A Mozgó Világ internetes változata

“A Magyar Rádióban mostanság macskákat etetnek”

 

Lugosi Viktória interjúja Rádai Eszterrel

 

– 94-ben, a választások előtt Csúcs László, az akkori elnök 129 rádiósnak mondott fel. Most végül is egyetlen embert érintett egy intézkedés, Bolgár Györgyöt, de neki sem mondtak fel, csak olyan helyzetbe hozták, hogy elmenjen. Mi a különbség a mostani és az akkori választás előtti hangulat között?

– A különbség leírhatatlan. Kilencvennégyben volt egy lelkes, naiv, kicsit túlfűtött társaság, egymás iránt szolidaritást érző emberekkel…

– Mégsem az ő érdemük, hogy a 129 kirúgott rádiós végül is bent maradt.

– Ez a 94-es választás eredményének volt köszönhető, illetve annak, hogy az eljárás addig nem fejeződött be, volt még idő félbeszakítani, visszacsinálni. Így valójában senkit sem bocsátottak el, a kirúgottak többsége maradt. Én mindvégig tudtam, hogy így lesz, hogy mire letelne a felmondási idő, addigra lezajlanak a választások. Nemrég olvastam újra egy a rádió azóta megszűnt belső lapjában, az Új Folyosóban egy akkor velem készült interjút, abban azt mondtam Mi­han­csik Zsófinak, hogy meg vagyok könnyebbülve, mert kirúgtak. Tudniillik kimondottan szorongtam, hogy velem ezt netán nem teszik meg, ami nagyon kínos lett volna, rémes lett volna ott maradni. De kilencvennégyben azért is volt minden más, mert nem éreztük magunkat védtelennek, a társadalom nagy része szolidáris volt a médiával, a sajtóval. A demokratikus intézmények között a sajtónak akkor még igen magas volt a presztízse, míg ma – tudjuk – igen alacsony. Aztán azt se felejtsd el, hogy az akkori elnöki jogkörrel felruházott alelnök, akiről sok szörnyűséget gondoltunk, rendkívül szerencsétlen döntéseket hozott, de ő ejtőernyős volt, nem közülünk való…

– Szóval Kondor azért fáj jobban, mert ő a “ti kutyátok kölyke”?

– Nekem nem fáj jobban, csak azt mondom, hogy Csúcsnak mi sosem voltunk kollégái, ő valószínűleg úgy érezte, hogy egy ismeretlen, ellenséges, zárt közösséggel áll szemben. Kondor 29 éve a kollégánk. Ez az intézmény egyébként már nem is emlékeztet arra a 94-esre, és ez persze nemcsak Kondor műve. A nyolcvanas évek végétől 93–94-ig a Magyar Rádió a legszebb korszakát élte, hihetetlen eleven és pezsgő élet és munka folyt benne, és nagyon fontos szerepet játszott a rendszerváltásban (akkor mutatta egyébként a legjobb arcát). Én, aki addig egy örökké fanyalgó, visszahúzódó, sokak által lustának és különcnek tartott munkatárs voltam, akkor imádtam ott dolgozni, mondhatom, hogy az én rádiós karrierem akkor indult, 17 évvel azután, hogy beléptem. És akkor percek alatt a csúcson találtam maga, a 168 óra, a rádió politikai magazinja, akkor legfontosabb politikai műsora szerkesztőjeként és vezető munkatársaként. (Ez nem formális beosztás volt, hanem egy a barátaim és kollégáim által nekem ajándékozott rang.) Szóval én így éltem meg a rendszerváltás éveit a rádióban, és velem együtt még nagyon sokan, ki merem jelenteni, hogy a kollégák többsége. Kondor Katalin viszont egyáltalán nem, úgy emlékszem, korábban sosem volt annyira rosszkedvű, sosem volt annyira elégedetlen a helyzettel, mint akkor. Igaz, számára ez az idő korábbi privilegizált helyzetének elvesztését jelentette, és szemlátomást nem találta akkor a helyét. Úgy emlékszem, csak akkor nyugodott meg, amikor Vicsek Ferenc főszerkesztő-helyettesnek (nem biztos, hogy így hívták azt a beosztást) hívta a Petőfi rádió élére. Aztán jöttek a zűrzavaros idők, a tüntetések a rádió és Gombár Csaba ellen, aztán Csúcs hatalomátvétele, őszintén szólva nem emlékszem, hogy akkor Kondor mit csinált. Mostanában olvastam – Lévai Juli idézett föl egy 94-es interjút –, hogy a kirúgásokról elég dodonai, inkább helyeslő-egyetértő szavakat mondott. Igaz, az akkori “kirúgó”, P. Szabó József Kondor legközelebbi munkatársai közé tartozott. De hogy visszatérjek a Magyar Rádió mai szomorú állapotára: ez a mai intézmény nem is emlékeztet arra a rádióra, amire mindig (a rendszerváltás előtt is, mert nemcsak politikai műsorai voltak) azt mondták, hogy érdemes hallgatni, mert igazi értékeket közvetít. Az a véleményem, hogy ma ez a rádió csak véletlenül, maradék munkatársai ügybuzgalmának, heroikus küzdelmének köszönhetően, ám vezetői ellenében közvetít értékeket, akik – lehet, hogy maguk éppen fordítva gondolják – nem a színvonal emeléséért, hanem ellene dolgoznak. A színvonal zuhanása egyébként akkor kezdődött, amikor a kereskedelmi televíziók az emberek jelentős részét elvitték. Nem mindenki engedett mindjárt a csábításnak, mert valamiért szeretett volna maradni, de a rettentő sanyarú anyagi és technikai körülmények őket is arra kényszerítették, hogy elmenjenek.

