A Mozgó Világ internetes változata

Berkes Erzsébet

 

Tevékenykedési kísérlet

 

A Balaton partjába ütött táblán olvastam a nyáron: Halfogási tevékenységet folytatni hatóságilag tilos! Megtántorodtam a hatóság mindent átfogó – mondhatni totális – elméjének ilyetén megnyilvánulása láttán. Mert ha ezt írják ki: Horgászni tilos! vagy még parancsolóbban: No peca!, akkor még semmit sem tettek a merítőhálóval, vonóhálóval, puszta kézzel ügyködők ellen. Ám azzal, hogy tevékenységet tiltanak, már azt is kizárták, hogy akár sülthal-fogást megkíséreljen bárki. (Igaz, sülve csak hekket árulnak, ami se hús, se hal.) Ne higgyük azonban, hogy ilyen – fogalmazni is tudó – lángelmék csak a Déli Parton teremnek. Ó, nem. Szolid követői ők az országosan elterjedt gyakorlatnak, amely elterjedést leginkább a médiának köszönhetjük, ámbár csak a terjesztést. Ez a nyelvi fordulat a nagyokat mondó, de konkrétumoktól rettegő Hivatalos Szóbanforgóktól ered. Mondhatnék példát a politikai életből, de az tautológia lenne, lévén a politikai beszéd eleve nagyöblű, tényektől viszolygó nyelvi tevékenység. Vegyünk példát ártatlanabb területről, például a Vigalmi Negyed ki nem jelölése körüli beszédekből. Az üzletszerű kéjelgést büntetni rendeli a törvény, ha azt védett övezetben űzik. Ám amint színre lépnek a sétáló lányok, kiderül, hogy az övezet védett. Jó, akkor jelöljék ki, hogy hol lehet, melyik nem védett. Azt meg nem jelölik ki. Így a sétáló lányok tevékenységét illegális tevékenységnek minősítik, tevékenységüket büntetik, tevékenyen nehezítik, bár nincs olyan magabiztos hivatal, amelyik a megszüntetést hirdetné. Tudják ugyanis, hogy a sétáló lányok tevékenysége olyan szolgáltatás, amely a kereslet–kínálat elvén működik. Attól üzletszerű. Hogy ez a tevékenység megszűnjön, a keresletet kéne felszámolni. De erről szó sincs. A baj a lányok tevékenységével van, nem az üzletfeleikével. Hogy ez senkinek eszébe se jusson, vált használatossá az üzletszerű kéjelgés kifejezés helyett a lányok, sőt: a hölgyek tevékenysége. Mintha bizony ennek az üzletelésnek csak ők lennének a résztvevői.

A művészeti alkotások “beszéde” el­eddig fordított irányú volt, mint ez a közbeszéd. Konkrét alakok, léthelyzetek, érzelmek megmutatása által utalt az általánosra, az egyetemesre; a műalkotás befogadója pedig mindebből felfogta a saját sorsára, érzelemvilágára vonatkozót. Fokozottan így van ez színpadi művek ese­tében, ahol fizikai értelemben is embernek ember által való ábrázolása megy végbe. A színjáték annyival árnyaltabb, ameny­nyivel több konkrétumot tud megmutatni az alakokban, helyzetekben, mégis úgy, hogy az egyetemest nem szűkíti ex­tre­mi­tássá. Richárd kíméletlen hatalomvágyát árnyalja torz külleme, de nem azért tör a trónra, mert púpos. Othel­lo nem azért féltékeny, mert szerecsen, hanem azért hiszi megcsalatottnak magát, mert a velencei polgárélet praktikáiban járatlan. Idegenségtudatát csak hangsúlyozza, de nem kiváltja bőrének színe.

Csakhogy amióta rendezik, azóta értelmezik is a színműveket, miáltal szabadságában áll az előadóknak ide vagy amoda helyezni bizonyos hangsúlyokat. Sőt meghúzzák, átjelenetezik a szövegeket. Ha az így létrehozott színpadi mű tetszik a közönségnek, a megoldás helyeselhető. Ha nem tetszik, kár volt erőlködni.

