tulajdonságától. Legfeljebb annyi változást hoz a rendszerbe, hogy a kifelé simulékonyabb PM átadja a vezetés látszatát a Főnöknek (ME­nek), vagy hogy a Főnök lerohanja a PM-t, és az ország nekimegy a falnak. Nagy dekázás folyt a “csúcsminiszterség” körül, hogy ti. a gazdasági vagy a PM­tárcához fussanak össze a szálak, ki fogja át az egész gazdaságpolitikát – de kiderült, hogy ez is csak álkérdés, mindig a ME lett a győztes. (Mi meg, pógárok, szívtunk…)

A képlet különösen Bokros esetében tragikus. A könyvben ő az egyik legdinamikusabb – legtöbb titkot elmesélő – figura, teljesítménye óriási (egy országot mentett meg a csődtől, indított el a fellendülési pályán), és hálából repült. Bokros ma sem érti, pedig egyszerű: a Főnöknek el kell tudnia adni azokat a – valóban megváltó – manővereket, amelyeket minisztere kitalál: ebben az esetben Horn tudta, hogy eladási tartalékai kimerültek a “csomaggal”, Bokros pedig jött volna a másodikkal, az egészségügyi/társadalombiztosításival – azt már nem vállalta. Nem lehetett vállalni. Mármost Horn elegánsabban is megszabadulhatott volna tőle, de nem léphetett mást. Annak ellenére nem, hogy – mint a szövegekből kiderül – mind a mai napig hiányzik a TB+Eü-reform, ettől szenved az egész rendszer. Senki se mer belevágni, meglépése egy második Bokros­csomag népszerűtlenségi effektusát jelentené. Ráadásul Bokros zseniálisan időzített, keményen állta a sarat – Horn támogatásával –, tényleg minden jó pontot megkaphat (és rémes, hogy “népnyúzóként” emlegetik, pedig mindent neki köszönhet a mai fellendülés). Szóval, mindent tudott, csak nem volt politikus, azaz fogalma sem volt, mit jelent egy zsebre tett kéz (a diákokkal való vitában), hogyan esik le a közvéleményben a többmilliós végkielégítés. Ma sem érti. Mit mondjak, neki nem is kell értenie, ezért ez a kettős szereposztás: a politikus viszi el a balhét, a PM menti meg a szekeret. Aztán beáldozzák. Mégis: fordítva nem megy.

Egyébként: miért nem lett általános sztrájk a népnyúzó csomagból? Paradox módon azért, mert a szocik csinálták, akik meg tudtak egyezni a szakszervezetekkel. Ha a másik térfélen lett volna a labda, ez nem ment volna, jött volna egy taxisblokád II. vagy még rosszabb.

A másik következtetés, hogy bár ez a kettős szereposztás kikerülhetetlennek látszik, azért bénító is: erről szól Rabár és Békesi története. A PM-nek tankként kell áttörnie minden ellenállást, egyeztetnie minden tyúkszemmel – nem ám rálépni! –, és addig feszítenie a húrt, amíg meg nem bukik, különben nincs reform, nincs előrelépés, csak az van, amit a Főnök szeretne. Az meg túró – mármint szakmailag. És meg is bukik. Erre a diplomata–tank–hosszútávfutó szerepre persze nem mindenki képes, Békesi sztorija erről szól: állva marad reformjaival, amit utódja (Bokros) kiegészít, élessé tesz, és megvalósít. És aztán repül. Tanulság nincs, csak az, hogy PM csak legyen, aki temperamentummal, diplomáciával, hosz­szútávfutó magányosságával egyaránt bírja.

Harmadszor: hogyan lehet baloldaliként PM-nek lenni, mondjuk rossz időkben, csomaggal a hónunk alatt? Erre is Bokros válaszol: nyilván rémes a szegénytől is elvenni, amilyük maradt, könnyebb lenne osztogatni, de ha arról van szó, hogy az ország bukik vagy emelkedik, akkor az utóbbit kell választani, nemcsak a perspektíva miatt (az már sokszor becsapott), hanem azért is, mert ha az ország emelkedik, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy a szegény is jobb sorsra kerül. Hát, elég rémes válasz, pedig másutt is, mondjuk Tony Blairnél és a szocdem “harmadik útjának” képviselőinél – ezt a választ fogod találni: az osztogató állam kifosztja azt is, akinek van, és azt is, akinek nincs – a gesztus csak látszatérték. Hát, nem tudom – “gondoskodó állam” nélkül nem lehet kijönni, bizonyos rétegeknek ma is “adni” kell, nem úszható meg, vagy ha igen, akkor valami rosszul működik. Kegyetlen igazság. (Ez is olyan dolog, amit aztán a Főnök ad el a közvéleménynek, ha meg nem sikerül, ő bánja…)