– Mennyire sanyarú?

– Rettenetesen alacsonyak a fizetések, ma a rádiósok töredékét keresik annak, amit kollégáik bárhol a médiában vagy az országos napilapoknál keresnek. Én mindig csak röstelkedve mondtam ki, mennyi a fizetésem. De ennél is fontosabb, hogy folyamatosan megnyirbálják a műsorok költségvetését. Például a Tizenhat óra – erre volt rálátásom – ma sokkal kevesebb pénzből készül, mint 1994-ben, pedig közben történt egy s más a gazdaságban, tudjuk, mekkora volt az infláció, és mekkora verseny alakult ki a jó munkatársakért. Előfordult, hogy mert az utazás költségeit a rádió nem téríti meg, egy külső munkatárs egy vidéki riportútján az autóban aludt, s így indult el reggel a hátralévő riportokat elkészíteni. Mert műsorkészítésre (nem tudom, mindegyikre vonatkozik-e) a Magyar Rádióban ma már alig van pénz.

Ha egy tehetséges fiatal még ezután is úgy érezte, hogy rádiós akar maradni, azt a tapasztalt bánásmód üldözte el: nem remélhette, hogy egy esetleges vitában a főnökei megvédik, akik számára a tehetségnél sokkal fontosabb a lojalitás és a szófogadás.

– Ki maradt ezután? És akik maradtak, miért maradtak?

– Nyilván voltak, akik örültek ennek a változásnak, mert így ők is helyzetbe kerültek, ezek a volt kollégáim ezért maradtak. Aztán nyilván voltak, akiknek nem tetszettek a változások, de nem lett volna hova menniük, mert tudjuk, nem könnyű állást találni. És végül néhányan azért maradtak, a hozzám hasonló őskövületek, mert azt gondolták, a rájuk bízott műsoridőben mindent megtesznek, ami tőlük telik, hiszen a rádió az övék is, nemcsak azoké, akik ma kiszorítani igyekeznek őket, helyesebben sem az övék, sem a főnökeiké, hanem a hallgatóké. Én például behúzódtam a magam csigaházába, a Szellemtörténetek című műsorba, amire már kevesen figyeltek, mert éjjel fél 11-kor volt, viszont azt csináltam, amihez kedvem volt. Azt reméltem, hogy így független lehetek mindattól, ami a rádióban történik.

– Erre a műsorra – ha jól tudom – Pu­litzer-díjat kaptál, aztán ezt tavaly év végén még megfejelték egy Tolerancia-díjjal is.

