A Mozgó Világ internetes változata

Donáth László

Miért szemléled a hitszegőket?

 

Különös, az utóbbi hetek egyházakkal kapcsolatos zajos-zűrös megnyilatkozásai elsősorban nem azért elgondolkoztatóak, amit kiváltottak, hanem a tartalmuk miatt. Pedig csak az történt, aminek történnie kellett. Sem sztoikus, sem fatalista nem vagyok, sőt lelkészként engem a politikai és a pasztorális érzékenységen túl létemben terhelnek ezek az események. Ezért írtam, szóltam oly gyakran a kilencvenes évek első felében, lett légyen szó tábori lelkészségről, abortuszról, iskolai hitoktatásról, homo­szexua­li­tás­ról, az egykori egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről, a közszolgálati média egyházi igénybevételéről. 1989 óta szisztematikus teológiai megfontolásaim kizárólag a civil társadalom egészéhez szóló napilapokban és folyóiratokban jelentek meg. Minden erőmmel attól akartam óvni az embereket, hívőket és vallásosakat, tradicionalistákat és szekularizáltakat, ami bekövetkezett: a nagy lélekszámú egyházak burkolt államosításától, a felekezeti jogegyenlőség gyakorlati-financiális kijátszásától, a vallási fundamentalizmus belpolitikai erővé transz­formálásától és a szélsőjobboldali törekvések akár “reformátori”, akár “ellenreformációs” ideológiaként való egyházi recepciójától. Nem sikerült.

Valószínűleg azért, mert a rendszerváltás folyamatában elillant az az imaginárius erkölcsi érték, amelyet pusztán kívülállásuk okán tulajdonítottak a nagy keresztény felekezeteknek. Az iskolák államosításától az 1963-as nagy amnesztiáig a papságnak vállalnia kellett a sorsközösséget az emberekkel. Ezért tudta megőrizni velük a hit közösségét is, tehát a hitközséget. A kádári konszolidáció, különösen az új gazdasági mechanizmus konkrét lehetőséget kínált egyéni életstratégiák kialakításához, s ezek révén a hívek többsége a hetvenes évek közepén mind az egyházzal, mind felebarátaival felmondta a hit- és sorsközösséget. Ebben az időben intellektuálisan maradandót két teológus hozott létre: a katolikus Nyíri Tamás és a református Vályi Nagy Ervin. Az Állami Egyházügyi Hivatal éberen őrködött azon, hogy a demokratikus ellenzék aktivitása ne érje el az egyházakat. Talán ha tucatnyi lehet a Szetában, a szamizdatterjesztésben vagy a másképp gondolkodás műhelyeinek létrehozásában serénykedő lelkészek száma. A Magyarországi Metodista Egyház története azonban mutatja, hogy bátor és jellemes emberek egyetlen karizmatikus vezető – Iványi Tibor – révén nemcsak gondolkodni, de cselekedni is tudtak másképp.

