Avar János
Washingtonba kéne menni
Hírek szerint a miniszterelnök egy washingtoni látogatással (és lehetőleg az ottani pompázatos fogadtatással) szerette volna megkoronázni a választások előtti külföldi kampánykörútját. Amiben nincs semmi kivetnivaló, hiszen korántsem Orbán az egyetlen újraválasztásáért küzdő kormányfő, aki igyekszik kihasználni a neki – vetélytársával ellentétben – biztos képernyős helyet kínáló nemzetközi szereplést. Esetükben és korunkban akként módosul a mondás, hogy akinek az Isten hivatalt adott, annak látványelőnyt is ad. Bizony, megteszik ezt szó szerint nagyhatalmú politikusok is, egykor Nixon éppenséggel egy pekingi, majd moszkvai csúcstalálkozót iktatott újraválasztási kampányába, miközben kihívója taposhatta az előválasztások “vidéki” havát. S aligha vitatható, hogy egy washingtoni vizit – pláne a Fehér Ház kertjében parádéztatott korhű maskarásokkal – bármely európai kiruccanásnál többet hozna az Orbán-imázs vitathatatlanul szorgos alakítóinak konyhájára. Mégsem akármi – a manapság rutinszerű és túlontúl is munka jellegű európai “csúcsokkal” szemben – az egyedüli szuperhatalom első emberétől akár csak félórás audienciát kapni (több ideje Bushnak és elődeinek sohasem volt egy világpolitikai mellékszereplőre, hogy ne statisztát mondjunk). De abban sem Orbán az első magyar miniszterelnök, aki kifejezetten kuncsorgott egy ilyen fogadtatásért. A Bush papájának szavával, e kelet-európai “bimbódzó demokráciák” az elmúlt évtizedben e tekintetben kétségtelen előnyt élveztek a hasonló méretű (noha persze jóval jelentősebb súlyú) nyugat-európaiakkal szemben: holland vagy norvég kormányfők évtizedszámra nem jutnak el a Fehér Házba, de nem is igazán ambicionálják. Nincs miről e csúcsszinten beszélni az országukról szinte bizonyosan édeskeveset tudó amerikai elnökkel, akinek viszont hihetetlenül drága minden perce, hiszen neki aztán van belpolitikája is… (Erről apró adalék: amikor az idősebbik Bush még alelnökként, 1983-ban Budapestre is készült, a Fehér Ház sajtótájékoztatóra hívta a körúton felkeresendő államok washingtoni tudósítóit. S amikor rákérdeztem az akkortájt hazánknak legfontosabb vámkedvezmény ügyére, az egyébként világpolitikában jártas, ex-CIA-igazgató Bush zavartan elmosolyodott, s bevallotta, hogy nem tud a kérdésre felelni, mert e témát a repülőgépen tervezte tanulmányozni.)
Egyszóval, a kelet-európai rendszerváltásokat követően sorra és teátrális pompával fogadták a térség új demokratikus vezetőit, így 1990 októberében Antallt is. De amikor a rákövetkező őszön megint el akart menni Washingtonba, csak keservesen sikerült beiktatni e magánlátogatás programjába azt a félórácskát az ovális irodában. Ahonnan is a magyar miniszterelnök és emberei láthatóan lógó orral távoztak, mert amint utóbb kiszivárgott, az első Bush elnök nem igazán örvendezett az Antalltól kapott Balkán-politikai kioktatásnak: “küldje el írásban!” – ezt, különben dicsekedve, maga a látogató közölte a kertben a pár szál magyar újságíróval, mivel az amerikaiak a sajtóteremben elnökük tájékoztatóját hallgatták, ki tíz percet sem várt ezzel, noha tudhatta, hogy ekként elvonja a többi tudósítót az éppen távozott vendégtől. 1993 tavaszán az Antall-kormány sorra menesztette a küldötteit Washingtonba, hogy kieszközöljék a választások előtti – és az új elnök Clintonnál bemutatkozó – fogadtatást, ám hiába (ebben a kormányfőn az év második felében elhatalmasodó betegség csak kis szerepet játszott még). Viszont, amint Jeszenszky külügyminiszter egy utólagos elszólásából sejthető, a magyar diplomácia elszalasztotta a washingtoni Holokauszt-múzeum megnyitásakor kínálkozó lehetőséget, amelyet persze Havel és Walesa pompásan kihasznált: a magángyűjtéssel létrehozott, de szövetségi intézményt természetesen az elnök avatta, s ezért is hívták meg a kelet-európai élvonalat, ámde a zsidó szervezetek kezdeményezésével, amit a Bem rakparton félreértettek (a miniszterelnök mégsem fogadhat el minden magánmeghívást – magyarázgatta a tévében fődiplomatánk). Így aztán csak az utolsó pillanatban mozgósított Göncz elnök parolázhatott, kelet-európai kollégái karéjában, Clintonnal. Kinek pedig Antallék korábban még Budapestet is ajánlgatták a Jelcinnel való találkozás színhelyeként (csak hát az új elnök éppen a belpolitikával verte elődjét, s nem sietett európai utazással kezdeni, a Bill–Borisz show-ra a határ menti Vancouverben kerített sort).