– Igen. Szóval azt gondoltam, hogy nem kell azonosulnom a rádióval, de ez – ma már tudom – önbecsapás volt! Ugyanakkor mély részvétet érzek azok iránt, akik – mert nincs más választásuk – még mindig ott dolgoznak, de ezt legjobb tudásuk szerint teszik, és ezért cserébe csak rossz szavakat kapnak.

– Jó, de mi változott most olyan hirtelen? Azt mondják majd, hogy azért bek­kelted ki mostanáig, mert nem volt hova menned. Aztán ahogy kaptál egy ajánlatot az ÉS-től, szedelőzködni kezdtél.

– Engem az ÉS évek óta hívott, és nemcsak ők, nálam azonban most telt be végképp a pohár, most jutottam el odáig, hogy irtózom bekapcsolni a rádiót, ezek után hogyan szólalhatnék meg benne? Persze ez sem most kezdődött, van annak már két-három éve is, hogy egyszer véletlenül belehallgattam a Vasárnapi újságba, és az annyira felháborított, hogy rögtön írtam néhány sort “Tiltakozom” címmel. És leírtam, hogy kétségbe vagyok esve, mert egy olyan rádiónak vagyok a munkatársa, amelyben az, ami a Vasárnapi újságban zajlik, minden vasárnap megtörténhet. Ezt a szöveget, mielőtt kiragasztottam volna, elküldtem az akkori elnöknek, Hajdu Istvánnak, az akkori elnökhelyettesnek, Juhász Juditnak és az akkori Kossuth-főszerkesztőnek, Kondor Katalinnak, de egyikük sem válaszolt.

– De ha jól tudom, nem ez volt az egyetlen eset, amikor tiltakoztál.

– Nem, amikor a belpolitikai szerkesztőség élére Kondor Katalin kinevezte a Vasárnapi újság műsorvezetőjét, akkor Bolgár Gyurival és másokkal tiltakoztunk.

– Nem sokra mentetek vele.

– Dehogynem. Igaz, hogy a negyvenfős belpolitikai szerkesztőségből ezt összesen öten írtuk alá, az egész rádióból pedig 39-en, de soha nem is gondoltuk, hogy ezután Kondor másképp dönt, azt viszont közölni tudtuk, hogy nem mindenki ért egyet a Kossuth rádió “el­mi­é­pe­sí­té­sé­vel”.

– Az ezerötszáz emberből 39, ez nem túl sok.

– Nem. Viszont én sokat tanultam azokban a napokban. Nem is az volt igazán tanulságos, ki miért írta alá, inkább az, ahogyan nem írták alá. Mert mindenki legalább fél órában el akarta mondani, hogy miért tartja értelmetlennek a dolgot.

– Szörnyű volt?

– Nem, inkább vicces. Én nem erőszakoskodtam, csak annyit kérdeztem, hogy van-e kedved aláírni ezt a tiltakozást. Ha van, jó, ha nem, az is jó. De erre mindenki őrült fontosnak tartotta, hogy magyarázkodjon. Volt, aki azt mondta, hogy aláírja, de aztán amikor meglátott a folyosón, sarkon fordult, és elfutott. Megkérdeztem azoktól a barátaimtól, akik egykor, még a Kádár-rendszerben nagy aláírásgyűjtők voltak, hogy volt ez akkoriban. Azt mondták, ugyanígy, nincs ebben semmi különös. Mindenesetre érdekes, hogy a nők sokkal könnyebben vállalkoztak erre az “önsorsrontásra”.

– Hogy jutott a rádió idáig?

– Azt hiszem, mindez nem történhetett volna meg, ha 94 után, a Horn-kormány idején nem tesznek meg mindent, hogy “pacifikálják” a médiát. Emlékszünk, az MSZP elébe sietett az akkori ellenzéknek, és alkut kötött vele. Nem véletlen, hogy Hajdu István elnöksége (aki az utolsó rendszerváltás előtti rádióelnök volt, azelőtt MSZMP-munkatárs) Lovas István ötlete volt, majd őt az SZDSZ kivételével mindegyik párt küldötte megszavazta. Hajdu és Juhász Judit gyávasága, óvatossága fontos szerepet játszott abban, hogy idáig jutott a rádió.

– Mondanál egy példát?

