A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

 

Ahol kevésbé fáj

 

Tényleg: minek folyton a darázsfészekbe nyúlni? Emlékszem, amikor úgy tíz évvel ezelőtt a kezdők bátorságával és tudatlanságával megírtam egy cikkben, hogy Yehudi Menuhin milyen borzalmasan hegedül, egészen szép kis vihart sikerült aratnom. Voltak válaszcikkek (“én nem voltam ott, de…”-jelleggel), jöttek olvasói levelek “Te piszok csurkista” megszólítással. Még válaszolni sem lehetett ezekre. Menjek bele a játékba, és kezdjem el magyarázni a csurkázónak, hogy Menuhin annyira nem valami érinthetetlen zsidó próféta, hogy már a Furt­wäng­ler-ügyben tanúsított magatartása miatt is számtalanszor kellett védekeznie, később már inkább azért, mert a palesztinok javára is adott jótékonysági hangversenyt, és amikor nem mondott le az UNESCO Zenei Tanácsának elnökségéről, pedig a szervezet elítélte Izraelt, amiért a jeruzsálemi mecset alatt kezdett ásatásokba, még Artur Rubinstein is azt mondta rá, hogy “rossz zsidó”? Magyarázkodás helyett egyszerűbb elfogadni, hogy Menuhint a világ a nagy hegedűművészként fogadta el, és reménytelen minden közhely elleni harc.

Ami a kezdők tudatlanságát illeti, az is érdekes dolog. Mert bármilyen képtelenül nevetségesnek tűnik is a nagyközönség előtt egy olyan állítás, hogy “Ye­hu­di Menuhin nem tud hegedülni”, ez egy körrel beljebb már nyílt titok, nincs rajta mit leleplezni, legfeljebb az okokon lehet vitatkozni. Arról van vajon szó, hogy a szülők használták ki túlságosan a csodagyerek képességeit, ők hajtották bele a túlfeszített életbe, állandó koncertekbe, idegfeszültségbe? Gyanús, hogy nem így történt. Menuhin nem lépett föl többször, mint amennyi egy átlagos csodagyerektől elvárható, és amikor már régen nem volt a szülői ház foglya, akkor is folyamatosan utazott, fellépett, beszédet mondott, barátkozott, intézkedett, nyílt levelet írt, zsűrizett, jelen volt. Egyéb megoldási javaslatok? Volt szó idegösz­szeomlásról első házassága felbomlásánál, de erre sincsenek meggyőző adatok, hiszen végül ő szeretett bele egy másik nőbe, ő lépett, és a második házasság a maga ötvenkét évnyi idejével mégiscsak szilárdnak mondható. Mondják azt is, hogy mindennek oka a háború, az attól való félelem, hogy esetleg besorozzák, a megszállott repülgetés, koncertezés frontkatonáknak és sebesülteknek, közben persze jóval kevesebb gyakorlás, és ez végül kikezdte a technikáját. Maga Me­nu­hin érthető okokból nehezen volt faggatható erről a kérdésről, de egyszer valami olyasmit nyilatkozott, hogy gyerekkorától mindig is rosszul tartotta a vonót, de ezt a hibáját nem javították ki a tanárok, mert túl jól hegedült. Később, amikor az izmok fáradtak, a rossz vonótartásból eredő bizonytalan játék egyre hallhatóbbá vált, és koncert előtt alsógatyára vetkőzve hiába állt fél órán át fejen az öltözőben, nem lehetett megjósolni, hogy mi fog megszólalni.

Furcsa élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Nemrég a Muzzik csatorna leadta Menuhin mesterkurzusát. Jópofa dolgok vannak a filmen, Menuhin a piacon vesz krumplit, és azon nyersen elkezdi eszegetni, közben pedig arról győzköd mindenkit, hogy reggelire milyen kiváló eledel, de amikor tanít, az ember nem ért semmit. Keveset mond, és amikor előjátszik, az katasztrófa, sokkal csúnyábban szól a hangszer, mint a tanítványok kezében. Mégis mindenki készül, ideges, és élménynek nevezi, hogy Menuhin meghallgatta. Kamaszként rajongtam azért, ahogy Menuhin Mozart D-dúr hegedűversenyének a lassú tételét játszotta. Nemrég elővettem újra a régi lemezt, fölkészülve a trónfosztásra, nem lehet annyira jó, mint amilyenre emlékszem – de nem így volt. Menuhin tökéletes, érzékeny, finom, mestere az éneklő tónusnak. Viszont ami az Andante cantabile után jön, az rettenetes. Nem mondom, hogy mintha egy másik ember játszana, mert a hegedűhang ugyanolyan, könnyen azonosítható, jellegzetes, de csikorog minden, kemény, éles, csúnya. Nincs magyarázat. Menuhin nem szerette a stúdióbeli trükköket, ahogy jött a zene, úgy maradt meg az örökkévalóságnak, bambán bucskázunk le a mennyekből, és jól pofára esünk.

