A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

 

Országok és keresztfák

 

Írország szerelmesei, az Európa-szerte, egyben nálunk is egyre szaporodó hi­ber­nománok az ír sör, zene és tánc mellé most egy sajátosan magyar érdekességű, egyben a nemzetközi hi­ber­no­mán táboron belül hazánknak egészen különleges rangot adó könyv elolvasásával is hódolhatnak szenvedélyüknek: megjelent magyarul Arthur Griffith Ma­gyar­or­szág feltámadása című könyve.

Kétségtelen: némi késéssel történt a dolog, hiszen a könyvet 1904-ben tették közzé Dublinban, azaz éppen kilencvennyolc éve. Eredetileg cikksorozatnak készült, Arthur Griffith lapjába, a The Uni­ted Irishman című, gyakorta betiltott, majd újabb és újabb címeken újraindított függetlenség-párti újságba. A nyom­dászból lett autodidakta közíró és politikus ezekkel a cikkekkel új életre galvanizálta az ír szabadságeszmét, a kulturális pezsgés és megújulás (Synge, Yeats, Joyce és a többiek) közepette már-már eltűnni látszó politikai akaratot. Ezekben az 1904 során megjelent cikkekben Magyarország példáját, az elbukott 1848–

49 utáni passzív ellenállást, az Ausztriával való kormányzati együttműködést megtagadó deáki módszert jelölte meg követendő útnak Írország számára, s az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés képletében látta az ír–angol viszony rendezésének és az ír nemzeti szuverenitás helyreállításának-megteremtésének a lehetőségét. (A magyar tárgyú cikkek 1905-ben folytatódtak: volt közöttük, részben más szerzők tollából, Petőfi Sándorról szóló írás, megjelent egy magyar népmese is, s Griffith újraközölte W. B. Yeats eredetileg 1887-ben íródott “írmagyar” vagy “magyarír” hazafias balladáját, amely nálunk Gergely Ágnes fordításában “És Ré­nyi Ferenc hallgatott – Magyarország 1848” címen ismeretes. Magyar szemmel a legérdekesebb cikk alighanem Sir Ro­ger Casementé volt; őt egyébként később, az 1916-os húsvéti felkelés során játszott szerepéért az angolok felakasztották. Édesapjáról írt, aki a magyar forradalom hírére feladta tiszti rangját az indiai brit hadseregben, Londonban magyarbarát egyesületekben tevékenykedett, majd 1849-ben felkereste Kossuthot, aki ekkor már Viddinben várta, hogy a Török Birodalom – orosz nyomásra – kiadja-e őt és társait az osztrákoknak. Kossuth kapva ­kapott a lehetőségen, és segélykérő levelét az idősebb Casementre bízta, aki tizenkét napig szakadatlan lovagolva Kossuth levelével a csizmája szárában szerencsésen átvergődött az oroszok és osztrákok megszállotta Magyarországon, megérkezett Londonba, és átadta Pal­merstonnak a küldeményt. Palmerston intézkedett, az angol flotta elindult a Dar­danellák felé, a törökök pedig felbátorodtak, és megtagadták a kormányzó-elnök és munkatársai kiadatását.)

Griffith még ugyanebben az évben Sinn Féin néven politikai mozgalmat indított. Az ír-kelta nyelvű kifejezés körülbelül azt jelenti, hogy “mi magunk” vagy “mi magunk egyedül”. Hogy véletlenül cseng össze Széchenyi “egyedül vagyunk”-jával, vagy a magyar ügyekben ekkor már félelmetesen tájékozott Griffith tudatosan választotta, nem tudjuk. A kiegyezést és az utána következő társadalmi-gazdasági fellendülést egyébként szintén Magyarországon volt szokás “feltámadásnak” nevezni, mintegy az 1849 utáni “keresztre feszítés” krisz­to­ló­giai­szoterológiai metaforájának pendant-ja­ként (Voinovich Géza például – arról a Jó­kairól írván, akiről Griffith is megemlékezett a The United Irishman-ben – még 1926-ban is szinte gépies magától értetődéssel használja a “Magyarország feltámadása” fordulatot a kiegyezésre). Griffith gyakran beleütközhetett a kifejezésbe, amikor a dublini Nemzeti Könyvtárban (az egyébként meglepően gazdag) magyar tárgyú történelmi, irodalmi és publicisztikai anyagot tanulmányozta. (Még azt is tudjuk, mit olvasott, ugyanis a könyvtár archívuma máig őrzi köl­csön­zőcéduláit.)