E talán túl részletes visszatekintést azért tartottam szükségesnek, mert jól érzékelteti, hogy a washingtoni vizit s maga az amerikai–magyar kapcsolat a rendszerváltás óta kényes és a kormányok által komplexusokkal kezelt kérdés Budapesten. Jól tükrözte ezt a Clinton által aztán fogadott, de már új magyar kormányfő, Horn washingtoni látogatásának parlamenti feszegetése. Torgyán kisgazda pártelnök teátrálisan kérte rajta számon a Fehér Ház kertjében persze elmaradt teatralitást (noha a szocialista miniszterelnök is részesült benne, mert Clinton – a rá annyira jellemző kamaszos érdeklődéssel – Hornnal együtt tekintette meg az odahozott Ikarus buszt).
Egyébként pár évre rá az előző amerikai elnöknek ez a tulajdonsága vált Orbánnak is a javára. Fogadván a budapesti hatalom új birtokosát és a hamarosan (a washingtoni szenátusi ratifikálás után bizonyosan) NATO-taggá váló állam politikai vezetőjét, Clinton 1998 októberében pontosan azzal az atyai vagy inkább bátyi büszkeséggel nézte az ovális iroda másik karosszékében ülő Orbánt, ahogyan kezelte például a hasonló korú jobbkezét, Stephanopulost: lám, egy új demokrácia fiatal politikusa, aki olyan, mint mi vagyunk. Volt ebben valami az amerikaiak ismert paternalisztikus szokásából, de megbízhatónak tartható információim szerint az elnökre akkor kifejezetten jó benyomást tett a nála majd két évtizeddel ifjabb magyar kormányfő (Orbánról tudni való, hogy az effajta ismerkedések során majd mindenkire ilyen hatással van). Elárulta ezt egyébként Clinton szóhasználata is: “nagyon, nagyon izgatottan” tekintett a “fiatal, erőteljes és progresszív” magyar vezetésre. Még azt is arcrándulás nélkül vette tudomásul az elnök, ami azért abban a vendégkarosszékben nem igazán szokás, hogy Orbán magyarul adott hangot örömének a meghívásért, s ezt helyben fordítani kellett az őket körbevevő nyugati tudósítóknak (másnak is van belpolitikája, Sarontól Chiracig, de aki még a magyar kormányfőhöz képest gyatrábban beszél angolul, az is e nyelven szólal meg, hiszen hazai közönségéhez ráér nem az elnök idejét rabolva beszélni: apró, ám árulkodó jele volt ez a látogató személyiségének).
Orbán ezen az őszön kiváló helyzetben érkezett Washingtonba: az elődje által lebonyolított s persze a Clinton-kormány részéről eldöntött NATO-csatlakozást a szenátus még áprilisban jóváhagyta (feledésbe ment apró adalék, hogy azt megelőzően egy ma is hangadó jobboldali publicista felszólította az amerikai törvényhozás e házát, hogy a magyar választások előtt ne szavazzon a ratifikálásról, ám óhaja nem lett parancs…) Ráadásul 1998 őszén Washington már javában készült a koszovói beavatkozásra, amelyben – de a megelőző hónapok légi felderítésében is – fontos szerep jutott a (még a Horn-kormány idején az amerikaiaknak átadott) taszári támaszpontnak. Ekként, a hivatalos NATO-felvétel előtt formailag igaz volt ugyan, bár a Horn-kormánnyal szemben kicsit méltánytalan, hogy Orbán tudatta: személyében “talán a magyar történelemben először van itt miniszterelnök mint az Egyesült Államok szövetségese” (de hiszen pár hónappal korábban, kormányfői székfoglalójában sem tartotta be a nyugati illemet, nem köszönte meg elődje tevékenységét, amit a washingtoni házigazda természetesen nem mulasztott el a maga elnöki eskütételénél).
