A Mozgó Világ internetes változata

Pető Iván

 

1956-ot taní-tani

 

Nehéz mesterség jó történelemtankönyvet írni, történelmet jól tanítani. A tanárnak ki kell alakítania személyes véleményét, mi is a történelem, bármennyire evi­densnek véli is ezt. Mennyiben egykori események, szereplők felidézése, és meny­nyiben valami több, az utókor ismeretei alapján tudatosan újraépített múlt? A tények milyen szintű ismerete nélkülözhetetlen, ha tetszik, számon kérhető, s mi az, amitől a történelem, a konkrét történet érthetővé válik? Hogyan lehet megértetni, hogy a történelem nem pusztán események egymásutánisága, esetleg bonyolult kavalkádja? És hogyan lehet elkerülni a vulgáris értelmezést, nemcsak a történelmi szükségszerűséggel és az antagonisztikus osztályok folyamatos küzdelmével mindenre magyarázatot adó, ma már feledésre ítélt tanokat, de az örök igazságokkal operálókat is? A mindenkori jó és a mindenkori gonosz szembeállítása nem árnyaltabb, mint az elnyomók és elnyomottak permanens küzdelme, s az időtlen igazságért, szabadságért, hazáért, elnyomás ellen küzdő ember ugyanúgy, mint az örök irigy, nagyravágyó, ármánykodó és gőgös inkább drámai hősnek, romantikus filmszerepre, esetleg metaforáként használható, mintsem a történelem bonyolultságának megértéséhez.

Tanít-e a történelem valami használhatóra? Adódik-e belőle tanulság? A felnövekvő nemzedékeket meggyőzi-e az emelkedettebb életvezetés helyességéről, ha – hasonlóan a túlvilági üdvözüléshez, illetve pokolhoz – többnyire csak az utókor megbecsülése jut az igaztalanul elbukottaknak, a nagyszerű vagy éppen kisszerű halált haló hősöknek, míg a zsarnok, a kapzsi a földi sikerek után csak az utókor megvetésével bűnhődik?

A forradalmak mindig különösen jó terepül szolgálnak a leegyszerűsítő ábrázoláshoz. Itt mindig könnyebb eltekinteni a történések sokrétegűségétől, hiszen a sztori általában kerek, egyértelműen látszik az eleje és vége, viszonylag egyszerű megkülönböztetni a hősöket, az áldozatokat a haladás ellenségeitől.

Tudjuk, a múltnak a mához minél közelebb eső időszakáról van szó, annál inkább felhasználható a jelen értelmezéséhez, magyarul politikai célokra. Ha eltekintünk is a szándékos torzítás, a tudatos hamisítás machinációjától, akkor is számolnunk kell az elfogult értékeléssel, hiszen emberek, családok élete bicsaklott meg vagy éppen emelkedett fel konkrét történésekhez kötődve. A vágyott objektivitás és az erős elfogultság között persze széles mező terül el, s ha a történész, tanár, tankönyvíró igényes, képes személyes elfogultságain felülemelkedni.

Aligha vitatható: az 1956-os magyar forradalomról jó tankönyvet írni manapság talán a legnehezebb szakmai feladatok közé tartozik. Nemcsak a mesterség említett, ha tetszik, szokványos nehézségeivel kell megbirkózni, de a felejtés, pontosabban eltemetettség harminc évéből adódó problémákkal, így e jelenség hiteles magyarázatával és a mindebből adódó kompenzációs hajlammal is.