De most tényleg nem akarok a darázsfészekben turkálni, és meg is lehet úszni. Mert amilyen egyértelmű volt a vélekedés arról, hogy Menuhin nagy hegedűs, éppolyan egyértelmű volt láthatólag mindenki számára, hogy messze nem olyan nagy karmester. Tulajdonképpen különös ez a nagy határozottság, hiszen egy karmester teljesítményének a megítélése nehezebb a hegedűművészénél, túl sok a közvetítő elem, elvileg egy karmester nem lehet felelős azért, mert a kürtös benáthásodik, és fuldoklási rohamokkal szakítja meg Schubert C-dúr szimfóniáját, viszont ha így történik, abból már aligha kerekedhet jelentős előadás. Mindenesetre a Menuhin-képlet valahogy úgy áll föl, hogy zseniális hegedűművész, közepes (hivatalosan közepes, amit ilyen szinten rossznak kell érteni) karmester. Érdekes módon a közönség ennek ellenére kíváncsi volt a karmester Menuhinra is, ugyanúgy garantált volt a telt ház, és ő maga is ugyanazt a honoráriumot vette föl – ami már elég gyanússá teszi, hogy Me­nu­hinban nem a muzsikust néztük, hanem a személyiséget, de most maradjunk a zenénél.

Igazság szerint itt már bővében vagyunk a rémtörténeteknek is, Menuhin karmesteri működése nem váltott ki ájult tiszteletet a környezetéből. Szerette a spontaneitást, más szóval sohasem volt túlzottan felkészült, még az is előfordult, hogy hazaengedte a stúdióból a zenészeket, mert elfelejtette, hogy a műnek van még egy tétele. Amikor Leonard Bern­stein abbahagyta a Hangverseny fiataloknak című sorozat vezetését, egy ideig a New York Philharmonic még próbálkozott, hogy életben tartsa valahogy a sorozatot, és egy alkalommal Me­nu­hin­nal is kísérletet tett a zenekar. De soha többé. Menuhin a kamerák előtt háromszor kezdte el a Bartók Hegedűversenyt, a Concertót megpróbálta kotta nélkül vezényelni, időnként teljesen eltévedt a zenében, összevissza ütött, szétesett a zenekar, teljes volt a fejetlenség. Ne felejtsük el: Menuhin számára Bartók volt a huszadik század legnagyobb zeneszerzője, és ezek alapművek.

A karmesterségbe kezdő szólista általános jelenség a zenei életben, ahogy az intelligensebb színészek is mindjárt rendezők szeretnének lenni, és Menuhint ezen az úton Doráti Antal indította el, ő hívta meg a hegedűst még a háború után, hogy a Dallas Symphony Orchestrával egy rádióhangversenyt adjon. Az eset több szempontból is érthető. Egyfelől zenészként Menuhin és Doráti nagyon hasonló gondolkodású volt, egészen-egészen kiváló Bartók Hegedűversenyeket vettek lemezre együtt, másrészt Doráti maga sem volt szabályos, higgadtan ütemező, biztos kezű karmester – ahogy egy énekestől hallottam: “Nagyszerű érzés vele dolgozni, de nem szabad a kezét figyelni.” Ezen az alapon nagyon is érthető, hogy Doráti a karmesterség technikai részét nem tartotta kiemelkedően fontosnak, a vezénylést elsősorban spirituális tevékenységként fogva föl elegendőnek tartotta, ha a muzsikusnak magáról a műről van valami víziója, és azt képes megvalósítani. Elképzelhetőnek tűnik, hogy Doráti itt egy kissé túlbecsülte Me­nuhint, aki rendszeres akadémiai képzést soha nem kapott, és talán a partitúraolvasási képessége nem volt olyan, mint Dorátié, aki köztudomásúlag soha nem hallgatott zenét, inkább olvasta. Tény, hogy Menuhin a zene elméletében soha nem volt erős. Ha képzett dzsesszmuzsikusok azt mondták, hogy akkor itt a szubdomináns akkord után jön egy szóló, ő azt mondta a kottát lapozgatva, hogy jó, jó, de melyik az a szub­domináns akkord.