Szerepe lehetett e tüntetően meleg (és nyilván nem a két kormány közti világnézeti azonosságon alapuló) fogadtatásban, hogy Washington a maga módján igyekezett jóvátenni a korábbi “vétkét”: 1998 tavaszán sokakhoz hasonlóan alábecsülte a magyar jobboldal kormányra kerülésének eshetőségét, s láthatóan biztosra vette Hornék maradását. A nyáron kinevezett új budapesti nagykövet, Peter Tufo rögvest látványos gesztussal jelezte ezt, amikor Szent István-napi díszvacsorát adott a teljes Orbán-kormánynak. (S már ekkor ő is ízelítőt kaphatott az új miniszterelnök utóbb legendássá váló szokásából, a mások megvárakoztatásából: Orbán vagy másfél órát késett, addig nem lehetett asztalhoz ülni. Később rendre így jártak a rá várók, Schröder kancellártól a pozsonyi opera díszelőadásának közönségéig, bár a Fehér Házba persze még ő sem érhetett késéssel…)
Tufo “nyitása” a Fidesz felé azonban korántsem oszlatta el a (már korábban is észlelhető) washingtoni aggodalmakat a koalíciós partner, a kisgazdák iránt. Máig megfejthetetlen, hogy Orbán miért éppen rájuk bízta – a NATO-tagsággal hirtelen felértékelődött – honvédelmi tárcát. Ráadásul az 1999 tavaszán esedékes koszovói háború előtt. Hamarosan özönlöttek Washingtonból és Brüsszelből a csodálkozó, értetlen és gyakran gúnyos megjegyzések e minisztérium és vezetése sajátos dolgairól, viselkedéséről. Mindez azonban láthatóan hidegen hagyta a miniszterelnököt, amint az 1999 nyarán, a vezérkari főnök kiakolbólításakor is kiderült. Amikor Végh a köztársasági elnöknél (a hadsereg főparancsnokánál) tett szokásos beszámolói egyikén “elárulta” a minisztérium vezetése és a vezérkar közti vitát, ezt főbenjáró bűnéül rótták fel (történetesen a tárca “párhuzamos”, Fidesz-irányítójával, Wachslerrel került elsősorban szembe, s ezt Orbán akkor sem tűrte el, ha az államtitkár nem sokkal korábban a párton belüli utolsó kihívója mert lenni). Végh hiába bízott a NATO-hatalmak támogatásában, kivált az amerikaiakéban (ottani hadiakadémián járva tette magát a nyugati katonai körökben közkedveltté). Még az sem segített, hogy a tárca finoman szólva nem túl kompetens (hamarosan Wachslertől is megszabaduló) vezetését szükséges lett volna ellensúlyozni a szakmailag elismert tábornokkal. Amint arról akkor az Élet és Irodalom részletesen beszámolt, brit és holland kollégája mellett Tufo nagykövet is menteni próbálta a NATOnak megfelelő vezérkari főnököt. A miniszterelnök azonban nem törődött a maga nemében tagadhatatlanul ritkaságszámba menő nyílt nagyhatalmi beavatkozással, amelyre talán sor sem kerül, ha az atlanti köröket nem aggasztja amúgy is a honvédelmi tárca polgári vezetése. A nem karrierdiplomata Tufo odáig ment, hogy az Országház folyosóján közölte parlamenti képviselőkkel: “hagyják békén Véghet”. Állítólag ez felbőszítette – a saját és nemzeti szuverenitására oly érzékeny – Orbánt, akinek hírek szerint “nagyon feszült” eszmecseréje is volt az ügyben az amerikai nagykövettel. Mindenesetre a “NATO-kompatibilis” magyar tábornok megtanulhatta, hogy Budapesten hol lakik az Isten. Eldönthetetlen, hogy ebben a (dolog érdemi részét, a hadsereg átszervezését tekintve aligha indokolt) kishatalmi karakánságban mekkora szerepe volt 1999 nyarán annak, hogy az amerikai belpolitikában magasan állt a majdani republikánus elnökjelölt, az ifjabbik Bush csillaga.