A nyolcvanas években tovább már nem volt szükség “gyökérkezelésre”. Látszólag elhalt az ideg. Vajon mihez is kezdhetett volna ez az önmagát már régen politikai eunuchhá tett establishment a rendszerváltással? Nem akarták, hiszen szőröstül-bőröstül a létező szocializmus normáit sajátították el. A történelem kegyes volt hozzájuk. Elmaradt a társadalmi léptékű önvizsgálat. Senkinek sem kellett számot adnia arról, mit tett, vagy mit mulasztott el a megelőző negyven­ötven évben. Erkölcsi tekintéllyel nem bírók léptek be gyorsan valamelyik lovagrendbe, vagy halászták elő nagyapjuk vitézi címét. 56-os érdemekkel e körből senki sem dicsekedhetett, maradt hát a ködös sóvárgás a hősök után. Két egyház meg is lelte a maga héroszát, a katolikus Mindszenty bíboros, az evangélikus Or­dass püspök személyében. E kései személyi kultusznak eddig csak az elfogulatlan történelmi vizsgálódás esett áldozatul. Az érdemteleneket azonban az önvigasztalásnál praktikusabb célok is vezették: kevesebb a gond a hívekkel, ha bálványimádók, mint ha azon tűnődnek, milyen egyházat akarnak maguknak. Talán a Magyarországi Református Egyház az egyetlen, amely több mint tíz évig nem tett határozott lépést a politikai közéletben is aktívan tenni vágyó lelkészei ellen. Lám, milyen sokat számít a zsinat­presbiteri és demokratikus hagyomány! Mára persze rendet csináltak ott is. Kicsit koncepciós ízű, ahogy ifjabb Hegedűssel leszámoltak, hiszen akár nyolc évvel ezelőtt is kárhoztathatták volna a mostani választások előtt fél évvel megítélt világnézete miatt. Egyháza zsinata és tanítói csupán besegítettek a pártpolitikai és kormányzati szcenárió megvalósításába. Hegedűs püspök és családja történelmi “érdeme”, hogy a nemzeti radikalizmus “papi-szalonképessé” vált, emelt fővel lehet zsidózni, s érezni a kontinuitást két évezred keresztény an­ti­ju­da­iz­mu­sával és az összetartozást sok-sok más felekezetű testvérrel, akik szintén gyűlölik a liberálisokat, a bankokat, a glo­balizmust, az elzárkózó gőgös Nyugatot és a babiloni parázna újabb re­di­vi­vu­sát, az Egyesült Államokat.

És mégis, bármennyire bugyborékoljon is e böjti hetekben a barnászöld szenny, az aktuális “talmi cenkek” is a semmibe hullanak. De megmarad Ady és Németh László, Ravasz és Bibó, Erdei Ferenc és Losonczy Géza. Miért szemléled hát a hitszegőket?

A kilencvenes évek közepére benépesült a hazai felekezeti élet. Nem volt ebben semmi rendkívüli, a civil társadalom autonóm és szerves működésének következtében tízezernyi alapítvány és egyesület, társaság és klub mellett megötszöröződött a magukat törvényesen is hitvallásos közösségként azonosítani kívánó egyházak száma. A nagy világvallások, az iszlám és a buddhizmus követői több önálló felekezetet is létrehoztak. Ez sem meglepő, hiszen a maroknyi magyar ádventista is három egymástól független egyházi szervezetben éli meg azonos hitelveik normái szabta életét. Nem a sátán művelte ezt, hanem a világnézetileg semleges állam törvényes gyakorlata hozta magával. Beindult a szabad verseny a lelkekért, hogy aztán rájuk hivatkozva minél több kiváltság és jószág illesse az anyagi javak termeléséből önként ki­ma­radtakat.

