A Mozgó Világ internetes változata

Barna Imre

 

Megjöttek a mieink!

 

Film készült Giorgio Perlascáról, az “olasz Schindler”-ről, a “spanyol” Wallenbergről. Arról a derék marhafelvásárlóról, aki balkáni állomáshelyek után Budapestre érkezve, egyszer csak arra ébred 1943 őszén, hogy a hazája kiugrott a háborúból, ő pedig ellenséges idegennek minősül. Barátoknál dekkol, internálják, megszökik, majd a következő év drámai októberében, a nyilaspuccs napján a budapesti spanyol nagykövetségen kér és kap nemcsak menedéket, hanem – mint a polgárháború falangista veteránja – spanyol útlevelet is. Az utcákon tomboló zsidóüldözéstől elborzadva, bekapcsolódik a követség védlevél- és védettház-akcióiba; december elejétől pedig, amikor Sanz Briz nagykövet diszkréten Svájcba távozik, félig-meddig már maga is hamis papírokon alapuló meghatalmazással, személyesen irányítja tovább az embermentést. Nyilas potentátokkal tárgyal, tiltakozik és fenyegetőzik, nem is eredménytelenül: védenceit itt-ott szinte már a tehervago­nok­ról sikerül leszállíttatnia.

Az oroszok 1945. január 16-án foglalják el a spanyol követség épületét. Per­las­cának kényes a helyzete. Hogy mennyire, az majd csak utólag, Raoul Wallenberg nyomasztóan titokzatos eltűnése nyomán válik nyilvánvalóvá. Inkább menekül, mintsem távozik hát Budapestről Gior­gio (“Jorge”) Perlasca, az ál-spanyol ál­dip­lomata, akinek pontosnak látszó számítások szerint több mint ötezer pesti nő és férfi, öreg és sok-sok gyerek köszönheti az életét. Ősszel még ír két hosszabb feljegyzést – az egyiket Lévai Jenő magyar újságírónak, a másikat a spanyol külügyminiszternek címezve –, majd a témát a maga részéről lezártnak tekintve, szolid polgári teendők után néz.

Wallenberg vagy Schindler? Legendává magasztosuló nevű, küldetéses hős, vagy bűnbánó fasiszta? Perlasca neve nemhogy legendává nem lett, de negyven évre el is felejtették. Fasisztaként kezdte, de őnála ennek 1944 minden rendet nélkülöző telén már nem volt különösebb jelentősége, hacsak annyi nem, hogy a nyilas hatóságok szemében úgy-ahogy tárgyalóképessé tette. Hősnek lenni esze ágában sem volt, küldeni pedig senki sem küldte, sőt. Nem Wallenberg és nem is Schindler volt ő, hanem amolyan szélhámosféle. “Im­postore”: egy néhány évvel ezelőtti olasz könyv is ezen a címen adja közre 1945-ös feljegyzéseit. “Maga mit tett volna a helyemben?” – kérdez vissza egyszer. És ez lehet a mottója a “rendes” ember megigazulását egyszerien példázó Per­lasca-történetnek. A “rendes” ember a harmincas évek Olaszországában akár ifjú fasiszta is lehet, “keresztény értékeket” védeni Abesszíniába vagy Fran­có­ék mellé is jelentkezhet önkéntesnek, és mikor látványosan összedől a rend, ügyesen megfutamodhat. Igaz emberré úgy válik Per­lasca, hogy a mintegy véletlenül a nyakába szakadó feladattal együtt inkább az igazságot, született rendpárti létére a szabályszegést, az imposztorságot vállalja.

Alberto Negrin látványos olasz–magyar koprodukciós filmje, melyet a Rai Uno már bemutatott, és nemsokára a mozikban is látható lesz, sok más, hiteles részlettel együtt az emblematikus “maga mit tett volna”-kérdést is felidézi ugyan, de nüanszokkal nem bíbelődik. Luca Zin­ga­retti, egy népszerű krimisorozat kicsi, mokány, barna felügyelője igazi, belevaló, karizmatikus hősnek ábrázolja benne a dokumentumok szerint magas, szőke, arisztokratikus kinézetű és modorú Per­lascát. A meghatott nézőnek így persze könnyebb: a kérdés, hogy más mit tett volna, őrá, aki nem hős, dehogyis tartozik! Amiként az igazi Perlasca-történet hosszú epilógusa sem: a négy évtizednyi jóravaló névtelenség, mely a nyolcvanas évek vége felé is csak egy véletlen folytán törik meg. Akkor azután riportfilm készül, könyvek íródnak Perlascáról. Elek Lászlóé 1989-ben lát napvilágot (Az olasz Wallenberg), Enrico Deaglióé (La ba­na­li­tŕ del bene. Storia di Giorgio Perlasca – A jó banalitása. Giorgio Perlasca története) 1991-ben. 1992-ben Perlasca fát ültet a jeruzsálemi Igazak Kertjében. Nem sokkal később Padovában meghal.