Tudja ezt a mai drámaíró, kivált az olyan színházban járatos szakember, mint Spiró György. Úgy gondolom, rettenetes kínokat állt ki, amikor szövegeit meghúzták, szándékától eltérő jelentéssel ruházták föl, vagy makacskodásai miatt elő sem adták. Hogy ilyen atrocitások többé ne érhessék, kitalálta – gondolom én –, hogy nem támaszt határozott értelmezési követelményeket a színházzal szemben. A rendező azt csinál, amit akar, vagy jónak vél – amúgy is azt teszi –, ő viszont saját magának megspórolja, hogy végigszenvedje az átfabrikálás gyötrelmét. Írt tehát egy kanavászt, amiből éppúgy csinálhat keserű kacagásban bővelkedő pokoli komédiát a színház, mint édes bánatú drámát. Eszközül a divatos általánosító szószövést használta. Romeo és Júlia gátat nem tűrő szerelme például abban nyilvánul meg, hogy holdvilágtól napkeltéig minden széphez hasonlítják egymást, kijátsszák családjukat, elrohannak a paphoz, felkoncolják az útjukba állókat, tetszhalált vállalnak, majd önként a halált is – egymásért. Spiró drámájának, az Elsötétítésnek hősei szintén nagyon szeretik egymást. Ezt abból tudjuk, hogy mondják. Mondja a férj és mondja a feleség: magázódva, egymást meg se érintve, fahangon. Nem gondolnám, hogy hazudósak lennének, csak épp azt – úgy öt perc után –, hogy kissé unalmasak. No­de – gondolom én – már Molnár Ferenc megmondta, hogy nehéz darabot elkezdeni: gyorsan informálni kell a nézőt róla, ki kicsoda, mi egymáshoz való viszonyuk, mi a drámai kifejlethez vezető esemény az életükben. Szerelmi házasság, zsidó férj, keresztény feleség, egy közös gyerek és épp megjelent a harmadik zsidótörvény, fajgyalázás, sárga csillag (1941. XV. tc.). Néhány – nem túl fényes – poént áldoz a szerző a helyzet abszurditásának éreztetésére (amikor egymásba szerettünk, nem tudtuk, hogy ez egy vegyes házasság; a gyerekünk melyik felére varrják a csillagot és hány ágút), majd a férj ésszerű tervvel áll elő: váljanak el, menjen férjhez az asszony névleg egy hibátlan származású baráthoz, adoptálja is az asszony félig zsidó gyerekét, és az így nyert kitűnő papírokkal meg az eladott értékeikért kapott pénzzel villámgyorsan utazzanak külföldre. A szerelmes asz­szony persze erre nem akar ráállni, a férj győzködi, az asszony hergeli magát: tőle így akar megszabadulni álnok hitvese, de majd ő bizony bele fog szeretni kiszemelt jövendőbelijébe, mert tisztességes asszony, nem tartatja el magát a pénzéért. Mindezeket a nagyon súlyos, szenvedélyes dolgokat változatlan fahangon, faarccal, egymástól három méterre ülve és választékosan magázódva adják elő. Egyszerre kellene sírni és nevetni ezen az életnagy álságon. Mert tényleg így viselkednek a korabeli filmek decens nagyobb­polgárai (lásd Bulla Elma–Ajtay Andor­szereposztást), a hűséges asszony szere­ti urát teljes mindenével, bárki legyen is az ő ura, az úriember pedig elvérzik a kötelességteljesítés oltárán, itt a gyermekéről való gondoskodás legmagasabb erkölcsi parancsait követve. A rendezés azonban nem segít: egy cinkos szemvillanással sem biztat, hogy ki merjük mondani, meg merjük vallani, legalább magunknak, hogy amire ezek az emberek készülnek, az egy rettenetes nagy marhaság. Még a férj részéről van magasztos áldozatvállalás, de az asszonyéról? Hol az a nagy szeretet-szerelem? Hol az a származás iránt kinyilvánított közöny, ha elég egy kis sértett hiúság, s menten csűr-csa­var zsidós észjárással vádolja férjét? S mindezt a gyerek érdekében, akit egyébként a dada fektetett le, s a távozó férj ezúttal sem kíván látni? Nem arról van-e szó, hogy az egész vérzivataros rémség csak arra jó, hogy egy iszapboldogságban leült házasság végre elégséges okot kapjon a felbontásra?

A szenvtelenség megbosszulja magát: kétségünk marad afelől, hogy drámát vagy komédiát látunk-e, hogy a hősök szíve szakad-e vagy a folyószámlájuk. És mert a figurák nem borulnak ki, nem válnak megismerhetővé számunkra, egy idő után nem is érdekelnek. Unatkozunk. Gondolkodhatnánk is, eldönthetnénk magunk, hogy ez itt tragikus, ez meg röhejes, de ahhoz a színpadtól kellene erősebb impulzusokat kapnunk, mint amilyeneket jegelt hallá fegyelmezett hőseinktől kapunk. Pedig a közönség nagyon igyekszik: a jövendő férj szerepében kelletlenül is tüsténkedő barátot, a potyázó strómant helyénvaló gúnykacajjal minősíti. A záróképpel megint ránk telepszik a kedvetlenség: a rommá lőtt villa épen maradt székeit elviszi a sündörgő házmester; feleség, gyermek, új férj Argentínában gyár­alapít, a munkaszolgálatból visszaevickélt férj azonban nem bánkódik: új világot akar teremteni. Legalább most kéne gondolkodnunk és legalább nyüszíteni egyet, de mi, a publikum is olyan vagyunk, mint a gyenge színész, aki a bánat szót csak lefittyedt ajakkal, a vidám szót meg felcsillanó szemmel ejti ki. Mi is: ha itt valaki az új világ, szebb jövendő ígéretével szolgál, felvesszük az ájtatos pofát, és nem nézzük, hogy gödörbe lép-e, vagy nekimegy a falnak.

A premiert tehát vastaps követte. Nem láttunk ugyan sem jó színdarabot, sem jó előadást, viszont láttunk egy finom dilemmát “ŕ la Márai”. (Kár, hogy annak idején nem írta meg. Miért is?) Épp csak an­nyira érintették a “zsidókérdést”, amennyire azt felindulás nélkül elviseli a keresztény liberalizmus. A téma véres valósága nem sebezte a polgári jó ízlést. Igazán megfelelt színházlátogatási tevékenységünknek.

Nem lep meg, hogy a kitűnő tehetségű Spiró György ilyen darabot is tud írni, ha akar. De nagyon fájlalnám, ha rákapna az effélére.