A magyar “párhuzam Írország számára” (ez a könyv alcíme) bevált. Az 1918­as választásokon (egyébként a könyv harmadik kiadásának az évében) a húsvéti felkelést követő véres leszámolástól radikalizálódott választók szavazataival a Sinn Féin elsöprő győzelmet aratott. Megválasztott képviselői úgy határoztak, hogy nem foglalják el helyüket a brit alsóházban, és – testületileg – független ír parlamentnek nyilvánítják magukat. Erre a Deák Ferenc-i szellemű közjogi lépésre angol katonai retorzió, majd gerillaháború következett, ír győzelemmel: az 1921­es angol–ír szerződés szentesítette a független ír államiságot. A szerződést aláíró delegációban ott volt Arthur Griffith is, akit a következő évben, 1922-ban az Ír Szabad Állam első elnökévé választottak. Megérte, amit kifundált: Írország levételét a keresztfáról és feltámadását. (Néhány hónappal később váratlan betegségben elhunyt.)

Minderről – Griffithről, “magyar párhuzamáról” és ennek anyagi erővé válásáról, azaz a modern Írország létrejöttében játszott szerepéről – ma Magyarországon legfeljebb különösen jól tájékozott hibernománok és egy szűk szakmai kör (irlandisztikára szakosodott történészek, irodalmárok stb.) tudnak valamit. A nagyközönség előtt a dolog ismeretlen, de még a nemzet hivatásos propagandistái sem kaptak ezen az or­szág­imázs­szempontból eminensen kiaknázható, egyben többszörösen is aktualizálható ügyön.

Pedig minálunk annak idején rögtön felfigyeltek Griffithre és a “magyar párhuzamra”. A jelek szerint 1904 táján akadtak Budapesten, akik rendszeresen olvasták a The United Irishmant. Sajtóbeszámolók jelentek meg Griffithről, a Budapesti Szemle 1905-ben és 1906-ban is foglalkozott az ír hetilap magyar tárgyú cikkeivel. Még személyes találkozásról is tudunk. Gineverné Győry Ilona (1868–1926), az Angliába kiházasodott kiváló műfordító, aki Byron-, Thacke­rey- és Dickens-fordításai mellett (vagy helyett) Orczy bárónő Vörös Pim­per­ne­lé­nek a magyar átültetőjeként tett szert valamelyes (azóta szertefoszlott) hírnévre, Angolok című, 1914-ben megjelent kötetének egyik cikkében, “A kelták között – Írországi levél” címmel arról számol be, hogy előadássorozatot tartott Írországban, ahol minden Magyarországgal kapcsolatos információt lelkesen fogadtak, főként a Griffith-könyv hatására; mint írja, egyik előadásán, amelyet “az egyik radikális testületben”, a Sinn Féin­ben tartott, maga Griffith, “a könyv szerzője elnökölt”.

Idővel viszont, nyilván sokféle és mindenképp elemzésre érdemes okból, Grif­fith-t és könyvét elfelejtettük. Az 1918­as évet, amikor Dublinban megjelent a Magyarország feltámadása harmadik, átdolgozott kiadása, Magyarországon nemhogy feltámadásként, hanem – az eredeti metaforarendszeren belül maradva – újabb keresztre feszítés kezdeteként élték meg. Griffith könyvét akárcsak emlegetni is groteszkül hatott volna, s később sem kínálkozott semmi, ami aktualizálhatta a témát. Szinte a legújabb időkig tartott a csend, s azóta is meglehetősen alkalmi és szórványos az érdeklődés: én egy 1982-ben megjelent cikkemben foglalkoztam vele (Joyce és a magyarok. Valóság 1982/9), az Írországban élő Kabdebó Tamás, aki 1988-ban könyvhossznyi tanulmányt jelentetett meg angolul Griffithről és a “párhuzamról”, a kilencvenes évek elejétől kezdve több további cikket is írt a témában, s közülük volt, amelyik magyarul jelent meg (például a Petőfi, Poet and Patriot: Bevezetés Arthur Griffith cikkéhez, Irodalomismeret 1999/1–2), az olasz illetőségű Fáj Attila is megjelentetett 1997-ben egy alapos tanulmányt a tárgyban (A “Magyarország feltámadása” című pamflet és Joyce. Vigilia 1997/2), s Szentesi Zöldi László, a jelen kiadás kísérőtanulmányának a szerzője is írt korábban a témáról (Arthur Griffith könyve a magyarokról. Magyar Fórum 1998/16). Szaktanulmá­nyokban, PhD-értekezésekben fel-felbukkan Griffith és könyve, de – ahogy mondani szokás – nagyjából ez minden, bár ez sem semmi.