…Egy másik forgatókönyv szerint nagyjából ugyanekkor ül kamera elé, hogy elmesélje az életét a Született Hős. Fekete Ibolya idei Filmszemle-győztes Chicó-já­nak – az életben Eduardo Rózsa Flores, a filmben Ricardo nevű – narrátora és főszereplője ő, és szinte mindenben épp az ellentéte Perlascának.

Először is sosem volt “rendes” ember. Bolíviában született, Chilében és Budapesten nevelkedett. Az életrajza csupa égő ellentmondás. Magyar apa, spanyol anya. Nemzetisége nincs. “Mi kommunisták vagyunk, fiam” – hallja az apjától, miközben a santiagói jezsuitákhoz jár iskolába. Kereszténynek mégis zsidó, zsidónak mégis keresztény. Az apja Allen­de embere; a véres Pinochet-puccs után Budapestre menekül a család. A Kádár­rend­szert Ricardo túl lagymatagnak találja. KGB-tiszti főiskolára jelentkezik önként, de mikor rájön, hogy az eszmét a szovjet kiképzők sem veszik komolyan, visszatér Magyarországra, és a leszerelését kéri. A rendes katonaidő letöltése után az elhárításhoz szegődik, ahol Car­lossal, a “Sakállal” is kapcsolatba kerül. A merev szabályokkal azonban ismét meggyűlik a baja: unalmas megbízóinál még a világforradalom híján terrorizmusban utazó Sakált is szimpatikusabbnak látja. A rendszerváltások évében egy bolíviai lap tudósítójaként a közép-keleteurópai helyszíneket járva sorra, konstatálja, hogy a szovjet birodalom összeomlása is meglehetősen unalmas ügy. “Bár­sonyos” forradalmak: no hiszen!… Csak a gyönyörű és abszurd, világvégien lepusztult Albániában van néhány jó pillanata.

Riportjaiért szentföldi út a jutalma. Nem tudja, mihez kezdjen magával. A csu­pasz tetteivel, amelyek mögül, volt-nincs, elillant az Ügy, az Eszme. Istent keres. Áll a született hős a jeruzsálemi Siratófal előtt, és a Miatyánkot mormolja. Meg­gyón egy katolikus papnak. És mikor már végképp nem hinné, hogy van megoldás, egyszer csak talál valamit. Horvátországban, ahol veszélyben a Szabadság (márpedig, vallja meg Ricardo, az kurva jó érzés, mint amikor kihajol az ember a vonat ablakán, és fújja a haját a szél), egy igazi háborút. Ricardo, a haditudósító önkéntesnek áll, Chico lesz belőle, nemzetközi brigádot(!) szervez. “Megjöttek a mieink!” – bólint oda egy öreg helybeli a másiknak az ostromlott faluban, mikor Chico magyarul rájuk köszön. “Megcsináljuk Horvátországot, kerül, amibe kerül!” – csap az asztalra egy horvát főtiszt, és Chico segít megcsinálni. Géppisztollyal, kézigránátokkal, aknavetővel és tányéraknákkal, lesz, ami lesz. Embert öl, a bajtársait kilövik, ő is csoda, hogy életben marad, de Horvátország meg van csinálva.

És most?

Most ott ül Chico a kamera előtt, és mesél. Mintha az igazi Eduardo Rózsa Flores mesélné saját magát (mintha volna “igazi”!…), és mégsem; valahogy úgy, ahogy a remek Bolse vitá-ban játszották is meg nem is önmagukat a Vlagyivosztok és London közt épp Budapesten elakadó vidám orosz fiúk. A Chico ott folytatódik, ahol a csecsen maffiózót épp Edu­ardo Rózsával a színre léptető, szarajevói képekbe torkolló Bolse vita véget ért. Edu­ardo/Ricardo/Chico mesél, tanácstalanul és önironikusan, mint Forrest Gump a buszmegállóban, megelevenedő történeteiben Che Guevara vagy Allende elnök személyesen is felbukkan; a film “tulajdonképpeni” idejére azonban nem a múlt jelenetsorait felváltó, riportszerűen mesélős beállítások, hanem a jugoszláv háború vissza-visszatérő, megnyugtatónak aligha mondható képei hivatottak utalni. Velük indul és velük fejeződik be Fekete Ibolya “ideológiai kalandfilmje”. A világgal születésétől fogva elégedetlen forradalmár korábbi kalandjai ettől persze még nem válnak valamiféle előtörténetté. A szlavóniai fejezetben sok vér folyik, de dramaturgiailag nem, csak vágástechnikailag rendelődik a többi fölé. A film nagyon is nyitva marad. A balkáni háborúk nyomán a világ nem lett jobb, Edu­ardo/Ricardo/Chico nem szabadult fel, és nem lett boldogabb.

“Ki vagyok én?” – tanakodhat tovább ügyei fogytán. Nem engem von kérdőre, mégsem hagy békén. Győzni sohasem a hîs fog, de nélküle – mondja fura magyarsággal a narrátorhangja – “azt is elfelejtenétek, hogy valaha valamit akartatok”.