A megcélzott közönség, a tankönyv elmúlt tíz évben felnőtté vált használói – a kivételeket nem számítva – október 23­án és november 4-én ma elhülyült állami ünnepekkel, acsarkodó egykori áldozatokkal és hozzátartozóikkal vagy a gyűlölködésre, illetve saját harmincéves amnéziájuk feledtetésére alkalmat keresőkkel találkozhatnak. Ha valamennyire figyelnek, olyasmit szűrhetnek le a meg­nyilatkozásokból, hogy 56 célja a polgári demokratikus Magyarország megteremtése volt, a mai politikai vezetés által megvalósított elképzelésekért léptek fel, talán a MIÉP közeli emberek harcoltak a legkövetkezetesebben, de valahogy ott voltak az MSZP elődei is a demokratikus szocializmus követelésével. Ha a fiatalokat 56-ról kérdezi az ember, és valamelyiküknek nincs különleges vonzalma a közelmúlt történelméhez, vagy egy felkészültebb tanár, közeli családtag nem teremtett rendet a káoszban, többnyire az örök forradalom zagyva közhelyei, a brutális tudatlanság vagy fatális tévedések kerülnek elő – nemcsak középiskolásoknál, de felvételizőknél és társadalomtudományi szakokra járó egyetemistáknál, főiskolásoknál is.

Igaz, a történelmi, azon belül a közelmúltat érintő ismeretek közül nem áll különleges átok alatt a forradalom, és persze más keretek között, de így volt ez tíz, húsz vagy harminc éve is. A mai történelemtanárok számottevő része úgy nőtt fel, hogy sem tárgyi ismerete, sem fogalmi készlete, sem nyelvi apparátusa nem alakult ki a második világháború utáni történelem árnyalt tanításához. Sokan, ha igyekeztek is pótolni ismereteik korábbi hiányosságait, nehezen igazodtak el az egymásnak ellentmondó értékelésekben, a szaporodó szakmunkák részleteiben.

Fellángolt a magyar nép olthatatlan szabadságvágya… elegük volt a kommunista rendszerből… piacgazdaságot akartak… bejöttek az oroszok és leverték… visszajöttek a kommunisták… Kádár János… rettenetes megtorlás… kivégezték Nagy Imrét… stb. – efféle töredékek hozhatók felszínre mai diákokkal folytatott beszélgetések során és olykor még vizsgaszituációban is. Ha az október 23-i tüntetésen kívül jellegzetes, meghatározó eseményre kérdez az ember, már a Sztálin­szobor ledöntése, a Rádió ostroma, a Kossuth tér vagy a Köztársaság tér is csak ritkán idéztethető fel. Hogy Nagy Imre kommunista volt, a Rákosi-korszakban – rövid időszakot nem számítva – mindvégig miniszter, a Politikai Bizottság tagja, ez már nem illik a képbe, s ha még az is kiderül, hogy Kádárt, Marosánt, Aczélt, Kállait (ha utóbbi neve egyáltalán ismerős valakinek) Rákosi bebörtönözte, végképp zavarossá válik minden.

Nem fér bele a sematizált képbe, hogy Kádár 1956. november 4-e után, miközben folytak a letartóztatások, tárgyalt a munkástanácsokkal, néhány 56-os követelés megvalósítását (március 15-e legyen nemzeti ünnep, egyáltalán, visszatérés a nemzeti szimbólumok használatához, érdemi változások a gazdaság működtetésében) egy ideig még feltehetően komolyan gondolta, a forradalom a hivatalos nyelvben, újságokban csak egy-két hónap elteltével vált egyértelműen ellenforradalommá, a magyar karhatalom sortüzei először decemberben dördültek el, a mezőgazdaság brutális kollektivizálása csak két évvel később indult el, s Nagy Imréék sorsa sem dőlt el azonnal.

A forradalom utóélete (nem utóvédharca), hatása a kádári politikára, a magyar társadalom különböző rétegeinek életstratégiájára szintén meglehetősen szűz terület a felnövekvő nemzedékek ismeretanyagában. Ebben persze egyebek mellett szerepet játszik az is, hogy a kommunista rendszer évtizedeiről a politikai megnyilatkozások nem jelentéktelen részében egyetlen monolit tömbként esik szó. Áll ez az úgynevezett kommunistázó szövegekre ugyanúgy, mint a nosztalgiázó, megszépítő múltba révedésekre. Nemcsak az 1953 utáni cikcakkok nem férnek bele a sematizált képbe, de a Rákosi- és a Kádár-korszak közti különbségek sem, s az utóbbin belüli érdemi változások is homályban maradnak.