A frissen bejegyzett felekezetek közül egy sem volt annyira ambiciózus, agresz­szív és eredményes, mint a Hit Gyülekezete. Még húszéves sem volt, amikor kettészakadt, mint a mesebeli kis gömböc. Addigra azonban sikerült a nagy keresztény felekezeteket ellenségévé tennie. A gőg rossz tanácsadó. Különösen ha olyan antagonisztikus ellentmondások leplezésére szolgál, mint amilyen e felekezet könyörtelen belső fundamentalizmusa és nyilvánosság előtti elkötelezett liberalizmusa között van, vagy amilyen az antiszemitizmus elleni harcos fellépése és a maga Izráeltől elörökölt üdvösségkizárólagossága között feszül. Tán megbocsátható iróniával úgy látom, a Hit Gyülekezetét is a rendszerváltás tette tönkre: bizonyára gyógyító közösség lehettek mindaddig, amíg hihettek abban, ami 90 után megvalósult. Aztán az diktált, ami megvalósult, s már sem a hitre, sem a gyógyításra nem volt szükség. Mert ebben, ami létrejött, nem a gyógyítás, hanem a profit és a presztízs igazol, ehhez pedig nem hitre, hanem pártra és pénzre van szükség. Ma még nem lehet megállapítani, hogy a Fidesz két éven át tartó totális keresztes háborúja a Hit Gyülekezete ellen vajon az SZDSZ iránti gyűlöletéből eszkalálódott-e, vagy a nagyegyházi főemberek történelmileg determinált gerjedelméből, hogy átéljék a náluk nyilvánvalóan eredményesebb eretnekek eltiprását. Az azonban már most is tudható, hogy az aktuális egyházpolitikai status quo kialakításának első jelentős állomása volt ez a dicstelen leszámolás, amelyhez boldogan tercelt mind az MDF-frak­ció, mind a kisgazdák, tanúsítva, hogy a gyűlöletkeltés nem a MIÉP privilégiuma. Ekkor tapasztaltam meg először, milyen rezignáltan veszi tudomásul az MSZP­frakció többsége a kormány és a jobboldali pártok brutális támadását a civil társadalom valamely intézménye ellen. Ezt a lagymatagságot még elítélhetőbbé teszi, hogy a támadás végső célzottja, az SZDSZ megroggyant, s bizonyos mértékig meghasonlott, egyre inkább hárítani igyekezvén közösségét a pellengérre kény­sze­rí­tet­tekkel. Szégyen, hogy – látva mindezt – az MSZP kripto-kle­riko-kon­zer­va­tív képviselőinek a szíve repesett az örömtől.

Nem a sors vagy a végzet akarta úgy, hogy egyedül maradtam 1999 őszén azon a plenáris ülésen, amelynek napirendjén elkezdődött az általános vita a halottak napja munkaszüneti nappá nyilvánításáról. Ez az ügy rajtam kívül – úgy látszott – egyetlen ellenzéki képviselőt sem érdekelt. Rendszeresen prédikálóként már ritkán írok vázlatnál többet. Ez alkalommal megírtam kétheti kutatómunkám eredményét, hogy túl ne lépjem a megengedett időt. Ha nincs kezemben a kézirat, istenuccse, otthagytam volna e leg­ugarabb magyar ugart. Sámson érezhette így magát a filiszteusok között. A mai napig fülemben cseng annak a revizorkülsejű reformnyilasnak a hangja, aki érveimet azzal próbálta diszkreditálni, hogy engem nemcsak híveim és püspökeim, de maga az Isten is utál, ezt ő mint jó evan­gélikus tanúsítja. Felszólalásom, amelyben Luthert idézve a legnagyobb szektának neveztem a pápistákat, s bizonyítottam, hogy a Sasvári-féle javaslat tudatos megtévesztésen alapul, tartózkodó – apám szavajárását idézve –, beszari reakciókat váltott ki. A református és az evangélikus püspökök nem emeltek kifogást a kormány által tervezett módosítás ellen, tudtommal a zsidók sem, viszont a katolikus érsek nyomatékosította, hogy egyháza nem kérte ezt a politikai gesztust. A többi felekezetet meg sem kérdezték. Végül a Fidesz-frakció vezetője lezárni akarván ezt a piszlicsáré ügyet, amelyet két hónapra megakasztottam, egyezkedésre hívta az egyházi embereket, akik az akkor már ismert módosító javaslataimat (nagypéntek, szenteste, reformáció ünnepe) nem támogatták, a miniszterelnök református lelkész főtanácsadója pedig elfelejtett elmenni e tárgyalásra. A szavazáson négy református lelkész képviselő közül kettő rezzenéstelenül szavazott igennel, a másik kettő nem nyomott gombot. És ismét akadt néhány renegát az MSZP-frakcióban, aki lelkiismereti szabadsága sérelmének érezte volna, ha nem támogathatja a katolikus egyház primátusának e szimbolikus állami megerősítését.

Miért szemléled a hitszegőket?

Egyetlen ember volt, ki nemcsak értette hiábavalóságnak látszó küszködésemet, de addig nem nyugodott, amíg beszédem meg nem jelent a lapjában, éppen november elsején, mindenszentek napján. Aztán megölte magát. Bossányi Katinak hívták.