Pedig jobban is érdekelhetne bennünket a dolog, ugyanis Griffith nem csupán a politikát ihlette meg a Magyarország-párhuzammal, hanem a szépirodalmat is. 1922-ben, Griffith elnökségének és az Ír Szabad Állam hivatalos létrejöttének az évében jelent meg James Joyce Ulyssese, és ez az egybeesés több merőben szimbolikusnál. Joyce igen korán felfigyelt Griffithre (és Griffith kapcsán Magyarországra), és már a Stephen Hero­ban, ebben az 1906-ban félbehagyott önéletrajzi művészregény-kísérletében is utal a “párhuzamra”. Igaz, eléggé kétkedő modorban. Stephen, az író regénybeli alakmása az eszményítés és a kritikátlanság bűnében marasztalja el Griffith Magyarország-képét, mivel szerinte Grif­fith és hívei nem kívánnak tudni arról, hogy “a magyarok nagyon is hatékony aggresszivitással bánnak a politikailag hozzájuk kapcsolt latin, szláv és teuton népességgel, amelynek a száma nagyobb az övükénél”. Ettől függetlenül a távolból – Triesztből, majd Zürichből – rokonszenvvel figyelte a Sinn Féin törekvéseit, leveleiben többször nyilatkozott elismeréssel Griffithről, és 1912-ben, amikor rövid időre hazalátogatott Írországba, személyesen kérte támogatását a Dublini emberek megjelentetéséhez. (Griffith nagy tisztelettel fogadta az ekkor még teljesen ismeretlen írót, de nem tudott segíteni.)

Igazi, nagy szerephez azonban az Ulys­sesben jutott Griffith és a “párhuzam”, mégpedig egy gigászi tréfa formájában, amely Írország és a nemzeti gondolat rovására sül el a regényben. Az Ulys­ses tudvalevőleg 1904-ben, a Magyarország feltámadása megjelenésének az évében játszódik, mégpedig június 16-án. A regény szereplői közül ekkor már sokan olvasták Griffith cikkeit a The United Irishmanben, és széltében-hosszában vitatkoznak a “Hungarian policy”-ról, azaz “a magyar politikai koncepcióról”. Közülük többen is tudni vélik, s városszerte suttogják, hogy Griffith az egész ötletet attól az embertől vette, aki, mondhatni, “hazulról” tud valamit ezekről a dolgokról: a regény (Stephen Dedalus melletti másik) főhősétől, Leopold Bloom­tól, aki egy szombathelyi születésű, Írországba szakadt magyar zsidó, bizonyos Virág Rudolf egyszülött fia. A regény első olvasói számára 1922-ben – a “Hun­ga­rian policy” végső diadalának és Arthur Griffith államelnökségének az évében – ez nagyjából azt jelentette, hogy Joyce szerint az ír nemzet a szabadságot, azaz közel nyolcszáz éves álma beteljesülését – hogy Bloom regénybeli attribútumait csokorba fogjuk – egy idegenszívű jöttment szabadkőműves magyar zsidó éceszgébernek köszönheti, akit ráadásul a regény tizenötödik fejezetének delíriumos látomásában a feltámadt Írország királyává koronáznak, I. Lipót néven, “Szent István vaskoronájával”. (Bloom megkoronázásának a leírásában egyébként Joyce helyenként szó szerint idézve forgatja ki Griffith beszámolóját I. Ferenc József 1867-es koronázási szertartásáról.)