 Az “eladás” – egy másik dimenzióban – politikai kategória, magyarul azt jelenti, hogy folyik a párbaj: a PM gyűjtöget, őrzi a kasszát, a Főnök meg ilyen­olyan népszerűségi, jövőalakító vagy vazallusjutalmazási (tehát politikai) megfontolásból költekezik: a költségvetés kettejük huzakodásában alakul. A Horn–

Med­gyessy-időben pl. hatalmas háború volt, hogy vajon a privatizálásból befolyó irdatlan összeget kiosszák a jónépnek, vagy az akkor még tetemes államadósság törlesztésére fordítsák. Medgyessy bölcsessége, diplomáciai készsége révén sikerült “lezsírozni” a parlamenti frakciókban – nemcsak az MSZP-nél, de az SZDSZ-nél, sőt más pártoknál is –, hogy bármi lesz is, az adósságtörlesztés változatot szavazzák meg, így Horn már nem tudta visszavonatni ezt a javaslatot, vagy­is nem osztogatta el a pénzeket. Ekkor szabadult meg az ország az adósságszolgálat ólombilincséből – több mint egyharmadával csökkent az adósság. Ez óriási eredmény volt, hiszen el lehetett kezdeni repülni. Máig csodálkozom, hogy ezt a manővert nem díjazta senki, a szo­cik még a kampányban sem hivatkoznak rá, a kormány természetesen elfelejtette, vagy­is nem téma, pedig kevés olyan történelmi horderejű lépés volt az elmúlt tíz évben, mint az ország kiváltása az adós­ság-rabszolgaságból.

Csak példának hoztam a két poszt közti feszültségre, hiszen ma is ez van: a politikai csatornán folyik ki a pénz, a PM­en meg jön befelé, csak most nem igen lehet tudni a “mi mennyi”-t; igaz, annak idején se kötötték az orrunkra, hogy mennyi is pontosan az adósság növekedése, GDP aránya stb.

 

*

 

Snitt – ezután valami egész más, ill. ugyanaz, másképp. A hat PM közül jó pár bírálja elődjét – kedélyesen, nem is koncepcionális ellentétek miatt. Megkockáztatnám: egy nyelven beszélnek. Tíz év hat PM-je nagyjából ugyanúgy látja a sztorit, az akkori (és mai) tennivalókat. Miért? A közös háttér miatt. Ha felütöd a Fordulat és reform szerzőinek listáját (a mérnök Szabó Ivánt kivéve), ott találod vagy őket név szerint, vagy tanácsadóikat, súgóikat – vagyis azt a közeget, amiben élnek/dolgoznak. És ez az ország szerencséje: hogy van merítés, hogy közös az a közgazdasági gondolkozásmód, ami messze bent az átkosban, még a hetvenes évek végén kezdett csírázni (csak úgy kapásból pár név: Nagy Tamás, He­tényi, Hagelmayer István, más, “robbantó” irányból Liska Tibor és persze teoretikusan-politikusan Antal László, aki e kötet szellemes bevezetőjét is írta), aztán ez a laza iskola (vagy miszösz, mert nem iskola ez) ilyen-olyan elágazásokkal a fű alatt fejlődött, majd kidobta magából a rendszerváltó generációt – Su­rá­nyi­tól Bokroson, Matolcsyn át Med­gyes­sy Péterig. Mindegyik más fazon, de van közös nyelv, látásmód, a gondolatok átjárhatóak, a politikai különbségek ellenére megmaradt a szakmai diskurzus közössége. Ettől megy a kocsi – legyen Főnök bárki, ez a talaj stabil. Habár… mindegyikük tudna mesélni, mennyire nem az, hiszen mind belebukott, így vagy úgy – de az ügy kontinuus maradt, volt aki folytatta, aki ugyanabban a koordináta-rendszerben gondolkozott. És ez a fontos. A többi kampány, sóder és egyéb marhaság.

E la nave va (és a hajó megy)… volt miből.