Ekkor szökkent szárba az, ami most hozza meg termését. Volt persze hasznos kezdeményezés is. A börtönlelkészség visszaállítása erről tanúskodik. Azonban még a rab lelkek is presztízstényezővé tehetők. A három nagy felekezet saját belső alkuja nyomán sorsot vetett a háromtucatnyi börtönre. A rabbit – akárcsak a tábori lelkészség esetében – nyomban kinevezték országos börtön-főrabbivá. Bár a büntetés-végrehajtás is katonai szervezet, a honvédséggel ellentétben a börtönlelkészek nem integrálódnak a szervezetbe, így aztán az jutott némely nagyravágyó klerikus eszébe, mi lenne, ha kárpótlásul a börtönlelkész köztisztviselővé nyilváníttatnék. A vásár azonban mindig kettőn áll, az együvé tartozás ilyen frivol manifesztálását már nem óhajtotta az erősebbik fél.

A kormány két kiváló – a vallásos magyar népesség több mint kilencven százalékát lefedő felekezeteket reprezentáló – éceszgébere, Schanda Balázs és Balog Zoltán ügyesen taktikázva készítették elő a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény szigorítását. A kormányzati ciklus utolsó harmadában akartak erre sort keríteni. Hiszen ez az a törvény, amelyre talán csak az elmebeteg nem érzékeny. Azonban még egeret sem vajúdtak a hegyek. Nem sikerült kikényszeríteni, hogy világi törvény szabja meg, mitől vallás a vallás, és azt sem, hogy ügyész őrködjék azon, nehogy valaki “vallásgyalázóvá” legyen. Be kellett érnie az apparátusnak azzal, hogy a polgári lét szövetébe fonja a “civil vallás” motívumait. És a társadalom a látszat szerint repesve ado­rált, amikor a köztársaság “templomát” megszentségtelenítették az idegen istenség, a királyság kultuszi tárgyának, a koronának oda helyezésével. A bálványimádást csak a zsidók tartják a legcsúfabb bűnnek. Én megértőbb vagyok görögökkel és rómaiakkal, aztékokkal és majákkal. Elvégre, ahogy a reformátor egyik hitvallási irattá lett kátéja kezdetén bölcsen megállapítja: mindenkinek van istene. Mindenkinek az az istene, akin a szívével csüng, tehát akiben bízik, akitől mindent vár és remél, akit testével-lelkével szolgálni kész. Mit bánom én, hadd csüngjön mindenki szívével, amin akar: akár Lenin bebalzsamozott tetemén vagy Szent Antal gipszszobrán, akár a Kossuth történelmi tette óta múzeumi tárggyá lett koronán. De nem az ország házában. Az állam egyetlen kultusz iránt sem tanúsíthat aktív magatartást.