Akit persze érdekel a forradalom vagy egyáltalán a magyarországi szocializmus története, az elmúlt bő tíz évben számtalan, nem egy igen színvonalas, nagyszabású új művet is kézbe vehetett. Az itt szóban forgó tankönyv megjelenésében tehát nem az a jó, hogy belőle most megtudható, ami eddig nem volt hozzáférhető. Nem is ez a tankönyvekkel szemben támasztott követelmény. Az ilyen munkák célja az lehet – és Ripp Zoltán ezzel tökéletesen tisztában van –, hogy szten­derdizált ismeretanyaggal és a didaktikai feladatok megoldásához adott ötletekkel segítse az erre igényt tartó pedagógusok, illetve jövendő pedagógusok, valamint az érdeklődő diákok munkáját.

Ripp Zoltán felmérte, hogy a forradalom történetének ismertetése mellett tankönyvszerzőként különösen fontos feladata a mondanivaló áttekinthető, már önmagában is orientáló strukturálása. A három fő rész és tizenkét alfejezet 4-5 oldalanként alcímekkel elválasztott, könnyen visszakereshető egységekre tagolódik. Az alfejezetek végén közölt ellenőrző kérdések és feladatok nemcsak az önellenőrzést segítik, de ki is emelik az igazán fontosnak tartott szempontokat.

A kötetben közölt fényképek többsége nem pusztán illusztráció, hanem valóban kiegészíti a szerző szövegét, hiszen a könyv feltételezett használóinak többsége nem ismerheti például a polgárháborús hangulatú 56-os utcaképeket s a korszak főbb szereplőinek arcvonásait sem. A kiadványnak erénye az is, hogy számos dokumentum szövegét vagy szövegrészletét is közli (néhányat fakszimilében; kár, hogy a kézírásos megjegyzések szerzőire, keletkezésére nem utal), és feldolgozásukat beépíti mind a saját mondanivalóba, mind az ellenőrző feladatokba. Külön időrendi áttekintés is segíti azt, aki csak ebből a munkából szeretné “megtanulni” a forradalom történetét, a száz életrajzot közlő függelék több mint egyszerűen hasznos kiegészítés, a bőséges bib­liográfia pedig valóban köny­nyebbé teszi a további tájékozódást.

A kommunista rendszerről szóló ismeretek oktatásakor még a szokottnál is nehezebb a terminus technicusok megértetése, megmagyarázása. Ripp ismeri ezt a problémát, és ennek megfelelően gondosan követi például a forradalom megnevezésére használt kifejezések sorsát, kezdve az ellenforradalmi lázadástól az általa is átvett forradalom és szabadságharcig. Talán csak az 56-os “sajnálatos” vagy a minden megszorítás nélküli “események” eufemizmusának nem szentel külön figyelmet.

A terjedelmi korlátok is nehezítik, hogy a szerző valóban zárt egységként kezelje tankönyvét, magyarán: minél kevésbé hagyatkozzék feltételezett ismeretekre. Az előzményekről, a magyarországi kommunista rendszerről és a kétpólusú világrendről írottak mindenesetre ezen elképzelés alapján született, átgondolt, gondosan mérlegelt szöveghez vezettek. Más kérdés, hogy még így sem sikerült minden esetben elkerülni a magyarázatot igénylő szavak, kifejezések használatát. A hidegháború mibenléte például csak közvetve tűnik ki, arról azonban egyáltalán nem esik szó, hogy a Marshall-se­gély honnan kapta a nevét, miben is áll a Bretton Woods-i pénzügyi, illetve a jaltai rendszer, miért nevezték fényes szelek nemzedékének a 45-tel felnőtté válók egy részét, miért kékcédulások az ismert választások, az olykor keletinek nevezett országok azonosak azokkal, amelyekről máskor táborként esik szó, s ez utóbbi nem a koncentrációs táborról kapta nevét, hanem onnan, hogy a blokk önmagát béketáborként aposztrofálta. Lehetne azon vitatkozni, szerencsés-e ezen keretek között éppen a baloldali radikalizmus kifejezés használatával megnevezni a 45 utáni magyarországi kommunista törekvéseket, s észrevételezhető, hogy egysíkú a Marshall-segélyt pusztán a szovjet terjeszkedés megakadályozását célzó törekvésként jellemezni, feledve annak konkrét gazdasági tartalmát. Az ilyen megjegyzések azonban a munka érdemi részét, annak kitűnőségét nem érintik.