– A legjobb példa a Vasárnapi újság esete, amely sorra veszti el az ellene indított személyiségi jogi és rágalmazási pereket, a műsorhoz, illetve szerkesztőjéhez, Lakatos Pálhoz (akit úgy látszik, mára már a MIÉP is ejtett) Hajdu István és Juhász Judit mégsem mertek hozzányúlni. És természetesen a rádió lepusztulása is akkor indult el és halad előre, úgyhogy mire Kondor elnök lett, már nem maradt más dolga, mint hogy sóval hintse be, amit talált, a romokat.

– Neked milyen volt a viszonyod Kondorral?

– Jó! Együtt jártunk egyetemre. Aztán később – 94 után, tehát mielőtt újra magas pozícióba került a rádióban – mivel közel volt a szobánk, hozzám járt panaszkodni, mert valamiért mindig meg volt sértve. Vagy azért, mert nem hívták meg egy értekezletre, vagy valami másért. Egyébként velem ő az aláírásgyűjtésünk előtt mindig rendes volt, még a fizetésemet is jelentősen (persze rádiós szemszögből jelentősen) megemelte. És alapjában véve utána sem történt velem semmi rossz dolog. Szinte úgy éreztem, hogy félnek tőlem, inkább nem is szóltak, hogy ne alakuljon ki megint valami konfliktus. Más aláírókat viszont halálra szekíroztak, például sokszorosára emelték a normájukat.

– Sértett vagy, hogy ennyi év után neked kellett felállnod?

– Dehogy! Megkönnyebbült vagyok. Egyébként sem kellett: magamtól álltam föl. Mert ma már azt gondolom, ha maradok, legitimálom, ami ma ott zajlik. És már semmi sem köt oda, kivéve néhány embert, velük ezután majd máshol találkozom. Ráadásul azt a munkastílust sem szeretem, amit ma a rádióban meghonosítani igyekeznek. Én ott már a nyolcvanas években úgy éreztem, hogy értelmiségi munkát végezhetek, és még ennél is fontosabb volt nekem az ott élvezett és egyre inkább kiteljesedő függetlenség, személyes szabadság. Lehet, hogy ezzel nem illene dicsekednem, de 1971-ben csak azért lettem közgazdász létemre rádiós, mert kötetlen volt a munkaidő, magam oszthattam be, mikor dolgozom és mikor nem. Ma mindenkit egyre inkább korlátok közé kívánnak szorítani, ráadásul ostoba korlátok közé. És azt szeretnék, ha felpezsdülne a közösségi élet (ezzel utoljára gimnazista koromban üldöztek, a hatvanas években), hogy “érezzük jól magunkat együtt ebben a nagy boldog közösségben”, ami a Kondor Kati vezette Magyar Rádió, Vasárnapi újságostul és miniszterelnöki interjústól… Ezért aztán főzőversenyeket rendeznek, ahová meghívják a politikusokat, és a MIÉP szóvivője, Győri Béla főzi a babgulyást, más meg a pörköltet, és a zsűri eldönti, hogy kié volt a legjobb, a Stifner Gáboré biztos nagyon finom, úgyhogy erről még rádióműsor is készül. Ilyen a hangulat. És ha nincs főzőverseny, akkor is nagyon jól kell éreznünk magunkat, mert akkor másért van okunk a vidámságra. De az is igaz, hogy van ok nevetésre, mert hallatlanul vicces lett ez a rádió. Itt van például ez az őrületes macskakultusz…

– Az mit jelent?

– Nem tudod? Biztos rég jártál a rádióban. Ma fekete macskákat látni mindenfelé. Egyes titkárnők kis lábaskákkal és különféle macskaeledelekkel közlekednek a folyosókon és az udvaron, és munkaszüneti napokon is bejárnak, hogy meg­etethessék a macskákat. És vannak, akik tüntetően simogatják őket, tudniillik Kondor Katalin macskamániás, maga is szakadatlanul eteti a macskákat. Ha bementél volna a Kossuth, az úgynevezett nemzeti főadó főszerkesztőjének a szobájába (elnök korában nem jártam nála), akkor mindenütt macskaképeket láttál volna, és a saját fényképét macskák társaságában. Ez ma a Magyar Rádió. Tálkák és kis zacskók. A Magyar Rádióban mostanság macskákat etetnek.