Akárhogy is, a nem sokkal azelőtt lezajlott budapesti Lockheed-botrány jelezte, hogy magyar jobboldali körökben mintegy megelőlegezik a washingtoni őrségváltást. 1999 tavaszán a Fidesz 29 és a koalíciós partner kisgazdák két képviselője, köztük három államtitkár a (republikánus többségű) amerikai szenátushoz írott levélben lobbizott bizonyos Stephen Jones, nem túl magas posztot betöltő Lockheed-menedzser érdekében, őt ajánlván a leendő budapesti nagykövetnek. A maga nemében tagadhatatlanul páratlan és (a demokrata kormányzást tekintve) tapintatlan levelet a budapesti politikusok “szenátorként” jegyezték. Mindhárom államtitkárról, Selmecziről, Balsayról és Gyuriczáról kiderültek túlontúl is személyes motívumaik, de Orbán vélhetően elsősorban nem a hazai – gúnykacajjal elegyes – háborgás, hanem az ügy washingtoni (persze zárt ajtók mögötti) fogadtatása miatt mondatta le őket. S talán ennek az esetnek is szerepe lehetett a miniszterelnök makacskodásában a vezérkari főnökért lobbizó amerikai nagykövettel szemben (a focista egyenlített?).
Mindez azonban aligha okozott különösebb zavart az addigra már nagyon átfogó és minden területen intenzív magyar–amerikai viszonyban, s főként nem az éppen ekkoriban megvalósuló NATOfelvétel meg a koszovói háború idején (Clinton korábban is szemet hunyt afölött, hogy Major brit konzervatív miniszterelnök emberei szorgosan kutakodtak angliai diákkori tettei után, a Bush papa kampányát segítendő; túlságosan nem zavarhatta a Fehér Házat a budapesti “szenátorok” otromba ötlete). Sőt még azt az ellentétet is sikerült feloldani, amely a koszovói bombázások első heteiben alakult ki: noha az Orbán-kormány ezzel később a szocialistákat vádolta, a mértékadó Economist tudtával eleinte maga is ellenezte a magyar területről felszálló NATO-gépek részvételét a légitámadásokban (rejtély, hogy ezt a szocik miért nem “fedezték fel”). Csak az 1999. áprilisi washingtoni évfordulós NATO-csúcson sikerült a brit lap szerint meggyőzni Orbánt. Viszont a NATO első légiháborújában kiderült az is, hogy a magyar hadsereg MiG gépei alkalmatlanok az atlanti együttműködésre, le is kellett őket parancsolni a légtérből. S kezdetét vette a 2001 őszéig tartó vadászgép-felújítási huzavona. Nincs terünk akár csak ecsetelni is annak bizarr fordulatait (beleértve a végjátékban ismét Tufót előcibáló korrupciós vádat), ám az kétségtelen, hogy az egymást váltó washingtoni kormányzatok egyformán igyekeztek elfogadtatni Budapesttel az F-16-os, tehát amerikai gyártmányú gépeket. Még nagykövetként, 2000 nyarán Tufo több nyilatkozatban értésre adta, hogy Magyarországnak “NATO-kompatibilis” légierőre van szüksége, s amikor az Orbán-kormány mégis a Gripenek mellett tette le a garast, a már Bushék által kinevezett utód, Brinker asszony még tett egy utolsó pillanat utáni erőfeszítést a magyar döntés megváltoztatására.