A negyvenes évek közepének vezénylési kísérletei hosszabb kihagyás után az ötvenes évek végén folytatódtak, amikor Menuhin a Bathi Fesztivál egyik művészeti vezetője lett. Ezzel párhuzamosan karmesterként is foglalkoztatni kezdte őt az EMI. A lemezipar számára boldog ötvenes évek végén voltunk, amikor mindent újra és újra föl lehetett venni, mert a hosszan játszó lemezek után megjelent egy újabb technikai haladvány, a sztereó. Utólag, persze, vicces, mert éppen az EMI producere, Walter Legge bízott legkevésbé az új technika térhódításában, így Me­nuhin első felvételét a Bath Festival Orchestrával még kétszeresen mikrofonozták be, egyszer a sztereó- és egyszer a monofelvételekhez.

A sztereófelvétel azonban még ma is forgalomban van, nemrég vettem meg magam is egy négyes csomagban. Best­Lo­ved Bach volt a dobozra írva, és beletették a Brandenburgi versenyeket, három zenekari szvitet, és a hegedűversenyeket, mind Menuhinnal, és az egész együtt még háromezer forintba sem került. Az ember rögtön igazolva érzi a tételét, a nagyobb cégek már az ilyen alacsony árú sorozatban is nagy neveket sütnek el, és Menuhin azért karmesterként is jó név – de a lemez ennél sokkal érdekesebb. Tulajdonképpen nem rossz a felvétel. Néhány extravaganciát már a kezdeteknél megnyirbáltak, Menuhin ugyanis a tanára, Enesco nyomán azt tervezte, hogy az I. brandenburgi versenyben vadászkürtök helyett szaxofonokat alkalmaz, de szóltak neki, hogy van egy fiatal nagyon tehetséges kürtös (mint a felvételről kiderül, tényleg tehetséges, bár a Bach-szólamok neki is nagyon nehezek), aki mindent eljátszik, amit mondanak neki. Az urat Barry Tuckwellnek hívták, és később szólistaként is rengeteg lemezt vettek föl vele, a hetvenes-nyolcvanas években abszolút sztárja volt a hangszernek. De nem öltek le minden eredeti ötletet, a III. verseny “hiányzó” második tétele helyére odaillesztették egy triószonáta Adagióját, Britten átiratában. Egyáltalán nem illik oda a zene, sokkal komorabb, súlyosabb, nincs meg benne a Brandenburgi versenyekre érvényes szórakoztató elem, a nagyvilágiság, az elegancia, de a kísérlet érdekes.

A trombitással már nem volt akkora szerencséje Menuhinnak: takarosan, csillogóan játszik, de túlságosan is szögletesen, élesen, és amikor a II. brandenburgi versenyben egymás mellé kerül trombita és blockflöte, akkor lehet hallani, mit erőlködtek a hangmérnökök, hogy a két hangszert valahogy egyensúlyba hozzák. A hegedűszólókat maga Menuhin játssza (a kezdet kezdetén ez lehetett a lemezvásárlók számára a méz a madzagon, de ma már annyira nem számít, hogy ennek a legutóbbi kiadásnak a kísérőfüzetén föl sem tüntették), ettől viszont az I. brandenburgi versenyben komoly gondok lépnek föl, mivel a szólista nem tudja tartani azokat a tempókat, amelyeket a karmester előírt, és nincs emiatt leállás, hiszen a két személy ugyanaz. De minden rossz vagy ímmel­ámmal elismert jó ellenére sem lehet a felvételt egyszerűen utálni, leírni, félredobni. Porosan, régiesen hangzik, de az egésznek kamarazenei a felfogása és a minősége, nem egy jól kiképzett társulatot eresztettek rá Bachra, hanem zenészek – némileg irányító nélkül maradt – közösségét. Az előadásnak szinte élő jellege van, semmi sem hat véglegesnek benne, nagyon eleven és ettől nagyon szórakoztató a játék, és nincs a hallgatónak olyan érzése, hogy most egy nagy személyiség vagy egy nagy humanista celebrálná a zenét. Ami azzal jár, hogy az ember kénytelen félretenni minden hallgatói alapelvét, és csak örülni tud annak, hogy ilyen olcsón ennyire különös lemezt vett.