Itt azonban még rútabb történt: a koronabálvány örve alatt az állam, pontosabban néhány reprezentánsa azt kívánná, őt magát tiszteljék szentként. Ehhez rendelték hozzá a keresztény főpásztorokat. Istentelen szívük mélyén fölcsillant a gőg: ha a Szentírás magát néven nevezni nem engedő Urát nem is, de legalább rá hivatkozó szolgáit bevonhatták csillapíthatatlan önimádatukba. Elvégre sem intellektuális, sem morális teljesítményük nincs, és azt, hogy a történelem miképpen fogja megítélni, amit most csinálnak, sem kedvük, sem idejük megvárni. Most és ne holnap ismerje el minden magyar: rajtuk kívül nincsen sem ész, sem akarat. S mivel övék az ország és a hatalom, adassék hát nekik dicsőség is. Hiszen nincs isten rajtuk kívül, csak a mesékben meg a Bibliában, a tudatalattiban meg az álmok és a vágyak extrapolációjában – kit érdekel az. A cigány is annak húzza, aki fizeti. S ki fizeti rajtuk kívül ezt a sok éhenkórász papi személyt? 1989-ben néhány tízmillió fölött diszponált az egyházügyi hivatal, öt év múlva az egyházaknak juttatott állami támogatás még nem haladta meg a tízmilliárdot. Az 1997-es egyházfinanszírozási törvények nyomán három évvel később lényegében az államtól független, önerős hitéleti intézménnyé kellett volna válnia a katolikus, református, evangélikus és zsidó felekezetnek is. Az 1998. őszi megállapodások – melyek az 1997-es szentszékinek a származékai – egyrészt gyógyírt hoztak arra a konfesszionális sértődöttségre, amelyet a szocialista kormány ostoba és a katolikus ágensek eredményes munkálkodása nyomán minden más felekezettel szemben szűkkeblű eljárása okozott. Másrészt kimondatlanul is egyértelművé tették: az egyházügyi hivatal tíz éve kimúlt ugyan, de nem kell tovább szorongani attól, mi is a teendő. Isten akaratából megint egyszer olyan kormánya van az államnak, amely gondoskodik önállóságot sohasem ismert főpapjainak útbaigazításáról. És hogy legyen mivel elfoglalniuk magukat, kaptak sok-sok pénzt, általában három-négyszeresét annak, amit a zsugori Horn adott. Lehet beruházni, felruházni, osztozkodni, jutalmazni – van mit csinálni. És csak akkor szólnak, ha baj van. Mint most is a kedvezménytörvény s a hozzá kapcsolódó Or­bán–Nastase-paktum kiváltotta társadalmi nyugtalanság lecsillapításakor. Bizony úgy történt, mint egykor: a szürke eminenciás kezébe vette a telefont, és sorra felhívta az első számú cégvezetőket. A három főpapi nyilatkozat, ha nem a rendkívüli kül- és belpolitikai nyomorúsághoz kötődnék, megérne egy derűs her­me­neu­tikai vizsgálódást. A katolikus egyház állásfoglalása – azé a katolikus egyházé, amelynek felső kapcsolata eo ipso cserbenhagyta a csángó magyar katolikusokat a Regátban, hiszen ottjártakor a pápa rájuk sem nézett: sorsuk a mielőbbi teljes beolvadás, és ennek nyomán a román nemzeti katolikus egyház megteremtése – hemzseg a pártállami időkben elvárt tanúbizonyságokat megidéző szak­robürokratikus frázisoktól. A reformátusok közleménye sem hagy semmi kétséget afelől, hogy mind jó, amit ez a kormány tészen. A kis evangélikus egyház, bár a méltóságos kérést nem merte magától elhárítani, a két nagytól eltérően csak imádkozásra szólította híveit, hogy végsőképp javára legyen az országnak ez az egész…

Miért szemléled a hitszegőket? – kérdem végül magamtól is. És ha lesz idő, és lesz lap, tovább tűnődöm majd arról, miképpen függ össze az egyházak államosítása és az egyre burjánzóbb vallási fundamentalizmus. És arról, hogyan és mi­végre tudta a klérus jelentős többségét pártja és kormánya mellé állítani ez a ja­kobinusnak csak látszó egykori girondista, aki vélhetően világéletében – vágyva vagy elfojtva – royalista volt és maradt.

Húsvét előtt azonban ennyi elég. Meg ez a zsoltáros mondat Habakuk prófétától: “Avagy nem öröktöl fogva való vagyé te? Az Úr én Istenem, én szentem, nem veszünk el, Uram, az ítéletre rendelted ötet, és te, én erősségem, az mi dorgálásunkra választottad ötet. Tisztábbak az te szemeid, hogy nem mint az gonoszságra nézhetnél, és az embereknek nyomorgatását nem nézheted: Miért tekintesz tehát az hitetlenekre? és el hallgatod, mikor az Istentelen el nyeli az ö nálánál igaz­bat.” (Hab 1,12–13)