A Big Businesshez felettébb közel álló Bush-kormányzat láthatóan rosszkedvűen vette tudomásul a magyar gépválasztást, noha amúgy nagykövete mindig fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy kifejezetten szorgalmazzák az ország mielőbbi EU-tagságát. Ám az afgán háború amerikai, partnereket lényegében mellőző lebonyolítása is jelzi, hogy a mai washingtoni politikai és katonai vezetés fegyverkezési és hadviselési ügyekben igényt tart a szuperhatalmi felfogás érvényesítésére, vagyis rosszul tűri, ha nem veszik figyelembe elképzeléseit, pláne (élénk nagyköveti lobbizással kísért) ajánlatait. Bizonyíthatatlan, hogy Orbán 2001 tavaszán jószerivel kierőszakolt betoppanása a Fehér Házba azért érhette el célját, mert az elnök és alelnök ezzel is elősegíteni vélte az F-16-osok budapesti landolását. Miként az sem bizonyítható, hogy a magyar kormányfő idén februári bostoni villámlátogatásakor a meghiúsult ügylet okán maradt el – a Fideszkampányban annyira áhított – washingtoni photo opportunity: ez a Fehér Ház szóhasználata az alkalmakra, amikor kamerák elé állítható, vagyis a médiában szerepeltethető a politikus. Május elsején Orbán kétségtelenül bejutott Cheney alelnökhöz, ahová Bush is betoppant: ez az elnök családjában bevett szokás, a papa 1989-ben szintén ezt tette, amikor – Gorbacsov haragjától tartva – nem akarta maga fogadni vendégként a még magánember Jelcint. Hazánk miniszterelnöke egy konzervatív amerikai alapítvány díját átvenni ment Washingtonba, s mintegy kész helyzet elé állította a Fehér Házat: az élénk előzetes magyar sajtótálalás nyomán kifejezetten megalázták volna Orbánt, ha nem fogadják, noha az új elnök akkortájt inkább kerülte a külföldi vendégeket. Hogy mennyire a házigazda kikényszerített jelenlétén volt a magyar hangsúly, arról árulkodik Cheney ilyetén “lefokozása”: a kapcsolatok érdemi részét tekintve bőven elegendő lett volna találkozni a nagy tapasztalatú alelnökkel, hiszen Bush világpolitikai ismerethiánya éppenséggel mindmáig viccek témája Amerikában (de legalább mára megtanulta, amit kampányában kínosan nem tudott: a pakisztáni elnök nevét). Szórakoztató adalék volt, hogy a látogatás után a kormányfő külpolitikai tanácsadója egy lapnyilatkozatában szinte áradozott az amerikai elnök (még hívei által sem reklámozott) külpolitikai jártasságáról…
Idén februárban a bostoni díjátvétel fogása mintha nem vált volna be, bár amikor kipattant a magyar lobbizás egy elnöki audienciáért, együtt a háttérforrások szerinti politikai magyarázatokkal, az amerikai nagykövetnőnek sietve cáfolnia illett az állítást a kapcsolatok megromlásáról. Brinker asszony diplomáciai mentegetőzését épp saját korábbi kijelentése – a magyar rádióelnök szóhasználatában novemberi “brekegése” – tette némileg hiteltelenné. Brinker elhíresült beszédét a Harvard Klubban mondta, s mivel a szöveget előre kiosztották a sajtónak, szó sem lehetett rögtönzésről. A gondosan kiporciózott, a State Department diplomáciai profijainak keze nyomáról árulkodó megfogalmazások eleve kizárják azt is, amivel a magyar jobboldalon siettek megvádolni az újsütetű nagykövetet: hogy alig párhetes budapesti benyomásainak adott volna hangot. Utóbb az amerikai külügyminisztérium egyik főtisztviselője el is oszlatta az ilyen, szándékosan naiv nézeteket. E washingtoni kormányvéleménynek bízvást tekinthető beszédnek főként egyetlen szakasza kapott nagy sajtótálalást, noha több megfogalmazása is – a sorok közötti olvasás hazai és persze diplomáciai hagyományának megfelelően – sokat elárul az Orbán-korszak amerikai megítéléséről. Amerika abban érdekelt, hogy Magyarország “stabil, jólétben élő demokráciává fejlődjön”, s akként “segítsen stabilizálni a térséget”, lehetőségeket kínálva az amerikai tőkének és modellt másoknak – mondta Brinker. Legfeljebb megelőlegezve, de semmiképpen sem már nyugtázva e fejlődést. Viszont nyomatékkal utalva a hazánkba már befektetett nyolcmilliárd dollárnyi (több mint kétezer milliárd forintot kitevő) amerikai befektetésekre (a többi nyugatival együtt alighanem NATO-felvételünk legfőbb indokára: a pénzt illik megvédeni). Washington azt várja Budapesttől, hogy “akkor is erősek maradjanak a kétoldalú kapcsolatok, ha Magyarország még közelebb kerül az EU vonzásköréhez”: értsd, nem lehet minden döntés “Gripen-párti”. Eljött az ideje annak, hogy a magyar vezetés bizonyítsa a világnak, mennyit lépett előre az elmúlt évtizedben, s ezért biztatta az amerikai nagykövetnő Budapestet “előremutató” kezdeményezésekre a terrorizmus elleni harc terén, vagyis felzárkózásra a washingtoni vonal mellé. S Brinker külön is szóvá tette az égetően szükséges (magyarán: elmaradt) katonai reformot, amelyről megengedte, hogy “bonyolultabb és időigényesebb, mint képzelték”. Mindenesetre “új és NATO-kompatibilis fegyverrendszerekre” van Magyarországnak szüksége, tehát a dolgot nem lehet tovább lelazsálni a State Department, de inkább a Pentagon nézete szerint.