A forradalom napjainak szerteágazó, sok helyszínes történetét a könyv igyekszik a lehető legárnyaltabban követni, nem szépítve a valóságot. Érthetővé teszi Nagy Imre bizonytalankodását, a lincselések okait, hátterét, törekszik a tényeknek megfelelően összetett képet adni a fegyveresek szociális hátteréről ugyanúgy, mint mondjuk a jugoszláv politika motivációiról. A kiegyensúlyozottsághoz nagyban hozzájárul, hogy a könyv nyelve mindvégig tárgyilagos, feltehetően tudatosan választva inkább a száraz értekezés hangját, mint a pátoszt és indulatos kiszólásokat.

Ripp egyik erénye, hogy megkísérel racionális magyarázatot adni a kommunista rendszer számos jelenségére, például olyasmire, miért hittek sokan a kommunista pártban 45-ben, de 53 után is, amikor a gaztettek részlegesen lelepleződtek. Nem a jól ismert is-is metódussal, hogy ugyanis voltak hibák, bűnök, de voltak eredmények is – mintha ezek nem egy tőről fakadnának –, hanem érzékeltetve, hogy sokakban élt a vágy: kell léteznie egy tökéletes világrendnek, s ami például rossz volt a Rákosi-korszakban, az a bűnök és hibák következménye, nem a rendszer immanens része.

A szerző fontos publikációkat tett már közzé a Kádár-korszak kezdetéről. Mint az 1956. november 4-e utáni időszak egyik legjobb ismerőjétől, természetesen távol áll tőle, hogy Kádárban egyszerűen csak a gonosz földi helytartóját láttassa. Árnyalt képet rajzol önként vállalt kényszerpályájáról, szűk mozgásteréről és egyebek között a Nagy Imre és társai kivégzésében játszott személyes felelősségéről is.

Ripp tudja, hogy aki 56-ot tanítja, annak a forradalom sokféle értelmezésével is számolnia kell. Nem a könnyebbnek látszó megoldás felől közelít, hogy az eltérő értelmezés csak az utókor műve, hiszen 56 októbere a nemzeti egység kivételes és magasztos pillanata volt. Abból indul ki, hogy egykoron is sokféle törekvés és szándék jelent meg, amelyek csak a forradalom rövid élettartama és elfojtása miatt nem mutatták meg látványosabban a maguk sokszínűségét. Ennek megfelelően ismerteti a forradalom napjaiban felbukkanó politikai törekvéseket is, de ettől elválasztva külön figyelmet szentel 56 többféle hagyományának, amelyek együtt és egymás mellett, nem­egyszer egymás hitelességét is tagadva élnek ma. Megkülönbözteti a nemzeti szabadságharc, az antikommunizmus, a demokratikus köztársaság, az önkormányzatiság-önigazgatás, valamint a demokratikus szocializmus hagyományát, s kerüli, hogy rendet vágva közöttük hierarchiába rendezze őket. Itt is tartja magát vállalt normájához: nem az a feladata, hogy állást foglaljon, hanem az, hogy a történelmi tényekből kiindulva rendszerezze az ismereteket.