Az ilyen vicceket, ugyebár, mifelénk – mint az íreknél is – nemzetgyalázásnak hívják. Joyce tréfája persze – amúgy mellékesen – az irodalmi halhatatlanságot is meghozta Griffithnek és “párhuzamának” a történelmi jelentőség mellé. Egyben Joyce maga is felállította – mélyebb, közvetettebb és irodalmibb értelemben – az ír–magyar párhuzamot: a regény “jelene” Írország, a nyugati perem, “múltja”, emléktere viszont Ausztria–Magyarország, a keleti periféria. Talán erre gondolt Anthony Burgess, Joyce legjobb angol tanítványa, amikor azt mondta a regényről, hogy “az Ulysses bizonyos értelemben az Osztrák–Magyar Birodalom utolsó nagy művészeti produktuma”.

Minden okunk megvan rá tehát, hogy elolvassuk a Magyarország fel­tá­ma­dá­sá-t, s csak dicsérni lehet mindazok munkáját, akik közreműködtek a magyar nyelvű kiadásban. Mégis tennünk kell néhány észrevételt. A magyar szöveg az eredeti mű 1918-as, harmadik kiadását követi (bár két, nem közvetlenül Magyarországgal kapcsolatos függelékét nem hozza). Fontos tudni, hogy ez a kiadás a könyv átdolgozott változata volt, Gri­ffith jelentős tartalmi és hangsúlybeli változtatásokat eszközölt benne: az 1904-es, első kiadásban Kossuth van inkább előtérben, az 1918-asban Deák viszi a prímet; 1904-ben Görgey még hazaáruló, 1918-ban már nem (1921-ben, az államszerződés aláírásával egyébként Griffith maga is hazaáruló lett, mivel az Ír Szabad Állam fejében eladta Ulster tartomány hat megyéjét, a mai Észak-Írországot az angoloknak – intranzigens ír köztársaságiak legalábbis így gondolják mind a mai napig); az 1904-es kiadásban a “feltámadás” jelentésű “resur­rec­ti­on” szó végig nagy kezdőbetűvel van szedve, az 1918-asban kisbetűvel áll stb. Mindez persze legalább annyira mellette, mint ellene szól a döntésnek: ha a szerzői akaratnyilvánítást tiszteljük jó filológusként, akkor a végső szövegváltozatot kell lefordítani, ha viszont a történeti szempont a fontos, és azt akarjuk tudni, hogy mi hatott 1904-ben az olvasókra és az ír politikai küzdelmekre, nyilván az első kiadást kellene előnyben részesítenünk.

A fordítás jól olvasható szövegébe egyébként néhány hiba és félreértés csúszott. Némi következetlenség és zavar mutatkozik például a nevek írásmódjában: ha Jellasicsot így, magyarosan írjuk, azért Windischgrätz nevében még fel lehet tenni az a-ra az umlautot; Swift és Berkeley tizennyolcadik századi filozófus-kortársa a 136. oldalon Molineux, a 137.-en már (helyesen) Molyneux; ugyanitt a “Dean Swift” szókapcsolatban a “dean” nem a Gulliver szerzőjének a keresztneve, hanem egyházi tisztét jelenti, a magyar “esperes” szó a megfelelője. 1922 előtt az alkirály székhelye a dublini “Castle” volt, a nagy kez­dő­be­tűvel írott szót metaforikusan a brit uralom megjelölésére használták az írek: a fordításban következetlenül, egyszer “vár”, egyszer “palota” alakban jelenik meg. Többször is felbukkan a szövegben egy titokzatos utalás Magyarország “gáz- és vízellátására”, illetve “gáz- és vízügyeire” (az 54. és 59. oldalon), amivel a magyar olvasó nemigen tud mit kezdeni (az 1850-es évekről van szó), a “megyei tanácsok” helyére a szabatosabb “megyegyűlések” kívánkoznak, s a “tized törvény” illetve az “egyházelválasztási törvény” kifejezésekből sem derül ki, hogy arról az 1871-es törvényről van szó, amely Írországra nézve megszüntette az anglikán egyház államegyházi státusát, és eltörölte az egyházi tized fizetésének kötelezettségét. Néhány magyarázó jegyzet vagy – még inkább – a könyv végéhez illesztett glosz­szárium mindenképp jobban szolgálta volna Griffith könyvét, ezt az igazi és nemes ír–magyar “közös ügyet”.