Magyarország “stabilizáló” szerepét az egyik kulcskérdésnek minősítve Brinker asszony diplomatikusan szóvá tette a fő washingtoni kifogásokat, illetve aggályokat is. Így az “átláthatóság” gazdasági követelményét, az olyan állami megrendeléseket, amelyeknél a kormányzat tevékenysége “őszinte és átlátható”, s amelyeknél “nincsenek előre eldöntött győztesek és vesztesek”: az amerikai cégeket nem szabad hátrányba hozni az uniós csatlakozás folyamatában – üzente az amerikai Big Business kormánya a magyar (és ugye svéd–brit) vállalkozókat favorizáló budapestinek. Mert – figyelmeztetett a nagykövet – “sem az EU-integráció, sem a hazai termelők védelme” nem érvénytelenítheti a magyar elkötelezettséget a nyitott piacok (a Clinton-, de még inkább a Bushkormány globális vesszőparipája) iránt.
Bennem felidéződött a légibalesetben meghalt Völgyes Iván pár évvel ezelőtti budapesti előadása, amelyen előrevetítette a hazánkban “lezajló” amerikai–uniós erőpróbát. Joggal vált azonban politikai szenzációvá Brinker asszony ama fejtegetése, amely okkal kavarta fel a szélsőjobboldali – és gyanú szerint kormányzati – kedélyeket. Hagyján, hogy külön utalt a független igazságszolgáltatás nélkülözhetetlenségére, ami ugyancsak amerikai vesszőparipa a demokráciák esetében. Felszólította a magyar politikai, kormányzati vezetőket, kövessék a bevált amerikai példát, tárják fel valóságos vagyoni helyzetüket. A civil társadalom kifejlődésének alfája és ómegája pedig az egyes szervezetek, köztük az egyháziak (!) “anyagi függetlensége”, pénzt azoktól az emberektől kérjenek és kapjanak, “akiknek fontos az ügyük”, vagyis ne az államtól, mint történik egyre inkább az Orbánérában. S miután nyomatékkal szólt (az amerikaiaknak a négerkérdés folytán sokban ismerős) romaproblémáról, a nagykövet hangot adott megdöbbenésének a “szembeszökő antiszemita és idegenellenes” megnyilvánulások hallatán, “kivált a politikai elit bizonyos köreiben”.
No, ezt az inget az érdekeltek siettek is magukra venni, s háborogva elutasítani, alaptalan rágalmazásnak beállítani. Ágálásuk szóhasználata a washingtoni és más nyugati elemzőknek persze rögvest igazolta is Brinker állításait. Ellenben feltűnően elmaradt az, amit pedig – a szólásszabadságot magától értetődőnek tekintő – amerikai diplomata elemi követelményként állított a magyar elit s elsősorban a kormánypártok elé: a gyűlöletbeszéd kormányzati megbélyegzését, mint ami aligha illik bele Orbánék – szélsőségeseknek udvarló – kampányába. Holott a washingtoni vélemény szerint “e tekintetben nincs helye habozásnak, ez túlságosan fontos Magyarország nemzetközi imázsa és demokráciaként való jövője szemszögéből”. Nehéz ezt másként érteni, mint úgy, hogy e több mint habozó budapesti magatartás valójában az ország demokratikus besorolását teszi kockára. S ebből logikusan következik, hogy mi lenne Amerika, bizony a jobboldali Bush-kormánynak is a véleménye, ha azoknak a szembeszökő antiszemita megnyilvánulásoknak a hangoztatói a budapesti hatalomnak a közelébe jutnának.
Ilyen bizonytalan magyarországi helyzetben s az őszi óva intést követően őszintén szólva meglepő lenne, ha Orbánnak a választások előttre csak sikerülne kieszközölnie azt a vizitet a Fehér Házban s akként mintegy az elnöki áldást az áldatlan belpolitikai állapotokra. A jelek szerint Washingtonban megint, mint 1993–94-ben is, úgy vélik: nagyobb itt a tét, mintsem azt csupán a szokásos jobboldali kormányok közti szolidaritásnak lehetne alárendelni. Ha tehát lapzártánk után Orbán valahogyan mégis bejutna a – történtek után a magyar kampányba mindenképp drámaian beavatkozó – Fehér Házba, az nemcsak meglepő, hanem riasztó is lenne.